Másnap Gabriel, miután túl volt egy alkalmazott irodalomtörténet, egy pszicholingvisztika és egy kortárs irodalom órán, továbbá öt csésze feketekávén, útját west end-i egyszobás lakásából ismét Merewood-ék villája felé vette az útját. Aznap franciát és történelmet oktatott Noah-nak, továbbá átnézte az előző nap feladott házi feladatait. Nem kis munka, főleg egy olyan kissráccal, akinek kalkulátor van az agya helyén, továbbá úgy, hogy a bizonyos tanár nem örvend épp makulátlan szellemi frissességnek…

- Akkor a mai egyháznak semmi köze nem volt Jézushoz? - kérdezte a mélységesen megrendültek hangján Noah. Gabriel idegesen feszegette fekete garbójának nyakát.

- Tulajdonképpen már a kora középkorinak se nagyon volt... De nem akartam a dolgot ilyen irányba terelni, úgyhogy térjünk vissza a nicaeai zsinathoz, ha nem problé...

- És minden csak a világi vagyon- és hatalomszerzés miatt volt? Az egész inkvizíció meg a keresztes háborúk meg minden? - Noah mintha meg sem hallotta volna Gabriel erőtlen próbálkozását a témához való visszakanyarodásra.

Végre egyszer érdekelte valami a kölyköt, és akkor is valami olyasmi, amivel kirúgathatja a tanárát.

- Figyelj, Noah, ne ítéld meg könnyelműen az egyházat, biztos megvoltak a maga okai. Például a szüleid is, akik belátó emberek, katolikusok, és...

- Ne beszélj hülyeségeket - átható kék szemeivel elgondolkozva fürkészte Gabriel arcát, mintha bizonyosságot keresne arra, hogy ifjú magisztere nem olyan töketlen, mint iménti megjegyzése. - Tudod te is, hogy bigott, merev, álszent...

- Világos, Noah - szakította félbe Gabriel erélyesen. - Ezt majd megbeszéled egy illetékessel, most pedig vissza Constantinushoz és a nicaeai zsinathoz.

Az elkövetkező bő fél órában is megmaradtak a történelem talaján, és ennek Gabriel meglehetősen örült. Nem szerette még csak súrolni sem a vallást vagy a politikát Noah tanítása közben, mert egyrészt a kissrácnak félelmetesen megindultak a gondolatai és a (kifejezetten csípős) nyelve. [Aki itt rosszra gondol, az még nálam is perverzebb disznó :P - a szerk.] Márpedig a szüleiével ellenkező állásponton volt ilyen kérdésekben, tanárának sanda gyanúja szerint, így hát állását megőrzendő a magvas gondolatokat általában kénytelen-kelletlen belefojtotta Noah-ba, némileg lehűtve kettejük egymáshoz való viszonyát.

Végülis ez még mindig egy fokkal jobbnak tűnt annál, mintha a szülők arra hivatkozva szabadulnak meg a meglehetős anyagi bizonytalanságban létező Gabrieltől, hogy lázadó gondolatokat ültetett kisebbik fiuk agyába.

Amikor Noah már betéve tudott minden szóba jöhető évszámot a kereszténység terjedésének korai szakaszából, valamint megszerkesztette már a Naprendszerről szóló kiselőadásának vázlatát és megtanulta egy Keats-vers egy versszakát.

- Akkor ma nem nyúzlak tovább - zárta le az aznapi órát Gabriel. Noah biccentéssel és alig észlelhető mosolyfélével az arcán összeszedte könyveit és füzeteit, elsuvasztotta őket az íróasztal fiókjába, majd elmormogott valami köszönéshez hasonlatost és már ott sem volt.

Gabriel felszedelődzködvén előszöris a fürdőszoba felé vette útját kézmosás céljából. Mint mindig, most is számolta az ajtókat, különben félő volt, hogy elvéti melyik az. A tanulószobától a harmadik jobbra...

Az első, ami tudatosult benne, az volt, hogy zubog a víz, és hogy a hangot nem ő idézi elő. Ha ez nem lett volna elég, a zuhanyfüggöny diszkrét takarásából a Merewood trónörökös érdekődő arca bukkant elő.

Gabriel hirtelen szeretett volna feloldódni a fürdőszobában szállongó párában, megsemmisülni, köddé válni, de legalábbis láthatatlanná, hogy Lexann tekintete képtelen legyen érzékelni... Szégyenteljes önmarcangolásából (ami alatt szobormereven bámult az őt fürkésző sötétzöld szemekbe) az ajtó csukódása rántotta vissza a három dimenziós, "ha-megásod-a-gödröt-mássz-is-ki-belőle"-életbe.

- Öhm... ne haragudj - suttogta, sőt, inkább csak tátogta, tudat alatt (már ha volt tudata, amiben hite most jelentősen megrendült) reménykedve abban, hogy Lexann birtokában van a szájról olvasás képességének.

***

Lexann, miközben érezte, hogy pír ömlik az arcára, és egész testében megremeg, megpróbált túllépni a halvány zavartságon, és teljesen lazának, sőt, nyugodtnak tűnni. Épp ezért vigyorogva kinyúlt a zuhanyfüggöny mögül - óvatosan, mozdulatlanul, mivel egy hatalmas tigriscápa épp, hogy eltakarta szebbik felét - és felkapta a fürdőhabokkal megtömött szekrényről a törölközőjét, majd maga köré csavarta. Kirázta arcából vizes tincseit, aztán nagy nehezen kitornászta magát a kádból a márványpadlóra.

- Nem para - vont vállat, miközben a csap felett ácsorgó Gabriel mellé lépett, és megpróbálta le se szarni robajszerű szívdobogását, valamint a fejébe tóduló vér hangos lüktetését. - Amúgy akkor már szia - fordult a fiú felé, és ismét elmosolyodott. Eközben bal szemhéja aprót, szinte láthatatlant rándult.

- De... De biztos...?- kérdezte halkan, bizonytalan hangon Gabriel.- Úgy értem...

- Nézd, ha mérges lennék, most nem állnék tőled fél méterre vigyorogva - kacsintott rá Lexann, bár maga sem értette, miért teszi itt a szépet (ami már bevett szokásnak számított, pláne akkor, ha izgult, vagy titokban reszketett az elfojtott zavartságtól).

Gabriel ajkaira erre alig észrevehető, apró kis mosoly ült ki, majd miután egy hosszú percig még nézték egymást, a fiatalabb fiú közelebb lépett a csaphoz, és megnyitotta a meleg vizet.

Lexann pedig nézte az előre hajló, keskeny hátat, a gömbölyded vállakat, és persze Gabriel ennivaló kis... Ehem.

Még épp időben kapta el tekintetét, pontban akkor, mikor Gabriel felegyenesedett, a tükörből pedig ismét rávillant a döbbenetes szürke szempár. "Istenem, de gyönyörű", gondolta Lexann, majd ügyelve rá, hogy arcán semmiféle változás ne menjen végbe, közelebb somfordált, és megállt a tükör előtt.

Tulajdonképpen kérdezni szeretett volna valamit. Sőt, nem is valamit. Valamiket. Igen, milliárd kérdése lenne. Mintha valami megváltozott volna kettejük közt abban a minutumban, ahogy először meglátták egymást a szinte áthatolhatatlan gőzön keresztül.

- És, hogy ment?- kérdezte végül igen ostoba hangon, ámde jól álcázott szégyellősséggel.

- Mármint Noah-val?

- Mármint vele. Na, nem azért mondtam, meg ne egyél már!

- Én? Soha. De kérdésedre válaszolva; jól, kifejezetten jól... Talán túl jól.

- Na persze - röffent Lexann félig felvont szemöldökkel.- Tudod, hogy néztél rám?

Gabriel itt apró, tartózkodó kis nevetést iktatott be, aminek hallatán - és láttán - Lexann úgy érezte, menten szörnyethal, talán szívszélhűdésben, vagy valami sokkalta rosszabban.

- Na mindegy - legyintett végül a barna srác.- Mondd csak, hány éves is vagy?

- Huszonegy. Miért, te?

- Huszonnégy - biggyesztette le egy percre tűnődve az ajkait Lexann, mire a mellette ácsorgó fiú lopva rátekintett, kicsit talán szemérmesebben, mint az előbb, és megint elmosolyodott.- De nem tartalak ám fel, ha menned kell, vagy ilyesmi.

Gabriel mintha álomból ocsúdott volna e mondat hallatán. Megrázta a fejét, majd füle mögé gyűrte tincseit, s végignézett önnön arcán.

- Valójában tényleg meg kéne pattannom - felelt lassan, tűnődő hangon.-  Még millió dolgom van.

- Ó, az elfoglalt ember - nevetett Lexann, miközben nekilátott, hogy kifésülje kócos tincseit, mielőtt megszárította volna őket.

- Az elfoglalt egyetemista - emelte fel mutatóujját Gabriel, majd még egy utolsó mosolyt villantott a barna srácra, aztán egy intés kíséretében ünnepélyesen kivonult a fürdőből.

Amint becsukódott az ajtó, Lexann hanyatt-homlok rohant oda, s fülét a falapra tapasztva hallgatózni kezdett (arról persze halvány segédfogalma sem volt, hogy a túloldalon a jelenlegi Élete Értelme is ugyanezt teszi).

Mindketten úgy érezték, hogy az elmúlt öt-tíz percben valaki más beszélt a szájukkal. És most így, ahogy tudatlanul is, de hallgatták a másik szívdobogását, a két torokból egyszerre tört fel a hatalmas sóhaj.

Lexann a távolodó léptekre várt, s mikor meg is hallotta őket, esetlenül lerogyott a fal tövébe, és tenyerébe temette az arcát. Egyrészt roppantul szégyellte magát, amiért még csak gondolatban is, de kikezdett ezzel az ismeretlen angyalfiúval, ezután pedig még maradék józan eszét is elkergette magától, másrészt nem tudta hogy csillapítani tomboló lelkét és őrülten dübörgő szívét.

Igen, soha az életben senki sem tetszett neki még ennyire, mint ez a Dartington kölyök. Ez ellen pedig ha akart sem tudott volna mit tenni. De nem is akart.

***

Gabriel féltranszféle állapotban metrózott hazafelé, és csak akkor ocsúdott amikor az ajtók már csukódtak a Ravenscourt Park megállónál. Villámsebesen kislisszolt a vagonból, hátizsákja fityegő zsinórját az utolsó pillanatban sikerült kirántania az összetolódó acéllapok közül.

A hazáig hátralévő háromszáz méteren hosszú, fekete sáljának rojtjait piszkálta, és azon tűnődött, mit művelhet most nyugalmának kegyetlen felborítója, Lexann Merewood.

Lexann... Isten tehát nem akarja, hogy megtartsa az eddig kifejezetten impozáns átlagát az egyetemen. Sem az állását. Sem a jóhírét. Sem az ép eszét.  Amint becsukta maga mögött az ajtót, két cicája, Kaszás és Végítélet somfordált oda hozzá. Kaszás (aki a Cica névre hallgatott) halkan purrogott, ahogy gazdája elővette a két és fél kilós száraz macskakaját és kiporciózta nekik (Végítélet - alias Cica - ugyanezt fenséges csönddel honorálta).

A konyhából Gabriel a szobájába támolygott, útközben lehajigálva magáról a farmerdzsekijét, a sálját, a táskáját, és a pulóverét, kilépett a cipőjéből és lezuhant az ágyára. Az éjjeliszekrényén Thomas Mann Doktor Faustusa pihent, hát felkapta, találomra kinyitotta,  és olvasni kezdett.

Az ég tintafeketévé sötétedett és az apokalipszis két macskája is békésen elhevert körülötte, amikor végre észrevette, hogy két és fél órája olvassa ugyanazt a mondatot.

***

- Seeeeeeggggfeeeeeeej!!!- kiáltott Noah az utolsó pillanatban, azonban bátyja orvtámadását már nem tudta kivédeni. Lexann nevetve lefogta öcsikéje cingár karjait, a fekete bőrkárpithoz szögezte őket a saját kacsóival, és egy halálos ütést mért Noah fejére az egyik tunéziai díszpárnával. Úgy délután fél öt felé járhatott az idő - túlesvén a tanuláson, az ebéden, a rajzfilmnézésen, és a többi fárasztó tortúrán, a Merewood testvérpár épp egymást gyilkolászta a nappaliban, hol a perzsaszőnyegen, hol a fotelon, hol az ablakpárkányon, hol a méregdrága üvegasztalon.

- Hogy mondtad, paraszt?- vigyorgott a huzatra Lexann zihálva, majd gyorsan hátrarázta tincseit.

- SEGGGFEJ!!!

- Iiiigen?

Azzal a nagy és okos báty most odébb hajította a párnát, és csiklandozni kezdte Noaht, ahol csak érte, de legfőképp a derekán és a hasán, amit a kisfiú hangos visítással konstatált.

- Hagyd abba....!- lihegte két nevetőgörcs közt.

- Előbb kérd szépen - mosolygott rá dögletesen Lexann, azonban a csikizést a világ minden kincséért abba nem hagyta volna.

- Szé... Szépen kérlek, te faszarcú!

- Te mi...?

- Te tündérviolaszál, ÁÁÁÁ, HAGYD MÁR ABBA, SEGGARC!

Lexann erre közelebb hajolt, hogy az orrával is kínozza drága öcsikéjét, de még mielőtt hozzáérhetett volna a kissrác köldökéhez, hirtelen megcsörrent a mobilja.

- Itt várj - adta parancsba.- Meg ne szökj, különben leküldelek a kilencedik pokolba.

Azzal gyors léptekkel megiramodott az emeleti szobák felé, ott pedig felkapta a telefont. Szerencsére csak az édesanyja hívta, hogy minden rendben van-e, és hogy néha ránéz-e Noahra, meg a házra.

- Igen, anya, persze... NOAH, KUSSOLJ MÁR! Nem, nem beszélek rondán az öcsémmel...

Bő öt-tíz perc után sóhajtva dobta az ágyára a kis ketyerét, és sátáni vigyorral megindult a nappali felé. A kanapén azonban nem találta az ördögfiókát. Sőt, nemhogy a kanapén, az egész nappaliban, a konyhában, a tanulószobában, a fürdőben, az étkezőbenm, és a hatalmas kertben sem. Amikor már húsz perce szakadatlanul kiabálta öccse nevét, egyre vörösebb képpel, durván ellökdösve az útjából az aggodalmasan kutató cselédeket, hirtelen felvillant privát kis villanykörtéje. Visszarohant a házba, pontosabban a hallba, egyenest a telefonhoz, ott pedig felkapta édesanyja fehér bőrnoteszét, és egyenest a D betűhoz lapozott. Dartington, Gabriel. Aszongya hogy nullanullanegyvennégy...

***

Épp stilisztikajegyzeteit környékezte meg Gabriel, amikor a telefonja megszólalt, Elvis örökzöld Jailhouse Rockjának dallamát játszva géphangon. Merewood.

A név láttán a fiú először a félmeztelen Lexannra asszociált, ahogy a kulcscsontjától a köldökéig pereg le egy aljas kis vízcsepp... Aztán a sóvár látomás helyére végre-valahára Mrs Merewood arca került. Nem, semmi Lexann, semmi vízcsepp...

- Gabriel Dartington, tessék - vette elő hangulatához mérten még udvariasnak nevezhető hanghordozását. Beletelt vagy egy kerek másodperc, mire a vonal végéről válasz surrant felé elképesztő sebességgel a vezetékeken.

 - Öhm... Helló. Lexann Merewood vagyok. - a fiú érezte, ahogy a vér a fejébe száll. - Ne haragudj, hogy zavarlak, de... Nincs ott véletlenül az öcsém? - Lexann hangjában ultrarövidhullámon vibrált az idegesség, Gabriel lelki szemei előtt látta, ahogy alig láthatóan reszkető kezével a hajába túr... és gombóc gyűlt a torkába.

 - Egyáltalán nem haragszom... de miért lenne itt? Elment otthonról?

 - Igen... Nem tudom, anyám említette-e, de van, hogy néha egy szó nélkül meglép. Még csak nem is tudod, hol lehet?

- Ne haragudj, de halvány segédfogalmam sincs. De ha gondolod - tette hozzá valami önbizalomtól túltengő féllény Gabriel hangján -, segíthetek megkeresni.

      ***

- Jaj, köszönöm - Lexann ajkairól könnyed sóhaj szakadt fel, habár nem értette, miért is lett nyugodtabb attól, mert jelenlegi Élete Értelme felajánlotta segítségét. Mindenesetre még mielőtt a srác letehette volna a kagylót, ismét megszólalt.

- Várj, merre laksz? Érted megyek.

Pár perc csönd után halk hang válaszolt.

- Tudod hol van Ravenscourt Parkban a Hazel's? Egy elég jó kis...

- Igen, tudom - szakította félbe Lexann türelmetlenül.- Bocs, csak... Teljesen tropára mentek az idegeim. Na, akkor az úgy jó, ha negyed óra múlva ott vagyok?

- Tökéletes. Akkor látlak.

- Látsz hát. Addig is krisna veled.

A fiú, miközben a zsebébe gyömködte mobilját, azon tanakodott, vajon a kelleténél bunkóbb volt-e, de még mielőtt elfajulhatott volna vitája önmagával, egy laza vállrántással elintézte az egészet. Még felrohant a pulóveréért, meg a cigarettájáért, aztán gyorsan leakasztotta anyja Ferrarijának kulcsát a bejárat előtti szekrény egyik fogantyújáról, és kikerülve a sipákoló cselédeket, megindult a garázs felé.

- Uram - kapta el a karját Lucia.- A szüleinek mit...

- Az istenit, gondolkozz már - csattant Lexann.- Mondd azt, hogy elvittem moziba, vagy vidámparkba, vagy tudja a faszom! Lucia, most ne húzd az idegeimet...!

A nő erre elengedte, és rezzenéstelen arccal elfordult, hogy visszatérjen a konyhába, azonban Lexann felsóhajtott.

- Bocsánat, Lucia - nyögte ki nagy nehezen.- Csak tudod...

- Igen, tudom – biccentett a nő komolyan, de látszott rajta, hogy máris megenyhült.- De most siessen, még elkésik.

- Sietek, sietek, hogy az ég baszná meg - mormogta Lexann, kiérve a hallból, káromolva egyrészt a cudar hideget, másrészt a hülye fejét, harmadrészt az idegbeteg öccsét, amiért ilyenkor szó nélkül lelép. Miközben bekászálódott az autóba, és beindította a motort meg a Franz Ferdinandot a rádióban, szinte meg is feledkezett arról, ki fog beszállni mellé perceken belül az anyósülésre.

Ez pedig csak akkor tudatosult benne, amikor röpke hét és fél perc múlva csikorgó kerekekkel lefékezett a Hazel's előtt.

- Szép volt, öcskös - közölte a visszapillantótükörrel, majd hátradőlt, és halántékát masszírozva rágyújtott. Vajon hol a tetves francban lehet...  Hogyan-nyírjuk-ki-imádott-öcsikénket-amiért-elkóricál-révedezéséből halk kopogás ébresztette, a fiú pedig kis híján felordított, amikor megpillantotta a sötétített ablak mögött Gabriel aggodalmas arcát.

- Szállj be - fújta a füsttel együtt, majd kinyitotta a tűzvörös csodaverda ajtaját.- Egész éjszaka ott akarsz ácsorogni?

***

- Én… Én nem… - kezdte Gabriel, azonban Lexann leintette.

- Bocs – morogta halkan, miközben a fiú beszállt, és becsukta az ajtót.- Csak tudod, nem először ferdül elő, Nem tudom, neked vannak-e testvéreid…

- Van, három is – szúrta közbe Gabriel finoman mosolyogva.- Bár egyik sem olyan…

- Fasz?- nevetett fel Lexann kínkeservesen, majd bekanyarodott a Lilybeth Boulevard-ra.

- Nem feltétlen erre gondoltam – sóhajtott a másik fiú, de azért ő is mosolygott.- Szóval egyikük sem olyan… Hm, különleges, mint a te öcséd. Úgy értem, egyikük sem tud fejben összeszorozni négyjegyű számokat…

- És egyik sem olyan aberrált pöcs, mint Noah. Figyelj, jól ismerem, megértem, ha nem bírsz vele.

Gabriel erre csak szusszantott, ajkain pedig szélesedő mosollyal az elsuhanó városra tekintett egy röpke pillanatra.

- Te – kérdezte aztán tétován Lexanntól.- Mégis merre szándékoztál indulni?

A barna fiú arca egy pillanatra megnyúlt, majd elkomorodott.
- No látod – felelt végül, az út baloldalát kémlelve.- Ez egy kurva jó kérdés Őszintén szólva halovány segédfogalmam sincs.
- Hát – vont vállat Gabriel.- A rendőrségre fölösleges menni, kilenc zsaru együtt nem keresné annyit mint mi ketten. Mi lenne, ha elmennénk a játszóterekre…? Nem, várj, abból baromi sok van… - Gabriel, ahogy megtanácskozta magamagával a teendőket, összeráncolt szemöldökkel fürkészni kezdte a kalaptartót. Lexann pedig önkéntelenül is elmosolyodott, ahogy a fiú arcára nézett.- És a barátai…? Mármint hogy…
- Hol is lennék nélküled – sóhajtott hálásan a másik srác, majd miután rágyújtott, tövig nyomta a gázt.

***

- Nyugodalmas lelkiállapotban őriznéd az öcsédet odahaza – felelte Gabriel alig érzékelhető mosollyal. Közben kibámult az ablakon, nehogy meg kelljen küzdenie a Lexann okozta libidótorlódással.

Végül mégis a Merewood-elsőszülött felé fordult, és miközben tekintete elidőzött a görög istenekéhez hasonlatos profilon, megpróbált fejben egy nyelvtanilag kevésbé kifogásolható mondatot összehozni. Tapsvihar és fanfárszó Gabriel Dartingtonnak, a harmadéves angol nyelv- és irodalom-szakos egyetemi hallgatónak.

- Öhm, Lexann… Csak azt akartam kérdezni, nincs-e Noahnak valami kedvenc helye a városban vagy a környéketeken, ahová elbújik, vagy elvonul, ha úgy hozza kedve… Úgy értem – a fiú érezte, hogy elvörösödik, főleg az őt röntgenlámpaként pásztázó zöld szempár miatt.- Nekem is volt ilyen helyem kisebb koromban. Órákig ültem a tónál a Regent’s Parkban és olvastam. Talán neki is van valami hasonló…

- Értem, mire gondolsz – biccentett Lexann, majd kissé lassított, körbenézett, aztán, miután a gyér forgalomról megbizonyosodott, minden lelkiismeret-furdalástól mentesen egy hajtűkanyarral átfordult a másik sávba.

Gabriel az ajtóba kapaszkodott, és miközben az életéért fohászkodott akármelyik istenhez, fél szemét az elszánt Lexannon tartotta.

- A világért sem akarok szőrszálhasogatónak tűnni… De egész pontosan hová is megyünk?- kérdezte.
- A London Bridge-hez – közölte a Görög Isten szűkszavúan, tekintetét az úton, idegesen doboló ujjait a szervokormányon tartva.