III. Fejezet

Kicsit késve érkeztem az iskolába. Nagy nap volt az – az osztály akkor kapta meg a számítógépet. Eltűnődtem, milyen lesz? Linux? Macintosh? Talán Windows XP? Nyilván mindenki egy emberként fogja rávetni magát… Nekem ebből nem kellett, van otthon gépem. Ezen meg nyilván nem lesz semmi érdekes.

Mikor beértem, már az összes lány a monitor előtt meresztette a szemeit. Hátulról hallottam, min nyáladznak.

- Uram atyám, ez Luminae idősebb bátyja!

- 17 éves!

- Olyan édes…!

- A neve Mercutio. Tök romi…

- Vajon hová jár egyetemre?

Mikor közeledtem, diáktársaim csapata két részre vált szét, feszülten figyelték, mit szólok bátyám arcképe és adatai láttán, amelyet az iskolahonlapra tett fel még anno. Megpróbáltam nyugodt, rideg és hűvös maradni.

- Az én helyemen ült…- nyögtem ki elhaló hangon.- És sehová sem jár egyetemre. Két éve meggyilkolták.

Az összes lány szemei elkerekedtek, kezüket ajkuk elé kapták. Némi bűntudattal a tekintetükben néztek rám. Végül Ruby, a kis csapat főkolomposa, mely Florinát használta élő fogasként, megszólalt.

- Nagyon sajnáljuk, nem tudtuk, csak nézelődtünk a neten, és…

Félbeszakítottam.

- Ne sajnáld. Nincs szüksége hozzátok hasonló nőszemélyek sajnálatára. Tisztelet a kivételnek.- jelentőségteljesen Florinára tekintettem, aki fülig pirult, és elmosolyodott.

Aztán otthagytam a döbbent lánysereget, és elvonultam a helyemre. Fejemet a padra hajtottam, és csak úgy voltam. A kongó üresség érzete már másodszor tört rám, de most az elsőnél is hatalmasabb erővel. Florina közeledett felém. Letérdelt, hogy pont bemérhesse arcomat, és megszeppent hangon kezdte.

- Kérlek, ne haragudj a lányokra. Mi mind barátnők vagyunk, és ők kicsit mások, mint én. Csak a fiúkról beszélnek. Nem értem, miért kellett felháborgatniuk a fájó emlékeid.

- Hagyd el, nem tudták, hogy meghalt.- vontam meg vállaimat, mely ilyen pózban kissé furán nézett ki.

- Florina tudta, de nem merte elmondani. Úgy érezte, nincs joga hozzá.- mondta bociszemeket meresztve rám.

- Jól érezted, de könyörgöm, a Florina helyett mond magadra, hogy én, mert ez már….

- Én…Én, én, én, én, én!- ismételte nevetve a lány, s vele nevettem. Örültem, hogy van ő nekem. Örültem, hogy képes elviselni engem, zűrjeimmel együtt. Örültem, hogy tudok valakivel beszélgetni.

No jó, Florina nem volt az a logikai zseni, de a tömény kedvesség, mely áradt belőle, még engem is ledöbbentett.

Fizikaórán addig nyaggatta a tanár urat, amíg mellém nem ülhetett. Aztán tanácstalanul meredt a grafikonjára, majd rám, és megint a grafikonra.

- Daewen, érted?- susogta.

- Igen, a fizika a legkönnyebb tárgy! Na figyelj, ez itt a delta T víz, azaz a víz hőmérsékletváltozása. Ez, pedig a fok per szekundum, tehát hogy másodpercenként mennyivel nő a víz hőmérséklete. Öh… Na ez baromság, akkor újra…

- Daewen, nem azt kértem, hogy most kezdj el magyarázni nekem!- suttogta rémülten Florina, majd a karomba kapaszkodott, és a szemeimbe nézett.

- Mikor érsz rá?

- Holnap, vagy talán holnapután. Nem, inkább holnap.

- Felugrasz hozzánk? Elmagyarázhatnád nekem.- kérlelt a lány csillogó szemekkel. Nem tudtam neki nemet mondani, így csak mosolyogva bólintottam. Nagyon reméltem, nem fogja azt csinálni, mint Otowa óráján, mikor megbocsátottam neki.

Szerencsére most volt annyi sütnivalója, hogy megpróbált minél jobban figyelni a tanárunkra, és szorgosan körmölt. Én csak lazán rajzolgattam a görbét a koordináta-

rendszerbe, majd az óra hátralevő részében segítettem a lánynak, amennyire tudtam.

Florina kezdte kapizsgálni a dolgot, már hibátlanul el tudta mondani a fajhő definícióját, azt hittem, nevetve rám veti magát, és össze-vissza fog csókolni.

Ezt is megúsztam. Ej, ritkán volt ilyen jó napom az iskolában! Mivel ma mentem kezelésre Shiel doktornőhöz, nem ebédeltem, hanem egy baráti öleléssel elköszöntem a lánytól, és siettem a rendelőbe. Azonban amint kitettem a lábam a kapun, valaki a derekamnál fogva visszarántott. Már megijedtem, hogy Javier az. De nem.

- Louis? Marie? Jaj, már sok belőletek! És most engedjetek el, mennem kell dokihoz.- mondtam nyavalyogva, de a fiú nem engedett el. Meredten nézett rám, Marie szintúgy.

- Ne félj, úrfi, nem csapda. Parancsot kaptunk Dymund-tól, hogy beszéljünk veled.- morogta Marie.- Különben kettészakasztja Lucas szolgáját.

Felvontam a szemöldökömet. Már megint érthetetlen tagmondatokban beszélnek…!

- Hová akartok vinni?- mondtam, de éreztem a felcsúszó gombócot a torkomban.

- Hozd a barátnődet is.- kuncogott a fiú, mire újra felpaprikásodtam.

- NEM A BARÁTNŐM!- kiáltottam rá, teli torokból. Ő csak sóhajtott egy nagyot, és lépkedni kezdett. Közrefogtak Marie-val, nem tudtam volna menekülni.

- Ne félj, tényleg nem csatázni akarunk. Már rendesen kaptunk a drága Angyalodtól, egy ifjoncot meg nem kínozunk meg.- Louis nemes egyszerűséggel a hangjában beszélt, s olyan közel simult hozzám, hogy azt hittem, már ő is akar valamit.

- Hová megyünk?- tudakoltam újra. Kérdésemre Marie adott választ:

- A plázába. Nincs messze, és a tetőtér teljesen megfelel egy beszélgetésnek.

Némán vettem tudomásul, hogy ma sem megyek Jade-hez, s elmerengve lépkedtem a Mester és az Angyal között. Vajon mit kapok, ha ezt Javier megtudja? Egyáltalán… Megtudja? Az a fickó mindent tud. Megvontam a vállamat, s folytattam utamat.

Csakugyan a plázába vittek. A mozgólépcsőn álltunk, vagy négyen felhúzattuk magunkat, mire a napsütötte tetőtérre értünk. Az pangott az ürességtől, csak mi voltunk odafent. Marie helyet foglalt egy padon, jegeskék haja derekára omlott. Louis hirtelen (mint a rajzfilmekben, de tényleg!!) előhúzott a zsebéből három szívószálas poharat, s kettőt felénk nyújtott. Bizalmatlanul bár, de elfogadtam.

- Ne félj már ennyire, Mester, nem mérgezünk meg! Ez csak zöldalmás jégkása!- kacagott fel Louis. Én óvatosan belekortyoltam az italba (ismertem én már ezt a két alakot, de még mennyire!), s alaposan meglepődtem, mikor csakugyan zöldalmás jégkása volt benne. A kedvencem. Hm.

Leültem Marie mellé, de tartottam a távolságot. Kérdőn Louis-ra néztem.

- Tulajdonképpen mi is az a KASZ?- kérdeztem, közben csendben iszogattam a jégkásámat.

- Egy rövidítés, a Kilenc Arkangyal Szövetsége.- mondta a lány, s hátravetette haját.

- Gondoltam. És… Hm, mit csinálnak ebben a KASZ-ban?
- Te buta, a KASZ egy harciskola.- elkerekedett a szemem Louis szavai hallatán.- Itt képezik a szolgákat. Tudod, mi vagyunk Lucas szolgája, ti Ramiel szolgája. Na, és ilyen szolgából van kilenc. A szolgák az arkangyalok erejéből táplálkoznak, és általában egy bűbáj jellemzi őket. Ezt a bűbájt minden szolgának meg kell tartania magának, és ezt a bűbájt általában mesterfokon tudják a párok.

Marie átvette a mesélő szerepét.

- Ha kiképezték a Mestereket, akkor Dymund választ hozzájuk egy Angyalt. Tulajdonképpen már csak nyolcan vagyunk, tudod, Mercutio…

- Az ő helyére érkeztél te, így kéne utánpótlás, de Dymund egyelőre nem talált senkit.- csóválta a fejét a fiú. Kezdtem érteni.- Azonban van egy másik kiképző is, Nikki. Az ő mániája a Serpentek készítése.

- A Serpent is két emberből áll, ők is arkangyalok erejével táplálkoznak, de általában sokkal erősebbek, mint a szimpla szolgák. Néha legyőzhetetlenek.

Agyam képtelen volt felfogni ennyi információt egyszerre, de megkönnyebbültem, hogy legalább tudok valamit.

- A KASZ arkangyalai nem kapcsolódnak a bibliai arkangyalokhoz, hiába függnek össze a nevek, ennek az egész dolognak nincsen vallásos alapja.

- Mester és Angyal között MINDIG van összeköttetés, hogy tudják, hol van a másik. Ha nincs összeköttetés, az azt jelenti, hogy a Mester nem a megfelelő Angyalt kapta.

- Neked pedig sürgősen meg kell látogatnod Dymundot, mivel ki kell képezzen. Tanulnod kell, és gyakorlatokat végezned.

Alig tudtam követni őket, kapkodtam a fejemet össze-vissza. Ők csak mulattak rajtam.

- Sikerült valami felfogni?- kuncogott Marie.

- Öh… Azt hiszem, igen.- hálásan mosolyogtam a szolgára, majd ittam egy kortyot.- Ezek szerint Dymund és Nikki a két kiképző?

- Pontosan. Mindig harcban állnak egymással, de erről majd Dymundot kérdezd.

- Öh… Rendben. És hogy jutok el hozzá?

Marie megfogta a kezemet, és puszta kedvességgel nézett rám.

- Az Angyalod tudni fogja. Különleges kapcsolatban van vele. És Daewen, jobb ha tudod, hogy Javier a legerősebb angyal. A legeslegerősebb.

Elkerekedtek a szemeim. Legszívesebben tovább faggatóztam volna, abban a percben mindent tudni akartam, mindent de mindent, hiába volt tele az agyam és a lelkem új, megdöbbentő dolgokkal, melyek megértésére napok óta várok. Gondoltam, éreztem, hogy mindez csak egytizede azoknak a tényeknek, amikről még tudnom kell. Azonban Marie és Louis felállt, és magamra hagyott.

Üresség… Annyit tudtam volna még kérdezni, de annyit! Ők meg csak szótlanul elmentek. Akkor rettentő rosszul esett, hogy nem voltak mellettem. Csalódottan kullogtam haza, majd mikor bevágtam a szobám ajtaját, levetettem magam az ágyra, és elkezdtem megemészteni mindazt, amit ma befogadott az agyam.

***

Másnap valami idióta francia popslágerre ébredtem, mely Nena rádiójából szólt. Mintha én nem is aludnék. Mintha nem is lennék. Olyan hangerővel bömböltette a kis kütyüt, hogy az felhallatszott az emeletre.  Női hangokat hallottam alatta, majd csakhamar felismertem anyám hangját. Fél szemöldököm versenyt futott homlokommal, majd vissza is csusszant a helyére. Megcsóváltam a fejemet, és kimásztam az ágyból. Csigalassúsággal mozogtam, olyan kis tökéletlennek tűnhettem. Kócos fejjel, felemás zoknival lekullogtam a konyhába, ahol nagynéném és anyám sürgött-forgott. Nagy lakomára készültek (csak azt nem tudom, minek), mert vagy négy teli lábos fortyogott a tűzhelyen, ínycsiklandó illatokkal töltve meg a kis helyiséget. Nena lesütötte szemeit, mikor rám nézett, de én egy kedves mosollyal megsimogattam a karját – ettől némiképp levetkőzte az irántam keletkezett gátlásait.

Hirtelen bátorságom arra késztetett, anyámat is illendően köszöntsem. Így ő is kapott tőlem egy csókot az arcára, melytől alaposan meglepődött, de láttam, hogy jól esik neki. Ő megölelt, és arcát mélyen hajamba fúrta.

- Milyen volt a tegnapi bankett?- kérdeztem, mivel megtudtam, hogy a munkahelyén ünnepeltek valamit.

- Ó, Daewy, tökéletes! Szuper! És Cloyd olyan édes volt velem!- láttam, hogy anyám elpirul.

- Mio, Mio, te vén csibész, mikor mész már vele vacsizni?- kuncogott nagynéném, s rágyújtott.

- Majd ha hív! Nehogy már én fussak utána!- sosem láttam még ilyennek anyámat. Rohamai eltűntek, de néha csak-csak rátört valami. Most feléledt benne az, amit úgy neveznek, „női ösztön”, s roppant jól állt neki. Mégsem tudtam benne megbízni. Valahogy… Tisztán emlékeztem mindarra, amit velem akart tenni.

Megráztam a fejemet, hogy kiűzzem az efféle gondolatokat belőle. Az uzsonnámat is megköszöntem, majd kiszaladtam az utcára. 

Daewy… Sosem mondta még ezt nekem. Daewy. Lassan lépkedtem a betonon, ügyelve arra, hogy még véletlenül se nézzek fel, akárki halad el mellettem. Csiripeltek a madarak. Sütött a nap. Pompás idő volt, az én egemen azonban esőfelhők honoltak, már megint. Táskámat tonnás súlyúnak éreztem, kedvem lett volna ledobni és elfutni jó messzire, de vidám, csiripelő hangot hallottam.

- DAEWEN!!- kénytelen-kelletlen felnéztem, és mosolyt erőltettem az arcomra Florina láttán. Belém karolt, majd erőteljesen húzni kezdett maga után, miközben ömlöttek belőle a szavak.

Mosolyogva hallgattam az édes ostobaságokat, illedelmesen nevettem a kaporszakállú vicceken. Tulajdonképpen egyedül akartam lenni, a gondolataimmal és az érzéseimmel. Ennek ellenére iskolába kellett mennem. Hm.

- Florina!!

Egyszerre néztünk hátra. Fekete, derékig érő hajú fiú loholt utánunk. Ha jól emlékszem, Orion Servientónak hívták. Féltékenyen rám villantotta szürke, átható tekintetét, majd legédesebb mosolyát a belém karoló lányra villantotta.

- Jó reggelt Florina! Ha jól tudom, ma kedd van, tehát a nyuszis felső van rajtad. Holnap a lila holdacskás szoknyádat veszed fel a Jeanne-Marie cipőddel, csütörtökön meg zöld harisnyát húzol a farmerod alá.- hadarta Orion, rajongással nézve a lányra.

Uh. Ennyire nem kéne utána epekedni, gondoltam magamban. Teljesen morbidnak tartottam, hogy valaki napra pontosan tudja, mit vesz fel egy lány. Florina nyilván vele egyenrangúként kezelte a fiút, és felkacagott.

- Jól tudod, Orion! Kedves tőled, hogy ennyire számon tartod a ruhatáram.- gyönyörű szemei összeszűkültek egy kacsintás erejéig. Másik karjával a fiúba karolt, aki egészen elérzékenyedett, aki aztán mohó vággyal Florinára szegezte tekintetét. Csendben hallgattam, miket fecseg a lány. Hál’ Istennek, nemsoká elérkeztünk a Le Fleur Nemesis fehér kapuja elé. Berontottam a hatalmas épületbe, utam egyenesen a fiúvécébe vezetett. Kinyitottam a csapot, és bámultam a vizet. Mint az ezüst…

Tudtam, hogy ma újra látom. Ott fog cigarettázni a kovácsoltvas kerítésnél. Haja össze lesz fogva, szemüvege csillog a tisztaságtól. Természetesen farmerban és szövetkabátban lesz.

Nem tudom, mire akar majd rávenni, de ez alkalommal határozottan meg fogom neki mondani, hogy kopjon le, különben értesítem a rendőrséget, kiskorú molesztálása miatt. Nevetni fog, ékes, csilingelő hangon. Azt mondja, nem beszélsz igazat.

Ó, a francba, és mennyire igaza lesz! Belepirultam a gondolatba.

Megmostam arcomat, némileg kitisztult a fejem, mégsem voltam biztos abban, hogy én most képes leszek végigülni egy dupla biológiát. Muszáj bemenned, fatökű! Áh… Kivágtam a vécé ajtaját, és kirontottam a diákoktól nyüzsgő folyosóra. Amint elindultam a terem felé, keménybe ütköztem.

- Bocsánat igazgató úr, én…- aztán felnéztem. Mi van, ha nem is a dirinek mentem neki? Naná, hogy nem őt döntöttem fel majdnem! Hogy került ide ez a fickó?

- Javier?- nyögtem, és nagyot sóhajtottam.- Jó reggelt.

Tulajdonképpen felaranyozta hangulatomat az Angyal látványa, hiába akartam tartani a felé táplált hidegséget, ő átlátott a tettetett érzésen. Elkapta a csuklómat.

- Most azonnal velem jössz.- mondta ellentmondást nem tűrő, már-már mérges hangon. De… A fizika óra, Florina meg Orion, Otowa kisasszony…!

- Könyörgöm, egy napra felejtsd már el a rohadt fizikaórát meg az osztályfőnöknődet!- morrant Javier, futott, futott, meg sem állt, míg tisztes távolságba nem kerültünk a Le Fleur Nemesistől. Bizalmatlanul rá néztem. Mit akar már megint? Átvert? Vagy esetleg… Hajlandó beszélni a bátyámról.

- Nem azért hoztalak el, amire gondolsz.- suttogta. Arca nyúzottá vált, furcsán idősnek tűnt, ahogy gondterhelten ráncolta szemöldökét.- Úgy néz ki, nem a te Angyalod vagyok.

Megütközve néztem rá. Mi az, hogy nem az enyém? MI AZ?! Hát akkor kié?

- Honnan veszed?- kérdeztem, és letelepedtem mellé, a padra. Úgy éreztem, meghalnék, ha elszakítanák tőlem. Mégis csak megmentett! De milyen sokszor!

- Nincs kettőnk között kapcsolat.- nézett rám, szomorú sötétkék szemeivel.- Viszont ez amiatt is lehet, mert nem vagy kiképezve. Elviszlek Dymundhoz.

- Dehogy viszel!- csattantam.- Így legalább nem kell idegbeteg csatákon részt vennem!

- Ha kihívnak, kell.- vonta meg vállát Javier.- Csak éppenséggel nélkülem.

Leroskadtam az aszfaltra. Nem érdekelt, hogy csupa mocsok lesz a nadrágom, egyáltalán nem érdekelt. Minden hidegen hagyott, abban a percben rohadtul mindegy volt minden.

- Végülis tök mindegy, hogy döglök meg – susogtam az orrom alatt, és felnéztem. Javier meredten bámulta a szemben magasló, száz emeletes irodaházat. Valószínűleg nem hallotta, vagy éppenséggel nem akarta hallani, amit mondtam. Felpattantam. Jött a busz.

Angyalom követte a példámat, egyenesen hátravezetett, a négyes ülésekhez. Az ablak mellé intett, leültem, ő pedig mellém. Átkarolta a vállamat, melytől jeges borzongás futott végig rajtam, elvegyítve pedig fel-felforrósodtak testem bizonyos részei. Elpirultam, Javier pedig megmosolyogta az ülést. Vállamra hajtotta a fejét.

- Meddig megyünk?- kérdeztem remegő hangon.

- A végállomásig.- kacsintott.

Jeges rémület futott át a testemen. Mit akar ez itt velem? Beleborzongtam a gondolatba, mégis kellemesen bizsergett mindenem. A buszsofőr valami metál zenét hallgatott, azt hiszem, angolul beszéltek benne. Értem én az angolt, de mivel francia vagyok, az sokkal kedvesebb füleimnek. Annyit megértettem belőle, hogy „ I wish I had your angel tonight ” .

Mintha direkt mindenki erősítené akarná bennem a tudatot, hogy bizonyosan elvesztem azt az alakot, aki rám dőlve pihen. NEM! NEM ADOM! Abban a pillanatban úgy éreztem, ha megválnék tőle, csak rossz lenne. Hiányozna, ebben biztos voltam.

Nagyot fújtam, mikor a kis magnó elhallgatott, a csöndet csak a busz kerekeinek halk búgása törte meg. A szemem sarkából Javier-re sandítottam. Talán aludt, nem tudom. De abban biztos voltam, hogy mindennél gyönyörűbb volt csendes, békés nyugodtságában. Nem tudtam megállni, hogy ne mosolyogjam meg lenszőke tincseit.

A busz hatalmasat fékezett, Javier szemei kipattantak. Felnézett, megropogtatta nyakát, és mosolyogva hátradőlt az ülésen.

- Már csak egy megálló – mondta, s hátradobta rakoncátlan tincseit. Elmélázva figyeltem, amint megcsillan a napfény a haján. Mintha aranyból lett volna, komolyan mondom! Rám sandított, aztán látva megszeppent arcomat felnevetett. Meglepett, tiszta csengésű nevetéssel.

- Félsz?

- Dehogyis…

- Dymund rendes ember, ne tarts tőle.

- De ha mondom, hogy nem félek!

Megint az a szörnyű érzésem támadt, hogy a gondolataimba lát. Tulajdonképpen, nem tartottam lehetetlennek, hogy képes erre. Hatalmas tudású ember volt. Némaságba burkolóztam, és az ablaknak dőltem, hogy véletlenül se láthassa szégyentől vöröslő arcomat. Helyette elkezdte énekelni azt a számot, ami nemrég a buszban szólt. Azonnal ránéztem, szerintem ez volt a célja.

- Hagyd abba – mondtam feszülten, idegességtől remegő hangon. Ő intett kezével, és azonnal úgy tett, ahogy mondtam. Még most is képes meglepni ez a hirtelenszerű engedelmessége. Na, de legalább engedelmes.

A jármű egy hatalmas zökkenéssel megállt, a fék csikorgott. Javier felpattant, elkapta csuklómat és húzni kezdett maga után. Megint rátört az a furcsa idegesség, az a félelem, mint az iskolában.

Ó, az iskola! Mit mondok majd, hová tűntem? Elnézést, de a bátyám haverja megfogott, és elvonszolt a vécé elől, mert lehet hogy nem ő az angyalom, igazgató úr, ne adjon intőt!

Nevetségesen hangzott. Elképzeltem milyen arcot vágnának a tanárok, ha meghallanák ezt az eszeveszett zagyvaságot. Hogy kerülhetett egy ilyen zavarodott elmeállapotú gyerek a Le Fleur Nemesisbe, a környék legjobb iskolájába?

Felnevettem a gondolatra, azonban jókedvem elszállt, mikor Javier megtorpant egy hatalmas, kitárt kovácsoltvas kapu előtt, mely mögött a világ legcsodásabb parkja rejtőzött.

- Megérkeztünk – megpróbált biztatóan rám mosolyogni, de nem ment neki. Kölcsönös volt a félelem, hogy szétszakítanak. Aztán bevezetett az oltalmat adó fák alá, ezután pedig egy jó tíz perces séta következett. Dymund nyilván az egész hacacáré közepén verte fel a sátrát. Nem tévedtem.

Angyalom megállt a Nagyrét közepén, aminek szélén a fák lombjában egy kicsiny faházikó árválkodott. Ablakában muskátlik virágzottak, halk madárcsiripelés hallatszott bentről. Aztán a különös otthon teraszán megjelent egy komoly kinézetű alak. Fehérszőke haja füle alá ért, csintalan, vörös szemei élénken csillogtak. Mindemellett tartottam tőle. A nevére nem kellett rákérdeznem ; Dymund.

***

Felmásztunk a lépcsőn, de mire a teraszra értünk, Dymund bement lakába. Javier megvonta a vállát, majd határozott léptekkel elindult befelé a furcsa otthon nappalijába. Mit tehettem, követnem kellett.

Bent kellemes, hűvös levegő fogadott. A falról mindenhonnan üvegvitrinbe zárt, tűvel átszúrt pillangók tömkelege nézett farkasszemet velem. Az ajtótól bal kéz felé, egy gyönyörű, virágos ablak előtt állt Dymund íróasztala, papírok tömkelegével no meg persze számítógéppel. A helyiség végében egy kis ajtót fedeztem fel, nyilván a mester hálószobájához vezetett. Mellette pedig, úgy gondolom, a fürdőszoba volt. Belegondoltam – angol vécé, egy fa tetején? Vagy… Pottyantós?

Megborzongtam. Inkább jobb nem gondolni ilyenekre – mert ugyebár nem azért jöttünk, hogy kipróbáljuk Dymund vécéjét.

A polcokon csupa híres írók remekműve (Rekviem egy álomért, Bűn és Bűnhődés, Mester és Margarita, Shakespeare összes, Goethe-től a Faust…) figyelt. A hátam mögött a kandalló (!!) árasztotta magából a meleget. Kandalló… Fent, egy fán! Annyira hihetetlennek tűnt az egész kóceráj!

Ábrándozásomból egy halk torokköszörülés ébresztett fel. Felkaptam a fejemet, és meredten Dymundra néztem, aki szemüvege mögül sandított rám, az asztala könyökölt, sátorszerűen összeillesztett ujjait állához emelte.

- Daewen – szólt mély orgánumú, kellemes hangján.- Gondolom, nem kell bemutatkozunk egymásnak.

Félénken, gyermetegen néztem rá. Remegtem, egész testemben. Mi lesz itt? Miféle próbákat kell kiállnom? Mit akar tenni velem? Rám uszít valami borzalmat? Aztán, ha bénázom, eluszít, Daewen, fiam, nem neked való ez az angyal! Beleborzongtam a gondolatba. Aztán bólintottam.

Legnagyobb meglepetésemre, felém nyújtotta karját, tenyerét az arcom felé fordította, kicsi, kék spirál jelent meg ujjai között. Elsötétült a világ, mindenhol lepkék röpködtek felém. Kék lepkék, sírni valóan gyönyörű lepkék. Hangokat hallottam.

- Ne tévesszen meg a látvány szépsége. Állj ellen, zárd be a szíved, és gyere vissza. Azt akarom, hogy légy ITT.

Dymund volt az. Megpróbáltam úgy tenni, ahogy mondta, de amint a pillangók szárnyai verdesni kezdtek, abban a pillanatban terítettek le a földre a láthatatlan béklyók. Mi az, hogy ne tévesszen meg a látvány szépsége? De hisz ez gyönyörű! Csak ámultam, a zafírkék lepkéken. Milyen kecsesek, milyen könnyedek! Kinyújtottam a karomat, mikben tátott szájjal bámultam felfelé.

Hihetetlen boldogság telepedett meg rajtam, amikor az egyik a kézfejemre szállt. Elnézegettem egy ideig, azután viszont éles fájdalom szűntette meg a gyönyörűséget. A kezem vérzett, az ártatlannak hitt pillangó pedig mohón nyalogatta le a vörös folyadékot. Érzelmek különös kavalkádja töltötte meg a testemet. Gyűlöltem, mégis lenyűgözött. Fájt, mégis tetszett.

Hirtelen kitisztult a látásom.

Dymund asztalán ültem, törökülésben. És valóban, vérzett a kezem. Elfordítottam a fejem, mikor Dymund perzselőn végignézett rajtam.

- Ha nem gyűröd le ezt az álmatagságot, akkor kénytelen leszlek száműzni az arkangyalok közül, kölyök.- morogta összevont szemöldökkel a mester.

Fortyogott bennem a düh. Azt sem tudtam, minek kerültem ide és mi céllal, meg hogy egyáltalán, ki kényszerít arra, hogy itt maradjak?! Istenem, máris ki akarnak dobni, pedig még azt sem tudom, mi a frásznak vagyok itt!

- Ne aggodalmaskodj, kölyök, mindent megtudsz időben.- morrant fel Dymund. Azonnal kerekre nyíltak a szemeim. Jesszusom, ez olvas a gondolataimban?

- Igen, olvasok a gondolataidban.- mondta csendesen a mester, miközben leült karosszékére, s rám függesztette átható tekintetét.

Nem bírtam megszólalni, tanácstalanul lemásztam az asztalról, hogy visszaüljek eredeti helyemre, a székre.

- Értsd meg, kellesz nekünk, kölyök.- nézett rám jelentőségteljesen Dymund.- A Luminae vért pótolni kell.

Csendben hallgattam, úgyis tudja, mire gondolok! Akkor minek kimondani?! Lesütöttem a szemeimet.

- Ha nincs ló, jó a szamár is, tartja a mondás. Nos, kölyök, ez most a legfelső egekig igaz.

Elpirultam. Nem mondom, hogy melengetően beszélt hozzám, valamiért nyilván haragudott. Vagy talán minden újonccal ilyen? Meredten a kandallóban lobogó lángokra néztem.

- Nincs rendes kiképzésed. Márpedig ha összeakadsz Nikki egyik Serpentjével, pláne Javier nincs veled, biztos, hogy beléd kötnek.

- De… Miért?- kérdeztem még mindig pirulva, a kandallóra nézve. Miért? Csak úgy odajönnek hozzám, és…?

- Az összes Szolga tudja, ki vagy.- mondta csendesen Javier. Felkaptam a fejem, és a szépséges angyalra néztem. Közel állt, hogy elzokogja magát. Lehangolóan szomorúan csillogtak a szemei. Arca beesetté vált, először tekintettem rá úgy, mint egy felnőttre.

- A bátyád és Javier alkották a legerősebb arkangyal, Gábriel szolgáját. Az arkangyal a hálákért cserébe irdatlan erővel és harckészséggel áldotta meg őket.- bólintott Dymund.

- És most rajtam a sor, hogy betöltsem a bátyám helyét, egy új arkangyal szolgájaként.- suttogtam, majd büszkén felnéztem. A mester szemeibe fúrtam tekintetemet, ő állta.

- A Szövetség hamarosan erős igényt tart rád. Háború készül.- hátrakaptam a fejem. Javier először életében beszélt hozzám halálosan komolyan, nem kissé lenézően.

- Miféle háború? Mondjátok el, kérlek! Ha harcolok veletek…- elcsuklott a hangom. Mi az, hogy harcolok velük? Baromság. Kilépek, most azonnal, és ezt meg is mondom Dymundnak.

- Kiléphetsz, de akkor a Serpentek kinyírnak.- vonta meg vállát a mester.- Szerintem inkább sajátítsd el ezt a gyönyörű harcművészetet, mint hogy meghalj.

- De… Én nem tudok bájolni.- vontam fel fél szemöldökömet, mintegy győzködni próbáltam őket, hogy totális varázslási analfabéta vagyok.

- Ha nem tudnál, Javier nem keresett volna meg.

Hatalmas gombóc kúszott a torkomba, nem is akart egyhamar lemenni onnan. Na, ez szívás. Bukta. Kifli. Hiába utáltam ezt az egészet, ki akartam deríteni, miért ölték meg a bátyámat, és éreztem, hogy ez is benne van a pakliban. Mármint, ha beállok tanulni, talán kideríthetem, miért halt meg Mercutio.

- Minden nap, este hatkor itt vagy, kilenckor elmész. Egy hónap alatt kész leszünk a képzéseddel. Aztán kéjedre-kedvedre harcolhatsz, biztos tudatában, hogy mesterfokom űzöd a varázsháborút. Nos?

Erre a percre örökké emlékezni fogok. Hogy belementem ebbe az őrültségbe. Hogy kiadtam magamat, hogy ettől fogva bármivel tudtak zsarolni.

A kezemet nyújtottam Dymundnak, s ő készségesen megrázta.

- Jól van, kölyök.

***

Miután kezet ráztunk, Dymund szépen megkért, hogy menjek ki. Nem akartam vele  vitatkozni, vele, aki már legalább húsz éve űzi az ipart, így kisétáltam a teraszra, s elmélyülten fürkészni kezdtem a muskátlikat. Bentről a fojtott beszélgetés hangjait hallottam, de egy értelmes szót nem tudtam kivenni belőle.

Lenéztem a park nappali ragyogásban úszó, világoszöld pázsitjára, melyen emberek mászkáltak, macskák kergettek kutyákat, kutyák kergettek macskákat, párok ücsörögtek pokrócokon, szerelmesen összebújva, édes szavakat suttogva egymás fülébe.

Megborzongtam – már megint az az idegesítő érzés! Megcsóváltam a fejemet, kisimítottam arcomból a belehulló, ében tincseket, a korlátnak dőltem, és az ajtóra szegeztem tekintetemet. Vártam.

Kis idő múlva megjelent az ajtóban az én szép szőke büszkeségem, Javier Brégant, teljes alakjában, lenyűgöző, kissé arrogáns mosolyával. Dymund még intett nekem egyet az angyal háta mögül, aki már a fából tákolt létrán mászott lefelé. Követtem, bár az iskolatáska kissé húzta a vállam.

Szótlanul lépkedtünk egymás mellett, bujkálva a némaság csalóka vermében, várva, mikor szólal meg a másik.

Nem akartam méltatlankodva leordítani Javier fejét, inkább meg akartam fogni a kezét, lehúzni magamhoz, összecsókolni, fülébe súgni, hogy sze…

Megtorpantam, és egy hosszút, egy nagyot pislantottam. Kissé megráztam a fejem, két ujjam közé fogtam orrnyergemet, és összevont szemöldökkel álltam egy helyben, mint Bálám szamara. Javier megállt.

- Mi az?- dorombolta, s végigsimított arcomon. Csak nemlegesen bólintottam, intettem, hogy menjünk. Közelebb húzódott hozzám, vészesen közel, mint aki fél, hogy ártatlan kis báránykája akármelyik percben összeomolhat. 

Megálltunk a buszmegállóban, ő lenyomott a vasülésekre, és ellenvetést nem tűrően kitépte kezemből a táskámat.

Ha most belegondolok, engem még sosem szeretett úgy valaki, mint Javier. Senki nem aggódott ennyire értem, ha egy pillanatra felszisszentem, senki sem féltett ennyire, ha este egyedül mentem haza.

A busz bűzös gázt pöfékelve lefékezett, kerekei csikorogtak. Javier feltessékelt a járműre, és hátranoszogatott.