Elhaladtunk egy szerelmespár mellett, akik furcsán néztek ránk, ujjal mutogattak szép szőke angyalomra, összesúgtak. A lány szinte egész úton minket fürkészett.

Engem nem nagyon érdekelt, Javier is próbált úgy tenni, mint ha ott se lennének, de azért néha-néha ő is odaperzselt egyet sötétkék tekintetével. Az ablaknak nyomtam a homlokomat, lábamat feltettem az előttem árválkodó ülés hátuljára, karba fontam kezeim, s csukott szemmel próbáltam felemészteni azokat, amiket belém tömtek, alig két óra alatt.

IV. Fejezet

Arra ébredtem, hogy Javier a karomat simogatja. Megpróbáltam mondani valamit, de csak egy méltatlan morgásra futotta. Egy réten feküdtem. Úristen.

Felültem, zihálva körülnéztem. A buszos lány és fiú tőlünk alig tíz méterre ücsörgött a fűben, sutymorogtak, néha felénk néztek.

- Mi folyik itt?- suttogtam angyalomnak. Mosolygott, annyira gyönyörű volt, mint még sosem, hátborzongatóan gyönyörű.

- Kihívtak minket.

- Te bolond, hát belementél?! – elkaptam a gallérjánál fogva, és magamhoz húztam. Alig volt pár milliméter arcunk között. Kicsit bólintott, ujjait hajamba fúrta. Újra borzongtam, az érzés elkezdett uralkodni felettem. Lehetetlenül hosszú ideig néztem rá, lehetetlenül hosszú időbe telt, mire gondolkodni tudtam, lehetetlenül hosszúnak tűnt minden, amikor a hátára döntöttem, és felé hajolva megcsókoltam.

Tudattalanul cselekedtem, de ki voltam éhezve azoknak az édes ajkaknak az érintésére, úgy éreztem, lételememmé vált, hogy megcsókoljam. Éreztem, ahogy karjait a derekam köré fonja.

Belemosolyogtam a végtelennek tűnő, érzelmes, forró csókba, miközben egy mágikus pajzs megvédett a lány és a fiú lenéző, megvető tekintetétől. Megszűnt ég és föld, úgy éreztem, a bűbájcsaták ismerős transzába estünk, csak éppen nem harcoltunk, ugyan dehogy, itt sokkal fontosabb volt a másik, mint valami idegbajos csata. Csak ő volt és én, egy idő- és térmentes helyen, hideg szárnyak között, amik repítenek minket, a határtalan űrben.

Aztán meglátogatott az öntudatom, kissé pirulva kiváltam Javier öleléséből. Az órámra néztem – este negyed hét. A nap lemenőben, olyan szögben áll, hogy pont bíborvörösre festi az eget. Ellenfeleink felálltak.

Mindketten sápadtak, szőkék, és zöld szeműek voltak, arcukban démoni gyönyörűség ragyogott.

- Andrew – szólt a lány.

- Lyla – bólintott párja, ujjait az említett csuklója köré fonta, szenvedélyesen magához vonta. Fél karját felénk nyújtotta.

- Ezennel kihívom Ramiel szolgáját egy bűbáj-csatára!

Ramiel szolgája… Furcsa volt hallani a nevünket, mégis valami ismeretlen mámorral töltött el. Javier fél karral magához húzott, s hasonlóképp cselekedett, mint az imént Andrew.

- Elfogadom.

Jött az ismerős rángás. A cél természetesen megint ugyanaz az űr volt, mint az esetek 99,9 százalékában. Azonban már nem remegett a lábam, mikor úgymond, talajra érkeztem, és nem néztem páni félelemmel ellenfeleinkre.

Andrew a csípőjénél fogva megölelte Lyla-t, a lány karjait párja válla köré fonta, és halk áldozásba kezdtek.

- Raphael, ó társa szenvedélynek, tüzed töltsd most belénk, ím, ekképpen, szolgád most harcol, vágyva rá, hogy ellenfelek testét taposá, győzelem fényében fürdve.

Még ekkor is meghökkentettek a furcsábbnál furcsább áldozások, s még mindig örültem, hogy nekünk nem kell ilyen süket dumát nyomnunk.

Javier letépte nyakáról a gézcsíkokat, felizzott a Gábriel felirat. Még mindig furcsán fájt, ha az angyal sebére néztem. Rám mosolygott, őszinte, kedves mosollyal, melytől görcsbe rándult a gyomrom. Nem szabadna ilyenkor harcolnia! Hisz… Teljesen letört! És azt sem tudom, mire kell ez a csata!

Előre ugrottam Javier háta mögül, ügyesen kitértem karjai elől, melyek vissza akartak tartani, s Raphael szolgájára néztem.

- Becses szolga! Hadd kérdezzem, mi okból nyittok velünk a béke közepén csatát?

Először azt hittem, kiröhögnek, én is féltem egy kicsit, mert először hallottam hangom egy harcmezőn. Aztán nem. Andrew halálosan komolyan nézett rám, előrelépett, és kihúzott a farzsebéből valami cetlit.

- Ez a kulcs a legfőbb kérdésedhez.- morogta, és sátáni tekintettel fixírozott. – Emiatt halt meg a bátyád!

Eliramodtam volna felé, ha Javier nem kapja el a karomat. Féltőn nézett rám, megölelt.

- Megszerzem neked – suttogta, aztán ökölbe szorította kezeit, s mire újból kitárta őket, egy-egy kék pillangó táncolt ujjai között. Elszántan mosolygott.

**

Remegő pillákkal ébredtem, egy réten, Angyalom karjai közt. Javier édesdeden szuszogott, tincsei meg-megrezdültek, mikor lehelete elérte őket. Milyen nyugodt, milyen tiszta, milyen ártatlan! Összekulcsolt jobb kezéből valaminek a csücske kandikált ki, először papírnak néztem. PAPÍR?

Hát mégis megszerezte? Megtette? Azt hittem, könnyek szöknek a szemembe. Hirtelen erősen megragadtam a férfi csuklóját, és az ölembe fektettem. Azon voltam, hogy lefejtsem ujjait az értékes tárgyról, de mikor már majdnem megkaparintottam volna, mintha csak direkt szórakozna velem, újból börtönbe zárta az ereklyét.

- Javier…- motyogtam, ingerültséggel a hangomban.- Javier, tudom, hogy ébren vagy…! Add ide!

Ingerülten próbáltam betuszkolni ujjaimat a kis cellácskába, de nem ment, azt hittem, kitépem ennek a gyönyörűségnek az összes szál szalmaszőke haját. Küszködtem, de még hogy! Szinte már sírva próbáltam betörni a bevehetetlen erődbe, mikor Javier szemei kipattantak, Angyalom felült, és a fűre döntve megcsókolt. Nem tudtam nem mosolyogni, mikor az ibolyakék szempár rám villant, a kéz kitárult, s az ölembe pottyant a cetli. Kihajtogattam, de akkora csalódás ért, mint még soha.

Csak ennyi állt rajta : 5V966589K4SZ8FE.

- Ez mi, Javier?- néztem az Angyalra, könnyektől csillogó szemekkel. Ő sem értette. Mellém ült a fűbe, a lemenő nap bearanyozta így is ragyogó hajzuhatagát, furcsa töprengés ült ki szépséges arcára. Kivette a kezemből a lapot, érdeklődve forgatta, hátha a hátán esetleg van valamiféle útmutató.

- Elviszem Dymundnak…- suttogtam.- Holnap úgyis megyek hozzá.

- Az kéne még, kicsi butám!- háborodott fel Javier.- Azonnal rávetné magát, és addig ki nem adná a kis vackából, amíg meg nem fejti…

- És? Az csak jó!- fintorogtam. Már megint mit problémázik, az istenért?!

- Nem. Megtiltom. Már rájöttem mi ez. Viszont csak akkor tudod meg az igazságot, ha egyedül fejted meg. Csak te, egyedül, és senki, de senki más.

***

Hát ez tényleg, tök jó. Teljesen oké minden, köszönöm, Javier. Köszi, puszi. Fáradtan terültem el az ágyamon, oldalamon feküdtem, és a kezemben tartott cetlit fürkésztem, de már vagy egy órája. Hát ez volt olyan iszonyatosan fontos? Egy sor… Számokból és betűkből? Nagyot sóhajtottam. Hová keveredtem, szentséges Jahve? Azt már tudtam, hogy a KASZ és a bűbájcsaták nem csupán bábszínházhoz hasonlatos előadások; halálosan komoly mind a kettő, olyasmi, mint a vérre menő párbaj. De ez…? Ez a kód? Megbuggyantak?

Lehet, hogy csupán egy szellemileg nem teljesen tökéletes szolgával harcoltunk, igen, ez is megfordult a fejemben. Mindazonáltal egy idő után már szánalommal tekintettem önmagamra, hogy ilyen lehetetlen dolgon problémázok. Kezdtem úgy érezni, hogy olyan vagyok, mint Javier.

Ó, Javier! Még akkor is elbájolt, amikor dühös, ingerült volt, még akkor is óriási hatással volt rám, ha pillanatnyi gyűlöletet éreztem iránta. Milyen félve karolt át a taxiban, milyen félve engedett ki az autóból! Emlékszem, hirtelen ő maga is kipattant, csókkal búcsúzott el, és én, a szerencsétlen, kusza érzelmekkel teli kissrác, ott álltam a forgalmas út közepén, ha egy perccel is tovább maradok az autók territóriumában, már nem élnék.

Remegő kézzel sétáltam be a házunkba, odavetettem egy sziát az anyámnak és Nenának is, aztán se puszi – se pá, felmásztam az emeletre, és két kulcsra zártam a szobám ajtaját. Nem kértem az aggodalomtól szinte már őrült kérdésekből; hol voltál eddig, kisfiam?, miért nem voltál iskolában, Daewen?, és hasonlók. Inkább elbújtam a hazugságaim mögött, amiket azon az éjjelen nem kívántam családtagjaim tudtára hozni.

És most itt feküdtem. Javier mindig azt mondja, olyan vagyok ilyenkor, mint egy bánatos porcelánmacska. Nézegettem ezt a fecnit, amiért az Angyalom, az én szépséges szőke Mementóm megküzdött, bár azt nem tudtam, hogy mennyire volt kemény a csata. Ezzel kiszúrják a szememet. Ezzel a… Befejeztem a nyavalygást. Nagy nehezen feltápászkodtam, és még mindig dühösen az íróasztalomhoz sétáltam, ami felett ott lógott a parafa-táblám, tudják, olyasfajta, amire az ember fecniket tűz ki, hogy ’Holnap este hétkor mozi!’, vagy ’Hat kiló kenyér és egy liter tej a boltból!’. Az én táblámon a Javierrel készített képek lógtak, meg persze egy portré a bátyámról. Más nem nagyon; így hát nem kellett sokat dolgoznom azzal, hogy feltűzzem ezt a fecnit is. Elnézegettem még egy ideig a táblát, a sok színes képet, valamint Mercutio arcának finom grafitvonásai. Még a halála előtt készítette róla az édesapám. Jaj.

Egyre több nyomasztó gondolat kezdett betüremkedni az elmém nyitott kapuján. Előbb Mercutio, aztán az anyám, most meg az apám. Nem emlékszem, hogy meséltem volna az apámról. Nem igazán akarok ódákat zengeni róla; ez a történet nem róla, hanem rólam, és az én szerelmesemről, Javierről szól. De nem fejeződhet be úgy, hogy egyetlen szó ne essék Sidius Luminae-ről.

Az édesapám egész életében világi nagy férfiként élt; nem élt luxus és nők nélkül, végtelenül önző és materialista volt. Úgy beszélek róla, mint egy halottról. Félreértés ne essék: az apám nem halott. Csupán eltűnt az életemből, mikor a bátyám meghalt. Mint említettem volt az első fejezetekben, nem vitt csomagokat. Rögtön az eszembe villant, hogy van más. Biztos, hogy van egy másik nő az oldalán, hisz egy olyan bolond asszony, mint az én anyám, Mio, már nem elégítette ki szellemi és fizikai vágyait sem. Külsőre nézve édesapám szakasztott mása voltam, csak ő magasabb, izmosabb volt, de arca ugyanolyan fiatalos, mint húszas évei elején, csupán a dús szemöldök alatt megbújó, éjfekete szempár mutatta a korát. Ében tincsei a vállát verdesték, orra szép és egyenes volt. Rendszeresen sportolt.

Szakmáját tekintve hivatalnok volt; reklámügyekkel és statisztikai grafikonokkal foglalkozott. Nem valami nagy durranás, de ő mégis meglátta benne a szépet, a jót, és ezáltal gyönyörűnek tűnt neki az effajta, szánalomra méltó munka. A főnökei, akit barátként becsapott, de lenyűgözött a modorával, mind odáig voltak érte; egyedül az ő fizetését emelték minden hónapban. Rengetet barátja volt; inkább éjszaka élt, mint nappal. Kaszinókba, bárokba járt naphosszat, szórakozott a nőcskéivel és a barátaival, míg anyám otthon főzött, takarított, mosott a két gyerekre. Akkoriban még csak hat-hét éves lehettem, a bátyám pedig tizenegy. Egyikünk sem értette, hol van a papa, egyikünk sem kapott választ a kérdéseire. Anyánk nagyon csöndes volt, amikor ezt a témát felhoztuk. Általában ilyenkor csak csöndesen elvonultunk Mercutio-val az akkor még közös szobánkba, játszottunk, és elképzeltük, hogy minden rendben van. Ó, azok a boldog gyerekévek! Még az a keserűség se szeghette kedvünket, hogy apa nem törődött velünk. Visszasírom a felhőtlen, jókedvű időket, amikor még az én egem is kék volt, és ragyogott rajta a nap.

Most nyilván azt kérdezik, miért beszélek az apámról és a múltamról. Egyszerű a válasz: mert kikívánkozott belőlem. Nem gyűlöltem őt, csupán hiányzott a férfi, akivel játszhattam volna, akit szerethettem volna anyám mellett. Még most is szeretem, de a temetés óta nem tudom, merrefelé ténfereg.

Szóval ültem ott, és néztem a bámulatos precízséggel elkészített grafitrajzot. Kifejezéstelen arccal néztem ki a fejemből – mit csináljak ma? Holnap iskola, és Dymundhoz is el kell keverednem… Jobb lesz hát, ha lefekszem.