A történet 2005. augusztus 20.-án keletkezett Horányban, Iriséknél. Azt meg nem írom le, hogy miről szól, olvassátok el.

~Fuxy

~*~

Párizs… Mennyire szereti ezt a várost! Itt élt, mióta megszületett, itt tették halhatatlanná; azóta bejárta a világot, mégis mindig visszatért ide. Szerette az ezerháromszázas évek mocskában, a Bourbon-kor fertőjében, a Forradalom tüzében… Szereti most is, teljes, huszonegyedik századi fényes pompájában.

Rosiel de Richelien az Eiffel-torony tetején állt, és a várost nézte.

Otthonát, vadászmezőjét, szerelmi fészkét, temetőjét, terített asztalát. Vállig érő, hullámos vörösarany haját dobálta a zúgó északi szél. Bőrét még fénylőbbé tette a világító telihold. Nagy, szénfekete szemei a horizontot pásztázták, miközben az éhség erőteljes hullámai elborították testét.

Luca Dawnray a korlátnál ácsorgott, és az alant elterülő várost fürkészte. Szalmaszín hajába bele-belekapott a koraőszi szél, szemein tompán megcsillantak a pislákoló utcalámpák fényei.

Aztán ez a fakó fény lassan könnypatakká olvadt, láthatatlan, keserédes barázdarajzoló patakká. Az angyali arc eltorzult a szomorúság vize alatt.

A holdra pillantott, a hatalmas éj örök királynőjére, melyről mindig a felesége, Fay jutott az eszébe. Ó, és az egyetlen, utánozhatatlan, nélkülözhetetlen négyéves csöppség, a szépséges Deirdre!

Rémületbe fagyott arcuk, vérben forgó szemeik és megcsonkított testük lidércnyomása csak nem hagyta nyugton. Eltemetni sem tudta őket rendesen…

Fekete bőrkesztyűs kezeit a szemei elé kapta, s oly keserű zokogásban tört ki, akárcsak egy kisfiú, ha elveszik tőle a kedvenc kisautóját.

Ki tudja meddig állt ott.

Azonban mikor egy kecses kéz végigsiklott a vállán, azt hitte, szomorú szíve rögtön fölmondja a szolgálatot.

Rosiel még éhesebbnek érezte magát, amikor megpillantotta a halandót. Ráadásul nem is akármilyen halandó volt.

A gondolatait olyan mély, őszinte búbánat itatta át, hogy szinte tapintani lehetett őket. A fiú, az édes kis vámpír, aki örökre megrekedt tizenhat éves testében, szinte maga is elsírta magát, amikor meglátta a villódzó emlékképeket a vérbe fagyott asszonyról és kicsi gyermekéről.

Elszégyellte magát, amiért az éhség kerekedett felül rajta, de csak egyetlen pillanatig tartott a bűnbánat. Azután „elfeledte” a férfi fejéből lehívott szörnyű képeket.

Lassan odasétált a korláthoz, röpke érintéssel végigsimította a vállát, majd mellé könyökölt, s úgy nézett le a Louvre kivilágított üvegkupolájára.

Látta, hogy a halandó kesztyűt visel.

Elmosolyodott. A miértek mindig felcsigázták.

Vajon miért…?

Luca halotti dermedtséggel figyelte az ifjút. Ahogy fiatalos könnyedséggel kihajolt az életveszélyes magasságból, rakoncátlan tincsei az arcába omlottak.

Zsebre vágta a kezeit, és igyekezett nem az idegenre nézni. Olyan furának tűnt a gyémántfényű bőre. Rémisztő borzongás futott végig a testén, ha csak rápillantott az aranyhajúra.

Kínosnak találta könnyeit egy vadidegen előtt, ezért szipogva letörölte őket. Farkasszemet néztek egy pillanatig. Valami irtózatos erővel csapkodta magát Luca gyomra és szíve közt, mintha csak angolnák keltek volna életre a testében.

Vad, tüzes szenvedély áradt a fiúból. Elnézegette egy darabig formás kis ajkait, fitos orrát, nagy, szénfekete szemeit…

De az emlékképek újra rátörtek, immáron hangos zokogásban eresztette szabadjára könnyeit.

Egy pillanatra a fiút magát is átjárta a fájdalom. Aztán csupasz, hideg karjaival átfonta a férfi derekát, sápadt arcát annak rázkódó hátára hajtotta. Érezte, hogy lassan, a döbbenet hatására abbahagyja a sírást, és felé fordul.

- Ki vagy te?- kérdezte a férfi kissé rekedtes hangon, mintha régóta nem hagyta volna el hangos szó az ajkait.

Roisel azonban nem a hangra, az arcra figyelt fel. Gyönyörű…

Világos bőr, melyen épp kezdett kiütközni a borosta, mandulametszésű, sötétzöld, könnyben úszó szempár, telt, sápadtpiros ajkak, kifejezetten arisztokratikus orr, sima, és egyenes. Szemöldökét összevonta, amitől arca szenvedő kifejezést öltött, de hát szenvedett is, fájt a szíve, fájt a lelke. Sütött róla a boldogtalanság. Egyedül van, olyan egyedül…

Rosiel félrehajtott fejjel, mosolyogva fürkészte a férfit, majd kinyújtotta felé a kezeit.

- Gyere velem – suttogta, olyan őszintén, hogy maga is meglepődött rajta.

Luca nemmel akart felelni, csípőből jövő nemmel, de egy kis belső hang valamiért mégis az igennel ostromolta meg az elméjét. Tétovázva nézett a fiú kecses karjára, mely szinte vágyakozva nyúlt őutána. 

És az arca…! Az az ártatlan, édesdeden huncut arca!

Beleborzongott, mikor a fiú szemeibe nézett. Végül esetlenül lépett egyet, és szinte beleszédült a fiú karjaiba. Valami furcsát érzett.

Minden elsötétült, a lámpák gömbfényei csíkká olvadtak össze a szédítő sebességtől. Illatokat érzett, édes illatokat, amiket még sosem ismert az életben, és savanyú, friss illatokat, és üde, hívogató illatokat…

Ismeretlen hangok suttogták a legszebb latin szavakat a fülébe, karok nyúltak utána, simították végig aranyló haját. A fiú derekát ölelte, lába a semmiben kalimpált.

Repült.

Rosiel erősen szorította a férfit, érezte az életteli testben a vér ütemes lüktetését, a forró lélegzetet a nyakán, érezte az arcánál is hidegebb szelet, hallotta a város finom moraját.

Maguk mögött hagyták Párizs fényárban úszó belvárosát, elmaradt mögöttük az Ártatlanok Temetője, és pár kilométerrel odébb ereszkedni kezdtek.

A környékbeliek (nem voltak sokan), csak Vörös Kastélynak nevezték az épületet, noha méreteiben inkább villa volt. Vörös volt valaha, a századforduló éveiben. Most inkább rozsdabarnában pompázott, fényes mogyoróbarna ajtóval és ablakokkal, téglafallal körülvéve, hatalmas, kovácsoltvas kapuval, melyet soha senki nem használt.

A Vörös Kastély egy domb lábához épült, így kertje nem nagyon volt, csak pár talpalatnyi pázsit, mögötte pedig egy kisebb erdő.

Rosiel egyenesen az egyik erkélyre ereszkedett, karjaiban a reszkető halandóval. Besétált a nyitott ajtón a sötétbe burkolózó szobába, és lefektette a szép férfit a szoba egyik falánál álló kényelmes, selyem ágyneművel borított ágyra.

Aztán becsukta az erkélyajtót, kizárva a hideget, és gyertyát gyújtott. Szerette az elektromos fényt, de most bántotta volna a szemét. A háromágú ezüst gyertyatartóból reszketeg fény kúszott szerte a homályos szobában.

Megvilágította az ágyat, rajta a törékeny halandóval, a fal mentén húzódó, mahagóni könyvespolcokat, és egy gyönyörű reneszánsz festményt az ágytól jobbra lévő falon.

A kép nem volt szignálva, de Rosiel tudta, hogy Caravaggio, a mester személyesen neki (azazhogy róla) festette. A kép az ifjú Júdást ábrázolta, és feltűnően hasonlított Rosielre.

A vámpír megfékezte emlékeit, és a halandóra nézett, aki viszont őt fürkészte. Szomorú szemmel, de kíváncsian, sőt, szinte megütközve.

Luca-t ugyanaz a borzongás kerítette hatalmába, mint az Eiffel-torony tetején, amikor először meglátta ezt a csodát. Borzasztóan szégyellte magát, hogy elhunyt családjáról szinte meg is feledkezett arra a pár percre.

A fiú vöröses tincsei glóriaként ragyogtak a gyertyafényben.

Te egy angyal vagy, akit nekem küldtek! – gondolta Luca, s legnagyobb megdöbbenésére abban a pillanatban édes kis mosoly környékezte meg a fiú ajkait.

Fülig pirult a férfi, és letörölte a maradék könnyeit. Látta, hogy az ifjú közelít felé, hogy mosolyog, kivillantva gyöngyfogsorát, és ó igen, csak azok a hegyes farkasfogak nem illenek oda…

Te jó isten.

Rémületét azonban elnyomta a kéjes borzongás, mely átrohant tagjain, mikoron a fiú rávetette magát, mégpedig úgy, hogy helyet foglalt egy igen kényes, s az utóbbi pár percben az izgalomtól és mocskos gondolatoktól ingerelve elég mozgékony helyen.

Rosiel mosolygott. Igen, örömöt akar szerezni ennek a szomorúan gyönyörű halandónak, hogy aztán a férfi maga adja neki a vérét… Nem sokat. Csak épp hogy egy borospohárnyit, hiszen egyrészt életben akarta tartani ezt a díszpéldányát az emberi fajnak, másrészt ennyi is elég volt neki, hisz a vámpírok közt sem számított épp „mai csirkének” durván hétszáz évével.

- Luca… - suttogta a férfi nevét, ahogy fölé hajolt. A név olaszos könnyedséggel és franciás eleganciával gördült le ajkáról. Ezt is Luca fejéből olvasta ki.

Leperdül a férfiről, és könnyedén lehúzta róla a szövetkabátját. Elnézte a fehér párna selymén szétterülő, egyenes, szőke tincseket, melyek aranyszínben csillámlottak a reszketeg gyertyafényben., a kesztyűbe bújtatott kezek hosszú ujjait, a könnyes arcot, a nyaki verőerek finom lüktetését a bőr alatt.

Furcsán érezte magát. Mi lehet ez? Ó, igen… Meg akarta csókolni. Régen érezte ezt, utoljára egy fiatal forradalmár bűvölte el még réges rég…

Rosiel azonban nem bírta tovább. Félretette a gondolatait, s ajkait Lucáéra tapasztotta. Óvatosan és félénken térképezte fel a halandó száját, finoman és érzékenyen csókolt, miközben megrészegítette az érzés.

„Bolond vagy, Rosiel, hogy két évszázadig enélkül éltél”- gondolta.

Luca tagjai fokozatosan zsibbadtak el.

Úgy csókolt vissza, ahogy a sírástól még mindig remegő ajkai engedték. Ujjait a fiú hajába túrta, és úgy érezte, belülről tüzes vassal égetik. Fájt a szíve, de mennyire!

Egy-egy percre mintha Fay ajkát érezte volna, Fay kebleit simította volna, mint azokban a régi időkben, Toszkána napsütötte hegyeiben, az elbűvölően ódon várak valamelyikének legmagasabb tornyában.

Kinyitotta a szemeit, s a látomás azonnal elpárolgott.

Csókolj, igen, csókolj még, angyal!

Hiába kívánta minden porcikájával az elefántcsont testet, lelki szemei előtt mégis csak az olajbarna bőrű, ében hajzuhatagú nő képe lebegett.

Ellökte Rosielt, és magára kapva a szövetkabátját, eliramodott kifelé a Kastélyból.

Bánatos szíve egyenesen az Ártatlanok Temetőjébe hajszolta.

Rosiel átkozódott. Most érezte csak, mennyire a férfi hatása alá került, amikor hallotta, hogy csapódik a szoba ajtaja, hallotta a botorkáló lépteket a folyosón, a lépcsőn, a hallban, majd végül ahogy nyitódik és csukódik a bejárati ajtó.

Hallgathatta volna még, ahogy Luca végigmegy a dzsungelszerűen benőtt úton, aztán ki a kapun, de ekkor már a szemét ellepő vérkönnyfátyolra figyelt.

A düh könnyei voltak vajon, vagy a csalódásé? Nem tudta, de oly régóta most neki is fájt valami, kivételesen belül. A lelke.

A fájdalom valahonnan a szíve tájékáról indult, végigdübörgött erei mentén haladva az egész testén, s végül legördítette a könnyeket pórustalanul fénylő, hófehér arcán.

Utána megy. Lemászott az ágyról, karjára akasztotta a szövetkabátot, és kilibbent a teliholdas éjszakába.

Éles vámpírérzékeit olyan finomsággal hangolta Lucára, ahogy a mai érzékelőműszereket szinte lehetetlenség. Az Ártatlanok Temetője…

Megszerzi, akkoris megszerzi. Rosiel de Richelien mindig megszerzi, amint akar. És teszi ezt a maga felülmúlhatatlan stílusában.

Nyomasztó, de mégis elképesztően gyönyörű látvány volt a puha csöndben pihenő temető. Erőtlenül roskadt le a már-már sárguló, szúrós fűbe.

Hogy lehetett ilyen ostoba?!

Fájdalmasan elfintorította az arcát, és lassan lehúzta a kezéről a kesztyűt. Még mindig frissen vöröslött a legalább tizenöt centiméteres seb.

Ó, ha akkor nem jön Gloria! Gloria, a kövérkés, kedves házvezetőnő, aki akkor tudatlanul is,  de rosszat tett. Megbocsáthatatlant.

Keserédes könnycsepp pottyant az érzékeny felületre. Fájón elmosolyodott a férfi, és a felé tornyosuló angyalszoborra nézett.

Vajon neki mi fáj?

Neki sem fog már semmi fájni, csak percek kérdése, igen, az ifjú mindjárt ideér, és a vérét veszi…

Reszketőn zokogott fel újra, és a zsebébe nyúlt. Borotvapengét húzott elő, és a húsába mélyesztette, amilyen mélyen csak tudta.

Felszisszent.

Melegség árasztotta el testét, amint megismételte a mozdulatot. Fröcsögött a vér a megszáradt pázsitra, bőre rózsabimbó-mód tárult fel újra.

Mámorában észre sem vette az előtte ácsorgó alakort, csupán akkor ocsúdott fel, amikor a fiú ajkait a vérébe merültek.

Csak finoman kóstolgatta, csak egy párat kortyolt… Aztán a fájdalom egyszerre megszűnt, Luca karján begyógyult a seb, ő pedig még mindig élt.

- Mit művelsz?- szisszent fel hirtelen. Szeméből potyogtak a könnyek.

Rosiel szájában a vér ízével, félkábultan mosolygott. Letörölte álláról a vékony kis vérpatakot, majd megkerülte a sírkövet, végigsimítva az angyal ruhájának márványredőin.

- Még soha nem jutott eszedbe, hogy azért nem sikerül megölnöd magad, mert még nem jött el a te időd? – kérdezte szinte már tárgyilagos hangsúllyal, miközben szembe állt a férfucal, aki vagy másfél fejjel volt magasabb nála. Százkilencven centi… És azok a döbbenettől csillogó szemek.- Nem akarlak bántani, Luca. Segítek. Nem hagylak meghalni, mert lehet, hogy ezt akarod, de nem ez az, ami kell neked. Majd eljön a te időd is. De addig ne sürgesd az időt, és ne kísértsd a Sorsot!

Luca érezte, ahogy a fejébe tolul a vér. Ez a bársonyos hang, ez a meggyőzőerő, ez a magnetikus vonzás, ami a vámpírból áradt, megbabonázta. És mégis…

- Fay…- suttogta, és térdre rogyott. Könnyei elfogytak, mélységes, sivatagszáraz szomorúság szállta meg.

Rosiel mellé térdelt, a kissé kócos tincsek közé fúrta hosszú, fehér ujjait, másik kezével az állánál fogva felemelte Luca fejét, így az kénytelen volt a szemeibe  nézni.

- Ne felejts, de ne emlékezz – suttogta a fiú bársonyhangján.
Luca keserűen elmosolyodott. Nem emlékezni, milyen jó is lenne… Csak egy kicsit.

Elnézte Rosiel csillogó, halvány ajkait, melyek egy harmatos fehér rózsa kettényíló belső szirmaira emlékeztették. És azok a fogak. Gyönyörűek voltak, és veszélyesek.

Rosiel a férfi vállára borította a szövetkabátot, majd karjait a nyaka köré fonta.

- Engedd, hogy letöröljem a könnyeid. Az összeset.- suttogta. A langyos, szinte hűvös lehelet csiklandozta Luca fülét. Önkéntelenül magához vonta a fiút. Ölelte karcsú derekát, és halkan ismét sírni kezdett.

Nem tudott betelni az ifjú testével. Ölelte, csókokkal borította el nyakát, arcát, ajkait… De legbelül már sokkal többre vágyott.

Kínzóan gyönyörű, borzongató gondolata támadt.

Mi lenne, ha…? Kit érdekel, mi lenne?!

Széttépte Rosiel ingét, majd gyöngéden a hátára fektette az édes tizenhat évest, és megkóstolta kedvesen rózsaszín mellbimbóit.

Rajta sem maradt sok ruhadarab. Vacogott, kegyetlenül fázott, de nem szólt. Egyre lejjebb haladt csókjaival, nem restellte megérinteni ajkaival Rosiel cipzárlakat alatt rejtőző férfiasságát sem.

Amaz felsóhajtott, és a karjánál fogva magához vonta a még mindig pityergő férfit. Megcsókolta, hosszan, lágyan, aztán egy ügyes mozdulattal a halandó felé telepedett.

- Engedd meg…- susogta, miközben fogával végigkarcolta Luca selymes hasfalát, és lenyalogatta a kiserkenő vért. Kezét a férfi nadrágjába csúsztatta, s igen-igen kényes helyen lejtett táncot ujjaival, méghozzá elég gerjesztő módon.

- Neked mindent…- nyögte elhalón a szőke férfi, és amikor Rosiel feljebb kúszott, csókért esdekelve kapott utána. A fiú kígyóbűvölő akciója nem volt sikertelennek nevezhető, s ezt igazán csak abban a percben kezdte érezni, mikor az aranyhajú a vállába markolt.

Letépte a fiú nadrágját, aztán pedig a vágytól remegő combok közé kúszott…

Baljával végigsimította a fiú mellkasának sima bőrét, míg ajkaival futólag érintette a keményen ágaskodó hímtagot. Hűvös volt, mint Rosiel összes többi testrésze.

Újabb borzongás, Lucának pedig bűnös gondolata támadt.

„Majd én felmelegítem…”

És nem csak gondolta, tette is, bűnözött, de milyen édesen! Nyelvével ingerelte, szívta, érezte, hogy a kis erecskékben egyre gyorsabban száguld a vér, s közben élvezettel hallgatta Rosiel szinte muzsikáló nyögdécselését.

Végül maga a fiú állította meg, fejét két kezébe fogta, magához húzta Lucát, ajkait, melyek már átforrósodtak, a férfi szájára tapasztotta. Nyelve már bátrabban mozgott a halandó ajkak börtönében.

Tüzes, buja csók volt, felhívás keringőre.

Luca azt hitte, szétrobban. Lüktetést érzett, ismerős lüktetést, ami most szokatlanul felerősödött és felgyorsult. Alig bírt kiválni a csókból, de megtette.

Az örökifjú szépség kipirult arcába nézett, kedve lett volna újra azokon a kellemesen langymeleg ajkakon pihenni újra.

Beharapta az alsó ajkát, miközben karjait a vámpírfiú dereka alá csúsztatta, és felültette Rosielt.

Egy röpke pillanatra magához vonta, aztán kezét lassan egymáshoz tapadó combjaik közé fúrta. Megsimította.

És Rosiel hagyta, milyen édesded mosollyal az arcán hagyta, hogy kényeztessék! A gondolat, miszerint megöli ezt a szépséges halandót, már rég nem csatangolt tétovázva, egyet előre-kettőt hátra stílusban az elméjében.

Felsóhajtott, talán kiáltotta is Luca nevét abban a pillanatban, szikrányit remegő hangon.

Sűrű, ragadós folyadék ömlött Luca tenyerébe, s ugyanez a folyadék csordogált az ő lábai közt is.

Tökéletesen elvesztette az önuralmát. Még akart, még, még, még!

Nem volt stoptábla, se sorompó, a szőke férfi kéjesen felnyögött, immár teljesen biztos volt abban, mit is akar valójában. Vadul, mégis gyengéden hátradöntötte az angyaltestű démont, és egy jól irányzott mozdulattal lökött egyet rajta.

Egyszerre ordítottak föl.

A gyönyör vérkönnyei fátylat vontak Rosiel szemeire, azon át hunyorgott a csillagos égre.

Ó igen, nyársalj csak fel, te drága, drága, drága, hadd fájjon, engedd hogy sikítsak, a tiéd vagyok, egészen!

Mámoros érzés járta át, tetőtől talpig, azt hitte, már nem is lehet fokozni, de csak egy pillanatra hitte, mert egész biztosan tudta, hogy van még folytatás, ó igen, Luca csak döfködi tovább. A kegyetlen…

A férfi hirtelen mozdulattal megragadta Rosiel derekát, s felemelte a fiút a harmatos, nedves, jéghideg földről. A vámpír immár az ölében ült, s most ő lovagolta meg, diktálta az őrült iramot. Luca érezte, hogy a torkából, sőt, szinte a lelkéből őrületes kiáltás készül előtörni. Erősen, szinte vasmarokkal szorította Rosielt, és egyazon pillanatban érezte, hogy nedvesség borítja el a mellkasát és hasát, amikor ő sül el a fiúban, aki hatalmasat nyögött.

Aztán mintha kis tőrök mélyedtek volna a nyakába, de még ez is gyönyörű volt. Most mindent gyönyörűnek látott, ebben a boldog, kába eksztázisban.

Gyönyörű, új világ…

Luca bőrére vörös cirádákat festett a nyakából kiinduló, két parányi vércsermely. Nem akarta, hogy vége legyen, nem akart feküdni a bársonyos semmittevésben…

Oltalmazón ölelte Rosiel reszkető , pilledt testét, arcát a vámpírfiú jó illatú hajába temette. Ki tudja, meddig feküdtek még ott, mámorosan, bágyadtan, mígnem Rosiel remegő térdekkel felállt. Újra vacogni kezdett, ezért magára kanyarintotta szövetkabátját.

Luca szintén feltápászkodott, és közelebb lépett. Átkarolta a vámpírt, megcsókolta, elveszett benne.

Mikor Rosiel a levegőbe emelkedett, fáradtan simult hozzá. A suhanás nem tartott olyan soká, hisz a Vörös Kastélyba repültek vissza. Ahonnan nemrég még menekültek…

Milyen édes volt az a hajsza! Rosiel megmosolyogta a selyempárnákat, mikor beléptek a szobába. Ledobta a kabátját, óvatosan lehúzta a férfiról is, aztán a karjaiba kapta, s az ágyhoz szaladt vele mosolyogva.

Ajkaik szenvedélyes csókban forrtak össze, mikor bebújtak a paplan alá. A férfi érezte a vámpír borzongását, s miközben végigcirógatta a vörösarany fürtöket, hagyta, hogy Rosiel aprót kortyoljon a nyakából.

Egymás karjaiban aludtak el.

***

Lucát déli napsütés ébresztette, megcirógatta az arcát, meztelen mellkasát, kócos tincseit.

- Rosiel…- motyogta félúton álom és ébrenlét közt. Aztán észrevette, hogy nem ölelik már a hideg kis karok, nem hallja az éneklő szuszogást a fülében, és megrémülve nyitotta ki a szemét. Fehér szobában volt, fehér selyemágyban, a szemközti falat könyvespolcok burkolták, és több száz régi-régi kötet, tőle jobbra hatalmas reneszánsz festmény, balra pedig, egy éjjeliszekrényen egy ezüst, háromágú gyertyatartó, benne csonkig égett gyertyák.

Luca sírni tudott volna. Nem álmodta!

Mennyi, de mennyi gondolat nyüzsgött a fejében, tekergett, néhol elveszett a többiben, mint egy fészeknyi mérges kígyó. Veszélyes gondolatok…

Aztán meglátta, hogy a feje mellett a párnába gombostűvel beletűzve, egy levél lapul. Mohón nyitotta ki, szemei szinte itták a szépen formált betűkből szépen formált szavakat.

„Drága Luca

szép halandóm, gyönyörűségem, egy vallomással tartozom neked.

Pontosabban búcsú, és afféle magyarázat. És természetesen köszönet.

Köszönettel tartozom az érzésekért, melyeket tőled kaptam; amiért megfeledkeztél a bánatodról, ha csak egy kis időre is a végtelen Örökkévalóságban.

Élj, légy boldog, hálás, amiért nemcsak a Hold, hanem a Nap fénye is a tiéd.

Ám ha bármikor vissza akarnál térni, hogy egy pillanatra átéld, amit tegnap éjjel a holdfényes temetőben, keresd a Vörös Kastélyt.

Még egyszer köszönöm, hogy felmelegítettél egy jéghideg szívet.

Őszinte szeretettel:

Rosiel de Richelien.

Post Scriptum: Vámpír vagyok, de ezt ha jól emlékszem, elmulasztottam közölni.

Post Scriptum #2: A gyűrű a tiéd.”

Gyűrű? Milyen gyűrű?- gondolta Luca, miközben igyekezett elnyomni a torkát szaggató sírást. Aztán meglátta a párnán heverő szép ezüstgyűrűt, melybe valamiféle feliratot karcoltak. Talán latinul…

„MUTATIS MUTANDIS”

Változtatva a változtatandót…

Felhúzta, jobb keze gyűrűsujjára. A hideg fém érintése szinte perzselte.

Ó, Rosiel…! Luca összerázkódott.

Odakintről hűvös szellő fújt be a szobába, meglengetve a hófehér tüllfüggönyöket, kint a fákon madarak énekeltek, a nap tovább cirógatta a férfit.

Könnyei kis foltokat festettek a fehér selyempaplanra.