I. Fejezet

Nena hangjára ébredtem. Korán reggel volt, azt hittem, megint anyám csinált valamit. Kócos fejjel felültem az ágyamban, és lerúgtam magamról a paplant. Nénémre néztem, aki büszkeségtől ragyogó arccal tekintett rám. Valami ilyesmit suttogott: „Az én kis hatodikosom…!” .

Erre nyomban felpattantam, és mutatóujjamat nénémre szegeztem.

- Ezt mire véljem?- morogtam. Nena elkapta a csuklómat, és magához húzott. Megcsókolta az arcomat, és körbeforgatott a szobámban.

- Ma van az első nap az iskolában!- jelentette kis mosolyogva. Hátrahőköltem.

- ISKOLA?!

- Azért nem ülhetsz egész életedben itthon!- nevetett rám.- Te vagy az új tanuló a Le Fleur Nemesis gimnázium hatodik osztályában!

Azt hittem, rosszul hallok. Néném mindeddig azt vallotta, hogy „az én családi helyzetemben legfőképpen azzal nem fog terhelni, hogy iskolába küld.” . Legszívesebben felüvöltöttem volna. Még ez is?! Nagyot fújva roskadtam vissza az ágyamra. Éreztem, hogy néném súlya alatt megsüpped a matracom. A következő pillanatban már rajtam feküdt, éreztem kebleinek puhaságát a hátamon. Édesen a fülembe búgta:

- Nem örülsz neki?

- Még jó hogy nem, néném!- nagy küzdelmek árán kimásztam alóla. Beletörődve sorsomba, minden keserűségemet bevetve kezdtem öltözködni. Kissé rendbe szedtem örökké kócos hollófekete (inkább már sötétkék árnyalatait viselő) tincseimet. Hátamon a táskámmal lesétáltam az étkezőbe. Anyám szokatlanul vidámnak tűnt. Dúdolgatva kent meg egy szelet kenyeret vajjal, majd rátett egy szelet sonkát meg paprikát, befedte őket egy újabb kenyérdarabbal, és alufóliába csomagolta. Felnyújtózott, kivett a szekrényből két dobozos baracklevet, majd mindezt egy nylonzacskóba tette. Mosolyogva tette le elém, és megsimogatta a fejemet.

- Itt az uzsonnád, Daewen. Jól tedd el.- két év óta először szólt hozzám ilyen kedvesen, meglepődöttségemben azt hittem, ki esik a csésze a kezemből. Valahogy csak-csak sikerült egy hálás mosolyt erőltetnem az arcomra, s látva anyám megkönnyebbülését, az én lelkem is tisztább lett.

Ahhoz viszont már ragaszkodtam, hogy egyedül jussak el az iskolámba. Az úton egyre csak azon rágódtam, miért van nekem erre szükségem? Mármint, hogy hirtelen iskolába járjak. Az sokkal jobb lett volna, ha magántanuló válik belőlem. Megcsóváltam a fejemet, de csak engedelmesen lépkedtem tovább a szürke járdán. Sehol egy lélek sem járt az utcákon, hihetetlenül kopár volt minden. Még most is jól emlékszem első utamra az iskolába. Emlékszem arra az érzésre, ami a torkomat feszegette. Út közben elhaladtam Shiel doktornő rendelője előtt. Az óta a bizonyos kiabálós incidens óta nem voltam nála. Azonban éreztem, szükségem van rá. Nagyot nyelve erőt vettem magamon, és tovább lépkedtem.

Hirtelen, a semmiből előttem termett a Le Fleur Nemesis, egy hatalmas fehér kockaház. Bizalmatlanul néztem az üveggel fedett kaput. Kint az előudvarban diákok beszélgettek, nevetgélek együtt, kisebb csapatokba verődve. Csak én voltam tök egyedül. Elindultam a bejárat felé. Mindenki, kivétel nélkül mindenki végignézett rajtam, mondhatom kellemetlen volt. Nagy sóhajtással belöktem a lengőajtót. Szinte arcul csapott a belülről áradó kellemes hűvös levegő. Ennek ellenére kedvtelenül lépkedtem fel a harmadik emeletre, de mielőtt benyithattam volna az osztályterembe, valaki visszafogott. Felkaptam a fejemet, és egy csillogó, zöld tekintettel találkoztam.

- Szia! Ugye te vagy Daewen Luminae?- mosolygott rám az idegen, fiatal nő. Bólintottam.

- A nevem Rina Otowa, én leszek az osztályfőnököd.- a tanárnő a kezét nyújtotta felém, s én készségesen megráztam.

- Szeretném, ha én mutathatnálak be először, ezért arra kérlek, maradj itt a tanári előtt.- kacsintott rám az osztályfőnököm, és elsietett valahová. Felvont szemöldökkel meredtem utána, de engedelmeskedtem neki. Rákönyököltem a tanári előtt lévő kisasztalra, tűrve, hogy minden egyes tanító jól megnézzen magának.

Aztán mikor becsengettek, a sok diák ezrével sietett fel a lépcsőkön, ki-ki a maga termébe berontva. Megfigyeltem a leendő osztálytársaimat. Meghökkentem, mikor láttam, hogy azok mennek be a terembe, akiket én nyolcadikosoknak néztem. Csupa magas, vékony, formás lány, de a fiúk alacsonyak voltak, akárcsak én. Hirtelen a folyosó végén feltűnt Otowa tanárnő, és belém kapaszkodva elindult a terembe. Nagy levegőt vettem, s a következő pillanatban már bent álltunk a padok között. A tanárnő kicipelt a táblához, és felírta a nevemet a táblára.

- Ő itt Daewen Luminae. Legyetek hozzá kedvesek. Öhm… Nézd csak, Daewen, ott egy hely Florina mellett. Kérlek foglalj helyet.

Florina torkában felcsúszott a gombóc, mikor meglátott engem közeledni. Halványfehér bőrén piros foltok jelentek meg. Nem tudtam mit gondolni magamban. Tekintetünk egy percre találkozott, mikor leültem mellé. Lámpalázasan vigyorogva rám vetette magát.

- Odaadnád a tankönyved egy percre?- suttogtam. Már pattant is, és egy gyors mozdulattal elém vágta a könyvet. Mindvégig idiótán vigyorgott rám, kissé zavart. Miközben lapozgattam a könyvet, hadarni kezdett:

- Szia, a nevem Florina Cheval! Látom új vagy, szólíts csak Florinának kérlek szépen! Mikor költöztetek ide? Szereted a zöld színt? Hol laksz? Mi a mobilszámod?- és csak úgy dőltek belőle a szavak. Vörös tincsei ide-oda lengtek. Felszaladt a szemöldököm.

- Miért kérdezed ezeket tőlem?- suttogtam hideg, idegesítően nyugodt hangon. Erre ajkai elé emelte mutatóujját, és kissé szégyenlősen válaszolt.

- Mert a többiek azt mondták Florinának, hogy kérdezze meg tőled ezeket!- mondta halkan.

- Nem szeretem az olyan embereket, akik kihasználják a butákat. A buta embereket pedig egyáltalán nem szeretem. Tessék, itt a tankönyv.- rezzenéstelen arccal nyújtottam át neki a könyvet, és Otowa tanárnőre figyeltem. Legnagyobb döbbenetemre Florina zokogásban tört ki. Mindenki köré gyűlt, és átkarolták.

- Ne sírj, Florina!

- Milyen ember ez, hogy megríkat egy lányt?

- Ne törődj vele!

Ilyen védő-óvó szavak találták el a vörös lányt. Azok ölelgették, csókolgatták, akik a szemem láttára halmozták el Florinát a táskáikkal, mondván „Hozd fel őket, cseléd!”. Hamarosan Rina tanárnő is mellette termett. Én pedig elfordítottam a fejemet, és megpróbáltam nem törődni Florina zokogásával.

Az óra hátralevő része azzal telt, hogy a karomon nyugtattam a fejemet, nem jegyzeteltem, nem figyeltem, magyarán csak úgy voltam. Nem éreztem bűntudatot Florina miatt. Magának kereste a bajt! Felmordultam.

Szünetben kimentem a folyosóra, és az ablaknál próbáltam megnyugodni. Fürkésztem az utcát, a közelben sétáló embereket, a kutyákat, madarakat…

Aztán megláttam. Ott ált az iskola kapujánál, és cigarettázott. Hosszú, szőke haja lapockájáig ért. Szemüvegén megcsillant a napfény. Hosszú, sötétkék szövetkabátot és farmert viselt. Nem tudtam mire vélni, ami akkor feszegette a torkomat, ha az idegenre néztem. Aztán becsöngettek.

Még öt óránk volt, mindegyik az osztálytermünkben, s én mindegyiken kötelező voltam bemutatkozni a tanároknak. Már nagyon untam ugyanazt a szöveget gépiesen elmorogni. Miután (mintegy megváltásként) leülhettem, karjaimat a padra tettem, és fejemet rájuk hajtottam.

Végre véget értek a tanórák. Utolsónak battyogtam ki a teremből, és megálltam a lépcsőfordulóban. Kibámultam az udvarra, ahol mindenki játszott, nevetgélt, ebédelt.

Mindenképpen unalmas az életem. Mercutio…!

Hangokat hallottam. Lányhangokat.

- Florina, hozd a könyveinket! – felkaptam a fejemet. A lépcső aljánál egy lány, egy ismerős lány botorkált el, karjai között tucatszám könyvekkel. Felszaladt a szemöldököm. Nem éreztem, hogy segítenem kéne. Az ő dolga, hogy hagyja magát rongybabaként kezelni.

- Megyek már!- nyöszörögte. Megingott. Elesett.

Zavartan felnézett rám, és felkacagott. Hiába próbált önfeledtséget játszani, láttam az arcán a szégyen pirosságát.

- FLORINA!!

Nem akartam tovább nézni a lány szerencsétlenkedését, ezért kibámultam az ablakon, és a gondolataimba mélyültem. Még hallottam, ahogy ügyetlenkedve ellépked.

Pár perc múlva már az ebédlőből kifelé siettem. Éreztem, hogy követnek. Nem torpantam meg, ha tőlem akar valamit, majd odajön hozzám. Azért mégis sikerült lelassítanom a lépteimet. Követőm hamarosan hangját hallatta:

- Daewen!- ismerősen csengtek a szavak. Florina. Készségesen hátrafordultam, és megálltam vele szemben. Rezzenéstelenül néztem a szemeibe. Most tűnt csak fel, hogy több, mint két fejjel magasabb nálam. Nyeltem egyet.

- Florina csak azért jött, hogy bocsánatot kérjen. És Florina nagyon szeretné, hogy ketten menjünk haza, mert Florina meg szeretné beszélni Daewennel, miért sírt.

Azt hittem, valaki máshoz beszél. De mivel egyértelműen rám, Daewen Luminae-re nézett, tudtam, én vagyok az áldozat. Mielőtt megszólalhattam volna, mellettem termett az osztályfőnököm.

- Csak azt szerettem volna megkérdezni Daewen, hogy milyen volt az első nap?- mosolygott rám a fiatal nő. Viszonoztam a gesztust.

- Remek! Florina roppant kedves volt hozzám! Most elmegyünk egy könyvtárba. Sayonara, Otowa kisasszony!

A tanárnő tágra nyílt szemekkel nézett utánunk, de mosolygott.

Azzal fogtam Florina kezét, és rohanni kezdtem. Miután már biztos voltam benne, hogy a tanárnő nem lát minket, elengedtem a lányt és megálltam. Ő persze rögtön ostromolni kezdett kérdéseivel.

- Mi ez a könyvtár-dolog, Daewen? Én csak haza szeretnék menni veled! Miért hazudtál a tanárnőnek? Miért nem az igazat mondtad?

- CSÖND LEGYEN!- kiáltottam rá magamból kikelve. Elnémult, és közelebb lépett. Megérintette a kezemet.

- Florina kedveli Daewent!- suttogta.

- Ne mondd ezt!- kiáltottam rá, és rohanni kezdtem. Ki az épületből, ki az udvarra, onnan az utcára, aztán haza, és…

Ahogy kitettem a lábam a kapun, valaki elkapta a karomat. Egy felnőtt. Felnyögtem megdöbbentségemben. Ő volt az, akit szünetben láttam, azóta ott állt, és várt. Rám. Amint meglátta rémült arcomat, elmosolyodott.

- Ki maga? Engedjen el!- mondtam ingerülten. Ő egyre csak mosolygott, viszont elengedte a karomat. Hátát a fakerítésnek vetette, s lehunyt szemmel az ég felé hajtotta a fejét.

- Javier – ejtette ki a nevét ékes francia akcentussal.

- Mit keres itt? Miért várt rám?- bizalmatlanul fixíroztam alakját. Nem annak az anyuci kedvencének tűnt.

- Azt hittem, érdekelnek dolog Mercutio-ról, és hogy miért ölték meg.

Bátyám nevére felkaptam a fejemet, és kissé szégyenlősen néztem Javier-re.

- Mercutio? Ismerted a bátyámat? A barátja voltál?- bólintott. Úgy éreztem, ez egy sorsdöntő pillanat unalmas életemben. Megnyaltam a számat, és fülig vörösen folytattam.

- Van egy kis időd? Feljöhetnél a házunkba, és ihatnál egy kávét anyámmal…

- Mit szólnál, ha sétálnánk egyet? Megígérem, semmit nem teszek ellened.- kérdezte halkan doromboló hangon. Zavarodottan bólintottam. A következő pillanatban megsimogatta a fejemet, érintésétől a hideg rohangászott a gerincemen. Nem szóltam – mégis csak a bátyám barátjáról volt szó. De… a bátyám felnőttekkel barátkozott? Most ez volt a legkevésbé jelentős.

Komótosan sétáltunk egymás mellett, ő néha-néha ujjai közé fogta a kezemet. Majd elsüllyedtem zavaromban, de ha mégis ránéztem, ő csak mosolygott. Szótlanul telt utunk, majd mikor végre-valahára megérkeztünk a parkba, és leültünk egy padra, izgatottan Javier-re néztem. Leült velem szemben, és csak mosolygott. Ó az a mosoly! Minő őszinte és kedves mosoly volt! Várakozón néztem rá. Nagy sokára Javier megszólalt.

- Nem is tudom, mit mondjak a bátyádról.- ajkait könnyű sóhaj hagyta el. Rám függesztette átható, sötétkék tekintetét, és… Mosolygott.

- Hol ismerkedtetek meg?- kérdeztem.

- Tudod, ez nem olyan egyszerűen ment. Mercutio hívott, én jöttem.

Hazudnék, ha azt mondanám, tökéletesen értettem Javier szavait. Kérdőn felvontam fél szemöldökömet.

- Gábriel szolgája…Hm?- nézett rám a szőke férfi.

- Ezt mondta nekem Mercutio, mielőtt…

- Meghalt.- fejezte be mondatomat Javier.- Halála előtt elküldött engem, hogy eztán téged őrizzelek, és neked éljek.

Még mindig nem értettem, miről hablatyol.

- Kérlek, Javier, magyarázd el nekem ezt pontosan!- rimánkodtam, de ő nem volt hajlandó többet mondani. Egyelőre.

- Mi lenne, ha elővennéd a fényképezőgépedet, és készítenénk képeket?- kérdezte mosolygós szemmel. Azt sem értettem, honnan tudja, nálam van a fényképezőgépem. Nagyot néztem, de elővettem táskámból a gépet, és bekapcsoltam.

Körülbelül 50 képet készítettünk. Voltak, amin csak én, voltak, amin csak Javier volt látható. Olyanok is születtek, melyeken egymáshoz bújva nézünk bele a kamerába.

Miközben nézegettem a műveket, Javier le sem vette rólam a szemeit. Megdöbbenve láttam, hogy a képek többségén rémült arcot vágok, míg Javier mindegyiken mosolyog. Hogy tud ez az ember így mosolyogni?

- Körülbelül 50 kép van. Legközelebbre kinyomtatom őket, rendben?- kérdeztem, s felnéztem az LCD kijelzőből. Megint mosolygott.

Mielőtt bármit tehettem volna, áthajolt az asztalon, félrelökte kezeimet, arcomat két tenyerébe fogta, és… Megcsókolt.

A hirtelen akciótól azt sem tudtam, ki vagyok, hol vagyok, és mit csinálok. Kezemből kiesett a fényképezőgép, amint ajkaink egybeforrtak, s nyelveink a szenvedélyes csók ritmustalan táncába kezdtek. Szemeim elernyedtek, arcom és testem forróvá vált, majd minden hév kiszállt belőlem, mikor Javier elhajolt tőlem.

Őrült düh kerített hatalmába.

- Javier! Nem azt mondtad, hogy semmit nem teszel ellenem?- ordítottam magamból kikelve.

- Csak egy csók volt.- mondta a férfi makacs hangon.

- De akkor is megígérted! Nem? NEM?!

Erre nem szólt semmit. Csak mélázva figyelte arcomat, s a levegőbe emelte kezemet. Ujjait ujjaim közé csúsztatta. Én már olyan vörös voltam, mint a domboldalak naplementekor, de nem szóltam és nem is tudtam elhúzni a kezemet.

- Adj nekem erőt – búgta, majd ajkaival gyengéden illette a kézfejemet. Akkorra már sikerült annyi önbizalmat gyűjtenem, hogy újra felemeljem a hangomat.

- Hagyd ezt abba!- nyögtem, s Javier engedelmeskedett. Újra közeledni kezdett felém, azt hittem, megint meg akar csókolni. Ösztönösen hajoltam el előle, de ő elkapott, és magához vont. Megrémültem. Viszont csak a fülembe suttogta azt, amitől rettegtem:

- Je t’aime, Daewen.