Igazából egy lepedőbe tekergőzött. Csak a lábnyomai lógtak ki a fehér poliészter oltalmából, mi védte őt az erős és gyilkos napsugaraktól, mégis sikerült megperzselnie. Ez egy más Föld egy más bolygója: ésszerűtlen, de így van.
Ott ugyanúgy vannak tengerek polipokkal, csikóhalakkal, tengeri csillagokkal meg repülőhalrajokkal, vannak mezők vadvirágokkal és képmutató szöcskékkel és elnyomott pillangókkal. Úgy hívják a helyet, hogy a Pillangókisasszony és Mákherceg földje. Barlangban laknak. Ott festik a párás kőfalára az egész érthetetlen életüket, mint az a fiú régen a sivatagban a kígyó pikkelyeire a sajátját. Szeretik egymást, de a denevérek is. Pedig ők semmi rosszat nem akartak velük tenni, mégis belefullasztották őket egy félbevágott lezuhant földgolyóba, amit a denevérek a tücskökkel csináltak, mert a denevérek és a tücskök ott gonoszak voltak, gonoszabbak mint a hínárlények. "Miért tettétek?" - kérdezte a saját kis cenzúrázatlan világuk privát istene. "Miért volt erre szükség?"
De ők nem válaszoltak. Csak álltak a vámpírlények a barlang előtt és a két ember testét bámulták lehajtott fejjel. Ismét előbb tettek, mint gondolkoztak. Egész éjjel csak bólogattak, akár a hipnózis legmélyebb fantazmagóriáiban, s nem észlelték, mikor a nap első sugaraival árnyékokat kapart a talajra és a fákra. 
A denevérek még mindig kint voltak a barlang bejárata előtt, de többet már nem mozdultak onnan. Az egész olyan volt, mint egy torz rémkép - egy látomás.
Forest felriadt.
"Ismét egy álom?"- kérdezte Segghalászlé. 
A bika csak legyintett.
Később megosztotta velük a jövőt. A jövő titkát, amit csak az láthat, aki nem gyenge túlélni a letűnő nemzedékek játszmáit s kimúlását.