Ragyogott a napkorong, amikor Lexann Merewood kilépett a Black Sugar rádió főépületéből, természetesen talpig felöltözve. Nagyot sóhajtva ledobta a földre telefirkált, kitűzőkkel megspékelt oldaltáskáját, majd vetkőzni kezdett. Először is kibújt dögmeleg, fekete, sárkányos pulóveréből, aztán letekerte nyakáról a sálját, és hátrarázta sűrű, gesztenyebarna sörényét. Még elidőzött egy ideig a felesleges ruhadarabok megfelelő helyre való pakolásával, végül pedig a fejébe húzta hatalmas fülhallgatóját, és bekapcsolta a zenét.

Miközben a jó öreg zöldre várt, eltöprengett azon, vajon hogy fogják fogadni otthon. Körülbelül két hónapja nem járt a minimum kétezerötszáz - ha nem több... - négyzetméteres Merewood-birtokon, mely London külvárosában feküdt a Lilybeth Boulevard végén. Prodigy, az, meg a jóisten tetves anyja.

Idegesen a nyakára húzta a böhömnagy hangszórókat, és kikapcsolta az iPodját.

Cigarettára gyújtott, mikor elindult, át az úttesten, és a szembe sétáló, viháncoló lánycsapat nagy örömére fejébe húzta kedvenc, sötétlila keménykalapját. Még küldött egy megsemmisítő, "jajdenagyonbelétekzúgtammertkilógafélpicsátok"-pillantást a riszacicák felé, aztán fejcsóválva folytatta útját. Legközelebb egy hatalmas, kovácsoltvas kapu előtt torpant meg, mely mögött finom kaviccsal kiszórt, rövidnek épp nem nevezhető út kezdődött, s ért véget a hatalmas kert mögött elterülő szintén hatalmas, bézs épület mahagóniajtaja előtt. A fiú tétován beütötte a számkódot, majd bizonytalan léptekkel megindult a ház felé.

***

- Rendben, Noah, akkor ezzel be is fejeztük - biccentett Gabriel Dartington a sűrű,  barna hajú, számonkérő tekintetű, tíz-tizenegy év körüli kisfiú felé.  Amaz vállat vont, de némi jól palástolt megelégedéssel csukta be a Tom Sawyerről szóló olvasónaplóját. Addig azért nem merészkedett, hogy mosollyal ajándékozza meg erőfeszítéseihez mérten pofátlanul alulfizetett magántanárát, de kétségtelen, hogy Gabriel társaságában hajlamos volt kezelhetőbbnek mutatkozni.

Gabriel eredetileg jövedelemkiegészítésként adta a fejét magánoktatásra, s így kötött ki a Merewood-rezidencián. Itt is ragadt, részint azért, mert rendesen megfizették, viszont inkább mert megfogta a tanítványa. Noah a szó szoros értelmében vett csodagyerek volt, gyönyörűen hegedült és fejben szorzott össze négyjegyű számokat, de a humán tárgyakból való ismeretei és szociális fejlődése hagytak némi kívánnivalót maguk után. Noha a szülők, akik Gabriel benyomása szerint meglehetőst elhanyagolták a fiukat, ez előbbi kiküszöbölésére alkalmazták, az eltelt idő során valami barátságféle volt alakulóban "mester és tanítványa" közt.

Ahogy a tanulószoba sötét színű ajtaja rácsukódott, Gabriel érezte hogy a fáradtság lusta hulláma végigsöpör rajta. Semmire nem vágyott jobban, mint hazamenni ölébe venni két cicáját, fagyit enni és Brian életét vagy Monty Python repülő cirkuszát nézni... De a nagy közhely élet más programot tervezett neki. Még át kellett nyálaznia a háromszáz oldalnyi maradékot egy ezer oldalas elemzésből, amely Goethe költészetéről és szellemi munkásságáról fosta a szót. Hatalmasat sóhajtott, és hátizsákját vállára véve elindult kifelé.

***

Lexann, valami Nine Inch Nailst dudorászva, belekotort a nadrágja zsebébe, és pár perc turkálás után kihalászta onnan hatalmas kulcscsomóját.

- Hogy azt a jó kurva istenit, verizevribádi - fütyörészte, miközben sorjában tekergette odébb a fölösleges kulcsokat a vastag fémkarikán. Már épp azon volt, hogy becsönget, amikor végre megtalálta a megfelelőt, és egy gyors mozdulattal a zárba lökte.

- Igen, anya, én vagyok, nem, nem az Úristen az, és igen, megint rajtam van a kalap - darálta unottan a megszokott szövegét, azonban legnagyobb meglepetésére most nem fogadta a hangos "FIAAAAAAM!" sivítás, mely általában a konyhából kikandikáló, középkorú édesanyja szájából szaladt ki minden egyes látogatásakor.

- Hé... - kezdte tétován, félig felvont szemöldökkel.- Van itt valaki? Ha azt mondom, buzibaszó fasiszta lettem, idefigyeltek?

Próba cseresznye; hát nem. Lexann cinikus kis nevetést hallatott, majd levágta a méregdrága bőrkanapéra a táskáját, s megindult a spájz felé, hátha talál egy keveset az apja dugiabszintjából.

Ez is mellé. Na, hát akkor keressük meg az Elsőszámú Degenerált Lézerfejű Hercegistenkirályt, avagy a második emeleti gyerekszoba lakosát, gondolta vígan vigyorászva Lexann, ilymódon elpályázott a hosszú lépcsősor felé. Épp cicaléptekkel osont a tanulószoba sötét ajtaja felé (mivel nem is oly rég tájékozódott arról, hogy édes kis öcsikéjét valami magántanár kezeli nap mint nap délutánonként), sőt, már nyúlt is a kilincs után, amikor a falap kivágódott, és egy világoskék, batikolt pólós Egyed kiviharzott rajta. Amikor Lexann-ba ütközött, megtorpant, és hatalmas kék szemeivel felpislogott.

- Na mi van, lúzer?- nevetett rá a srác, miközben egy könnyed mozdulattal a felkapta imádott kisöccsét, természetesen fejjel lefelé tartva, így Noah feje épp a térdénél kalimpált.

- Tegyél le te segg!- visította a kisfiú, mire Lexann rántott rajta egyet.

- Hogy mondtad?- kérdezte vérlázítóan nyugodt hangon. Valamiért erős késztetést érzett arra, hogy aljas mód megcsiklandozza öcsikéje kivillanó hasát, azonban egyelőre hanyagolta.

- Azt mondtam, SEGG!

- Na tudod mit? Pisiljél csicseriborsót.

Azzal az idősebb fiú most zsákként vetette a vállára Noah-t, és megindult vele a kettes számú szobája felé, hogy ott aztán az ágyára dobja, és alaposan megleckéztesse... Azonban amint benyitott a mini-irodába, szabadon maradt jobbjával az állát volt kénytelen összevakargatni a padlóról.

- Öhm... Szépjónapot.- közölte a döbbenetesen szürke szempárral.

***

- Öhm... Üdv - mosolygott zavartan Gabriel. Maga a döbbenet ült minden egyes idegszálára, amikor meglátta a Jelenséget, aki belépett a szobába. Épp a pólója fölé húzott ingét gombolta be, de keze félúton megdermedt, és a zsebébe vándorolt, mielőtt félregombolt volna.

Noah szájának sarkában megjelent egy gunyoros félmosoly, és egy darabig teniszjátszma-stílusban nézett hol bátyjára, hol Gabrielre, majd végül megszólalt:

 - Gabriel, ez a bátyám, Lexann. Seggfej, ő a magántanárom, Gabriel Dartington. Majd fogjatok kezet, ha felébredtetek.

Anélkül, hogy a másikon ugyanezt észrevették volna, mindkét srác elpirult, és miután egy századmásodpercre félrenéztek, közelebb léptek egymáshoz.

 - Lexann Merewood - közölte lazán a kalapos srác (a kalapban való kézfogás udvariatlan voltát Gabriel finoman szólva sinus-ívben leszarta), és valami mosolyfélét villantott rá.

 - Gabriel Dartington - felelte amaz, ezerwattos vigyorral palástolva éktelen zavarát. - Élelmes kisöcséd van, gondolom, tudsz róla - tette hozzá. Nem vette észre, de mielőtt Lexann a kezét nyújtotta volna neki, szolidan hókon puffantotta Noah-t.

Egy darabig hallgattak, majd a csendet (melyet egyesek egymás "elnézekaválladfölött"-módszerrel való fixírozására használtak) végül Gabriel törte meg.

 - Hát... én megyek is. További szép estét - azzal áttiplizett a szobán, kis híján felbukva saját lábában. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor cipője alatt már a kerti út kavicsa csikordult. Fejét hitetlenül csóválva kisimította arcából állát csiklandozó, hullámos tincseit, és fütyörészve elindult kifelé, lefelé, hazafelé.

****

Lexannban abban a percben egyetlen szót üvöltött kisangyala és kisördöge, ez az egy szó pedig nem más volt, mint a "BAZMEG". Dermedten nézett a lépcsősoron lerobogó, majd a bejárati ajtót feltépő Gabriel után, aki a következő minutumban már el is tűnt a vaskos falap mögött. Lexann hallani vélte a kavicsok finom pattogását, s valószínűleg ez erősített késztetésén, így egy gyors mozdulattal a földre fektette a még mindig gunyorosan mosolygó Noah-t, és az ablakhoz futott. Elrejtőzött a sötétkék bársonyfüggöny mögé, akárcsak az akciófilmekben szokták a sármos, kitaszított, árva főhősök, akikre a gonosz maffia vadászik, mert sok a pénzük, jó a seggük, vagy csak gyilkolni szeretnének.

Ahogy megpillantotta a fiú hátát, szíve ismét a torkába ugrott, és eszeveszett tempóban kezdett dübörögni, de úgy, hogy Lexann félt, hamarosan széttöri bordabörtönét, és kiszabadul testéből.

- Na mi az, Seggfej?- hallotta közvetlen a háta mögül az öccse hangját.

- Te, eridjél és lékeld meg inkább a tejesdobozt - morogta vissza a fiú türelmetlenül, tekintete pedig ismét Gabrielre siklott.

- Miért nem mondod meg neki?

- Istenem, mégis mit?- csattant Lexann, majd megpördült a tengelye körül, hogy egyenest a vigyorgó Noah képébe nézzen.

- Hát azt hogy... MMMMMHH!- a kisfiú most csücsöríteni kezdett, és pipiskedve maga mellé húzta a karjait. Eme nemes cselekedetének aktív folytatásában azonban megakadályozta a meteorként becsapódó Lexann, aki a kanapéra döntötte, és felgyűrve pólóját, végigszántott ujjaival a kisfiú hasán. Noah visítva nevetett fel, azonban hiába próbált volna ellenkezni, bátyja erősebbnek bizonyult.

- Tudod mit?- közölte Lexann pár perc múlva, mikor már az ő haja is összekócolódott a kalap alatt - Ma itt alszom, és egész éjjel párnával foglak hajigálni.

- Fuj ne már - fintorgott a kisfiú.- Mindig beszélsz.

- Te meg fingasz - vágott vissza Lexann félig felvont szemöldökkel.- Büdöset.

- Miért, te orchideát szarsz?- nevetett fel Noah kicsit talán röfögő hangon.

- Jaj, AKKKKKORA poéngyáros vagy, te öcsém - forgatta a szemeit Lexann.- Na, mit kérsz enni, sörkiflit vagy boros pörköltet?

***

Lexann percre pontosan este negyed hétkor már megbánta, hogy olyan könnyen elígérkezett az öccsének erre az éjszakára. Először is mindenképp játszania kellett Noah-val egy jó adagnyi bújócskát a birtok kicsinek épp nem nevezhető kertjében, aztán a tiszteletre méltó öcs ügyeletes kispárnaként is alkalmazta, amikor úgy döntött, leheveredik a plazmatévé elé, és végignézi ki tudja, hanyadszorra a Galaxis útikalauz stopposoknak című műalkotást egy popkornostállal az ölében.

Az idősebb fiú eközben élvezve a szabadságot, egyik cigarettát szívta a másik után, persze nem a méregdrága perzsaszőnyegre hamuzott, hanem egy finoman csiszolt kis tálkába.

Aztán fél tízkor az órájára nézett.

- Tyű, te Rózsafing – böködte meg az öccse oldalát.- Sipirc a kádba.

- Mert miért is?- öltött rá nyelvet Noah.- Nem vagy az anyám.

- Haha, jó poén. Csak a tizenkét évvel idősebb bátyád. És ha nincs anyu, meg nincs bébiszitter, meg miegyéb létesítmény, én felelek érted, és…

- Hajj, ne pamporássz már – sóhajtott fej végül a kisfiú.- Fehérzászló.

- Na, ezt már szeretem.

Még megvárta amíg Noah álomba szenderedik, azután pedig talán kissé szorongva megindult a saját szobája felé. Odabent virágillat és patyolat tisztaság fogadta – az ablakokat lepucolták, ágyát áthúzták (talán abba vetve hitüket, hogy fészekhagyó kis fiókájuk valamelyik nap visszatér a családi házba), asztalát kifényesítették.

A falon még mindig ott tarkálltak a különféle együttesek poszterei, az utcalámpákról letépkedett koncertplakátok, egy-két választási matrica, no meg egy sáros póló, Lexann múltjából, amit tizennégy évesen kapott az egyik ifjúsági táborban, és persze, minden haverjával aláírattatta.

Arcán mosoly ült, azonban hirtelen oda is fagyott, amikor meglátta az asztal közepén a lefelé fordított képkeretet. Nagyot nyelt, közelebb lépett, és felkapta.

A következő percben pedig kitárta az ablakot, és messzire hajította.

Körülbelül fél négy felé járhatott az idő, amikor Őméltósága kikászálódott az ágyából, hogy aztán félrerugdalva a tegnapi szennyest, levánszorogjon valahogy a konyhába, és megfőzze - vagy épp megfőzesse - a szokásos reggeli – ez esetben délutáni - kávéját.
Ez most is hasonlóképp történt, azzal az egy kivétellel, hogy Lexann ezúttal nem találta sem édesanyját, sem édesapját a nappaliban, körülvéve az úgynevezett barátokkal, ez pedig roppant mód megnyugtatta.

Maga sem értette, miért, de az utóbbi időben a falra mászott kedves szüleitől. Nem csak a túltengő anyai szeretettől, óvástól, aggodalomtól és gondoskodástól, no meg az apai dorgálásoktól... Egész apró dolgok járultak hozzá ahhoz, hogy Merewoodék idősebbik fia így vélekedjék a családjáról. Példának okáért ez a mostani; amíg ők süttetik a hasukat Ibizán, Noah egyedül tengődik itthon, a cselédseregre és Bernardra, a komornyikra, no meg persze arra a bizonyos Gabriel Dartingtonra utalva, és természetesen erről az egészről mélyen hallgatnak előtte, holott köztudott, mennyire imádja az öccsét (ezt is több, mint másfél óra kitartó faggatózással szedte ki az öccséből, aki, mint mindig, ha a szüleiről volt szó, felettébb csöndessé és búskomorrá vált, Lexann nem kis fájdalmára és dühére).

A másik meg ez a Dartington úrfi. Lexann hatalmasat sóhajtott, mint ahogy azt mindig tette, ha öccse tanítója felé terelődtek gondolatai. Van képük egy ilyen két lábon járó libidóval oktattatni szerencsétlen kölyköt.

No nem mintha a szülei tehetnének erről, sőt, valójában maga Gabriel sem tehet róla, hisz ilyenre csinálta a papája... Bárcsak ácsolt volna Mr. Dartington inkább kisszéket.

A barna hajú fiú végül azon kapta magát, hogy hosszú percek óta a konyhaasztalt bámulja üveges tekintettel. Révedezéséből gyöngéd érintés ébresztette.

- A szokásosat, uram?- mosolygott rá egy középkorú, olajbarna bőrű, hosszú ébenhajú nő, Lucia, akinek átható kék szemei mindig megnyugtatták Lexannt.

- Igen, köszönöm - felelt kimérten, majd rögtön hatalmas ásítást iktatott be.

Amúgy nem volt szokása átaludni az egész napot, de úgy érezte, ezt a mostanit foghatja a fárasztó hétre, aminek szerencséjére megérte a végét.

A gőzölgő csésze hamarosan fel is bukkant előtte, takaros kis ezüsttálcán, fehér szalvétával, és egy pár szem keksszel. A fiú ez utóbbira vetett egy kósza pillantást, majd szinte egy húzásra felhörpintette a kávét.

Szemei abban a minutumban pattantak fel, ő maga pedig szélesen vigyorogva indult el az emeleti fürdőszoba felé, hogy bevesse magát az oly imádott habfürdők közé, a színes halakkal és különféle tengeri mifenékkel ékített, áttetsző zuhanyfüggöny mögé.

***