*

 - Az – kommentálta Gabriel, majd ellentmondást nem tűrve a kapszula közepén lévő alacsony padot célozta meg, és átfúrva magát a tömegen, le is rogyott rá. Az óriáskeréken a fennmaradó időt ott is töltötte, miközben amellett, hogy testileg, lelkileg is szédült.

Az ember, ha van esze, okoskodott, a drogozást például a fűvel kezdi. A piálást meg a sörrel. A gond az, hogy ami a legveszélyesebb, pont a szerelemben eszeveszett képtelenség fokozatosan haladni, és mindig akkor kap rá az ember valami újra, amikor voltaképpen nincs is rá szüksége.

Azonban amint ezt a gondolatot megfogalmazta magában, szinte azonnal szentségtörésnek érezte. Elvégre már hogy a nyomorék bánatba’ ne lenne szüksége neki Lexannre. Vele kel és vele fekszik (sajnos csak asztrálsíkon), és minden zabolátlan, vagy kevéssé zabolázott gondolata egyszer csak eltalál hozzá. Nagyobb hülyeséget még nem gondolt ma. Úgy kell neki ez a srác, mint egy falat kenyér.

Később nem tudta, hogy a testi, avagy a lelki émelygés következtében-e, de könnyezni kezdett. (Valószínűleg a kettő együttesen játszotta ki.) Kezébe temette az arcát, és a szeme előtt táncoló színes foltocskákhoz könyörgött béketűrésért és önkontrollért. Jónéhány hatalmas sóhaj árán sikerült egy kicsit összeszednie magát, és épp felemelte a fejét, amikor látta, hogy Noah és kedves bátyja keresztülfúrják magukat az összepréselődött embereken, sőt, felé tartanak.

Lexann leült mellé, Noah pedig a közelükben ácsorgott és nagy hévvel próbált kilátni a vállt vállnak vetve posztoló bácsik és nénik mögül.

Gabriel élt a gyanúperrel, hogy abban a pillanatban visszavonhatatlanul megőrül, ha meghallja Lexann hangját, de isteni mázlija volt, mert amaz csak együttérzőn pillogott felé, habár szemlátomást nem akarta magára hagyni. (Noah időközben úgy döntött, nem kér többet a néma romantikából, és az üvegkapszula falához préselődve visszatért London látképéhez.)

A padon ülő két fiú, úgy érezte, három örökkévalóság is eltelt, mire Lexann végre rászánta magát, hogy megszólaljon.

 - Nagyon rosszul vagy?

 - Nem, csak amennyire egy körülbelül száz méter magas óriáskeréken szoktam lenni… De nem vészes, csak forog a padló… Próbáld meg keresztezni a legrosszabb részegséged emlékét egy gyomorszájba rúgással, és akkor el is kaptad ezt az érzést – nyögte Gabriel kissé reszketeg hangon, és közben átkozta magát, amiért ilyen remek fölösleges dolgokat tudott így hirtelenjében összehordani.

*

- A gyomorszájba rúgás még csak-csak, de a legrosszabb részegségemre egyáltalán nem emlékszem – vont vállat vigyorogva Lexann, miközben egy pillanatra az öccse felé fordult, hogy megbizonyosodjék, nem törte át légkalapáccsal a plexiüveget, és nem vetette magát alá. – Mindenesetre el tudom képzelni – folytatta, majd bátorítóan megveregette Gabriel vállát.- De végülis túlélted, most már ereszkedünk.

- Ha hinnék Istenben, most megköszönném neki – nyögte Gabriel, mindenesetre addig nem állt fel, amíg nem kerültek százkilencven centi alá. Akkor azután, ahogy csak remegő lábait engedelmességre tudta venni, felállt, és vállára kapva táskáját, elbotorkált a nyíló ajtóig, majd úgy ugrott ki, mintha a kapszulán kívül a megváltás várná.

Lexann és Noah kicsit lemaradva követték, így végül csak a mogorva biztonsági őrökön és a kapun túl találkoztak.

- Hát ez baromi jó volt – lelkendezett Ifjabbik Merewood Őfelsége.- Menjünk fel még egyszer!

- Nélkülem – szögezte le mindenek előtt Gabriel, de látva Lexann mindentudó mosolyát, inkább hallgatott, és háborgó gyomrát valamint kavargó gondolatait próbálta lecsitítani.

- Bocs, hogy felcibáltalak – szólt közbe a barna fiú zavart hangon.- De nem tudtam, hogy ennyire… Ja, és kösz, hogy eljöttél.

- Igen, ennyire – sóhajtott hatalmasat Gabriel.- Most már jól vagyok. És amúgy én köszönöm a meghívást, meg a jegyet, meg a… Felejthetetlen kalandot.

- Miért érzem úgy, hogy kivételesen nem pozitív értelemben hangzott el a „felejthetetlen” jelző?- szaladt fel Lexann bal szemöldöke, de jól láthatóan mosolygott. Gabriel válaszképp aprót nevetett, majd rántott egyet hátizsákján, és tétován elnézett a kijárat felé.

Igen, eljött az a perc, amitől Lexann már a találkozó elején rettegett.

Az elválás.

S habár tudta, hogy Gabriel nem örökre, és nem egy másik dimenzióba megy, mégis úgy érezte, belepusztul, ha elválnak útjaik. Minden találkozásuk után így érzett, és világvége hangulata mindaddig stabilan kitartott, amíg nem látta újra a fiút.

- No, ha nem bántok meg senkit, most elporzok – szólalt meg Gabriel.- Noah, holnapra ha tudod, vedd át a szerzetesrendekről tanultakat.

- Jó, meglesz – válaszolt a kisfiú, kitartóan fixírozva a tornacipőjének orrát, fél kezével Lexann karjába kapaszkodva.

A kézfogást, olybá tűnt, mindkét fiú túlzottan diplomatikusnak találta, így Lexann mosolyogva búcsút intett, Gabriel pedig viszonozta a gesztust, aztán sarkon fordult, és a következő percben eltűnt a testvérpár szeme elől.

- Ma nem is volt olyan gyík – állapította meg Noah csendesen, amikor már ők is a metró felé sétáltak, egy hatalmas vattacukor és egy üveg Millers társaságában. Lexann, ha lett volna szabad keze, már csak reflexből is fejbe vágta volna drága öccsét, de ehelyett beérte egy szemforgatással.

- És most jön az a rész, hogy „jaj, Noah, örülhetnél, hogy ilyen magántanárod van, Gabrielnél jobbat nem is találhattál volna” – folytatta a kisfiú, utánozva Lexann hanghordozását, mire a nagytiszteletű báty segítségül hívva a jéghideg sörösüveget, mégiscsak megjutalmazta Noah-t egy finomabb pofonféleséggel. – Megdögölhetsz ám.

- Komolyan mondom, bezárlak egy kapszulába, és ott hagylak egész életedre – nevetett rá Lexann, majd átkarolta öccse vállát.

- Azt nem mered – öltötte rá a nyelvét Noah.- Anyuék úgyis ma jönnek haza, szóval rábasznál.

- Te fogsz rábaszni, ha rálépsz arra, fiam – rántotta hátra a kisfiút Lexann még épp időben, majd lehajolt, és fölkapta a járdaszegélyről a fekete bőrből készült pénztárcát.

Amikor kinyitotta, és kicsúsztatta a személyi igazolványt, igencsak meg kellett erőltetnie magát, hogy ne ordítson egy irdatlan nagyot.

- Ez Gabrielé – állapította meg a kisfiú hanyagul.- Az ott a két macskája, Kaszás és Végítélet. Ha épp nem fáradt, nem karikásak a szemei, és nem tanulta magát hülyére előző este, vagy róluk beszél, vagy a családjáról.

- Nem mondod, azt hiszem, megismerem magamtól is – lengette meg a fiúcska előtt Lexann a személyit, mire az azonnal kapálózni kezdett.

- Hadd nézzem meg! A személyijén mindenki borzalmasan néz ki.

- Te is borzalmasan fogsz kinézni, már ha megéred a felnőttkort – szaladt fel Lexann szemöldöke, majd minden további konfliktus megelőzendő, a táskájába csúsztatta a pénztárcát.- No fiam. Most hazamegyünk, te rendbe nyalod magad, hogy anyánk ne kapjon szívszélhűdést, ha meglát, én meg szépen elviszem ezt Gabrielnek.

*

Lexann, miután otthon lepasszolta drága öccsét Luciának, centikkel a föld fölött lebegve indult el a west end-i Ravenscourt Park felé, fején elmaradhatatlan lila kalapjával, és persze fülhallgatóival.

Útközben pedig azon filozofálgatott, vajon milyen képet fog vágni Gabriel, ha hirtelen, minden előjelzés nélkül csak úgy benyit a lakásába. De tulajdonképpen ez volt a célja.

Stílusos belépő á la Lexann Merewood.

Azt persze esze ágában sem volt bevallani a fiúnak, hogy amikor csak tehette, az igazolványait bámulta – és magában megállapította, hogy egyáltalán nem szörnyűek a róla készült fényképek, valamint hogy az öccse egy faszkalap -, nem beszélve a felé terelődő gondolatairól, amelyek a kapszulában történt, tizedmásodpercnyi összebújás óta folyamatosan, egyre erősödő hullámokban törtek rá.

Szíve épp ezért érthető okokból hatalmasat dobbant, amikor megtorpant a zebra mellett, és szemközt megpillantotta a kivilágított táblát, amely – este fél hét lévén – szinte vakította az embert, ragyogó sárga betűivel, amik a Hazel’s szót formázták.

Lexann türelmetlenül dobolt ujjaival combján, a zöldre várva.

 Egy pillanatra meg is feledkezett arról, hova készül, amikor a túloldalt parkoló, régies, de kifejezetten jó állapotban lévő ezüst Mercedes szemet szúrt neki.

Középkorú, jóvágású, értelmesnek tűnő férfi ücsörgött a volán mögött, valamiféle könyvet olvasott, Lexann nem látta, hogy mit.

Csak annyit érzékelt, hogy két pillanaton belül leereszti a kötetet az orra elől, és átnyújtózva az anyósülésen, kinyitja a másik ajtót.

Amikor pedig az utcalámpa alatt váró barna fiú a ház kapujára nézett, azt hitte rosszul lát.

 De nem, kétségtelenül Gabriel jelent meg a maga éteri mivoltában, mint a West End angyala, halvány mosollyal az ajkán, és Lexann épp elkapta, ahogy lopva körbepillant az utcán.

Érezte szívét a torkában. Érezte, ahogy ujjai ökölbe szorulnak, érzékei eltompulnak, és kénytelen volt az ajkába harapni, hogy megfékezze a tüdejéből feltörni kívánó keserves ordítást.

Nem mert rá mérget venni, de mintha elhomályosodtak volna szemei, amikor Gabriel beszállt a férfi mellé az autóba, és elhajtottak a vérbe.

Lexann tisztán látta, hogy a férfi szabad keze Gabriel combján pihent.

*

Agyonhidrogénezett hajú, rózsaszín inget és halványkék sminket viselő férfinő nyitott ajtót.

- Segíthetek?- kérdezte meglepetten, Lexannra nézve. Azonban nehéz lett volna elkapnia a fiú tekintetét, mivel az végig a padlót fixírozta maga körül.

- Maga George Leeland?- hallatszott a szinte érthetetlen morgás az előrezúduló barna hajfüggöny mögül.

- Igen, én vagyok – pislantott megszeppenten George.- És… Maga…?

- Ezt az utcán találtam – emelte fel a pénztárcát Lexann, és végigmérte a szemközti lakót. - Gabriel Dartingtoné. Átadná neki?

- Persze – George még mindig döbbenten nézte az előtte álló jelenséget, azonban Lexannt most nem töltötte el büszkeség, látva, hogy mennyire elvarázsolja az embereket, akárhova is tegye be a lábát.

Egy szó nélkül George felé nyújtotta Gabriel tárcáját, s úgy érezte, lelke egy igen fontos részétől fosztják meg. Amaz finom kezeivel megragadta a pénztárcát, majd ismételten Lexannra nézett.

- Esetleg tehetek önért valamit?- kérdezte félénken, barna szemeivel még mindig a sötétzöldek után kutatva.

- Lexann Merewood küldi – közölte színtelen hangon az ajtófélfával Lexann, majd egy röpke pillanatra végignézett az előtte ácsorgó George arcán.- És köszönöm.

- Nincs mit… - felelt szomorúan elhúzott szájjal a szőke fiú, tekintetével sokáig követve a távolodó Lexann hátát. Csak akkor csukta be a bejárati ajtót, amikor hatalmasat dörrent a kapu.

*

Abban a fogadtatásban részesült, amire számított. Amint betette lábát a Merewood-kúriába, egy szőke nő azonnal a nyakába vetette magát, és addig szorongatta és csókolgatta, amíg Lexann arca inkább volt karmazsinvörös, mint halvány barackszín.

- Szia anya – üdvözölte szárazon anyját, majd mielőtt az ismét letámadhatta volna, egy éles kanyarral kikerülte.

- Ennyi?- kiáltott utána a nő, csípőre illesztett öklökkel.- „Szia anya?” Nehogy azt hidd, ennyivel elintézhetsz fiam! Hónapok óta még csak nem is telefonáltál…!

- Hónapok óta még csak meg sem kérdeztétek Noah-tól, hogy hogy van – válaszolt Lexann hasonlóan csípős stílusban.- Mégis mit vársz tőlem? Egy szó nélkül léptek meg Ibizára, hogy hizlaljátok a bankszámlátokat, és ha nem járok erre, ez a szegény kölyök megrohad egyedül ebben a kibaszott házban.

- Wilhelmia, kivel kiabálsz…?- lépett ki a fürdőből a középmagas, sűrű, barna hajú James Merewood, de meglátva fiát, rögtön lehalászta a szemüveget orráról, és Lexannéhoz hasonlóan zöld szemei megteltek örömkönnyekkel.- Lexann, drága fiam! Te mit keresel itt? Azt hittük anyáddal, hogy…

- Hamarosan semmit – vágott közbe a fiú míszen, miközben megvonta a vállát.- Mi van, eszetekbe jutott hazajönni? Úgy, igazán, baromi rendes tőletek – villantott gunyoros mosolyt szüleire.- De ha most megbocsátotok, fontosabb dolgom is van, mint meghallgatni az élménybeszámolótokat, és kurvára semmi affinitásom a fejmosáshoz sem.

Azzal, még mielőtt lesújtott szülei bármit mondhattak avagy tehettek volna, elviharzott az emeletre, egyenest a szobájába, hogy összeszedje a napok során széthajigált ruháit, könyveit, cd-it és persze a rengeteg újságot.

- Héééé Seggfeeeej!- hallotta öccse vidám kiáltását a folyosó végéről, s habár majd’ beleszakadt a szíve, nem vett róla tudomást.

Hatalmas hangzavarral bevágta maga után az ajtót, és kizárva a külvilágot, leült az ágyára, majd pakolni kezdett. Eme nemes cselekedetének aktív folytatásában azonban megakadályozta Noah felbukkanása.

A kisfiú halkan, félénken közelített, majd látva, hogy Lexann int, leszegi a fejét, és a földre dobja a kezében tartott atlétát, gyorsan elé térdepelt.

- Mi bajod?- kérdezte, kis kezei közé fogva bátyja fejét.

- Semmi – suttogta Lexann szomorú mosollyal, öccse szemeibe nézve.

- Aha, látom – vágott vissza Noah.- Mi történt, Lexann?

- Nem érdekes, mondom, hogy nem érdekes – pattant fel a fiú, idegességében pedig az ágyneműjét kezdte egyengetni.

Habár már rég összepakolt, valamiért nem bírta rászánni magát az indulásra. Valószínűleg mert nem akarta ismét egyedül hagyni azt, akiben még sosem csalódott.

Noah, úgy tűnt, vette a lapot. Csöndesen megállt a szekrény mellett, és kötött pulóverének ujjával kezdett babrálni.

- Elmész, mi?- kérdezte nagy sokára, amikor Lexann már vagy két perce az asztalára támaszkodva ácsorgott néma csöndben.

- Igen – felelt a fiú lassan. Ajkai és nyelve mintha ólomsúlyúvá nehezedtek volna, szívével együtt.

- Itt hagysz, mi?

- Igen.

- Nem látlak hónapokig, mi?

- Igen – Lexann már suttogott, majd bocsánatkérő pillantást vetett Noah-ra.- De értsd meg…

Azonban mielőtt bármi használható érvet fel tudott volna hozni a „csak”-on kívül, Noah már rég kirohant a szobából, s Lexann hallotta, amint rugdosva mindent, ami az útjába akad, beveti magát a szobájába.

Nehéz szívvel felöltötte pulóverét, vállára vette táskáját, fejébe húzta kalapját, és méltóságteljesen, bárminemű kommunikációt mellőzve távozott a birtokról.

*

 - Noah, figyelsz egyáltalán? – kérdezte Gabriel két nappal később tanítványától, egy óra alatt körülbelül harmincadik alkalommal. És megint, mint eddig mindannyiszor, rideg morgást kapott válaszul.

Valami történt ezzel a gyerekkel, gondolta Gabriel, a hülye is látja. És tízet egy ellen, hogy valami köze van a bátyjához. Talán elköltözött. Elvégre most sincs itt, pedig ez javában a fürdésideje (legalábbis a múltkoriban ilyentájt törte rá az ajtót). Ráadásul most meg akarta köszönni, hogy tegnapelőtt egészen a Ravenscourt Parkig utánavitte a pénztárcáját. Ha nem lett volna biztos benne, hogy Lexann legalább egy súlycsoporttal fölötte áll, egész biztosan vérmes reményeket kezd táplálni, de így megelégedett azzal a magyarázattal, hogy nyilván csak arrafelé volt dolga csórikámnak, és volt olyan jófej, hogy felpasszolja a tárcát.

 - Tehát a műveltető igéknek két csoportját különböztetjük… Noah! – Gabriel kezdett kijönni a sodrából. A kisfiú megvető tekintettel fordult felé, majd leereszkedő hangon közölte:

 - Húzz el, oké?

 - Nagyon kérlek, ne gitározz az idegeimen, és ne játszd az eszed – sóhajtott a fiú.

 - Nem játszom az eszem, arra kértelek, hogy húzz el innét – felelte Noah rendíthetetlen és jéghideg nyugalommal.

 - Nézd, Noah, szerintem alapos képzavarban vagy – kezdte Gabriel, ingerültebben, mint szerette volna, de legalább hangulatához hűen. – Pontosan zéró közöm van ahhoz, hogy érzed magad, tehát amikor bejössz, a kedvedet odakint hagyod az ajtó előtt, maximum a tanulási kedvet hozod be. Az emberrel történnek rossz dolgok, de a Föld tovább forog, nekem pedig az a munkám, hogy egy kis tudást próbáljak átadni neked. És ezt a munkát szeretném elvégezni, akkor is, ha veled esetleg valami rossz történt, oké?

 - Nem, nem oké. Úgy látszik, te nem érted. Ennek semmi köze a tanuláshoz. Azt akarom, hogy húzz el, és ne gyere többet.

Gabriel erősen hajlott arra, hogy a mahagóni íróasztalt beépítse Noah két szép szeme közé, de visszatartotta az indulatait, pontosabban inkább egyetlen mondatba sűrítette őket.

 - Én is sok mindent szeretnék, de ebben nem te döntesz, hanem a szüleid. Tehát a műveltető igéknek két csoportját különböztetjük meg…

Az óra további része (azaz a maradék háromnegyed óra) Noah részéről szerzetesi némaságban telt el, s miután letelt, köszönés nélkül hagyta el a szobát.

Miközben Gabriel összepakolta a táskáját, majd a hallban felöltözött, arra a következtetésre jutott, hogy Lexann valószínűleg elutazott vagy elköltözött. Nyilván összebútorozott a barátnőjével (vagy a barátjával), és ezt Noah természetéhez mérten – azaz rettentő nehezen – dolgozza fel.

Hátára vette a táskáját, majd köszönt Mrs. Merewoodnak, aki ki tudja, melyik belső szobában volt éppen, majd kilépett az ajtón. Ez volt az első alkalom, hogy kifejezetten rossz érzéssel távozik a Merewood-házból, és ez, ha mást nem is, egy kis félelmet eredményezett.

*

Félelmeit nagyjából igazolta a telefonüzenet, amely Mrs. Merewoodtól várta hazaérkeztekor, és amelyben a ház asszonya kifejti, hogy semmi esetre sem teszi lapátra, de ameddig Noah lelkiállapota nem engedi, nincs értelme a magánóráknak. Természetesen a fele összeget továbbra is kifizetik, hiszen, mint mondta, szándékukban áll a közeljövőben újra alkalmazni.

 - A kurva életbe – közölte Merewood asszony arisztokratikus altjával, és hozzávágta frissiben levett cipőjét az üzenetrögzítőhöz, ami azt eredményezte, hogy a kis doboz (melyben Noah édesanyja még mindig okfejtett) végigszánkázott a konyhapulton, leverte a fiú gondosan elrendezett, levélnehezékkel leszorított jegyzeteit, valamint a gyűrűs mappát, melyben a lehetséges szakdolgozat-témákat gyűjtötte és néhol ki is fejtette Gabriel. A mappa gyűrűi, ősrégiek lévén, amint ütköztek a linóleumpadlóval, kioldódtak, és szorgalmasan okádták kifelé a teleírt lapokat. Továbbá egy hamutartó, benne vízzel és a fiú kocadohányzásainak tartalmával ráborult a jegyzetekre.

A zajra leviharzott a galériáról Kaszás és Végítélet. Végítélet, aki ismerte gazdáját, mint a saját… mancsát, odamerészkedett és a lábához dörgölőzött, ám Kaszás megelégedett azzal, hogy az íróasztal székéről, a muzeális értékű számítógép mögül pislogott kifelé.

Gabriel képtelen volt eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen. Végül nem adta meg magát egyik indulatnak sem, hanem, gyöngéden eltolva magától Végítéletet, nekilátott összeszedni a mocskot, amit összehozott röpke fél másodperc alatt.

Közben arra az elhatározásra jutott, hogy ha erről az egészről Lexann tehet, mert, ki tudja, mondjuk elege lett belőle a London Eye-ra tett kirándulás során, akkor felkeresi a fiút, bárhol is legyen, és lecsavarja a világszép fejét a világszép vállai közül.

*