~*~

Madison szívből gyűlölte, ha nem úgy történik valami, ahogy ő szépen, előre eltervezte. Kikerült egy szívszaggatóan agonizáló gót leányt, majd egy másikhoz lépett.

- Lúzer vagy. – jelentette kis szünet után Celia.

Madison a kijelentés hallatán elhúzta csinos kis orrát. A szájába vette mutatóujja kopadozó piros körmét, és rágcsálni kezdte. Hát igen.

A vörös hajú lány volt az egyetlen, aki nem úgy nézett rá, mint a beszáradt agyú vénemberek. Madison mint barátot, szerette a lányt, de Celia már régen plátói szerelmet táplált iránta.

A lány színes karkötői finoman csilingeltek a karján, miközben ezerszínű nyelvpirszingje megvillant, ahogy kiejtette a szavakat:

- Nem akarok még egy képet megnézni ettől a...

A lánynak elakadt a szava, ahogy az alkotóművész közeledett. Celia kényszeredetten elmosolyodott, és elismerően bólogatott a szemüveges, majomnak öltözött művésznek.

Celianak, bár Madison nem tudott róla, minden percet nehezére esett eltölteni a fiúval. Ha látta, az volt a baj, ha nem, akkor meg azon problémázott. Madison viszont ebből egy szót sem tudott, „kínozta” a lányt.

A kiállítás halál unalmasnak ígérkezett. Madison úgy gondolta, valamilyen extravagáns, gondolatébresztő művész képeit jöttek megnézni, helyette undorító, értetlen és érzéketlen piperkőc művei vették őket körbe.

- Gratulálok, Mads – súgta a szemét forgatva Celia. – Tűnjünk el! – karon ragadta a fiút, és feltűnésmentesen az ajtóhoz rángatta.

Madison behúzta maga után a terjedelmes bejáratot.

- És most, ha megbocsátasz... – mondta a vöröske, és adott egy rövid puszit Madison arcára. Lesietett a lépcsőn, és magára hagyta a tépelődő Madset.

- Unalmas a cucc, igaz? – hallott egy selymes hangot a háta mögül. – Pedig a reklámja jó volt.

Madison megfordult, és egy bájos, fekete kontúros, szürkével pettyezett ibolyakék írisszel találta szembe magát. A mandulavágású szemeket mogyoróbarna, hullámos, lágy félhosszú fürtök keretezték. Vékony cseresznyeajkain fensőbbséges mosoly üldögélt.

Madison zavart vigyorral bólintott. A férfi zöldes inget, és farmert viselt, hanyag eleganciával öltözött fel, vérlázítóan jól állt neki a kócosság.

Utálok nyaralni – rázta meg a fejét a fiú. Nem szerette, ha ki van szolgáltatva mindenféle tekintetnek. Utálta a tengert, az izzasztó meleget, és hogy ilyenkor Celián kívül nincs más társasága.

Florida ege odakinn szikrázóan ragyogott, a pálmafák jó állapotban voltak, bár kókusz aligha teremhetett rajtuk a rengeteg szmog miatt. Madison szívesen hazament volna szeretett New York-jába, ahol esik az eső, az emberek pedig tojnak egymás fejére. A díszkan bájosan vigyorogva, ráncocskákkal az orrán bámult Mads válla felett a terembe.

- Na igen. – folytatta zavar nélkül. – Az itteni festők iszonyatosan gyérek... Sok floridai tirpák.

- Mért, ahonnan te jöttél, milyenek a művészek? – kérdezte karba tett kézzel a fiú.

- New York cityben a festők szarnak a közvéleményre.

Madison szíve zavartan megdobbant mellkasában.

- Na igen, ott az emberek is ilyenek.

Ez a hülye mintha a fejében olvasna. Madison igyekezett mindenfele elterelni a gondolatait.

- Te azt honnan tudod? – kérdezte a férfi, miközben nekitámaszkodott a falnak. Kivillant izmos hasfala, haját megigazította.

- Mert helyi vagyok – húzta el Madison az orrát, és menni készült.

- Várj csak, kölyök! – szólt utána hirtelen a másik.

Bár a fiúnak egy kicsit sem volt ínyére a „kölyök” kifejezés, de valahogy mégis örömmel fordult vissza.

- Mi a neved? – tette fel a kérdést, tetőtől talpig végignézve a kissé elpiruló fiún.

- Madison. – válaszolt bizalmatlanul.

- Én Livius vagyok.

Madison fekete szemöldökei a haja alját súrolták, ajkain pimasz vigyor jelent meg.

- Jól van na... – vigyorgott vissza a férfi. – Ez csak művésznevem. De mindenki így hív.

- Művésznév?

- Festő vagyok. Ezért is állítottalak meg, Madison.

Madison megvakarta a tarkóját. Attól még hogy festő, mit ... Mads fejébe mint villám hasított a felismerés.

- Na persze, csokival nem akarsz kínálni? Nem veszem be ezt a mesét.

- De tényleg, kölyök!

A „kölyök” szeme megrándult.

- Sok lehetőséget látok benned.

Ez így túl nyálas, hogy igaz legyen. Mads lázasan kutatott az elméjében, hogy egy ilyen szépséges ember le akarja festeni, órákig nézni, és együtt lenni vele, talán beszélgetni...

- Csak nem aktot festesz? – tette fel a kérdést rögtön a fiú.

- Abban mi az érdekes? – nevetett Livius. – Engem nem a bájos hátsófeled érdekel.

Madison összehúzta a szemeit. Ha jól ismerte volna a férfit, most alaposan oldalba böki a könyökével.

- Livius! – hallatszott egy követelőző kiáltás a kiállítóteremből.

- Megyek már! – válaszolt gyorsan a férfi, majd ismét Madison felé fordult. – Itt a számom, kölyök. Hívj fel, mikor érsz rá pontosan, aztán megbeszéljük. – egy cinkos mosoly kíséretében búcsút intett Madsnek, és a terem belseje felé sietett.

***

- Mads...! Madsi...! Édes piciny bogaram...! – Semmi válasz. - ... Madison te süket és félvak agycsökkent debil orángután!

- Mihiivan? – nyögte a felszólított, miközben a videójáték gombjait püfölte elmélyülten. Celia elvigyorodott. – Most miattad meghaltam épp akkor...

- Leszarom a hülye játékodat! – morgott rá a lány. – Fel kell hívnod azt a római nevű fickót, akkor is akarlak látni lefestve!

- Tudod mikor hívom vissza – csapta le a távirányítót a fiú.

- Mondjuk ma! – nyomta a kezébe a narancssárga ruhás lány a telefont. – Addig menj el, míg ezek a hülye vendéglátóink nincsenek itthon.

Celia Madison nagynénjére, nagybátyjára, és kibírhatatlan kis unokahúgára célzott, akik a nap huszonnégy órájában igyekeztek idegelni a két fiatalt.

Mads fintorogva, kelletlenül előtúrta farmerja zsebéből az elrongyolódott papírszeletet, és egy csiga gyorsaságával beütötte a számokat. A vonal ingerlően búgott a fülébe, szinte megijedt, mikor egy kellemes hang szólalt meg a túloldalon.

- Livius. Mondjad.

- Madison vagyok – mondta zavartan a fiú, köszönés nélkül.

- Á, hello kölyök!

Mads szája ugyanúgy megrándult, mint először.

- Na, akkor mehet a festés? – kérdezte odaát hanyagul a férfi.

- Ühüm – bólogatott ideát a feketehajú fiú, miközben kezén egyensúlyozta a videójáték gombozatát. – Mikor menjek?

Livius is hümmögött a telefonba, majd egy fél perc múlva megszólalt.

- Neked jó lenne ma, mi? – hangján érződött, hogy vigyorog. – Hát szerencséd van. Egy hülye libát most dobtam ki.

- Hova menjek? – kérdezte tömören, de dübörgő szívvel Mads.

Livius fásultan lediktálta a címet, majd elköszönt.

- Indulj most, még ideérsz.

Celia, aki végig a fülét a telefon másik oldalához tapasztotta, elkezdett fel és le ugrálni.

- De jó... Kérek másolatot, majd a kandalló fölött...

Madison megbökte a lányt, aki erre fájdalmasan felvinnyogott, de tovább nevetett, most már a kanapén fetrengve. A fiú a fejét vakargatta, felhúzott szemöldökökkel bámult barátnőjére.

- Hát te hülye vagy – állapította meg a fejét csóválva, miközben Celia legurult a földre. – Na, nekem tényleg menni kell... – sóhajtotta megjátszott lazasággal a fiú, miközben az ajtó felé sietett. – Meg ne fulladj nekem, majd jövök.

Celia a szemeit törölgetve intett neki, majd folytatta magában a cirkuszt, amit elkezdett.

***

A kis kéz bátortalanul koppant a lerobbant, düledező bérház egyik lakásának kopott faajtaján.

- Gyere! – hallotta bentről Livius hangját tompán, érzékelni lehetett, hogy valami van a fogai között.

Mads benyitott, és tátva maradt a szája. A terem fala merő egy ablak volt, most az összesen behúzott, nehéz bársonyfüggöny lógott. A legfelső emeleten voltak: a plafon két méterrel a fiú feje fölött lebegett.

Madison először nem vette észre a férfit, szinte megijedt, amikor a koszos, festékes rongyok, terpentinszagú üvegek és festékkel együtt megszáradt paletták között meglátta. Ott állt az állvány mögött, egy foltos pólóban és egy farmernadrágban, szájában és bal kezében ecsetet tartva.

- Te itt laksz? – kérdezte szemöldök-felhúzva Mads az ágyra, és a minihűtőre pillantva.

- Ennyire csövesnek nézek ki? Csak festő vagyok. – nevetett fel a férfi, már ahogy az ecset engedte. - Megrendelésre vagyok itt, mondtam, New York-ban van a lakásom.

Madison bólintott, és beljebb lépett pár lépést.

- Ülj le oda, légy szíves. – intett Livius a fiúnak az állvány előtti csupasz székre mutatva. Az megint bólogatott, és engedelmesen helyet foglalt az ülőalkalmatosságon.

- Ne úgy! – kiáltott fel a férfi, és odaszaladt Madshez. – A karodat ide... – mondta, és megragadta a fehér végtagot, majd feltette a háttámlára.

Madison megborzongott, és rongybabaként tűrte az „igazgatást”.

Livius morogva besétált a festőállvány mögé, levette, ami eddig rajta volt, és sima, fehér vászont rakott a helyére. Nemsokára előkerült valahonnan egy puha hegyű grafit, amivel felvetette az első vonalakat.

Az első óra teljesen némán telt, radírozással, méricskéléssel, na meg Mads sűrű pislogásával. Aztán Livius az ecsetért nyúlt, és belemártotta az első fekete pacába a finom lószőr végét.

Madison feneke már fájt a kemény széktől való üléstől, a kezébe belevágott a támla. Elkezdett ficeregni, mire egy ingerült hang csattant:

- Nyugodj már le, különben három fület festek neked, azt biztos...

A fiú összerezzent, és még a haja szálát is megpróbálta mozdulatlanul tartani. Ennek az lett az eredménye, hogy még intenzívebben kellett tekeregnie, ráadásul a háta is viszketni kezdett...

- Na jó, szünet! – sóhajtott egy lemondót Livius.

Madison megkönnyebbülten felállt, és az ablakhoz indult. Eltűrte a nehéz bordó függönyt, és kilesett a városra.

Ezen a részen nem voltak villák, olyan művésznegyedféle volt, lakótelepek, night clubok, kellékboltok és hasonlók tanyáztak itt. A redők visszahajlottak, újra eltakarva az épp lemenő, füstös-véres napot.

Livius a hűtőnél állt, kezében egy ásványvizes üveggel. Hosszú ujjai halkan doboltak a tetején, és Madset nézte halványkék szemeivel. A fiú zavarba jött, és elfordult.

A barna hajú férfi lehajtotta a literes üveg tartalmának majdnem felét, és visszasétált a vászon elé.

- Kipihented magad? – kérdezte szája sarkában bujkáló mosollyal. Megerősített egy vonalat a papíron, és az újfent a széken ülő fiúhoz sétált.

- Állíthatlak be megint – mormolta az orra alatt. Ismét feltette a szék támlájára a fiú kezét, közben véletlenül lábával Mads combjához ért...

Több másodperces csend következett, nagy pislogásokkal. Csak bámultak egymásra, Madison szíve hirtelen a torkában kezdett zakatolni.

Észrevehetetlenségből kibontakozva közeledni kezdett a két ajak, s összeért. Mads megremegett egy kicsit, előredőlt a széken. Először csak óvatosan, majd apróbb harapásokkal kóstolgatták egymást, mikor Livius nyelve a szájába furakodott, a fiú egész összerezzent, de aztán átfonta karjaival a puha, melegbarna haj ölelte nyakat. Nyelveik táncot jártak, a dobogás a testében erősödött.

Livius lassan beereszkedett a két comb közé, egész testfelületükkel egymásnak simultak. Aztán szétváltak egy pillanatra, mindketten levegőért kapkodtak. Madison éhesen nézett a kipirult ajkakra, és sajátjaival utánuk kapott. A festő azonban mosolyogva elhúzódott tőle, és vállainál fogva álló helyzetbe emelte. Megcsókolta megint, bár most csak finoman, közben pedig a sarokban álló ágyhoz terelgette.

Kisebb puffanással ledőltek rá, vadul ölelve egymást. Madison beletúrt a férfi hajába, aki érzékborzoló suttogással lehelt a fülébe.

- Kölyök...

- Ó, fogd be! – mondta nyögve a „kölyök”, és kezét becsúsztatta a kissé festékfoltos póló alá, végigsimítva a lapos hasat, tovább izgatva mindkettőjüket. Szorosan egymásnak simultak megint. Livius sem maradt tétlen: egy ügyes mozdulattal megszabadította Madisont a felsőjétől. Belecsókolt a nyak és a váll hajlatába, mire halk nyögés hagyta el a fekete hajú kisördög száját. Egyre lejjebb haladt, nyelve parázsként perzselte Mads bőrét. Szájával ingerelni kezdte a mellbimbóját, mire a reakciók egyre hevesebbek lettek. Madison közben ügyes kis kezeivel meglazította a festő derekát körülfogó övet, érezte, az ő nadrágja is egyre szűkebb kezd lenni.

Livius a fiú farmerja derékrészéhez ért, kapkodó, remegő ujjakkal fejtette le róla a nadrágot. Mohósággal rontott rá Mads izgalmára, a fiú mélyet nyögött. Hosszú percekig tűrte vonagló testtel a műveletet, aztán ő maga tolta el a magától Liviust.

Kétvállra kényszerítette a férfit, viharos csókot adott neki, és most rajta volt a vetkőztetés sora. Villám sebességét megelőzve landolt a farmer a szoba másik sarkában, Mads kissé félénkebben érintette meg nyelve hegyével a másik férfiasságát, de látva annak arcára kiülő érzelmeket, hamarosan egészen a szájába fogadta. Madison érezte, hogy a férfi mindjárt csúcsra ér, így abbahagyta a kényeztetést.

Livius felült az ágyban, átkarolva a fehér testet, csókban forrtak össze megint. A férfi karja végigkalandozott a hátán, egészen az érzékeny hajlatig. Mads lihegett, fülében zubogott a vére. Úgy érezte, egy perccel sem bírja tovább, így hát követelőzően megfordult, hátával simult a férfi mellkasának, és altestének, kezeivel visszafelé a haját simogatva, nem is tudván, miféle érzelmeket vált ezzel ki.

Livius gyengéden, de annál határozottabban megfogta a fiút a csípőjénél, és négykézlábra állította. Nyelve lépésben haladt végig a fiú nyakától a derekáig, mire Mads magához rántotta. Lassan, óvatosan hatolt belé, a fekete hajú fiú arca eltorzult a kíngyönyörtől. A férfi első lökése még mondhatni finom volt, aztán felgyorsult a tempó: lassanként elvesztette az uralmat teste felett. Az ősök ritmusára mozogtak együtt, test a testben. A szoba megtelt zihálásukkal és nyögéseikkel. Livius azonban megfogta még Mads férfiasságát, tovább fokozva a fiú úgyis eufória-közeli állapotát.

Madison érezte, ahogyan egy forró test hanyatlik a hátára. Alig egy másodpercen belül ő is elérte a kaput, amin át a mennyországba lehetett bejutni.

Izzadtan, fulladozva zuhantak a testüknek hideg párnákra. Mads úgy szorította a mellette fekvő gyönyörűséget, mintha bármelyik pillanatban elillanhatna. Néma percekig feküdtek így, szívverésük lelassult. Mikor végre meg tudott szólalni, Madisonnak rögtön kérdése volt.

- Hé.

- Hm? – morogta félig csukott szemmel Livius.

- Mi a rendes neved?

A férfi szája álmos mosolyra húzódott.

- Ha megmondom, alszol?

- Talán.

- Kris. Nuku hosszú változat.

- Mármint...?

- Ó, fogd be, kölyök.

Madison mosolyogva, békés arccal szenderült álomba.

                                                               ~*~