- Bazmeg, hol a tej? Ennek külön hűtője van a tetőn is?

- Dani, css! Még alszik!

- Leszarom!!! Tegnap kegyeskedett elvonulni, mert épp csillapíthatatlan fasz- és segghiánya volt, mi meg tarthattuk helye…

Abban a szent minutumban kivágódott a háló ajtaja, és megjelent benne az anyaszült meztelen, kócos és mogorva képű Lexann.

- Mi a fasz van itt?- kérdezte álomittas hangon, miközben a konyhában ácsorgó Dani-Lucas pároshoz imbolygott, majd se szó, se beszéd, kikapta az idősebb srác kezéből annak kávémaradványát, amit az csak egy egyszerű szemöldökfelvonással honorált.

- Épp most húzott el az utolsó – bökött az ajtóra végül, majd rágyújtott, Lexann pedig kiszedte a kezéből az égő bűzrudat. A másik barna srác fölvonta másik szemöldökét is, aztán újra meggyújtott egy cigarettát. Amikor Lexann letüdőzte a füstöt, Dani szóra nyitotta a száját.

- Akit megbasztál.

- Megbasztam?- Lexann kételkedve, fájdalmas fintorral nézett Lucasra, majd miután az bólintott, hosszan sóhajtott.- Oké.

- És amúgy… - Dani itt bizalmas pillantást vetett kedvesére, majd elhúzott szájjal kinyögte.- Itt volt Gabriel is.

Lexann kezéből kiesett a cigaretta.

*

- Jó reggelt mindenkinek, a déli, illetve leginkább hajnali kívánságműsort vezeti a baromi álmos Lexann Merewood! Tapsot kérek, amiért egyáltalán képes voltam megmoccanni. Most pedig Lucynek Leedsbe…

- MI VAN?- hörrent fel Gabriel másnap reggel, ahogy az álmát kettévágva bedübörgött a fejébe a név a szóáradat közepette.

A fiú felült és felhangosította a rádiót, de már csak valami tüc-tüc ütemű fémes csikorgás hasított keresztül a tranzisztorokon.

- Jézusom, Gabriel, mi ez a szar?- morogta Sarah, és oldalára fordulva magára húzta a rongyszőnyeget.

Gabriel hitetlenkedő arccal lejjebb csavarta a hangerőt, és nekiállt kávét főzni. Az nem lehet, hogy tegnap Lexannon agonizálva alszik el, ma pedig Lexann hangjára ébred.

Ha van Isten, most valószínűleg ujjat mutatott neki.

*

Lexann, hazafelé jövet a Black Sugarból, másra se bírt gondolni, csak arra, amit Dani mondott, úgy öt órával ezelőtt.

Gabriel eljött. Hozzá. Csak úgy.

Bár biztos akart valamit…

„Szerelmet vallani? Ne is álmodozz róla, te gigászi farok”, gondolta a fiú nagy sóhajjal, ahogy maga mögött hagyta a Lilybeth Boulevardot, és befordult a Deavon Streetre.

Mindenestre, ha Gabrielnek lett is volna valami mondanivalója neki, Lexann-nak, most már úgyse fogja megkeresni.

Lexann furán érezte magát.

„Baszod, te mit tennél, ha meglátnád A Pasit egy partin, ahogy magával hurcol egy másik srácot? Még véletlenül se téged. És A Pasi hurcolná el, Lexann. Akiről csak álmodni mersz, sőt, talán még azt se, nem hogy abban reménykedni, hogy esetleg érez irántad valamit szánalom helyett. Baszd meg. Mit tennél?”, csengtek a fejében Lucas szavai.

Nos igen. Elég vérszegény tiltakozásnak tűnt a fiú mercedeses kanjának szóbahozása, így Lexann ezt inkább hanyagolta.

Akármennyire is próbálkozott, nem tudott értelmes választ adni a kérdésre, így kénytelen volt belátni, hogy bizony most ő tartozik bocsánatkéréssel.

De végülis… Miért is?

„Talán mert szerelmes vagy belé, faszfej. És minden jel arra utal, hogy ő sem közömbös irántad.”

Lexannból ismét hatalmas sóhaj szakadt fel, s fejét hitetlenül csóválva lökte a kulcsot a 27-es ház kapujába. A hűvös lépcsőházban, a liftben, a tetőtérben, a nappaliban, a fürdőben, majd a konyha hideg, whiskyszagú padlóján elnyúlva is ezen tanakodott, miközben egyik cigarettát szívta a másik után.

Bő fél óra néma agonizálás után, pont akkor, mikor Lexann úgy döntött, az italos szekrény maradék tartalmát is magába tölti, a csöndet a telefon éles berregése szakította félbe.

A srác nagyot nyögve feltápászkodott, és a nappaliba vonszolta magát.

- Mondjad – szólt bele a telefonba, majd az erkélyhez masírozott, kinyitotta az ajtót, és kilépett a hideg márványra.

- Egybe vagy még?- kérdezte a vonal túlsó végéről Lucas, aggodalmas hangon, melyet jól álcázott egy apró torokköszörüléssel.

- Az azért túlzás – felelt Lexann, miközben a vaskorlátra támaszkodott, és szép szeme világát Londonra vetette.- De majdcsak fölépülök. Bazmeg, úgy beszélek mint egy hadirokkant vénember.

- Kábé – hagyta annyiban Lucas.- De ha folyton Gabrielre gondolsz, azzal nem oldódik meg semmi.

- Ja, de most akkor állítsak be hozzá, vagy mi a faszom?- vont vállat a srác, félbehagyva a „vajon mit csinálhat most Gabriel Dartington”-elmélkedést, némi pirulással megspékelve.- Nem lenne elragadtatva tőle, azt hiszem.

- Honnan tudod? Még mindig jobb, ha elküld a kurva anyádba, mintsem hogy itthon poshadj, és meg se próbáld.

- Mitől lenne jobb?- Lexann cinikus kis nevetést hallatott, mire Lucas felsóhajtott.

- A taplóságaiért az ember mindig bocsánatot kér, kivéve, amikor nem. Bár őszintén szólva…

- Tudom, Lucas.

- Otthon vagy?

- Nem, a Louvre-ban. Az otthonin hívsz, te szerencsétlen.

- Ja tényleg – Lucas felnevetett.- Húsz perc és ott vagyok.

- Oké.

Lucas hangja helyett monoton gépsípolás válaszolt, mire Lexann lecsapta a telefont, és belépve a nappaliba, végignyúlt a kanapén.

A tegnap estére gondolt.

Hogy a faszba nem vette észre Gabrielt?! Lehet, hogy csak nem akarta észrevenni…? Végülis a London Eye óta tudja, hogy Gabriel mást szeret, de…

Ebben a pillanatban vidám, mosolygós, sötétbarna tincsekkel keretezett, hunyorgó, szürke szemű kisfiúarc lebegett fel lelki szemei előtt.

Noah…!

Nem, nem, most parti. Nem Noah. Parti.

Tehát.

Hogy a faszba lehetett olyan részeg, hogy megfektesse azt a srácot?! Hát ez kész. Teljesen, totálisan kész.

Viszont akárhányszor csak a fiúra gondolt, akinek gyalázatos módon még a nevére sem emlékezett, a tizenhat éves Gabrielt látta. Összevonta szemöldökét, és elgondolkodva kezdte fixírozni a plafont.

Akkor… Ezért…?

„Mi másért, bazmeg.”

Hirtelen borzasztó dühbe gurult. Olyannyira, hogy fölpattant, és már épp indult volna, hogy széttépjen valamit, amikor nyílt az ajtó, és a bájvigyorgó Lucas belépett rajta.

- Csokis-banános croissant, tíz egész darab.- mondta félig felvont szemöldökkel, a kezében tartott papírzacskót lóbálva.- A kedvenced.

Lexann hálás-szomorú mosollyal visszahanyatlott a díványra. Amint Lucas mellé ült, durcás ötévesként hozzábújt, és egy harapással lenyelte a croissant felét, amit a srác nyújtott felé.

- Kurva élet.

*

Miután Sarah tanulmányaira hivatkozva egy kávé és egy hideg zuhany után, nagyjából öntudata birtokában távozott, Gabriel borzasztó magányosnak érezte magát. Mivel azonban elhatározta, hogy nem fog tanulni, így hát pillanatnyi habozást követően végül döntött.

Intellektuális eszmecsere és évődés, hosszú előjáték, sokkal hosszabb szeretkezés, és erre a hosszú időre mellőzni Lexann Merewoodot: most pont erre volt szüksége.

Előhalászta a telefonját a kabátja zsebéből, és tárcsázott.

Csak egyetlenegyet csöngött, mielőtt felvették.

- Igen?

- Mit csinálsz ma délután?- Gabriel mellőzött mindennemű kertelést.

- Gabriel?

- Nem, mon cher professor, itt Marilyn Monroe.

- Gabriel… - a hang a vonal végén egy pillanatra elnémult, valószínűleg egy mosoly erejéig.- Egyébként nem jó a ma délután, dolgoznom kell, két hónap és lejár a határidő.

- Ne szórakozz, Jonathan, fél perc alatt összedobod azt a könyvet. Viszont én – dorombolta Gabriel.- most akarlak.

Ismét pillanatnyi csend.

- Megfontolandó ajánlat, Mr. Dartington. Várom. Csak az indexe ne bánja.

Gabriel soha életében nem készült még el ilyen gyorsan. Nem egész nyolc perc múlva már a kulcsot illesztette a zárba – miután megfürdött, borotválkozott, fogat mosott és felöltözött.

Hálát adott továbbá az Istennek (akinek szinte el is nézte már a reggeli csúfságot), hogy mindössze három plusz két metrómegállónyira lakik kedvenc professzorától.

Ahogy az utolsó megállóból kilépve átszaladt az úttesten, úgy érezte, az utolsó pillanatban érkezett, mielőtt végleg belebolondult volna a szerelmi bánatba.

Jonathan Wingate egy kétemeletes, századforduló környékén épült volt bérházban lakott, melyet úgy tíz éve gyönyörűen felújítottak.

Gabriel beütötte a négyjegyű kódot a kaputelefonként is funkcionáló elektromos ajtózárba, és belökte a drabális ajtót. Úgy szedte a lépcsőfokokat a második emelet kettes számú lakásáig, mintha egy gengszterbanda üldözné.

Rátenyerelt a csengőre, mire pár másodperc múltán professzora ajtót nyitott neki.

Jonathan abban a pillanatban léphetett ki a zuhany alól, így nem viselt mást, csak egy fehér fürdőköpenyt.

Többek között ez is közrejátszott abban, hogy Gabriel üdvözlésképp azonnal rávetette magát. Mire becsukódott mögöttük az ajtó, már a kabátját tornázta le magáról, miközben tanára ajkaitól egy pillanatra sem szakadt el. Végül Jonathan volt az, aki elsőként kivált a csókból, és szelíd erőszakkal elkezdte a háló felé terelni Gabrielt, hogy ott folytassák a folytatandót.

- Díjazom az elszántságát, Mr. Dartington, de a hall igen kényelmetlen…

- Nem. Érdekel.- hörögte Gabriel, és azon volt, hogy a falhoz lökje a nála tíz centivel magasabb és jóval erősebb férfit, valamint tartósan ott tartsa.

Terve nem jött be, mivel Jonathan laza mozdulattal ölbe kapta, és megindult vele a háló irányába.

*

Gabriel hanyatt dőlt a süppedős párnákon, és levegő után kapkodott. Professzora közben felkönyökölt, és mosolyogva simított végig a fiú mellkasán.

- Megizzasztott, Mr Dartington – dorombolta.

- De… ezért most ugye… ugye nem jár komoly büntetés?- zihálta Gabriel.

- Dehogynem. Majd nem írom alá az indexét… Nyugalom Gabriel, vicc volt.

- Rossz vicc – morogta amaz, és épp elfordult volna, amikor nagy megkönnyebbülésére Jonathan átkarolta a derekát és maga felé fordította.

Bármiről, gondolta Gabriel, bármilyen hülyeségről képes lennék fecserészni, csak gondolkodni ne hagyjanak!

- Vagy bemutatom a feleségemnek…

- Ex – emlékeztette a fiú, nem mintha különösebb jelentőséggel bírt volna a dolog az ő szempontjából. Szerinte az a nő, aki képes Jonathan Wingate-re úgy tekinteni, mint arra az emberre, akivel közös unokákat nevelgetnek majd, nem lehet más, csak gyakorló elmebeteg.

- Tényleg. Talán, kivételes eszét látva, mégis aláírom az indexét, Dartington – Jonathan eközben elővette a szivardobozát, és rágyújtott. Másik kezével, mivel baljában az égő szivart tartotta, Gabriel nyakát és vállát cirógatta.

- Akkor is alá kellene írnia, ha nem járnék be egyetlen órájára sem. Végülis hihetetlen mennyiségű különórán veszek részt, kedves professzor.

Haza akart menni. Megetetni a cicákat. Aztán kiugrani az ablakon. (Még mielőtt befejezné a kormeghatározás jelentőségéről szóló dolgozatát.)

- Ügyes próbálkozás – mosolygott Jonathan, és magához húzta Gabrielt.

A fiú most már ténylegesen érezte, hogy bárhol máshol jobb lenne, csak itt nem. Iszonyú lelkiismeret-furdalása volt, amiért képtelen volt úgy szeretni Jonathant, mint azt állította. És fájt, borzasztóan fájt, hogy Lexann, bár csak hat metrómegállónyira lakik tőle, olyan távol van, mintha egy másik galaxisban élne.

„Semmi sem veszi el úgy a mogyoróvaj ízét, mint a viszonzatlan szerelem.” – mondta Charlie Brown, Gabriel kedvenc gyerekkori képregényében, a Snoopy-ban, és a fiú most mélységesen egyetértett.

Felült az ágyon, és pillantásával a ruhái után kutatott. Haza kell érnie, amilyen gyorsan csak lehet. Lassú hullámokban járta át a keserűség, és félt, hogy olyat tesz vagy mond előbb-utóbb, amit később nagyon megbánna. Miközben reszkető kezeivel épp a sliccét húzta fel, suta magyarázatot adott Jonathannek, olyat, aminek sokkal több köze volt a stilisztikához, mint a valódi okokhoz.

***

Lexann, miután Lucas magára hagyta egy tucat csokis-banános croissant elfogyasztása végeztével, egészen kezdte magát úgy érezni, mint egy ember. Éppen ezért úgy is döntött, megváltoztatja az egyik változtatandót.

Egy gyors zuhany után dobott egy sms-t kolleginájának és egyik legjobb barátjának, Jezebel Harvey-nek, amiben a lehető legkedvesebben megkérte, hogy ugyan vezesse le helyette valamelyik srác vagy akár ő maga a délutáni, illetve az esti kívánságműsort.

Jezebel körülbelül tíz perc múlva válaszolt, és habár első ízben elküldte Lexannt a büdös fenébe, természetesen beleegyezett, mivel nagyon jól tudta, hogy amikor a fiú lemondja a Black Sugar-beli feladatait, akkor nyomós oka van rá.

Emellett Lexann volt az egész rádió lelke, és igen kevésszer adta át a műsorvezetői posztot másoknak, így havonta egyszer történő kimaradozásait mindenki elnézte neki, a legteljesebb mértékben.

Lexann még írt egy „köszipusziszeretlek”-et, majd villámtempóban felöltözött, és magához vette a táskáját. Fejébe húzta sötétlila keménykalapját, felkapott egy pulóvert, majd bezárt, és a liftet mellőzve lerohant a földszintre.

Persze összeszorult a torka, amikor az Oxford Streetről befordult a Lilybeth Boulevardra, és a nagy elszántságrohama óta először átgondolta, mire is készül valójában.

Tisztában volt vele, hogy olyan nehéz dolga lesz, mint még sosem, ám ez a tudat csak még jobban bátorította.

Az üzletek előtt, a temérdek ember közt lépkedve azon töprengett, mit is mondhatna, mivel is nyerhetné vissza annak a kisfiúnak a bizalmát, akit ő hiába hagyott sokszor cserben, a világon mindennél és mindenkinél jobban szeret, és aki a rengeteg csalódás ellenére is olyan hűen kitartott mellette mindig is, mint senki más.

Lexann talán még öt ilyen embert ismert, de tudta, mindig is tudta, hogy az öccsénél nincs jobb, sehol másutt, egyik csillagrendszerben sem.

Mindenek előtt pedig borzasztóan utálta magát, amiért a rengeteg fogadkozás után sem volt képes maga mellett tartani Noah-t, s életében először rettegni kezdett attól, hogy most valóban elbaszta az egészet. Visszavonhatatlanul.

Nagy sóhajjal hagyta maga mögött a forgalmas utcát, és ahogy meglátta a Merewood-birtok sötét kapuját, hirtelen elbizonytalanodott.

Végül mégis benyitott a kertbe, s habár félúton megtorpant egy pillanatra, valahogy mégis elverekedte magát a bejárati ajtóig.

Hangtalanul nyitott be, még csak nem is köszönt. Az előszoba végén botlott bele Luciába, a házvezetőnőbe, aki hatalmas öleléssel fogadta.

- Anyámék?- kérdezte Lexann halkan, amint a nő eleresztette.

- Hivatalban. Fél tíz felé érnek haza. Átadhatok esetleg valami üzenetet?

- Isten ments – a fiú ajkaira egy pillanatra gunyoros mosoly kúszott, ám rögtön ezután el is komorult az arca.- És… Noah?

- A nappaliban – felelt komolyan Lucia.- Tévézik.

- Köszönöm – biccentett Lexann, s még megvárta, hogy Lucia elpályázzon a konyha irányába, majd követte a nőt a tágas első szint nappalijába.

Odabent aztán, amint fölfigyelt a tévéből áradó rajzfilm-zsibongásra, nagyot dobbant a szíve. Noah az oldalán feküdt a fekete bőrkanapén, és üveges szemekkel bámulta a plazmaképernyőt – fel sem figyelt Lexann érkezésére, bár bátyja erősen gyanított, hogy inkább csak nem akart felfigyelni rá.

Némán a kanapé mögé sétált, és a fejfára támaszkodván lesütötte a szemeit.
- Szeretem a Billy és Mandy-t – motyogta végül halkan, és Noahra sandított. A kisfiú nem mozdult meg, még csak nem is nézett rá.

- Noah – sóhajtotta Lexann.- Kérlek.

- Nem érdekelsz – vetette oda a kisfiú.- Húzz el.

- Azt várhatod.- felelt Lexann, majd a tévé elé lépett, és kikapcsolta.- Beszélni szeretnék veled.

- Én meg nem. Húzz el seggfej, nem látom a képernyőt – mondta színtelen hangon Noah, leginkább a tévé peremének címezve szavait, majd megnyomta a távirányítón a zöld gombot, mire a rajzfilm ismét elindult.

Lexann valami hasonlóra számított, ám nem adta fel ilyen könnyen. Egy gyors mozdulattal kihúzta a kábelt a falból, és letelepedett az öccsével szemben, aki erre nagyot sóhajtott, felült, és keresztbe fonva karjait, meredten elnézett az előszoba felé.

- Ígérem, itt se vagyok tíz perc múlva, de ezt akkor is végigmondom.- szögezte le Lexann.- Szeretnék bocsánatot kérni, amiért akkora önző faszgerinc voltam. Borzasztóan utálom magam miatta, hidd el, akármennyire is hiteltelennek tűnik… Nem is tudom én, hanyadik alkalommal ugyanezt hallani.- a fiú sóhajtott.- Te vagy a legutolsó, akit valaha is bántani akarok, Noah.. Sőt. Tudom hogy sokszor elbasztam már, és borzasztó hálás vagyok, amiért… Megtennéd, ha rám nézel, ha hozzád beszélek?- szakította félbe magát Lexann hangyányi méltatlansággal a hangjában, de ahogy a vádló, szürke szemek rávillantak, rögtön elszégyellte magát.- Köszönöm. Noah… Könyörgöm, szó szerint, hogy bocsáss meg, ha tudsz. Csak te maradtál, aki… - Lexann nagyot nyelt. -… aki valóban megértheti, milyen dolog ez. Szörnyű érzés, hogy ennyire lenéz, megvet, vagy talán utál az, aki mindennél fontosabb nekem.

- Mindennél fontosabb…?- Noah bizalmatlanul méregette a bátyját.- Túl sokszor győztél már meg az ellenkezőjéről.

- Pedig ez az igazság, Noah – Lexann hangja elhalkult.- Soha, senki nem fog nekem annyit jelenteni, mint te. Még Lucas se. Jezebel se. Senki. És nézd, én megértelek. Jogos a haragod, teljesen. Úgy viselkedsz, mint ahogy én tettem azt a te korodban, amikor… Amikor anyuék játszották el ezt velem. És tudom azt is, hogy milyen most neked. Borzasztó mérges vagyok anyuékra, hogy ezt művelik veled. Én már megszoktam, és próbállak edzeni téged is, mert nem akarom, hogy olyan elbaszott gyerekkorod legyen, mint nekem. Csak tudod, ez nehezen megy úgy, ha össze vagyunk ve…

- Akkor mégis mi a francért hagytál itt megint?- kiáltott Noah, erre a kiáltásra pedig könnyek gyűltek Lexann szemébe.- Nevetséges vagy! Papolsz itt az élet nagy dolgairól, mintha olyan frankón tudnád, hogy mi az, ami van, de paradox mód mindig az ellenkezőjét csinálod! A legfontosabb, mi? Akit az ember fontosnak talál, azzal TÖRŐDIK, baszd meg!- Noah teli torokból üvöltött.- Te nem ezt csinálod! Nem ezt csinálod, hogy dögölj meg! Egyáltalán nem ezt! Azt hiszed, attól mert kéthavonta eljössz, és elviszel valahova, ülve fogom nyalni a seggedet, mint ahogy azt eddig is tettem? NEM, LEXANN, BEFOGOD!- a kisfiú felpattant a kanapén, és amint látva, hogy bátyja közbe szeretne vágni, még jobban megemelte a hangját, Lexann nem kis rémületére.- Csak hogy tudd, ebből kurvára elegem van! El akarlak felejteni!

Lexann arcán végigcsorogtak a könnyek. Noah minden szava felért egy valóságos ostorcsapással, de olyan erejűvel, amivel még világéletében nem találkozott. A kisfiú lihegve, kipirosodott arccal nézte, gyűlölettel villogó szemekkel.

Az idősebb Merewood abban a pillanatban döbbent rá, hogy az öccse olyan igazságokat mondott ki ez alatt a pár pillanat alatt, amilyenekkel egész világokat lehetne porig rombolni. Meg sem bírt szólalni a döbbenettől és a lesújtottságtól.

Aztán végül csak kipréselt magából valami válaszféleséget.

- Én már csak egy valamit tudok, de azt nagyon – mondta könnyeit nyelve, kinyújtott mutatóujjal, ajkai pedig megremegtek, ahogy öccsére nézett.- Hogy mivel egyetlen perc alatt annyi fájdalmat okoztál most nekem, mint még soha senki, tényleg szeretlek, baszd meg. Megérdemeltem, és tudomásul vettem. Akkor most megyek is. Felejts csak el, Noah.

Azzal reményvesztetten fölemelkedett a földről, és megindult kifelé. Az előszobában megállt egy pillanatra, fölszegte és hátrahajtotta fejét, arcát pedig két tenyerébe temette, és végre szabadjára engedte könnyeit. Ahogy érezte, hogy lassan csillapszik az iszonytató vihar után, még mindig kavargó lélekkel lehajolt, hogy belebújjon a cipőjébe…

Ám akkor sírásra lett figyelmes.

Azonnal megfordult, és visszarohant a nappaliba, szíve pedig összeszorult, ahogy meglátta az összekuporodó Noaht, aki a térdei közé fúrta arcát, és úgy zokogott.

A kisfiú mellé rohant, levágódott mellé, és a karjaiba zárta – Noah úgy kapaszkodott belé, mintha az élete függne tőle. Lexann magához szorította, és cirógatni kezdte a remegő kis vállakat.

- Soha többet?- suttogta Noah még mindig reszketve.

- Soha többet – felelt Lexann.- Ígérem.

És ez az ígéret őszintébb volt  bármelyiknél, amit ezelőtt az öccsének tett.

*

- Na, helyzet?

- Zsírság! Mármint… Úgy félig. Mi lenne, ha elmennénk inni?

- Lexann, baszd már meg, alig józanodtál ki, és máris be akarsz kúrni megint?

- Mint állat. Ne kérdezz semmit. Mindent megtudsz a maga idejében. Fél tíz, West End, Hazel’s. Várlak szívem.

Lucas nagy szemeket meresztett a konyhapultra, amint Lexann lecsapta a telefont.

„Ez csinált valamit. Valami jót. Hű baszd meg.”, gondolta vigyorogva, majd készülődni kezdett.

***