~*~
Meséld el, lelkem, a szép nyárhajnali látványt, melybe ma szemünk ütközött: Az ösvényforduló kavicsos homokágyán váratlan egy iszonyu dög
nyitotta lábait cédán magasba lökve, mig izzadt méreg járta át, élénk, gúnyosan és semmivel sem törődve, kipárolgással telt hasát.
A nap sugarai tán azért tündököltek úgy e sülő szemét fölött, hogy atomjaiban adják vissza a Földnek azt, amit az egybekötött.
S e gőgös vázra mint nyiladozó virágra nézett alá az ég szeme; a bűz ereje az egész rétet bejárta, azt hitted, elájulsz bele.
A mocskos has körül legyek dongtak, s belőle, folyadékként és vastagon, fekete légiók, pondrók jöttek, s nyüzsögve másztak az élő rongyokon.
S mindez áradt, apadt, mint a hullám, s repesve s gyöngyözve néha felszökellt: a test bizonytalan dagadva-lélegezve sokszorozott életre kelt.
~*~ |