- Nem akarok hazamenni ahhoz a vén kurvához! Gabrielt akarom!

- Bármily meglepő, édes öcsém, én is – sóhajtott nagyot Lexann, ami végül ásításba torkollott, mivel a fiú nem igazán volt hozzászokva, hogy hétfő reggel fél nyolckor ébren legyen.

Miután csütörtökön együtt töltötték az estét Lucasnál a többiekkel, és Noah odaköltözött a Deavon Streetre a hétvégén (Lexann természetesen mindenről beszámolt, ami az elmúlt héten történt), az utóbbi pár nap vidámabban telt el a fiú számára, mint az azt megelőzők.

Most viszont újra vissza kellett térni a normális kerékvágásba – Noahra otthon várt jelenlegi, megkérdőjelezhetően jó és kedves magántanárnője, Mrs. Ellens (akit a testvérpár maga közt csak Banyának hívott), Lexannra pedig majd’ nyolc órás munka, azt megelőzően meg a próbatétel, amin kockára teszi az egész életét.

Noah a szájába kanalazta a maradék müzlit, és durcás-álmos fejjel fürkészte bátyját, aki a távolba révedt tekintetével, és nyugtalan arckifejezéssel cigarettázott.

- Hé – morogta, mire Lexann odanézett.- Ne legyél már ennyire beszarva. Megoldod és kész, ismerlek. Pluszban Gabriel sem olyan hülye, hogy nemet mondjon az én egyetlenutánozhatatlan bátyámnak.

Lexann szomorúan elmosolyodott, ahogy elnyomta a cigit, és kifújta a füstöt.

- Édes vagy, de ez sajnos nem ilyen egyszerű. Meséltem, hogy mit csináltam, nem emlékszel? Na ugye…. Az azért elég durva. Megpróbálom, de…

- Ne próbáld – szakította félbe Noah.- Csináld meg, Lexann.

- De…

- Csináld meg.

A fiú erre csak mosolyra húzta az ajkait, fölemelkedett, az öccse mellé lépett, és magához ölelte. Ahogy Noah belesimult a karjaiba, bátyja lehunyta a szemét, és nagyot szusszantott.

„Nem megy!”

„Fogd meg azt a kormányt, és ülj rá, Noah.”

„De…”

„Ülj rá arra a biciklire.”

„Jó, megpróbálom…”

„Ne próbáld. Csináld meg, Noah.”

Így maradtak pár néma percig, egymáshoz bújva, de úgy, mintha évek óta nem találkoztak volna. Az idősebb Merewood pedig belegondolt; valóban sokkal többnek tűnt az az egy hét, amit külön töltöttek.

Mielőtt elengedte, még puszit nyomott Noah tincsei közé, majd fölegyenesedett, és kinyújtózott.

- Na öltözz szívem – ásította.- Lucia pillanatokon belül itt lesz.

*

Miután a házvezetőnő gondjaira bízta kisöccsét, Lexann a torkában dübörgő szívvel megindult a Ravenscourt Park felé, hogy még beszéljen Gabriellel, mielőtt bemegy a Black Sugarba, és beveti magát a kábeldzsungelbe.

Ahogy sétált a metró felé, egyre csak azon volt, hogy valahogy lenyugtassa iszonytató szívverését, hogy lehetőleg ne haljon meg embóliában, amikor meglátja Gabrielt.

Egy hete került sor arra a bizonyos Hazel’s-beli üvöltözésre, s azóta nem is látta a fiút, csak őrlődött borzasztó bűntudatában, és jóformán csak mostanra érezte úgy, hogy képes Gabriel szemei elé kerülni.

Persze rettegett attól, hogy mi fogadja majd, bár lassan kezdett hozzászokni ehhez az érzéshez.

A metrón az ajtónak támaszkodott, és egészen a Victoria állomásig ezen a félelmen gondolkodott. Átszálláskor már érezte, hogy kavarog a gyomra az idegességtől, így a Ravenscourt Parknál úgy sprintelt ki a kocsiból, ahogy csak a reggeli, munkába igyekvő emberek alkotta tömegen át tudott törni.

Amint kiért a felszínre, mélyen letüdőzte a jól ismert, londoni szmogot, majd elindult, toronyiránt előre.

Ahhoz a bizonyos kereszteződéshez érve az eddigi nyugtató feng-shui erő elhagyta, és Lexann, miközben a zöldre várt, elküldte a kurva életbe a meditációt.

Ezután furcsamód tisztábbá váltak a gondolatai, és ahogy körvonalazódott benne mindaz, amit mondani akart, egész magabiztosan indult át az úttesten.

Legnagyobb mázlijára pont elcsípte a reggeli postást, aki mellett észrevétlenül besurranhatott, így nem kellett megélnie, hogy Gabriel közli vele a kaputelefonban, hogy egy büdös fasz, és be sem engedi. Így hát a lépcsők felé vette az irányt, és csak a másodikon torpant meg, a Dartingon feliratú ajtó előtt.

„Ne próbáld. Csináld meg.”

A fiú nagyot sóhajtott, majd megnyomta a csengőt. Pár pillanaton belül kinyitották; Lexann egy kicsi, zsúfolt nappali egyik csücskét csípte el Gabriel válla fölött, ám nem volt ideje bámészkodni, ugyanis a fiú már csukta volna be az ajtót, amint beazonosította kora reggeli látogatóját.

- Ne – mondta Lexann.- Várj.

Nyomatékosításképp megragadta a kilincset és maga fel húzta, mire Gabriel kezéből kicsusszant a másik oldalon, és a fiú Lexannra nézett.

- Jó reggelt – mondta szárazon.

- Jó reggelt. – biccentett Lexann.- Ne haragudj, hogy ilyen korán jöttem, bejelentés nélkül, de délután nem akartalak zavarni. Kérlek, hogy hallgass végig.

Várt egy fél pillanatot, hátha Gabriel közbeszól, de mivel nem tette, Lexann folytatta.

- Szeretnék mondani pár dolgot – kezdte komoly hangon.- Először is bocsánatot kérek a múltkoriért. Nem álszentkedek olyanokkal, hogy „nem is tudom, mi ütött belém”, mert nagyon is jól tudom. Borzasztó mérges voltam… Magamra. És méghozzá miattad. Nem csináltál semmit, de mégis rád fogtam. Undorító, tudom, és nagyon szégyellem magam, hogy üvöltöztem, ráadásul veled, és ráadásul olyanokat. De minden, ami ezt megelőzte… - Lexann nagyot sóhajtott.- Szóval. Másodszor bocsánatot kérek, amiért anyám felfüggesztett. Igen, miattam történt. Noah azért kapott vérszemet, mert a London Eye után elcuccoltam a lakásomba, és ott hagytam. Csak tudod, kifejezhetetlen az, amit akkor éreztem, amikor elhoztam neked a pénztárcádat, és láttam, ahogy beülsz amellé a… Wingate mellé az autóba. Nem bírtam volna elviselni, hogy nap mint nap lássalak, ráadásul így, hogy tudom… A házibulin se tudtam uralkodni magamon, bár bizonyos belső informátorok a tudtomra adták, hogy szemtanúja voltál. Tudod miért történt?- Lexann, ahogy Gabriel ráemelte a tekintetét, megremegett.- Így próbáltam meg kiverni az egészet a fejemből. Felejteni akartam, mintsem hogy úgy keljek föl és feküdjek le ezután minden nap, hogy tudom, hogy szeretsz valakit, aki… Nos, finoman fogalmazva sem én vagyok.- a fiú hangja egyre halkult, ahogy közeledett a legfontosabbhoz.- Szeretnék bocsánatot kérni mindazért, amit okoztam, mindazért, ami fájt. Nem akartam, hogy ez süljön ki belőle, de egyáltalán nem. Szörnyű dolog, szörnyű érzés, hogy gyűlölsz, de teljesen megértelek; a te helyedben én is gyűlölném magamat, mert megérdemlem, ha már ekkora faszfej voltam, és ekkora hisztériát rendeztem ahelyett, hogy rögtön a kezdetben megmondom, hogy mi az, ami van. – Lexann most nagyot nyelt, és mélyen a némán, döbbenten hallgató Gabriel szemeibe nézett.- De azt hiszem, ez az alkalmas pillanat. Furcsa dolog. Miután az ember elbasz valamit, rögtön ki meri mondani, amit előtte nem. Keserédes, de ez van.- a fiú halványan elmosolyodott, majd összeszedte minden bátorságát, és kimondta:- Szeretlek, Gabriel. Attól a pillanattól kezdve, hogy megláttalak. Gondoltam jó, ha tudsz róla. Most pedig megyek… További szép napot.

Azzal Lexann szomorú mosollyal az ajkán elfordult, és még mielőtt Gabriel bármit mondhatott volna, kirohant a házból.

Habár szívét tonnákkal könnyebbnek érezte, tudta, hogy most csak a csatát nyerte meg.

A háború még hátravan.

***

- A kurva életbe – nyögte Gabriel a csukott ajtónak és homlokával a hűvös falapnak dőlt.

Most utána menjen? Soha az életben nem érné utol, pláne alsógatyában és zokniban, úgy, hogy alig lát a csipától.

- A kurva életbe – ismételte suttogva, miközben letette kezéből a kiürült rénszarvasos kávésbögrét és zuhanyozni ment.

A vízben nem látszanak a könnyek. Lehet, hogy úszni is ezért szeret.

Órák helyett aznap nyílegyenest az uszodába tartott. Imádta a vizet; kitisztította a fejét, távol tartotta tőle az embereket, és minden hirtelen mozdulatát lelassította.

Némán úszta a hosszokat, egyiket a másik után, és Lexann helyett olyasmikre gondolt, hogy egy-két-há, levegő balra, egy-két-há, levegő jobbra.

A négyezer-ötszázadik méter után mászott ki a medencéből, és az jutott eszébe, miközben öltözni ment, hogy nem azért szeret úszni, mert a vízben nem látszanak a könnyek.

Azért szeret, mert nem látszik az izzadság.

Tulajdonképpen sokkal jobban érezte magát, mint az elmúlt héten bármikor.

Olyan érzés volt, mintha Lexann a reggeli látogatása során elhúzta volna a függönyöket egy dohos szobában (Gabriel lelkének fülledt, dohos és poshadt szobájában), és most halvány reménysugár kandikált be az ablakon, megvilágítva az őskáoszt. Bárcsak kinyitotta volna az ablakot is, hadd szellőzzön.

Gabriel felsóhajtott a zuhany alatt, miközben a haját mosta. Részben Lexann-nal kapcsolatos, elég zavaros gondolatai miatt, részben viszont azért, mert szemébe ment a hab.

- Baszki.

Útja az öltözködés és hajszárítás után a Regent’s Park felé vezetett. Akárhányszor el akart menekülni egy időre, leült a tó partján, és a vizet meg a kacsákat nézte.

Most is így tett. Lábait felhúzta és átölelte.

Lexann…

Hát szereti. Akkor ezért volt megzavarodva. A szerelem mindig is olyan szent és sérthetetlen volt Gabriel számára, hogy mindent megmagyarázott és feloldott.

De különben is, kit érdekel bármi más? Lexann szereti.

Szereti, szereti, szereti! Minden más hiábavalóság.

Türelmetlenül a karórájára nézett. Háromnegyed egy.

Vajon otthon van már?

Francba is, le van szarva. Majd megvárja az ajtóban, kedves mosollyal, dobogó szívvel…

De előtte elmegy ebédelni, mielőtt éhen hal.

***

Lexann fura, bódult hangulatban töltötte az egész napot a Black Sugarban. Persze legelőször beszámolt Jezebelnek a reggel történtekről, aki erre visítva a nyakába ugrott, és összecsókolgatta, meg se hallva, vagy inkább tudomásul sem véve Lexann „még semmi se biztos”-nyögéseit.

- Hidd el nekem, ott fog várni a kapudban – emelte fel a mutatóujját a lány nagy komolyan pislogva hatalmas kék szemeivel, miközben Lexann oldalán sétált a B-stúdió felé. A fiú elnevette magát.

- A próféta szóljon belőled, ó, tékozló Jezábel.

Ezek után levezetett a lánnyal egy talkshow-t az egyik londoni, fiatalokból álló színésztársulat két tagjával, elment kávézni, beolvasta a friss híreket, valamint továbbította a hallgatók üzeneteit a három órán át tartó kívánságműsorban, végül pedig egy utolsó koncertajánló után összeszedte a cókmókját, magához ölelgette az ő kis prófétaasszonyát, és elindult hazafelé.

Útközben vett egy nagy Starbucks Coffee-t, és azt szürcsölgetve battyogott végig az Oxford Streeten, miközben magában filozofálgatott, hogy vajon mi lesz, ha Jezebelben tényleg egy jósnő veszett el…

Akkor kezdetét veszi a háború, és igencsak nagy az esélye a végső győzelemre.

Lexann erre a gondolatra elvigyorodott, majd befordult a Deavon Streetre. Egyelőre még nem látta a 27-es házat az azt eltakaró fáktól, ám ahogy maga mögött hagyta őket, és a kép kitisztult, érezte, hogy megremeg a lába.

- Baszd meg, Jezzy – nyögte rekedten, azzal megindult át az úttesten, a kapualjban ácsorgó Gabriel felé.

***

Amíg várakozott, Gabriel többször nézett az órájára, mint addigi életében együttvéve.

- Na jó – egyezett ki végül magamagával- , ha hétig nem jön, akkor lófasz, és hazamegyek.

De valahogy képtelen volt elveszteni a reményt, hogy Lexann egyszer csak hazatolja isteni seggét. És hiába próbált szigorú lenni magához, tudta, hogy még éjfélkor is itt posztolna, és naiv reménykedéssel várakozna.

Unalmában épp egy kavicsot rugdosott a ház falának, amikor egy hang a háta mögött üdvözölte. Gabriel tudta, hogy anatómiai nonszensz, de úgy érezte, leesik a saját térdeiről.

- Szia.

Megfordult, és úgy bámult Lexannra, mint egy atomrobbanásra (valószínűleg mert lélekben már elszánta magát arra, hogy itt marad akár hajnalig is, ha szükséges).

- Szia – nyögte végül.

Lexann alig hitt a szemeinek. Nem mert hinni nekik.

De mégis, Gabriel itt állt előtte, teljes mivoltában, méghozzá olybá tűnt, szétfagyottan is.

- Úristen, mióta vársz itt?- ez volt az első értelmes mondat, ami az eszébe jutott. Remélte, hogy hangja nem cseng számon kérőn, de hát nem is kért ő számon semmit.

- Hát… Körülbelül négy és fél órája – felelt Gabriel zavart mosollyal, Lexann pedig igyekezett nem leejteni az állát.

„A picsába”, gondolta, ahogy nyelt egyet, és előkotorta a kulcsát.

- Remélem nem bántalak meg, ha azt mondom, gyere föl – fordult Gabrielhez.

- Köszönöm – bólintott a fiú, és követte Lexannt, aki addigra már kinyitotta a kaput, és szélesre tárta Gabriel előtt.

Amíg a lift emelkedett, egyikük sem szólt semmit a másikhoz. Lexann azért lopva a fiúra sandított a haja mögül – az a padlót fixírozta zsebre tett kezekkel.

Ahogy a fémkasztni megállt a negyediken, Lexann előre lépett, és belökte a narancssárga anorákos Kennyvel díszített ajtót. Odabent először is villanyt kapcsolt, majd lerúgta cipőit. A konyhába lépett, a félig üres papírpoharat a munkapultra helyezte, és táskáját is lepakolta a földre. Hosszan kifújta a levegőt – elérkezett az utolsó próba.

Gabrielhez fordult, és miközben cigarettára gyújtott, megkérdezte:

- Miért kerestél fel? Gondolom, hogy nem puszta passzióból ácsorogtál odalent.

- Ó, dehogynem. Olyan megkapó volt a táj, hogy nem voltam képes itthagyni. –„A francba Gabriel, túl sokat beszélsz”, gondolta.- Egyébként gondolom számítottál rá, hogy a ma reggeli… dolgot nem hagyom szó nélkül.- mondta. Holott reggel kristálytisztán hallotta Lexann hangjában, mennyire önérdek és viszontlátásra való remény nélkül csöngetett be hozzá.

Végülis szereti.

Lexann, hiába tudta, hogy ez így lesz, hogy ők ketten még minimum egyszer – ha nem többször – találkoznak egymással, most egy pillanatra elkerekítette a szemeit, és egy hosszú slukk után, mely alatt végig Gabrielt fürkészte, bólintott.

- Számítottam valami visszajelzésre – mondta, miközben ajkai közül füst gomolygott elő.- Most pedig hallani is szeretném… Feltéve, ha nem bánod.

- Azt szeretnéd, hogy azt mondjam, beléd vagyok esve, igaz? Ez egyébként így van – Gabriel érezte, hogy elpirul, de megkönnyebbülésére elég könnyen képes volt szóban kifejezni magát. Még.- A bocsánatkérés meg… Azt hiszem, fölösleges. Igaz, hogy a szomorúság és a kétségbeesés olyan szféráival ismertettél meg, amiknek a létezéséről fogalmam se volt eddig, de többek közt ezért sem tudok rád haragudni. Az, hogy nekem estél a Hazel’s-ben, meg hogy anyád kirúgott… Hát ez van. Nevezz felszínesnek, de most a kis sérelmeim a legkevésbé sem érdekelnek. - A fiú közelebb lépett Lexannhoz, és hangyányit lejjebb csavarta a hangerőt.- Viszont ha a sajnálkozásnál tartunk; én is szeretném, ha tudnád, hogy bizonyos kivételes esetektől eltekintve, amikor meg akartalak fojtani, soha nem akartam, hogy olyan szarul érezd magad miattam, mint… mint én.- Per pillanat képtelennek érezte magát, hogy kimondja: „miattad”. Végül is ANNYIRA nem fontos.

Lexann a cigarettája fölött fürkésző pillantást vetett rá.

- És Wingate?- kérdezte.

- Fogalmam sincs, honnan derítetted ki a nevét, de hozzá semmi közöd. Talán csak annyi, hogy nem vagyok belé szerelmes, és nem is voltam.

Lexann halványan elmosolyodott, és szívott még egy utolsó, lassú slukkot a cigarettából. Lassan kifújta a füstöt, tekintetét egy pillanatra sem szakítva el Gabrielről, majd a legközelebbi hamutálban elnyomta a csikket, és megköszörülte a torkát.

- Azt hiszem, mindketten megszenvedtük ezt az egészet – mondta végül halkan, ahogy tett előre egy lépést… - Én már nem szeretnék többet.- … majd még egyet, így alig választotta el őket egymástól tizenöt-húsz centi.

- Egyetértek – bólintott Gabriel, mire Lexann mosolyra húzta az ajkait, és két keze közé fogta a fiú derekát.

- Amúgy – suttogta, ahogy egyre közelebb és közelebb hajolt Gabrielhez.- A Times-ban volt róla egy cikk, meg kép. Fölismertem a borzalmas frizurájáról.

- Ő már a múlt – felelt a másik fiú.- És most jelen van. A jelen pedig nem ő.

Lexann ezt a pillanatot választotta. Még egyszer végignézett Gabriel arcán, aztán megszüntette a kettejük közti minimális távolságot is, és csókba vonta az oly régóta hőn áhított ajkakat.

***