Lexann, aki most mindennel törődött, csak a forgalommal nem, épp azon tanakodott, vajon mivel hálálja meg majd ezt Gabrielnek. Meglepő módon rögtön az eszébe jutott minimum hat, ha nem több köszönetnyilvánítási módszer, de amint alaposan végiggondolta, amellett, hogy arcpirítónak, még hasznavehetetlennek is tűnt az összes.

Azonban nem volt ideje további formációkon agyalni, mivel hamarosan megpillantották a hatalmas, kivilágított hidat.

Itt már több autó sorakozott fel a sávokban, azonban ez semmiben sem akadályozta Lexannt, aki amellett, hogy úgy érezte, az egész világ az ő utolsó, árván maradt idegszálán táncol stoplis cipőben, ugyanolyan gyorsan hajtott mint azelőtt, de most még kerülgetnie is kellett a többi járgányt.

Fél szemmel a halálsápadt Gabrielre sandított, s a fiú arcán ismét elmosolyodott.
- Nyugalom – villantotta az angyalsrácra a visszapillantó-tükörből nyugtalanul kavargó, sötétzöld szemeit.- Egy perc, és ott…

- Vagyunk – fejezte be Gabriel hatalmas, megkönnyebbült sóhajjal, amint az idősebb Merewood lehúzódott egyenest a folyópartra, és kipattant a Ferrariból.

„Na, próba cseresznye”, gondolta amaz, majd ő is felsóhajtott, és megindult a rakparton előre, oldalán Gabriellel.

***

A fiú bele-belebambult a sötét, fodrozódó víztükörbe, ahogy némán sétáltak egymás mellett.

Lelkében egy önző és érzéketlen kis Gabriel arról ábrándozott, bárcsak más helyzetben volnának itt, nevetgélnének és néznék a kivilágított várost, ő pedig gyengéden Lexannhoz simulna…

A jó francokat. Most Noah-t keresik, és az a fontos, hogy megtalálják és épségben hazavigyék. Szerencsétlen kisgyerekkel akármi megeshet ebben az istentelenül nagy városban. Lexann aggódó tekintettel meredt előre, ahogy közeledtek a híd lábához. Nem is vette észre, amikor közvetlenül mellettük, két egymás mellett horgonyzó hajó között a vízbe esett egy nagy kavics. És még egy. Aztán még egy.

Gabriel (és ez nem kis pirulásába került) könyökénél fogva megragadta, és fölfelé mutatott, a hídra. Öt-tíz méterrel fölöttük ott állt Noah, és integetett.

Lexann előbb kerekre nyitotta a szemét, majd rohanni kezdett, mint az őrült, fel a lépcsőn a rakpartról, át az úttesten, autók közt szökellve, majd egyenest a korlátnak támaszkodó öccséhez.

Gabriel kissé lemaradva követte.

Amikor odaért, a testvérek már nagyban szorongatták egymást a családi szeretet szent égisze alatt. Majdnem.

Lexann mintha a szuszt is ki akarta volna préselni Noah-ból az ölelésével, aki nem mondhatni, hogy ettől halálosan boldog lett volna, és ökleivel püfölni kezdte bátyja oldalát.

Végül nagy nehezen szétváltak, nyilván megvitatni, helyes-e, vagy sem ilyenkor elkóborolni tizenegy éves fejjel egy hétmilliós nagyvárosban.

Gabriel elérkezettnek látta az időt, hogy szép csendben elsurranjon a balfenéken. Vetett még egy búcsúpillantást a testvérpárra (különösen annak idősebbik tagjára), majd megkerült egy villanyoszlopot, és elindult a Monument megálló felé.

***

- Én szóltam – pislogott nagy szemekkel Noah a bátyjára.- De tényleg.
- Aha – szaladt fel Lexann jobb szemöldöke.- Kár, hogy nem hallottam.
- Mert jó szokásodhoz híven telefonáltál.- fonta össze a karjait a kisfiú morcosan.- Biztos valami csajoddal. Melyik volt az? Jezebel?

- Egy. Ha lenne csajom, tudnál róla. Kettő. Jezebel még VÉLETLENÜL sem a csajom. Már csak azért sem, mert leszbikus, bár ezt már mondtam párszor. Végül… Három. Anyával beszéltem.
Erre – ahogy Lexann sejtette – Noah arcára gondterhelt árnyak kúsztak.

Sosem viselte igazán jól szülei gyakorta bekövetkező, meglehetősen hosszú távra vonatkozó „pihenővakációit”, de hát végülis mit várjon az ember egy tizenegy éves kisfiútól…?
- És amúgy is – folytatta Lexann.- Ilyenkor az az alap, hogy megvárod, amíg befejezem, édes öcsém. Tudtommal jelenleg ÉN vigyázok rád, ergo ÉN mondom meg, hova mehetsz és hova nem. A frászt hoztad rám, baszki. Gabriellel halálra izgultuk magunkat. Akármi történhetett volna veled.
- Jaj, olyan vagy, mint apa – forgatta a szemeit a kisfiú.- Nem húzhatnánk végre a vérbe?
- NEM, amíg végig nem hallgattál – emelte fel mutatóujját Lexann, miközben rágyújtott.- Komolyan, ha nincs itt Gabriel, soha nem találtalak volna meg, és akkor mi lesz az én Rózsafingommal…? Áh. Pöcs. Igazán örülhetsz, hogy ilyen remek magántanárod van, öcsém. Lehetnél vele kedvesebb is.
- Milyen kár, hogy ezt nem hallotta – jegyezte meg gúnyosan Noah, majd fejével a híd túlsó vége felé bökött.
Lexann megkövülten nézett körbe – a fiú valóban eltűnt, egy szó nélkül. Szomorúan szusszantott egyet, majd fél karral átölelte Noaht, s mint aki jól végezte dolgát, terelgetni kezdte az autó felé. Miközben battyogtak, beültek a járgányba, hazahajtottak, és mielőtt Lexann álomba szenderedett volna a kezét-lábát szétvető Noah mellett szüleik hatalmas ágyán, az idősebb fiú arra gondolt, bizony milyen kár, hogy Gabriel nem hallotta azt az ominózus nagymonológot.

***

Ahogy Gabriel hazaért, hanyatt dobta magát az ágyán, maga alá temetve stilisztikajegyzeteit és Kaszást, aki méltatlankodó nyávogással startolt ki alóla.
- Bocs, Cica – nyögte a fiú. Baljával vakargatni kezdte a kis, fekete macska füle tövét. Amaz egy darabig purrogott, majd megunván a dolgot bemászott az ágy alá, az ott szendergő Végítélet mellé.
Gabriel pedig hatalmas sóhaj kíséretében nekiállt kihámozni a kabátjából.

Lexann… Úristen, alig háromnegyed órája látta utoljára, és már megint… illetve, még mindig. Azontúl, hogy sokemeletes faszkalapnak és legalább ugyanakkora balféknek érezte magát emiatt, azon is bosszankodott, hogy nyilvánvalóan ismét gyászosan teljesít majd stilisztikából, veszélybe sodorva az ösztöndíját.
A hármas ugyanis, ha szabad (és nem szabad) idejében  nem Lexannon járatja az agyát, egyáltalán nem jó jegy. Neki nem.
Miközben a táskájából előkotorta a múlt heti nyelvtörténet-jegyzeteit, és eltette a stilisztikát, megcsörrent a telefonja.

***

Lexann, aki most épp a konyhában ücsörgött és békésen dohányzott (Egyszerűen képtelen volt aludni. Alig, hogy elszenderedett Noah mellett, szinte rögtön föl is ébredt.) feszülten várta, hogy  Gabriel fölvegye a telefont.

Amikor már legalább tizedszerre csörgött ki, azon volt, hogy leteszi, de hirtelen mégis fölbúgott a vonal túloldalán a fiú álmos hangja.
- Halló…?
- Szia Gabriel, itt Lexann – kezdte a másik mosolyogva, és lepöccintette a hamut.- Figyelj, bocsi a késői hívásért, de úgy eltűntél…
- Ne haragudj – szólt közbe Gabriel.- Csak úgy gondoltam, megy már nélkülem is. Meg…

- Tudom, tudom – rázta a fejét Lexann, és kifújta a füstöt.- Illetve sejtem. Szóval… Csak azért hívtalak, hogy megköszönjek mindent. Nélküled nem igazán sikerült volna.
- Jaj, dehogyisnem. Az a búvóhelyes dolog mindössze egy kósza ötlet volt. Ne nevess, tényleg! Biztos vagyok benne, hogy a segítségem nélkül is megtaláltad volna.
- Lehet – hagyta annyiban Lexann. „Na, legyezgetjük még egy kicsit egymás egóját, vagy mi lesz?”- Amúgy… - a fiú nagyot nyelt.- Ráérsz holnap délután? Mármint az óráid után. Csak mert elviszem Noah-t valahová, és gondoltam, velünk jöhetnél.
Megcsinálta. Elmondta hiba nélkül. Most már csak annyi a dolga, hogy megvárja a választ, és méltóságteljesen tűrje az esetleges visszautasítást.
- Mégis hova…?- kérdezte Gabriel végül, kissé bizalmatlanul.

- Gondoltam a London Eye-ra, vagy esetleg vidámparkba… No?
- Hát… Oké. De ha most nem haragszol meg…

- Úristen, nem mondod, hogy te ilyenkor még képes vagy tanulni.- hüledezett nevetve Lexann.

- Nem az, hogy képes vagyok-e rá, egyszerűen muszáj – felelt Gabriel, szintén nevetve.

- Te szegény. Na akkor… jó éjt. Vagyis érted.

- Értem én. És neked is.

Lexann vigyorogva nyomta le a mobilját, és miközben újabb szálra gyújtott, úgy érezte, őt ma szereti az Isten.

***

Másnap délután, úgy fél kettő körül véget ért Gabriel irodalomtörténet-órája. A fiú nagy nehezen a táskájába gyömöszölte jegyzetpapírjait (mivel csoporttársai többségétől eltérően nem rendelkezett laptoppal), majd utolsóként elindult kifelé az előadóból. Már épp készült – nem minden lelkifurdalástól mentes – huncut koboldmosolyt küldeni kedvenc professzora felé, amikor amaz megragadta a csuklóját, míg másik kezével hang nélkül betette az ajtót.

A fiú érezte, ahogy a vére átzubog a szívén, az agyán, majd intenzív pír formájában az arcán állapodik meg. Azért csak megkísérelte a mosolyt, még ha kicsit reszketeg is lett.

 - Ma délután mit csinálsz? – kérdezte a második legszebb férfihang tulajdonosa. Prof. Jonathan Wingate vékony ajkai körül magabiztos, fanyar mosoly játszott. Ezt a mosolyt, mintha ő találta volna fel, és Gabriel azontúl, hogy még nem látta senki máson rajta kívül, senkit nem is ismert, akinek jól állt volna.

Csak akkor mert válaszolni, amikor érezte, hogy belső szervei többé-kevésbé lecsillapodnak.

 - Az órájára tanulok, Wingate professzor – felelte álszentül, miközben a padlóra dobta hátizsákját, és a férfi nyakkendőjébe kapaszkodva egyre közelebb és közelebb húzódott hozzá.

 - És miben? – dorombolta a professzor, ádámcsutkájától az álláig végigcirógatva Gabriel nyakán.

 - Halálos stresszben – vigyorgott a fiú. – Délután programom van, hívj, ha este lemondanád a tanszéki értekezletet.

Azzal könnyed csókot lehelt a férfi ajkára, majd táskáját a hátára lendítve villámsebesen kiviharzott a teremből. Csodálkozott, hogy nem porzik mögötte a fényesre vikszelt kőpadló.

Később is, a metrón ülve, miközben a London Eye felé tartott, kitartóan emésztette magát. Szereti Jonathant (habár maguk közt is mindig leprofesszorozta), de ami belényilallt abban a pillanatban, ahogy Lexannt meglátta, valami egész más volt. És most úgy érezte, mindkettejüket átverte.

***

Noah, aki most szemei elé kapta kezeit, hogy így védekezzen a támadó napsugarak ellen, valami mosolyféleséget villantott a közeledő Gabriel felé.

- Nem is akkora nyomorék - dünnyögte, miközben Lexann mellé lépett, és egyenest bátyja zsebébe nyúlt, hogy kihalásszon onnan egy adagnyi sárgadinnyés rágót.

- Megengedtem?- vonta fel fél szemöldökét az idősebb Merewood, majd látva vigyorgó kisöccsét, összeborzolta Noah így is elég kócos tincseit.- És amúgy miért lenne nyomorék?

A kisfiú nem válaszolt, csak jelentőségteljesen bátyjára meresztette hatalmas, szürke szemeit, mire Lexann felkapta a fejét, és riadtan körbenézett.

Gabriel közvetlenül előtte ácsorgott, zsebre vágott kezekkel, édesen hunyorogva a vakító naptól, szelíden mosolyogva.

- Á - Lexann érezte, hogy gombóc kúszik a torkába.- Szia Gabriel. Örülök, hogy eljöttél. No, akkor... Indulunk?

- Szerintem ketten megyünk - vigyorászott Noah, majd lufit fújt a rágójából.- Gabriel úgy parázik, hogy azt ki sem lehet mondani.

- Hé, öcs - boxolt a vállába finoman Lexann.- Mit mondtam neked?

- Öhm... - szólalt meg hirtelen Gabriel, igencsak bátortalan hangon. Azonban amikor a zöld szempár rávillant, zavartan elmosolyodott.- Noah-nak igaza van. Tényleg tériszonyom van.

- Na ne csináld - nevetett Lexann.- Úgy érted... Szóval még sosem...?

- Igen - felelt halkan Gabriel.- Vagyis egyszer, kiskoromban, de...

- Régen volt az - legyintett a másik.- Na, gyere már. Majd fogjuk a kezed, hogy ki ne ess.

Azzal ismét elmosolyodott, egyenest Gabriel döbbenetes szemeibe nézve, s míg jobbjával öccsét kezdte húzni a bejárat felé, szabad balja Gabriel könyökét ragadta meg (nem kis erőfeszítésébe tellett, hogy ne a fiú dereka után kapjon).

***

Gabriel nem is értette igazán hogy lehetett akkora barom, hogy szinte gondolkodás nélkül igent mondott arra, hogy életét és testi-lelki épségét kockáztatva felüljön a London Eye-ra. Aztán eszébe jutott; hát hogyne értené. A varázsszó.

Lexann Merewood.

 - Ugye nem sértődsz meg, ha a te jegyedet is fizetem?

A fiú körülbelül öt perc múlva ocsúdott, amikor már javában az egyik jegypénztár előtt kanyargó sorban álltak. Félszegen bólintott, és közben hálát adott az égnek, hogy nem pirul el (noha a fejében játszódó ingyenmozi illusztrálta az "arcpirító" fogalmát).

***

Lexann hatalmasat sóhajtással fejezte ki nemtetszését, amikoris alaposabban megszemlélte az előttük kanyargó sort. Még véletlenül sem akaródzott egyik turistának sem rájönni, hogy az autójában felejtette a pénztárcáját, és persze egyik japán turistacsoport sem állt ki a London Eye elé, hogy csináljanak még egy csoportképet, ó neeem...

Az idősebbik Merewood kínkeservesen rámosolygott Gabrielre, szíve pedig hatalmasat dobbant, amikor a fiú viszonozta a gesztust. Noah közöttük ácsorgott, s most úgy fürkészte bátyja és Gabriel arcát, mintha csak abban hinne, hogy valamelyik vonásai közt megtalálja a halhatatlanság kulcsát.

- Eh... Biztos fel akarsz te jönni, Gabriel?- kérdezte Noah újfent teli szájjal mosolyogva magántanárától.- Nagyon magas, és veszélyes... A múltkor olvastam a Timesban, hogy egyszer leszakadt az egyik tartókar, és...

- Most hagyd abba, Rózsafing - villantotta rá jelentőségteljesen szemeit Lexann.- Ennyire azért nem kell szeretned Gabrielt.

- Hát végülis, ha rosszul leszek, a ti lelketeken fog száradni - szúrta közbe vállát vonogatva, de láthatóan vigyorogva az érintett. Mielőtt azonban folytathatta volna, Lexann közbeszólt.

- Mondtam, hogy majd fogjuk a kezedet Rózsafinggal.

- Ne hívj Rózsafingnak!- boxolt bátyja hasába a kisfiú, mire az alig észrevehetően összegörnyedt, és egy kedélyes tockossal jutalmazta Noah balhorogját.

- Na, szedd magad rendbe, öcsém - igazította meg a gallérját Lexann.- Közeledik a kedves biztonságiőrnéni, aki közli veled, hogy ha drogozol, részeg vagy, vagy halálos betegség hordozója, kérjük, húzz a ku... szóval a fenébe.

Lexann érezte, ahogy fülig pirul. Mindig, mindig, egyszerűen MINDIG ezt csinálja, ha zavarban van, s jelen pillanatban kezdett saját maga idegeire menni. "Ha így folytatod fiam, teljesen elvágod magad nála, ugye tudod?"

Gabriel engedélyezett magának egy sunyi kis félremosolyt a plafon felé, miközben elfoglaltságképpen táskája csatját piszkálta. Egy hangyányi zavar azért odacibálta a felhőket a boldogság-nap elé, mivel kissé fölöslegesnek érezte magát, de feltételezte, hogyha meg kéne szólalnia, csak egy hosszú, elnyújtott „ööö…”-re futná, miközben Lexann két szép szemébe réved. Egyébként meg szórakoztatónak is nevezhető ingyenmozi volt végignézni a két Merewood civakodását.

Végül mégis arra kényszerült, hogy kinyissa szépen ívelt kis száját, és, ne adj’ isten többé, hangot préseljen ki belőle.

 - És, hogy megy a suli, fia… Gabriel? – mintha halovány pír suhant volna át Lexann csodaszép orcáján.

Gabriel elvigyorodott, amennyire zavara engedte.

 - Egész jól… De azért csak szólj, ha tudsz valakit, aki korrepetálna nyelvtörténetből.

Lexann már nyitotta a száját, hogy közölje, sajnos ilyesvalaki nem áll rendelkezésére, amikor a pult mögött ücsörgő reklámmosolyú lány így szólt:

  - A következőt!

A jegyvásárlást követően, és miután sikerült a különböző, kordonnal elválasztott sorokon átverekedni magukat (ami beletelt vagy jó öt percbe, mivel Noah megbotlott az egyik műanyag oszlopban, mire magával rántott egy sor másikat is, és az oszlopokat összekötő piros szalag segítségével gúzsba kötött egy csoport lengyel turistát, akik ezek után lengyelül szidalmazták őket, míg ki nem léptek az épületből), beállhattak egy újabb sorba, amely már az óriáskerék bejárata előtt kanyargott.

Gabriel, ahogy felnézett a körülbelül száz méter magasan kerengő plexikapszulákra, erős késztetést érzett, hogy félig emésztett ebédjét Lexann cipőjére továbbítsa, de a fent említett kedvéért hősiesen leküzdötte természetszerű ösztönét. A félelem inspirálta ajakharapdálásból az zökkentette ki, hogy az idősebbik Merewood testvér részvevőn a vállára tette a kezét, és atyai hangon így szólt:

 - Nézd a jó oldalát, egész gyors halál, ha leesik a kapszula, mert darabjaidra esel a fémszerkezettel ütközve. Ciki akkor van, ha azt túléled, és vízbe fulladsz, vagy ilyesmi…

 - Köszi… - rebegte a fiú, Noah elfojtott kuncogásától kísérve.

*

Lexann küldött egy halvány félmosolyt Gabriel felé, és azon kezdett tanakodni, vajon túl furcsán hatna, ha a fiú vállán hagyná a kezét, de még mielőtt dönthetett volna, a rávillanó, huncut szürkéskék tekintet arra ösztönözte, pakolja vissza jobbját a zsebébe.

Csak nagyot sóhajtott, a következő pillanatban pedig arra eszmélt, hogy az utolsó turistacsoport is eltűnt előlük.

Vetett még egy biztató pillantást a fiúra, majd könyökön ragadta öccsét, és közelebb ráncigálta a besikló kapszulához.

Odalökte a három jegyet az elromlott beszedőautomata mellett ácsorgó igencsak mogorva képű biztonsági őrnek, és előre engedve Noah-t, ő maga is felugrott a kapszulára, aztán pedig készségesen Gabriel felé nyújtotta kezét.

„Nem vagy a kibaszott apja, nem kell vigyáznod rá, elvégre nagyfiú.”, szurkálta Lexann fülét kisördöge a miniatűr vasvillájával, de a fiú mit sem törődött vele.

- Na, gyere – vigyorgott Gabrielre.- Most már nem fordulhatsz vissza.

Az említett nagyot nyelve ragadta meg Lexann ujjait, ámbátor mindenre gondolt, csak arra nem, hogy valóban akarja-e ezt az egészet.

Ahogy felszállt a kapszulába, valamint vele együtt még jó három-négy fiatal, giccses műanyagokba öltözött japán lány kezenként és nyakanként egy-egy fényképezőgéppel, ahogy becsukódott mögöttük az ajtó, ahogy a kerék lassan fölfelé gördült, és ahogy ő követte Lexannt, aki egyenest az ablaknak préselt arcú Noah mellé lépett, tulajdonképpen mintha rettentő tériszonyáról is megfeledkezett volna egy pillanatra.

Ámbátor ez a szép, és annál inkább hiú ábránd azonnal szertefoszlott, amikor Gabriel letekintett az alant elterülő Londonra.

A parkolóban álló autók hangyaméretűvé zsugorodtak, a hatalmas épületek pusztán építőkockáknak tűntek. Az emberek pedig, mint a csillag az éjszaka egén, úgy tolongtak az óriáskerék lábánál.

Gabriel szédült. Egy percre kénytelen volt lehunyni szemeit, s kezével megtámaszkodni a vastag üvegfalon, különben félő volt, hogy azonnal összeesik.

Lexann ezt észre is vette, méghozzá azonnali hatállyal, tekintve, hogy találkozásuk óta folyamatosan a fiút stírölte, és miután meggyőződött róla, hogy Noah nem fog a legelső adandó percben felvisítani, amikor rádöbben, hogy bátyja nincs mellette, egyenest drága öcsikéje magántanárához lépett.

- A panorámáról szól az egész – állapította meg mosolyogva.- Ha becsukod a szemed, semmi értelme.

- Ha pedig kinyitom, romantikus találkozón vehetek részt mind én, mind ti az ebédemmel. – felelt Gabriel elhaló hangon, és hatalmasat sóhajtott.

Lexann válaszképp felkacagott, majd – a következő akció nem kis erőfeszítésébe került – hirtelen a fiú mögé lépett, és hátulról átnyúlva Gabriel válla fölött, megragadta annak állát, és fölemelte a fejét.

- No, most szépen kinézel – mosolygott még mindig, miközben csak reménykedni merészelt abban, hogy minden porcikájával ellentétben az ágyéka nem simul Gabriel hátának. Viszont ezzel egyáltalán nem azt érte el, mint amire számított. A fiú most már nem csak lihegett és émelygett, még a szíve alatti kis csomó is mocorogni kezdett. De emellett mégis úgy érezte, ha nem teljesíti Lexann kérését – vagy inkább parancsát? –, azonnal összedől ez az egész fémkasztni.

No jó, Gabriel, egy, és két, és há…

Első látásra nem is volt olyan szörnyű, ámbátor Gabriel ezt inkább a Lexann érintése okozta bizsergető érzés utóhatásaképp értelmezte.

- Jé, ott az egyetem – állapította meg elhaló hangon, arcára pedig kissé csalódott kifejezés ült, amikor Lexann elengedte, és minden további magyarázkodás nélkül Noah és közé furakodott.

A barna fiú szíve is szokatlanul – avagy mondjuk úgy, az utóbbi időben megszokottan – gyorsan és erősen vert, emellett még öccse röntgensugárként vizslató tekintetét is szó nélkül el kellett tűrnie.

A jó kurva istenit neki. Ilyet soha többet… Vagyis sokszor, még, csak épp máshol, más helyzetben. Végül mosolyt operált az arcára, és Gabriel felé fordult.

- Na, szörnyű volt?- kérdezte kissé elvékonyodó hangon, amit ügyesen álcázott egy igencsak férfias torokköszörüléssel, olyasmivel, amin a drága Lucas mindig olyan jókat szokott röhögni.

*