- Én…? De hát… Én nem tudom megcsinálni!- nyekegtem, kezdtem rosszul érezni magamat. Verítékben úszott a homlokom, kezeim remegtek.

- Miért ne tudnád?- dorombolta, futtában végigsimított a térdemen, miközben felállt, s szerzeményével együtt az íróasztalomhoz sétált, majd letelepedett a székembe. Némán követtem, lassú, nehéz léptekkel. Még mindig úgy éreztem, hogy én erre képtelen vagyok, szinte láttam magam előtt Javiert, a vérző fülcimpáját és megkínzott arcát.

- Gyere csak…- mosolygott rám, majd mikor térdre roskadtam előtte, szorosan átfonta a derekamat.- Csak csináld.

Kezembe nyomta az egyik fülbevalót, amit már kiszabadított a műanyag tokból, én pedig nehezen beleügyeskedtem a pillangót a tűzőgépbe. Bal kezemmel óvatosan végigsimítottam a fülén, puha, selymes bőrén. Ezt akarom én itt elcsúfítani? Aprót csíptem a fülcimpájába. Tágra nyílt szemekkel néztem őt.

- Ne félj – susogta, közben végigsimított a tincseimen. – Nem hiába kértelek meg téged.

Hát megbízik bennem. Ezt azért jó tudni. Esdeklő pillantást vetettem rá, ő azonban ellentmondást nem tűrően megrázta a fejét, és intett, hogy csináljam. Vonakodva bár, de füléhez emeltem a tűzőgépet, már ki is néztem a pontot, ahol át akartam szúrni a bőrét. Két kézzel markoltam a fehér műanyagot, a pillangó hegyes, szúrós végén megcsillant a lámpafény, én pedig megriadtam tőle. Patakzó vér képe tolakodott lelki szemeim elé, alig tudtam elűzni onnan. Egy, kettő, há… Pattant a bőr.

Csillogón, gyönyörűen fészkelte be magát a kis ékszer, Javier behunyt szemekkel tűrte a fájdalmat. A másik füléhez hajoltam. Nem cécóztam; ha egyszer ment, másodjára is menni fog. Gyorsan végeztem a második szúrással. A tűzőgép kiesett a kezemből, én pedig rongybabaként hullottam angyalom karjai közé. Fejemet vállára hajtottam, kismajomként csimpaszkodtam a nyakába, s beszívtam utánozhatatlan vaníliaillatát. Hálásan szuszogott a fülembe, erős kezei még mindig a derekamat szorították. Homokszín tincsei rejtekében a nyakához bújtam, apró csókot leheltem a feszülő, puha bőrre, ujjammal végigsimítottam ádámcsutkáját, amitől megremegett egy percre. Felsandítottam a művemre. Kifejezetten jól állt neki. A bőr még vöröslött a lepke szárnyai körül, mint ahogy az a friss lövéseknél szokott lenni.

- Köszönöm – susogta a fülembe, majd eltolt magától, hogy rálásson az arcomra. Idétlenül nézhettem ki, remegő ajkaimmal és nagyra tágult szemeimmel. Képtelen voltam elhinni, hogy én ezt megtettem.

- Ne köszönd…- vágtam vissza elkedvtelenedett hangon, szomorkásan vágódtam az ágyamra. Kis híján bevágtam a fejemet a rézkeretbe, de nem érdekelt.

- Most mi a baj?- telepedett le mellém. Hátam közepére hajtotta a fejét, mosolyogva simított végig a karjaimon.

- Fájt?- kérdeztem durcás hangon.

- A fájdalom gyönyörű, ha tőled kapom azt.- válaszolt. Sikerült kiborítania, újfent. Nagy hévvel ültem fel, dühödten néztem rá.

- Miért mondod ezt?!- csattantam, ő pedig válaszképp, talán direkt azért, hogy froclizzon, ékes hangon felkacagott.

- Mert így van, Daewen.- nézett rám azokkal a gyönyörű, ibolyakék szemeivel.- Ez az igazság.

- Hagyd abba!- kiáltottam, s elfutottam tőle, amilyen messzire csak tudtam – a szoba távlatában ez az ablakot jelentette. – Semmire sem tudsz normális válaszokat adni?! Javier, miért vagy ilyen… Ilyen… Ilyen… Á, a csudába is, torkig vagyok veled!

- Kaphatok egy pohár vizet?

- NEM!- süvöltöttem, félelmetes hangon. Nem ismertem magamra, hirtelen haragomra. Tulajdonképpen úgy éreztem, meghajlásnak vehetné, ha egyszeriben kedvessé válnék vele. Ezt pedig egyáltalán nem akartam; nem akartam, hogy annak lásson, ami valójában vagyok – kisfiúnak.- Azt kérdeztem, fájt-e?!

- Nem – felelte szárazon, és elfordította tekintetét. ’Jól van, Daewen, ügyes vagy. Elérted, amit akartál.’, olvastam le arcáról. Büszke voltam magamra, és… Valahogy bűntudatot is éreztem.

Akkoriban, még nagyon az elején, nem mertem bevallani magamnak az érzelmeimet. Sokkal több kellett nekem ehhez. Még nem ismertem teljesen, annyit tudtam róla, hogy közeli kapcsolatban állt a bátyámmal, ezúton azt sem fogtam fel, hogy mennyire fontos nekem. Ma már tudom, hogy megőrülnék nélküle. Na de kanyarodjunk vissza a történethez.

- Jól van, dögölj meg, hozom a vizedet – vetettem oda neki, és sértett szűzként vonultam ki a szobámból. Letrappoltam a lépcsőn, elhaladtam a nappaliban ücsörgő anyám és Nena előtt, futva rájuk mosolyogtam, majd a konyhába érve kiemeltem a szerkényből egy kristálypoharat, és a csap alá tartottam. Hideg, friss vizet engedtem bele, aztán nagy sebbel-lobbal visszamásztam a szobámba.

- Tessék – löktem oda angyalomnak nagy kegyesen a poharat. Kissé szégyelltem magam, amiért olyan rondán beszéltem vele, de hát biztos nem vette magára, számtalanszor kapott már tőlem ilyen sértéseket.

Ostoba kiskölyök lévén akkoriban meg sem fordult a fejemben, hogy le kéne ezzel állni.

Apró kortyokban itta a vizet, majd elégedetten rakta le az üres poharat az íróasztalomra. Fejét a falnak vetette, óvatosan megtapogatta a fülbevalóját. Szótlanul ültem le az íróasztalomhoz, és felcsaptam azt a nyamvadt Bűbájok Könyvét. Különféle varázslatok és jelentésük, következményük, csatában használt szabályaik voltak olvashatók. Az első harminc oldal a négy őselemhez kapcsolódó bűbájokat taglalta, elsőként a tűzzel foglalkozott.

Bűbájok könyve, első fejezet

Az arkangyalok szolgái harcolás közben renget bűbájt alkalmaznak, és alkalmazhatnak. Azonban emellett ismerniük kell az általuk használt bűbáj következményeit, szabályait, vagy éppenséggel ha nem elég erősek egy-egy nehezebb ige használatára, és akarják használni az átkot, muszáj magukat kiképezniük fizikailag és lelkileg is, hogy alkalmazhassák. Rengeteg bűbájt ismerünk el, a kezedben tartott kötet, kedves Mester vagy Angyal, pedig ezeknek a rendszerezett összessége. Először a négy őselemmel foglalkozó átkok, bűbájok, megtévesztések és transzformációkról olvashatsz, a következőkben pedig az emberi érzelmekkel, természeti jelenségekkel (vihar, földrengés, stb.), történelmi hősökkel foglalkozó hasznos varázslatokról.

Nos, kezdjünk is bele.

A szolgák már a legősibb időkben is ismerték és tanulmányozták a négy őselemet. Sorsdöntő perc volt az, amikor az 1400-as évek közepén Naldorae Avernus, a korabeli Mesterek legkülönbje , egy véletlen baleset miatt felfigyelt arra, hogy ha belenyúl a tűzbe, és megmarkol egy lángot, az nem égeti meg a tenyerét, sőt, engedelmeskedik neki. Híressé vált az akkori szolgák körében, Itáliában, s mivel hogy az ország rengeteg művészetnek adott otthont a fénykorában, a bűbájharcosok is itt telepedtek le.

Avernus kisasszony attól kezdve naphosszat mesélt társainak a tűzről, az elem mesterévé vált, számtalan bűbájt és átkot képzett, ezekre pedig megtanította a számára legkedvesebbeket. Akadtak olyanok is, akik vak féltékenységgel szemlélték azt a tudást, amely nekik nem adatott meg, merényleteket terveltek Naldorae ellen, de mindannyiszor kevés sikerrel jártak, ahányszor próbálkoztak. Naldorae szinte elpusztíthatatlan volt. A mágia és a tudásszomj szinte az utolsó emberi érzelmet is kiűzte belőle.

A tűz bűbájainak száma nőtt és nőtt, az elem művelőinek számával együtt. Egyre többen tanulták meg irányítani a lángokat – és nem elégedtek meg ezzel. Három tanonc eldöntötte, hogy nagyobb hatalomra tesznek szert, mint amit Avernus kisasszony valaha is álmodhatott volna; kiléptek a korabeli harcosképzőből, s minden idejüket a többi őselemhez kapcsolódó bűbájok felismerésének szentelték. Viénina Octava, Jemima Raniari, valamint maga Annabelle Avernus, Naldorae testvére körülbelül fél év alatt megkaparintotta a föld, a víz és a levegő erejét. Lázadásra uszították követőiket, mígnem a harocsképző bezárta kapuit. Vérre menő bűbájcsaták jellemezték ezt az időszakot, az őselemek csatái, míg végül a megkínzott, seregvesztett Naldorae békét ajánlott. A béke megszületett, a lehető legenyhébb feltételekkel, az őselem-bűbájokat pedig a legnagyobb együttműködésben kezdték oktatni az újfent megnyitott harcosképzőben. A képző igazgatójának Naldorae-t választották, aki örömmel lépett posztjára. Angyalok és Mesterek ezrei tettek szert hatalmas, pusztító erőre, sajnálatos módon akadt példa arra is, aki ezt a tudományt rosszra használta. Erdőtüzek, orkánok, vulkánkitörések, szökőárak, és hirtelenséggel jövő földrengések tizedelték meg Itália lakosságát. Ennélfogva a négy Mesterasszony megegyezett abban, hogy az őselemek oktatását mindörökre megszüntetik. Valóban nem oktatták ezeket a bűbájokat, egészen addig, amíg a halál el nem ragadta őket az élők közül, ezután ugyanis az utódaik vették át a posztjukat, s az őselemekkel foglalkozó bűbájok oktatása nem szűnt meg. Azonban addigra nem csak bűbájokat, hanem transzformációkat és átkokat is felfedeztek.

Sosem akadt olyan, aki ne használta volna eme tudományát rosszra, azonban 1560-tól a harcosképzőkben folyamatosan zajlott az oktatás – és a tantárgyak között az őselem-átkok is szerepeltek. Ennyit a múltról. Most pedig vegyük át sorjában azokat a bűbájokat, melyeket már ötszáz éve elismerünk és használunk.

Javierre tekintettem. Legnagyobb meglepetésemre fojtott hangon beszélt a kezében tartott kis mobiltelefon parányi mikrofonjába. Óvatosan tapogatta meg a lepkéket, s futtában rám pillogott. Mosolygott, ettől a mosolytól pedig annyira zavarba jöttem, hogy jobbnak láttam visszafordulni a kötet felé. Természetesen feszülten hallgatóztam.

- Antonie, ne aggódj… Mindjárt megyek!- Ki a csuda lehet az az Antonie? Nőiesen hangzik. Hm.- Ott van a hűtőben. Oké. Ne, hozzá ne nyúlj! Természetesen arra értettem. Holnap együtt, úszni? Nem, nem jó… Igen. – a hangja fokozatosan halkult. Nyilván együtt él ezzel a bizonyos Antonie-vel. Remegő kézzel lapoztam tovább, mint aki a bűbájokra koncentrál és próbálja őket memorizálni, holott csak és kizárólag Javierre összpontosítottam. Próbálgattam, hátha meghallom a hangszórókból kiszűrődő halk, nyöszörgésszerű válaszokat. De nem, természetesen nem voltam erre képes.

- Rendben. Indulok, Antonie. Szia.

Amint felpattant, hasonlóképp cselekedtem én is. Még épp időben csimpaszkodtam bele a kabátjába; hisz már ugrott is volna le az erkélyről. Ugyan biztosra vettem, hogy semmi baja nem eshet, még egy ilyen magas ugrástól sem, mégis muszáj volt feltennem neki egy kérdést. Vagy többet. Mit tudom én.

- Ki az az Antonie? És miért nem tudsz vele elmenni úszni? És… Mit keres nálad?! – dühösen néztem rá, szinte már átlukasztottam a világoskék anyagot a körmeimmel. Erőszakosan, önzőn próbáltam visszarángatni a szobába, de ő ezúttal nem engedett.

- Antonie a lakótársam – felelte nemes egyszerűséggel.- Meg az osztálytársam is. Egyidős velem. Szerintem kedvelnéd. Mindenesetre most mennem kell. Je t’aime, ma petite chére.

Legszívesebben megrugdaltam volna azt a formás kis fokhagymavalagát, amikor kimászott az éjszakába. Macskamód ugrott le a vaskorlátról, rögtön szem elől tévesztettem, amikor már az utca aszfaltját taposta. Nagy sóhajjal csuktam be az üvegajtót, fáradtan dőltem az ágyamba. Azt hiszem, reggel volt, amikor felkeltem.