II. Fejezet

Holtra vált arccal meredtem rá. Minden idegszálam megfeszült, mégsem tudtam ordítani. Egy hang sem hagyta el a számat. Javier állta tekintetemet, ajkai lassan mosolyra húzódtak. Mikor mosolygó képébe bámultam, megalázottnak éreztem magamat, s egyúttal ez a halálosan nyugodt, szép mosoly az idegeimre kezdett menni. Egy felnőtt? Szerelemmel szeret ENGEM? Még most is letaglózott a hír. Majdnem leszédültem a falapról, de izmos karjai ülve tartottak. Hirtelen egy fülbemászó hangot hallottam.

- Nocsak… Látod ezt, Marie? Ez Mercutio öccse, és… JAVIER BRÉGANT?!

Mindketten hátrakaptuk a fejünket. Javier már ismerte az idegeneket, de én furcsállva néztem rájuk. Az egyik 14 körüli srác lehetett, melegítőben és tornacipőben feszített. Aranybarna haja az ég felé meredezett. A társa, az a bizonyos Marie rövid, rakott, barna szoknyát viselt egy szürke pulóverrel, lábán csatos cipő és fehér pamutzokni volt. Haja jégkéken lógott alá. Hitetlenkedve meredtek ránk.

- Mi az, Louis? Mi olyan furcsa abban, hogy itt vagyok?- szegezte kérdését Javier az idegen fiúnak.

- Hogy lehet, hogy te élsz? Hiszen Gábriel meghalt!- háborodott fel Marie, cipőjével nagyot toppantva a poros útra.

- Gábriel szolgája, valóban meghalt. De ne feledd, két emberről van szó. Gábriel elküldött engem az utódához, aki nem más, mint az öccse. Így most ő a Mester, én pedig az Angyal. Mi ketten immár Ramiel szolgája vagyunk.- felelte Javier rezzenéstelen arccal.

Én, mint az utóbbi 20 percben, természetesen semmit sem értettem kettejük beszédéből. Csendben meghúztam magamat a szőke férfi mögött, és hallgattam.

- EZ NEM LEHET!- hörögte Louis, és Marie mellé lépett. A lány azonban csitítóan megfogta a kezét, és rámosolygott.

- Ezt kivételesen hagyd rám – búgta, és visszafordult hozzánk. Karjait keresztbe fonta, mellei alá szorította, és csípőjét kitolva ránk nézett.

- Akkor nézzük, hogy a híres Javier még mindig olyan legyőzhetetlen-e, mint ahogy Dymund jósolta. Ezennel kihívlak titeket egy bűbáj-csatára!

Marie felemelte bal karját, és tenyerét felünk mutatta. Ujjai előtt egy láthatatlan gömb alakja kezdett sejleni, egyre vadabbul, harsány zöld színűn villogva. Javier hasonlóképp cselekedett, szemüvegét becsúsztatta kabátja belső zsebébe, és ezt susogta:

- Elfogadom.

Még volt egy percem, hogy elkapjam a férfi kabátját, majd sötétedni kezdett minden, és éreztem, ahogy kicsúszik a talpam alól a talaj. Hirtelen vakság lett rajtam úrrá, mely megrémített, ordítani tudtam volna, de Javier betapasztotta a számat. Aztán kitisztult minden.

A bársonyfekete Semmi kellős közepén álltunk. Lenéztem, a lábaim a tátongó

űrbe lógtak, mégis, szilárdon álltam. Megdöbbentő volt láthatatlan talajon állni. Velünk szembe, tőlünk alig két méterre, Louis és Marie pózolt rendkívül magabiztosan.

- Javier, mi…- kezdtem, de keze szorításából értettem, hogy jobb, ha most lapítok.

- Csak maradj mindig mögöttem – hallottam hangját, de Javier ajkai nem mozogtak. Telepátia.

Marie szembeállt társával, s kezeiket összekulcsolva, motyogni kezdtek:

- Lucas atyánk, erőnk, ím egybeforr, segíts minket győzelemre, Mester s Angyal együtt küzd most!

Arra számítottam, Javier is elkapja a kezemet, és valami hasonlót kezd el mondani, de nem. Akkor vettem csak észre, hogy nyakát gézcsíkok fedik. Felvontam szemöldököm, de gondolkodásra nem volt idő. Javier letépte magáról a csíkokat, s tisztán láthatóvá vált a bőrébe vésett Gábriel felirat.

Marie indította a csatát.

- Fojtás Lucas erejével!- rikoltotta. Először azt hittem, megbuggyant, és valami francos roham tört rá. De nem. Ahogy Marie kiejtette ezeket a szavakat, valami fakósárga izé reppent felénk. De tucatszámra.

- Kivédés – zengett valahol a hátam mögött egy mély tónusú hang.

Meghökkentem, mikor Javier kifejezéstelen arccal, egy karlendítéssel porrá zúzta Marie bűbáját. A lány dühösen toppantott egyet, és Louis-ra nézett. Láthatóan társa is tanácstalan volt.

Azonban hirtelen egymásra néztek, és Marie támadásba lendült.

- Vérpillangók!

- Az éjjel uralma!- Javier bűbája félbeszakította Marie igéjét, s ellenfeleinket fekete légburok vette körül. Javier finoman megbiccentette fejét, és rám nézett.

Meg sem tudtam mukkanni, ahogy azokat a sötétkék szemeit rám szegezte. Ajkait mosolyra húzta, majd elfordult.

Azon kaptam magam, hogy Marie egyenesen rám néz, és ördögien vigyorog. A fekete légburok már sehol sem volt. Javier még óvóan elém állt, s a következő pillanatban Louis elkurjantotta magát.

- Most, Marie, áramgömb!

A lány kecses ujjai között két áttetsző, sárga gömb villódzott, ingerült villámok cikáztak körülöttük, néha-néha megpörkölve Marie kézfejét. Érintésük helyén kékes foltok maradtak, melyek remekül illettek ellenfelünk kék körömlakkjához.

Aztán a lány felénk hajította a gömböket. Javier fél szemöldöke felszaladt, de az egyik gömb súrolta karját.

Felnyögött, és térdre bukott. Egyre csak bal karját szorongatta. Szemem sarkából láttam, ahogy Louis és Marie egymás nyakába vetik magukat, és örömtáncot járnak. Javier azonban nem az a típus volt, aki csak így átengedi a győzelmet. Nyöszörgött és szenvedett a lány áramgömbjének érintésétől, de nem adta fel.

Két másodperc múlva már talpon volt. Furcsán nézett Lucas szolgájára, és halkan mondani kezdte:

- Könnyek cirádái, töltsétek meg tüdejüket, ajkaikat és ereiket, könnyek cirádái, csatatérről űzd el őket!

Louis és Marie fülsiketítő sikollyal estek hanyatt, egész testükben remegtek, a nyakukat szorongatták. Borzalmasan festettek, s a látványuk okozta félelemtől tán, de Javier karjaiba ugrottam, arcomat mélyen a kék szövet ráncai közé fúrtam. Szemeimet erősen összeszorítottam, de mindkét kezemmel Javier vállát öleltem, így ellenfeleink sikolyait nem tudtam kizárni elmémből.

Mikor csendesebbé váltak a fájdalmas hangok, újra éreztem azt a vakságot, ami akkor tört rám, mikor először léptem be Javierrel erre a különös, sötét csatatérre, hiába volt bezárva a szemem. A tátongó sötétség befolyt orromon és ajkaimon, s kitöltötte belsőmet, tüdőmet, agyamat, szívemet, mindenemet.

Hirtelen érzékeltem a napfényt. Lemenő nap fénye volt ez, sötét, sárga foltokat festve szemhéjamra, melyből rögtön tudtam, újra látok. Kinyitottam a szemeimet. Még mindig Javier karjaiban feküdtem, és vállait öleltem. Már undorodtam magamtól, hogy ilyen közelségbe kerültem ezzel a férfival. El akartam engedni, de ekkor megszólalt.

- Nyugodj meg, vége. Győztünk.

- Javier, meghaltak?- suttogtam.- Megölted őket?

- Egyelőre még nem. De egyszer meg fogom ölni őket. Ha kéred tőlem. Harcolni fogok érted, Daewen. Akármit megteszek neked.

Felszaladt a szemöldököm, s ő ezt egy piciny mosollyal nyugtázta. Azt hittem hirtelen, kinyomom azokat a gyönyörű szemeit, de fokoztam a bennem tomboló dühöt, és csendben maradtam.

- Nem értem, miért volt szükség erre a csatára. Én miért nem értek semmit, Javier? Miért? Azt mondtad, akármit megteszel nekem. Nos, akkor magyarázd el, kik ezek, minek jöttek, miért harcoltak, és miért döbbentek le, hogy itt vagy? És egyáltalán, mi ez, hogy arkangyalok szolgái vagyunk?

Csak úgy dőltek belőlem a kérdések. Ő mosolygott. Láthatóan nagyra értékelte értetlenségemet. Felpaprikásodtam, hangom egyre hidegebben, ingerültebben csengett. Körülbelül negyed óráig dőltek belőlem a kérdések. A végére már olyan ostobaságokat szegeztem angyalom fejéhez, hogy ő már kénytelen volt hátravetett fejjel nevetni. Nevetése olyan volt, akár fény az árnyékban.

- Javier, tegyél le – mondtam higgadt, szép hangon.

- Még egy kicsit hadd tartsalak.- búgta.

Csak álltunk ott, és néztük a csillagokkal pettyezett éjszakát. Én már nagyon vágytam rá, hogy talajt fogjak, de kérésem másodszor, harmadszor is süket fülekre talált. Mikor letett, végigsimított arcomon, és előhalászta szemüvegét. Megcsókolta homlokomat, és ezzel a mondattal hagyott magamra az éjszakában:

- Je t’aime, Daewen.

***

Másnap reggel hatalmas bűntudattal a mellkasomban ébredtem fel. Florina miatt. Felültem az ágyamon, és homlokomat ráncolva gondolkodtam, miképpen tudnám megbékíteni. Vigyek neki virágot? És mi van, ha allergiás a pollenre? Elfintorodtam. Valami plüssállatot vigyek neki? Annak biztosan örülne. De az milyen lekicsinylő már? Megvan!

„És Florina nagyon szeretné, hogy ketten menjünk haza, mert Florina meg szeretné beszélni Daewennel, miért sírt. ”. Valahogy csak túlélem, hogy vele kell hazajönnöm…

Kipattantam az ágyból, és nagyot nyújtóztam. Kint függőleges selyemfüggönyként zúgott alá az eső. Elhúztam a számat.

A tegnap esti élmények diafilmként peregtek szemeim előtt, semmiképpen nem tudtam kiűzni Marie és Louis szenvedő arcát a gondolataimból. Pizsamában sétáltam fel-alá a szobámban.

Végül erőt vettem magamon, és felöltöztem. Sötétkék pulóver, drapp nadrág. Semmi extra, mégis úgy éreztem, van valami rajtam, amin mindenkinek meg fog akadni a szeme. Aztán rájöttem, mi az. A piszkos gondolatok, rólam és Javierről. Azonnal kiűztem a fejemből ezeket a baromságokat, és leültem a konyhaasztalhoz. Nena nénikém mosolyogva kortyolgatta a kávéját, s büszkén nézett húgára, aki úgy sürgött-forgott a konyhapultnál, hogy szinte rá sem ismertem. Kábultan kanalaztam a müzlimet, tekintetemet mindvégig anyám hátára szegeztem. Néha kavargatott valamit egy lábosban, néha kenyeret kent, másképp még kávét főzött. Tényleg az én anyám volt?

Hamarosan felém nyújtott egy zacskót benne szendviccsel, süteménnyel(!!), egy kevés eperrel (eper, ilyenkor! Hogy honnan szerezte…) meg egy dobozos üdítővel.

Megpuszilta az arcomat, és ezt suttogta:

- Szeretlek, fiam.

Nem akartam elrontani az egészet, ezért a bennem fortyogó ingerültséget, amit a szeretlek szó keltett bennem, elnyomtam egy kanál müzlivel és egy mosollyal. Nena néném elismerően rám nézett, és megsimogatta a kezemet. Elsüllyesztettem táskámba az uzsonnámat, majd mindenkitől elköszöntem, s úgy rohantam ki az utcára, mint akit megcsíptek.

Miért szeret engem mindenki? Javier, anyám, Florina, Jade, Rina, MINDENKI! Azt hittem, földhöz csapom az esernyőmet, de elgondolkodtam, miért is? Elvileg annak örülni kéne, hogy szeret valaki? Nem? Csak én vagyok az a barom, aki ezt nem bírja elviselni, és ha meghallja, hogy szeretlek, dühöngeni kezd, és azon gondolkodik, mit csapjon földhöz. Megint elgondolkodtam.

Mindenkinek van valami mániája. Nekem ez. Miért nem lehet elfogadni így, ahogy vagyok? Ja, mert senki sem tudja, miért gyűlölöm ezt a szót. Talán azért, mert én magam sem tudom mi az a szeretet?

Ilyen és ezekhez hasonló kényes kérdésekkel emésztettem magam, míg szép lassan beértem az iskolába. Most légy kismiska, Daewen, gondoltam, és elindultam az osztálytermünk felé. Amíg lépcsőztem, mindvégig azon gondolkodtam, hogy bírok majd Florina szemeibe nézni. Lassan lépkedtem, hogy legyen időm kitalálni, mit is fogok mondani. Aztán nagy lassúságomból a becsöngő ébresztett fel, és ahogy tudtam, rohantam be a terembe. Majd szünetben, gondoltam, de ahogy megtörtént a jelentés és leültünk, Florina megráncigálta a pulóveremet. Ránéztem, arcomról nem lehetett leolvasni, mire gondolok.

- Figyelj Daewen, Florina nagyon szépen kéri, hogy bocsáss meg neki, mert nem szeretne rosszban lenni Daewennel. Megbocsátasz Florinának?

Csak hümmögtem egyet a lány kedves ostobaságán.

- Igen – mondtam, de elhamarkodott lépés volt. Florina felpattant, kacagott, és ezt kiabálta:

- Jaj, Florina most olyan boldog!

Mindenki, kivétel nélkül ránk nézett. Rina tanárnő is elfordult a táblától, abbahagyta a szibériai jégmacska jellemzését, és csendesen, pironkodva megszólalt.

- Florina, az óra közepén járunk. Kérlek, ülj le.

A lány szerényen elmosolyodott, majd helyet foglalt, és újra engem kezdett ostromolni idiótábbnál idiótább kérdéseivel. Most nagyon jól álcáztam unalmamat, nem akartam elrontani Florina örömét. Illedelmesen mosolyogtam, de közben bőszen jegyzeteltem a szibériai jégmacska tulajdonságait és elterjedését.

Florina egész nap a nyakamon csüngött, de nem bántam, legalább volt kivel beszélgetnem. Tulajdonképpen egész aranyos lány volt. És egyedül ő kezdett nyitni felém. Így hát levetettem a hideg külsőm legfelső rétegét, s valamelyest melegebb szavakat küldtem a lány felé. Csak beszélt, beszélt és beszélt, dőltek belőle a szavak, erősen gesztikulált. Kémiaóránkon majdnem a kezemre öntötte a hangyasavat, azon nyomban esdekelt bocsánatomért, de én csak mosolyogva nyugtattam afelől, hogy nincs harag.

No, nyögjem ki, örültem, hogy volt valakire támaszkodnom. Megadta a mobilszámát, én pedig az otthoni, vezetékes telefonét, mivel nem rendelkeztem mobiltelefonnal. Együtt ebédeltünk, majd csendben kisétáltunk a folyosóra.

- Daewen, akkor…?- kezdte

Beszélgetésünket egy ismerős hang szakította félbe. Felkaptam a fejemet, és… Egyenesen Louis és Marie párosát láttam a felső lépcsőfordulóban.

- Nézd már, barátnője van!- kuncogott Marie, és társa vállára hajtotta a fejét.

- Mit kerestek itt?- hörögtem. Florina rögtön kétségbeesett, és nyaggatni kezdett.

- Kik ezek, Daewen? Menjünk haza! Kérlek!

- Mit keresünk itt? Nem akarsz hallani a Kilenc Arkangyal szövetségéről? Igazán érdekes lenne.- Louis alig bírta visszatartani feltörő röhögését, és ez engem felettébb zavart.- De előbb kísérd haza a barátnődet, ráérünk.

- NEM a barátnőm.- feleltem élesen, mire (én nem láttam, később Marie mesélte) Florina elvörösödött, és szomorúan lehajtotta a fejét. Ránéztem a lányra.

- Figyelj, ezt gyorsan elintézem, és mehetünk. Addig menj le az udvarra, és ülj le. Ott várj meg engem. Értettél?

Florina bólintott, és megszeppenve elfutott a lépcsők felé. Én pedig követtem ellenfeleimet az emeleti kémia laborba. Bent nem égett egy lámpa sem, a redőnyök le voltak engedve. Bizalmatlanul néztem Lucas szolgájára(ne felejtsétek, KÉT emberről van szó!), aki most tőlem alig 4 méterre állt.

- Kezdjük ott, mi az a Kilenc Arkangyal szövetsége?- szegeztem nekik nem túl kedvesen az első kérdésemet.

- Te is beletartozol, úrfi.- fintorgott Louis.- Mi több, mi is, Javier is, és Mercutio is beletartozik. Bocsánat, a bátyád csak beletartozott.

A markukba vihogtak, az én kezeim pedig ökölbe szorultak. Mi olyan vicces egy ártatlan fiú halálán? Mi? Vagy csak engem cukkolnak, tudván, mennyire fáj Mercutio elvesztése? Legszívesebben mindkettőt felpofoztam volna.

- Ti öltétek meg?- hörögtem dühtől elborult fejjel. Marie felvonta fél szemöldökét, majd Louis-ra nézett.

- Nem – hallottam a tömör feleletet a Mestertől.- De tudjuk, ki tette.

- Ki?- csattantam fel. Mindennél jobban vágytam rá, hogy megtudjam, ki tette.

- Javier nem mondta el neked?- nézett rám kerek szemekkel a kék hajú lány.

- Javier? Nem mond az a fickó nekem semmit.- morogtam, és leültem az egyik padra. A szobát kellemes huzat járta végig, pedig minden ablak zárva volt. Egy kék pillangó szelte át a termet, letelepedve a kézfejemre. Először azt hittem, káprázik a szemem. Hogy a fenébe került ide?!

Javier ott ált mellettem, sötétkék szövetkabátos mivoltában. Nyakát friss, tiszta gézcsíkok fedték. Eltátottam a számat. Ő rám mosolygott, majd kerek lencséjű szemüvegét kabátja belső zsebébe süllyesztette.

Nem tudom leírni, mit éreztem akkor, amikor megláttam Angyalomat. Hirtelen -mérhetetlen nyugalom és biztonságérzet áradt szét sejtjeimben, majd valami borzongató érzés kerített hatalmába.

- Itt vagyok, Daewen.- dorombolta, majd talpra állított.- Nem illik ülve kezdeni egy csatát.

- Csata? Már megint milyen rohadt csata?!- kiáltottam, s szemrehányóan Louis-ra és Marie-ra néztem. Sosem bíztam meg bennük, de nem hittem, hogy ennyire faramucin fognak becsapni.

- Majdnem belesétáltál ennek a két balfácánnak a csapdájába.- felelte rezzenéstelen arccal Javier, majd felemelte balját.

- Kihívom Lucas szolgáját egy bűbáj-csatára.- mondta, mintha valami örömhírt közölt volna velünk. Marie hasonlóan cselekedett, s szabad karjával átkarolta Mesterét.

- Elfogadom.

Én már percek óta Javier kabátujjába kapaszkodtam, ösztönösen várva a rám törő, hirtelen vakságot, meg a semmit, amiben állunk majd. Emlékezetem nem csalt. Ugyanúgy történt minden, mint tegnap. Vakság, furcsa rándítás a talpamnál, száguldás a semmiben, majd…

A fekete semmiség most ezüstcsillagokkal pettyezetté vált. A csatateret hatalmas, neonkéken ragyogó, áttetsző négyzetlapok határolták. Olyan érzésem volt, mintha egy börtönben, vagy én nem is tudom, hol lettünk volna. Javier nem szólt, csak intett, hogy húzódjak mögé, s én engedelmeskedtem neki. Mi kezdtük a csatát. Mivel egy hangot nem konyítottam efféle harcművészethez, nem ismertem a bűbájokat, sem pedig a hatásukat, csendben Javier-re bíztam magunkat, és Angyalom háta mögül szemléltem az eseményeket. Marie és Louis újfent összekulcsolta kezeit, s elmormolták könyörgésüket Arkangyalukhoz:

- Lucas atyánk, erőnk, ím egybeforr, segíts minket győzelemre, Mester s Angyal együtt küzd most!

Az én szőke Angyalom pedig egy pillanatra leszegte a fejét, majd nyakát megszabadította a gézcsíkoktól.

Javier az ellenfeleink gyengéjén gondolkozott, s nem sok idő után ördögi mosollyal az arcán, karjaival bonyolult mozdulatsort végezve, elkiáltotta magát.

- Gordiuszi csomó!- nem értettem, mit árthat ellenfeleinknek egy fránya kis csomó, de hallgattam. Mielőtt Javier átka elérte volna őket, Marie körbefordította csuklóját, és könnyed hangon megszólalt:

- Kivédés.

Javier arca döbbenetet tükrözött, viszont figyelme egy pillanatra sem lankadt le, átható, sötétkék tekintetét Lucas szolgájára függesztette. Marie erősen gondolkodott, majd álszent vigyorral az arcán, mifelénk fordult. Halkan suttogott, így se Javier, se én nem tudtam felkészülni a támadásra.

Méhraj zúgott felénk, azokból a vad fajta méhekből állt. Javier egy apró fejbillentéssel hagyta, hogy az állatok elzúgjanak mellettünk, majd a csatatér falán sárgás, undorító foltokat hagyva placcsanjanak szét. Marie arca falfehérré vált.

- Tudod milyen bűbáj volt ez, Angyal?- kérdezte Javier gúnyosan. A lány rémülten bólintott. Láttam, hogy Angyalom összehúzza szemöldökét. Mosolygott.

- Ereszd le a kezed, Marie, úgysem tudsz védekezni.- nyögte Louis remegő hangon.- Nekünk befellegzett.

Javier lehunyta egy pillanatra a szemeit, majd őrült dühvel felnézett, és ellenfeleink felé fordult.

- Mesterlánc – súgta kegyetlenül, én akkor még semmit sem értettem ennek a szónak a nehézségéből. Csak annyira emlékszem, hogy egy világító, neonkék lánc röpült Louis felé, és a végén levő gyűrű a nyaka köré fonódva a földre kényszerítette.

Nyögve markolta meg a vaskos lánc szemeit, és fuldokolva földre esett.

- LOUIS!- sikkantott Marie, de mielőtt letérdelhetett volna, Mestere felemelte a kezét, jelezve, ne adja fel a harcot. A lány dühtől és fájdalomtól remegő térdekkel állt velünk szemben. Gondolkodott. Aztán valami szöget ütött neki a fejében. Elvigyorodott.

- Javier, azt elfelejtetted, hogy Mesterlánc után TE sem tudsz védekezni?- éreztem, hogy Angyalom megrémül, de nem mutatta. Leszegte a fejét, és hátranyúlt a kezemért. Büszkén felnézett Marie szemébe. A lány kezeiben kékesen tetsző valami gomolygott, egyenesen arra várva, hogy ránk vethesse magát. A lány elkurjantotta magát, és felénk dobta a kezében gyűjtögetett valamit.

- Mesterlánc, Angyallánc, lánc, lánc, szolgalánc, ejtsd rabul ki, ím ott áll!

Nem értettem, mire jók ezek a furcsa verselések. Másra nem volt időm gondolni, mert a Marie kezéből száguldó kék dolog fokozatosan hat lánccá alakult át. Egy-egy a nyakunkra csatolódott, a többi négy pedig kezeinket szorította meg.

- Daewen…- nyögte Angyalom.

- Jól… vagyok…- hörögtem a súlyos lánc szorításától fuldokolva. Furcsa érzés volt, mintha a gyűrű belseje, mely a nyakamon volt, folyékony tűzből lett volna, égette bőrömet. Mintha kitörték volna a csuklómat. Érezni véltem, amint a tűz megégeti húsomat, belefolyik ereimbe, megtölti testemet. Felordítottam.

Lánccsörgést hallottam. Javier kúszott közelebb felém, és amennyire a bűbáj engedte, karjait körém fonta. Szemeimbe nézett, tekintetéből csupa biztató szót olvastam ki.

- Ne add fel- súgta, majd megcsókolt. Már megint. Azonban e csók most oly nyugodttá tett, hogy ha Javier nem fog, bizonyára elesem. Érzékeim eltompultak, amint a férfi selymes ajkai az én ajkaimhoz simultak, majd mikor nyelvünk felvette a ritmustalan tánc tempóját, teljesen kikapcsoltak. El akartam felejteni mindent, hogy hol vagyok, ki vagyok, kik vannak mellettem, mit csinálok, hogy csak ő van és csak én, legalább erre a mérhetetlenül nyugtató, érzelmes pillanatra.

Hallani véltem egy tompa sikkantást a hátam mögül, hallani véltem, amint valaki mondja: Ez… Képtelenség! Nem lehet!, hallani véltem, amint megrökönyödve felnyögnek, de csak véltem, és ez nagy szó. Senki nem volt, senki és semmi, csak Javier és én, én és Javier. Együtt, egybe forrva, egymásban, de semmiképpen nem külön. Furcsán éreztem magam. Mi ez? Ami itt szorongatja a mellkasomat, két napja? MI EZ?!

Aztán Javier elengedett, össze is estem. Azonban hallottam tisztán csengő, mély hangját. Arra következtettem szavaiból, hogy már Louis is talpon van.

- Most nagynak érzed magad, Szolga? Hát tőlem tudd meg, nem vagy az! Látom, feléledtél Mester. Nyilván Angyalod sikeresen elvette erőmet, hogy letépje rólad a láncot, he? Viszont van valami, amit ti nem tudtok, de én igen. És ez a puszta szeretet ereje!

Kinyitottam szemeimet eme émelyítő, utált szó hallatán. Láttam, amint kék lepkék ármádiáját önti Lucas szolgájára, a saját két szememmel láttam, amint a pillangók beborítják testüket, láttam, amint a lánc szertefoszlik körülöttem, sőt még azt is láttam, ahogy a tűz kifolyik testemből. Furcsa, ugye? Aztán elsötétült a világ…

- Daewen… Daewen!

A kémia laborban ültem, két pad között a földön. Mértéktelenül gyengének éreztem magamat. Javier előttem állt, két vállán tartva Marie és Louis ernyed testét.

- Meghaltak?- kérdeztem, s felnéztem. Javier megrázta a fejét, és közelebb lépett hozzám.

- Állj fel- mondta nekem kedves hangon, és felém nyújtotta kezét. Elfogadtam, de mikor talpra álltam, megszédültem, nem sok kellett, hogy újra a földön kössek ki.

- Ki ölte meg?- suttogtam.

- Ígérem, este megtudod. – búgta Angyalom.

- Úgy mondod el, mint tegnap?!- csattantam keserűen.- Miért mondasz mindig lehetetlen dolgokat? Miért hazudsz nekem?!

Javier elindult az ajtó felé, hátát mutatva nekem, mondta:

- Szeretlek, Daewen.

Elborult az agyam, és rácsaptam az előttem álló padra. A torkomon forrt a szó, de mégis kinyögtem valahogy.

- NE MONDD EZT! NEM AKAROM HALLANI, HOGY EZT MONDOD!

Éreztem a tekintetét a fejemen, s ugyanebben a pillanatban keserű könnyek csöpögtek szemeimből a fehérre mázolt falapra. Hallani lehetett, amint leesnek.

- Miért, miért kínoz engem mindenki? Miért nem tudom még, miért halt meg? Miért hazudsz nekem? Miért…?

- Nem hazudok.- vágta rá Javier hideg, nyugodt hangon.

- TŰNJ EL!- zokogtam, s ő engedelmeskedett. Az ajtóból még visszafordult.

- Szeretlek, Daewen.

És kiment.

***

Florina hazakísért. Sosem láttam én még annyira boldog embert. Magam sem értem, de hagytam, hogy megpusziljon. Vörösen köszönt el tőlem, majd futva indult el az ellenkező irányába. Tűnődve néztem távolodó alakját, formás lábait, karcsú derekát, hosszú, vörös haját, vékony karjait. Örültem, hogy boldoggá tehettem.

A házba érve Nena nénikémet találtam, egy forró kávé és egy égő szál cigaretta társaságában. Csókot nyomtam hófehér arcára, és mosolyogva leültem vele szemben.

- Anya?- szólítottam meg fennhangon a karkötőjét. Erre hetykén megvonta a vállát.

- Dolgozik.- kifújta a füstöt, és lepöccintette a hamut. Elkerekedtek a szemeim, és dühösen az asztalra csaptam.

- Hogy engedhetted vissza?! Néném, mégis hogy?!

Látva ingerültségemet, kezét kézfejemre tette, és megköszörülte a torkát. Nyeltem egyet, felkészülve valami borzalmasra, ugyanis nagyon úgy nézett ki, az következik.

- Menni akart. Hidd el, Daewen, ha ellenkezem, az csak rosszabb.

- Néném, ne haragudj, de azt hittem, felnőttebb vagy! Mégis, mi lesz, ha rátör egy roham?! Kirúgják, mint a sicc!

- És édes fiam, szerinted, akkor nem rúgják ki, ha nem megy be hetekig, évekig, hónapokig?- nénikém felállt, és arcát ráncokkal elcsúfítva kiabált velem. Megrémített a látvány, Nena nénikém mindig meg tudta őrizni hidegvérét. Most azonban az a kicsi is elszállt belőle, amit eddig magában tartogatott. Azt vettem észre, hogy könnyek patakzanak az arcán.

- Ez a hála mindenért? Ez? Két éve tartalak el titeket, anyád helyett is anyád vagyok, csak érted élek, hogy biztos helyen, jó társaságban tudhassalak, hogy lássam, amint felnősz, és, és, és… Ez a hála? Ez a rohadt nagy hála?!

Zokogva roskadt le a föld tövébe, én pedig elszorult torokkal néztem. Hihetetlen bűntudatot éreztem, tudtam, igaza van. Rondán beszéltem vele, mindent számon kértem rajta, nem csoda, hogy kiborult.

Óvatosan közelítettem felé, és megérintettem a térdét. Ellökte a kezemet, és megtörölte szemét. Sminkje elkenődött, kezéből a cigaretta már régen kiesett, valahol égett a semmibe. Aztán visszakapott kezem után, és magára húzott. Hajamba fúrta az arcát, és csak ölelt és ölelt.

- Bocsáss meg – csak ennyit tudtam kinyögni. Nem volt értelme magyarázkodni, sorolni a hibáimat, melyeket ellene vétettem. Felesleges időpazarlás. Mikor kissé megnyugodott, eltolt magától, és büszkén az arcomba bámult.

- Gyönyörű vagy – susogta, és végigsimított arcomon.- Már az is öröm, hogy ilyen nagynak látlak. Istenem, ha húsz évvel fiatalabb, és nem az anyád testvére lennék…

Elmélyülve bámult rám, egyre csak a szemembe nézett, és simogatta az arcomat. Megbénított a látvány. Először néztem úgy nénémre, mint egy nőre. Gyönyörű, fess nő, telt keblekkel és csodás alakkal. Érzékeim újra csődöt mondtak, mikor néném mellei közé simultam. Szinte vad erőszakkal tűrtem fel szoknyáját, és megérintettem selymes, vágytól remegő  belső combjait. Ő felsóhajtott, és kezeit végighúzta a hátamon. Éreztem, amint lábai közé nyom, majd finoman megmarkolja a hátamat. Tiltakozni akartam, de szabadulni lehetetlen volt. Nem vonzódtam nénémhez, soha életemben sem, akármennyire érzéki és gyönyörű volt. Hirtelen valami nagyon-nagyon-nagyon furcsát éreztem, annál is furcsábbat, mikor Javiert először megláttam.

Megfagyott a vér ereimben, mikor ajkait ajkaimra tapasztotta, és nyelvét számba tolta. Bizsergett az egész testem, főleg alul. Éreztem, hogy néném megremeg, s éreztem azt is, ahogy hajamba túr. Végül megállj-t parancsoltam magamnak, bár nehezen is, de ajkaimat kitéptem ajkai börtönéből, s felugrottam keblei közül. Ő elhűlten nézett rám.

- Ezt… Mi… Komolyan… Nem hiszem el, Jesu Christo, Daewen, nem tudom mi ütött belém!

Holtra vált arccal tapogatta arcát, hasfalát és lábait. Azt hittem, zokogásban tör ki, ehelyett lihegett, kimeresztette szemeit, és bűntudatosan egyre csak rám meredt. Nálam hasonló volt a reakció. Hogy voltam képes…? Egy ujjal is hozzáérni a NAGYNÉNÉMHEZ? Milyen ember vagyok én? Szégyelltem magamat, úgy még ahogy sohasem. El akartam süllyedni a földbe, el akartam azonnal felejteni, mi történt.

Ha egyszer megtörtént, megtörténhet többször is!? Úristen, milyen világot élünk?

Azt hittem, kiszakad a tüdőm a szapora lélegzetvételtől. Bűnösnek éreztem magam, igen, rettentő bűnösnek, szégyelltem magamat, el akartam tűnni. Meg sem várva Nena néném első szavait, felszaladtam az emeletre, és magamra zártam az ajtót. Lihegve ültem le a fal tövébe, és karjaimra hajtottam fejemet. Mikor már szédültem a fojtogató hányingertől, jobbnak láttam az ágyamra dőlni. Kifelé fordultam, hátha a lemenő nap meg tud nyugtatni. Lassan, laposakat pislogtam, gondolataim elkalandoztak Javier felé. Majd holnap, könyörgöm, holnap mindent megteszek, de most hagyjanak egy kicsit… Egy kicsit… Aludni.

Kipattantak a szemeim. Éreztem, hogy figyelnek. Kipattantam az ágyamból, és szinte beleszédültem Javier karjaiba. Ő szorosan vont magához, ölelése felidézte bennem a délután történteket. Gyorsan eltüntettem a fejemből e gondolatokat.

- Szia – nyögtem elhalón, és felnéztem rá. Arca üres volt, nem mosolygott, szemében színtelen láng égett.

- Szia – sosem köszönt így nekem. Most már rájöttem, hogy tud a délutáni incidensről. Nyeltem egyet, de nem kerítettem nagyobb feneket az ügynek. Nem akartam, hogy Javier meglássa bennem azt, amit igazán érzek. Lesütöttem a szememet, majd abban a pillanatban büszkén felszegtem a fejemet.  Az Angyal rámutatott a számítógépemre, majd kihúzta a székemet, és feje intésével jelezte, üljek le. Engedelmeskedtem neki, habár nem tudtam mire készül. Egy virtuális bűbájcsata? Vagy valami hasonló?

Nem. Amint a gép behozta a Windows XP-t, kecses ujjával rábökött a monitoron egy ikonra, „Sajátgép”. Rákattintottam, a következő mappa az E:\ volt. Azon belül megint rámutatott egy dossziéra, melynek címe „Daewen” volt. Nem szóltam ugyan, hogy ne böködje a folyadékkristályos kijelzőmet, de már felettébb zavart, hogy ujjbegyei helyén foltok maradnak a monitoromon.

Először semmi újat nem találtam a fájljaim között, majd egyen megakadt a szemem. Mi a franc ez a Gabriel Winamp fájl?

- Igen, azt nyisd meg – mondta mélázva Javier, és miután helyet foglalt az asztalon, felnézett a plafonra. Úgy cselekedtem, mire a Winamp felugrott, és valami olyan kezdett el pörögni, amit sosem felejtek el.

Bátyám önmagát kamerázta, és nyugodt hangon beszélt.

- Szia, Daewen. Mielőtt meghaltam, készítettem ezt a videót neked. Remélem, halálom után látod csak. Meggyilkoltak. Mégpedig a Kilenc Arkangyal Szövetsége végzett velem. Rád hagyom az Angyalomat, Javier-t. Őt nyilván ismered már. Bánj vele jól, engedelmeskedj neki, tudja mit beszél. És a legfontosabb, hogy minél hamarabb látogasd meg Dymundot a parkban. Most megyek Daewen. Remélem, még találkozunk, öcsém. Szeretlek.

És véget ért a borzalom. Elhűlten néztem magam elé, majd Javier-re pillantottam. Teljesen feltüzelt a belőle áradó hideg, fagyos nyugodtság, azt hittem, azt hittem… Fú, semmit sem hittem.

- Ezt miért nem lehetett nekem elmondani?!- hangom remegett, miközben közelebb léptem Javier-hez. Ő megvonta a vállát, és hátradobta a haját. Egyre jobban kezdett idegesíteni, bűnbánatom dühvé alakult.

- Nem akartalak ezzel is terhelni.- mondta hetykén.

- Miért? Mivel terhelsz még?

- Nem én terhellek.- újra megvonta vállait. Jól állt neki.- Hanem anyád, nénéd, az ostoba osztálytársad, Louis és Marie. Na, ha ehhez jöttem volna még én is…

- Javier…- ennyit tudtam kinyögni, a torkomra forrt a szó. Nem tudtam volna mit mondani. Felvonta fél szemöldökét.

- Miért ölték meg?- suttogtam. Sejtettem a választ.

- Nem tudom. Ha tudnám, se mondhatnám meg.- Javier hangjában még mindig ott volt az az idegesítő hideg nyugalom. Felpattantam a székemről.

- Azt mondtad, bármit megteszel nekem! Hát tedd meg, hogy kinyitod a szádat, és elmondod nekem, miért halt a bátyám!

Szemben álltam vele, de legalább három fejjel volt magasabb nálam, ha nem többel. Észrevettem egy piciny mosolyt a szája sarkában, viszont szinte abban a pillanatban el is tűnt.

- Igaz, ezt mondtam. Mindent megteszek érted, amit csak kérsz, de ezt nem.

- Miért?! Miért néz mindenki kisgyereknek? Én, a tulajdon öccse, miért nem tudhatom a halál okát? Javier, mondd, miért? Ez is valami ostoba arkangyal szabály?

- Pontosan.- nyögtem egyet, és kimeresztett szemekkel tekintettem rá.- Minél hamarabb képeznek ki tökéletes mesterré, annál hamarabb…

- Igen, mi lesz akkor?- elkaptam a kabátját. Szinte ittam a szavait.