***

Fáradtan sétáltunk az iskola felé Florinával. Érdekes módon, a lány most nem fecsegett, hanem ásítozott, jobbra-balra. Hasonlóképp cselekedtem én is, a múlt éjjel álomtalanul, nyugtalanul aludtam, reszkető, izzadságban úszó tagokkal ébredtem. A paplanom messze tőlem, a földön hevert. Próbáltam visszaemlékezni a tegnapra, a sok eseményre – szinte zsongott a fejem. A bűbájcsata, Dymund, a fecni, és a nyomasztó gondolatok az este.

És most itt battyogok a Le Fleur Nemesis felé, viszonylag józanul és frissen, és szokatlan, hogy a lány nem töm az édes ostobaságaival, amelyeket barát híján csak velem tudott megosztani. Hirtelen azonban éreztem, hogy valaki betolakodik kettőnk közé, ragyogó mosolyt villant a lányra, rám pedig gyűlölködve néz.

- Florina!- csicseregte a fiú, nem sok kellett hozzá, hogy álomkórom cellájából kiszabadulva hangosan felkacagjak.- De régen láttalak, mesélj, hogy vagy!

- Szia… Orion – ásított nagyot a lány, megpróbált kedvesen nézni az említettre, azonban szemei kicsik, összehúzódottak voltak. Még aludt. Én pedig a néven tanakodtam. Orion… Orion… Ismerős. Először is a csillagkép miatt, másodszor is azért, mert tudtam azelőtt is, hogy van egy ilyen nevű osztálytársam – csak éppen számomra még nem tűnt ki a diákseregből. Orion Serviento, igen, beugrott a név.

- Neked is jó reggelt, - fordult felém – Luminae.

Furcsa utálat sütött a tekintetéből, szavai szinte csöpögtek az irántam érzett ellenszenvtől. Meghökkenten néztem rá; ő ismer, de én nem? Miféle dolog ez? Összeszűkült szemmel végignézett rajtam, aztán újfent a lányhoz fordult. Milyen édesen, bugyután nézett Florinára! Milyen szerelmesen fürkészte az arcát! Közelebb simult hozzá, lábujjhegyre állt, de még így is legalább egy fejjel volt alacsonyabb nála. A lány pedig kedvesen, nyitottan, mosolygósan válaszolgatott a kérdésre, mint ahogy mindenkihez szokott beszélni. Orion szinte itta a szavait. Hevesen bólogatott, mikor a lány szidni kezdte a testnevelő tanárt, aki mindig bántotta, mert nem tudott fekvőtámaszozni. Érdeklődve hallgatta Florina nyári családi élményeit, amiket az édesanyja gyerekkori lakhelyén, Marseille-ben töltött, holott úgy gondoltam (és valószínűleg nem is tévedtem), hogy Oriont az ilyen piszlicsáré kis témák egyáltalán nem érdeklik.

Egészen a kapuig kísért minket, aztán mint a puskából kilőtt nyúl, szaladt be az osztályterembe. Mikor pironkodva, bágyadtan utánunk nézett, valami szöget ütött a fejemben. Ez szerelmes Florinába! Majdnem felnevettem. Nem mintha ez lett volna a vicces, hanem az, ami szerintem Orion fejében járt.

A fiú nyilván azt hitte, hogy… Nos, együtt vagyunk. Ó, de ostoba volt mindenki körülöttem! Élveztem, hogy értelmesnek mondhatom magam ebben a társaságban. Sőt, azt is élveztem, hogy ostobákkal barátkozom; bár nem tudnám megmagyarázni ennek az okát.

Fizikaóra… Brr. Jeges zuhany, péntek, első órában.

***

- Ülj le.

Úgy tettem, ahogy Dymund parancsolta, táskámat letettem az asztal mellé, elhelyezkedtem a kényelmes bőrfotelban, s néha-néha riadtan néztem a kis kunyhó ajtaja felé.

- Ne nézd a kijáratot, úgysem eresztelek, míg nem végeztünk.- A Mester hangja szárazon, ridegen csengett. Valami megfogott ebben a hideg márványarcban, valami ismeretlen érzés, de furcsán a bizalomhoz hasonlatos.  Nagyot nyeltem, nem mondom, hogy teljesen nyugodtnak éreztem magamat. Kényszeresen a férfi szemeibe néztem, aki keresztbe tett lábakkal ült velem szemben, a falap túloldalán. Egy pár percig még farkasszemeset játszottunk, aztán ő felállt, és körsétára indult a házikó kicsiny belső terében.

- Mi is az a bűbájharc, kérdezhetnéd.- szólt, miközben a padlót fixírozta. – A bűbájharc semmi több, mint a varázslás gyönyörű tudományának felhasználása egy párbajban.

- És… Hogy tanulhatok meg, khm, bűbájharcolni?- el sem tudtam képzelni, amint egy csatát irányítok. Belegondoltam, mennyi átkot és igézést kell majd megtanulnom… Hogy fogom én ezeket megjegyezni? Egyáltalán… Tudok én varázsolni?

- Ha nem tudnál varázsolni, nem lennél itt, ezt már Javier is megmondta.- villantotta rám jégszürke szemeit, amitől úgy éreztem, megfagy ereimben a vér. Angyalom neve hallatán azonban különös bizsergés szalad át a testemen.

- Egyszerűen oktatni foglak. Idejössz, a kezedbe nyomok egy könyvet, kérdezgetlek, válaszolsz. Házi feladatot is fogsz kapni, néha pedig átruccanunk az Űrvilágba, hogy megmutasd, mire vagy képes.

- Űrvilág?- vontam fel a fél szemöldökömet.

- Ahol a csaták folynak, nem lényeges – intett le Dymund.- Ehhez a fajta varázsláshoz semmiféle pálca meg jótündér nem szükséges. Egyszerűen tudni kell a bűbájok hatásait, a szabályokat, és használni kell a józan paraszti eszünket. Sosem lankadhat el a figyelmed, de SOHA!

Azt hittem, menten lehelem ki a lelkemet, olyan hangosan kiáltott rám. Elnézegette egy ideig rémült arcomat, aztán ugyanolyan nyugodtan, kissé már darálva a mondókáját, folytatta.

- A bűbájcsaták során a Mester irányít, az Angyal harcol. Az irányítás nem feltétlenül szóban történik, Mercutio például telepatikusan suttogta a varázsigéket Javiernek. Ha az Angyal megsebesül, az adott szolga elveszti a csatát.

- Miért harcolunk?- kérdeztem félőn, reméltem, hogy nem kezd el üvöltözni.

- Hogy gyakoroljunk – biccentett aprót.- Nem csak itt, Franciaországban létezik a Kilenc Arkangyal Szövetségéhez hasonlatos bűbájharcos társaság. Még csak magunk közt gyakorolunk, azonban ha összeakadunk más harcosokkal, már komoly a játszma.

Még mindig nem értettem, miről papol. Egyelőre nem is akartam megérteni. Az is elég sok volt, amit eddig, az utóbbi pár napban megtudtam. Lucas szolgájától és Dymundtól egyaránt.

Azt hiszem, megérezte rajtam, hogy kezdek megőrülni a bennem tomboló információk heves tüzétől, a magyarázatért kiáltozó kérdésektől. Nagy sóhajjal elfordult, a könyvespolcához sétált, és leemelt róla egy régi, poros kötetet. Körkörös alakban mozgatta felette a tenyerét, mire a porcicák egyetlen hatalmas gombóccá álltak össze, majd a szemetes felé irányította a labdácskát. Mikor megtisztította a könyvet, hozzám lépdelt, és a kezeim közé adta.

- A Bűbájok Könyve. Eddig minden tanítványomnak odaadtam már egyszer; most rajtad a sor. Látom hogy fáradt vagy; most menj haza, és a következő találkozásunkra tanuld meg az első harminc oldalt. Kérdezni foglak.

Fájó fejjel battyogtam le a falépcsőn, a táskám tonnás súllyal nehezedett a vállamra. Másik kezemben a könyvet szorongattam, a füvet vizsgálva haladtam lassan előre. A buszmegállóba érve elfelejtettem minden bánatomat – legalábbis úgy próbáltam tenni. Javier állt ott, és felém integetett. Szaladni kezdtem felé, majd egy pár lépésre az Angyaltól lelassítottam, és megálltam.

- Ezeket miért nem mondtad el nekem eddig?- böktem rá a kötetre.- Miért?

- Túlontúl fiatal vagy még hozzá – válaszolt szárazon, a hangja meghökkentett.- Nem értetted volna meg.

- Javier, a fene essen beléd!- dörrentem.- Miért nézel te is porbafingónak??? Miért beszélsz velem úgy, ahogy egy értetlen hatéveshez szoktak?

- Mert az is vagy – kuncogott. Mérgemben toporzékolni kezdtem, és majdnem fejbe vágtam a könyvvel. Hahotázva tért ki az ütés elől, majd csuklóm köré fonta az ujjait, és fellökött az épp akkor megérkező buszra.- Este találkozunk, nálatok.

Mosolyogva integetett, mikor a busz ajtói halkan becsukódtak, én meg a földön húzva fehér, fekete műprém szegélyű kabátomat, duzzogva levetettem magamat az egyik ülésre. A francba is.

***

Eljött. Tényleg eljött. Természetesen megint az ablakot használta bejárati ajtónak, amikor meg szidni kezdtem, csak nagyot sóhajtott. Zacskó fityegett az ujjai között, valami csillogó, pici tárgy rejtőzött benne, legalábbis én úgy tudtam kivenni a kék-fehér nyloncsíkokon keresztül.

- Látom, megkaptad a Bűbájok Könyvét – bökött kecses, hosszú ujjával az asztalomon heverő kötetre.- Nem semmi, amikor én tanultam belőle, még egész jó állapotban volt…

Még mindig dühös voltam rá. Tulajdonképpen így visszagondolva nevetségesnek tűnik; hogy azért orroltam meg rá, csak mert ezeket ő nem volt képes a tudtomra hozni. Így hát dacosan sandítgattam felé a kezemben tartott képregény felől. Ő derűs pillantásokat küldött felém, az ágyam lábához telepedett, hosszú, drapp kabátját a fotelre vetette. A zacskó tartalmát birizgálta. Először meghökkentem, amikor megláttam mi az. Két kicsi fülbevaló volt, lepke alakú. Valószínűleg egy nagy hírű bizsuboltból szerezte, mellette pedig tűzőgéphez hasonló szerkezet hevert a földön. Inkább újfent elmélyültem az újságomba, s nagyot nyeltem; vártam, mikor szólít meg. Magamban már visszaszámoltam, hatvantól. Ha akar valamit, nyilván közli, de gyorsan. Nem tévedtem.

- Daewen…- szólt csendesen. Elérte, hogy arrébb dobjam a Maxell-képregényt, már nem emlékszem, talán Pókember volt. Rám emelte nagy, ibolyaszín szemeit, a szívverésem kétszeresére gyorsult. Bizsergés rohant át a testemen, de nagy nehezen feltápászkodtam, és közelebb csusszantam hozzá a kék pokrócon.

- Mi van?- igyekeztem a lehető legnyugodtabban válaszolni, hidegnek, nyersnek akartam tettetni magam. Valóban a szívem vadul kalapált a szegycsontom mögött, mintha csak azért méltatlankodna, hogy engedjem ki. Őszintén szólva, teljesen felvillanyozott a jelenléte.

- Meg szeretnélek kérni valamire.- folytatta, kitárt tenyerén felém nyújtotta a pillangókat.- Fülbevalók.

Tényleg, ne mondd!, akartam mondani, de úgy éreztem, emberinek nevezhető hangot most nem sikerülne kipréselni magamból. Nagyot nyeltem, egy percre úgy éreztem, mintha fuldokolnék, aztán újfent minden rendben volt.

- Szeretném, ha te szúrnád be őket a fülembe.

Hát mi sem egyszerűbb ennél, megcsinálom én, ezer örömmel! Majdnem felkacagtam. Ez nem volt jellemző Javier-re, hogy ilyen egyszerűt, teljesíthetőt kérjen. Aztán leesett valami. Okosan, pici eszemet használva rájöttem, hogy angyalom füle egyáltalán nincs kilukasztva. Nagy nehezen a tűzőgép fehér műanyag fogója is beugrott. Elborzadva néztem rá.