~*~

Azt hittem, túlteszed magad rajta, azt hittem, ha a fájdalom megszűnik, újra felmelegszik a lelked, újra teli lesz szeretettel és azzal a szenvedélyes, kielégíthetetlen kíváncsisággal, ami egészen Párizsig, egészen a cellámig hajszolt. Úgy gondoltam, mindez nem halhat meg benned. És hogy a fájdalom megszűntével megbocsátod nekem, hogy részem volt az ő halálában. Ő sohasem szeretett téged, ezt jól tudod. Nem úgy, ahogy én szerettelek, vagy ahogy te szerettél mindkettőnket. Én tudtam ezt! És megértettem ezt! És hittem benne, hogy szeretni fogsz, és nem hagysz el soha. Megnyílik számunkra a jövő, és egymás tanítói leszünk. Mindaz, ami téged boldoggá tesz, engem is boldoggá fog tenni, és én megóvlak majd a gyötrődéstől. Az én hatalmam a te hatalmad. Az erőm úgyszintén. Ám te érzéketlenné váltál, hideg lettél, halott, elérhetetlen a számomra! Olyan ez most, mintha nem is lennék itt melletted. És amikor nem vagyok veled, az a szörnyű érzésem támad, hogy egyáltalán nem létezem. Te pedig olyan hideg vagy, olyan távoli, mint azok a vonalakból és rideg formákból álló furcsa modern festmények, amelyeket képtelen vagyok szeretni vagy érteni, olyan idegen vagy számomra, mint ennek az új korszaknak a mechanikus, minden emberi formát nélkülöző szobrai. Didergek, amikor veled vagyok. Szemedbe nézek, de nem látom magam benne...

~*~