„ Jegyezd meg ezt a nevet ; Gábriel szolgája. Emlékezz rá, míg élsz. ”

Előszó

Amikor ott álltunk Mercutio koporsójánál, legszívesebben bátyám után öltem volna magamat. Senki sem volt ott, hogy támogasson, senki sem fogta a kezemet. Egyedül voltam, végtelenül magányosan egy új, ismeretlen világ közepén állva. Egy világ közepén, melyben már nem volt helye Mercutionak. Akkor ott, a koporsó mellett, még egyszer belenézhettem halott bátyám arcába. Szemhéját illendően lecsukták üresen fénylő szemgolyóira, arca végtelenül nyugodtnak tűnt. Sokkal rosszabbra számítottam. Mikor apám és anyám elfordultak, egy pillanatra megérintettem Mercutio keresztbe illesztett, hideg kézfejeit. Az akkor érzett, töméntelen fájdalmat nem tudtam volna pusztán könnyekkel kimutatni. Üvölteni akartam, tépni a hajamat, belerúgni mindenbe és mindenkibe, zokogni és zokogni, azonban ezt nem tehettem meg. Csak álltam ott, és bámultam bátyám élettelen arcába. Egyre csak Mercutio kezét szorongattam, simogattam ujjaimmal a selymes bőrt, majd utolsó búcsúként (magam is elhűltem bátorságomon!) megcsókoltam a homlokát.

Aztán anyám karon ragadott, és kivonszolt a teremből. Azt mondta, Mercutio most érkezik el a Paradicsomban, hagyjak békét a lelkének. Engedelmeskedtem neki.

Majd mikor anyám azt mondta: „Mercutio már az örök élet forrásvizét kortyolja és az üdvösség gyümölcsét ízleli” , visszamehettem még egy au revoir erejéig. Mikor apám és Francois bácsikám ráemelte a koporsó fedelét bátyámra, térdre estem az oltárnál. Ugyan azt említettem, azt a fájdalmat nem tudtam pusztán könnyekkel kimutatni, de akkor csak-csak eleredtek. Keservesen zokogtam, miközben a vázákba illesztett violák és liliomok furcsa illatelegye szinte megfullasztott. Magamban felidéztem az együtt töltött éveket, az önfeledt nevetéseket, a futkározásokat, a sírásokat, a csalódásokat. Úgy éreztem, a jövőben ezeket képtelen leszek ugyanúgy, egyedül véghez vinni. Úgy éreztem, kiégtem, és semmi és senki nem tud engem újra lángra lobbantani.

Hallottam, ahogy a nevemet kiabálják. Hallottam rémült sikolyaikat, hová tűntem? Hallottam lépteik zaját. Végül Nena nagynéném talált rám roppant nyomorult állapotban. A virágok között térdeltem, nyöszörögve bátyám nevét ismételgettem egyre csak, és egy leesett liliomfejet gyürkéltem. Nagynéném letérdelt mellém, ezüstszőke tincsei beborították arcomat és karjaimat.     Nem tudott mit mondani, és én sem tudtam mit mondani. Csak csendben térdeltünk, elveszve egymás ölelésében. Nena nénikém tűrte, hogy keserű könnyeim átitassák fekete selyemruhájának vállát, tűrte, hogy a keblén rázkódjak. Aztán ott hagyott.

Végképp magamra maradtam.

***

Gábriel szolgája. Miután Mercutio a fejembe véste eme végzetes szintagmát, rá egy héttel találtam meg kizsigerelt holttestét a házunk előtt. Akkorát ordítottam, hogy belezengett az utca. Nem hittem el, hogy az előttem fekvő, halott test a bátyámé.

Mikor a kórházban megfosztottak utolsó reménycsillagomtól, miszerint talán, egy icipici esély van arra, hogy Mercutio újra éljen, magamba roskadtam.

Hazakullogtam, és bezárkóztam a szobámba. Levetettem magam az ágyamra, és megpróbáltam az alvásba menekülni. Ezegyszer nem sikerült…

Pár nap múlva, túl a temetésen gyanútlanul battyogtam le az étkezőbe, mikor anyám a nevemet ismételte. Leültem az asztalhoz, majd enni kezdtem az előkészített salátát és csirkehúst. Az étkezés közepén hirtelen valami kemény találkozott a fejemmel. Az a kemény történetesen egy serpenyő volt, melyet anyám vágott hozzám.

- EZ IS MIATTAD VAN, TE DÉMON! TE NEM AZ ÉN DAEWENEM VAGY! ADD VISSZA AZ ÉN IGAZI FIAMAT!- zokogta, miközben egyre csak ütlegelt a serpenyő rozsdamentes acél fenekével. Csillapíthatatlan düh fortyogott benne, mióta Mercutio meghalt. Mindenért engem okolt, azt hitte, az ő Daewenje eltűnt. Talán igaza volt.

Azon a napon láttam utoljára az apámat is. Nem tudom, mi ütött belé, csak fogta magát, és lelépett. Még bőröndöket se vitt. A lelkemre kötötte, hogy ne keressem. Nem mondta meg, hová megy.

Viszont anyámtól ezért még többet kaptam. Mint akkoriban mindenért, ezért is én voltam a hibás. Akkoriban Nena nénikém sokat időzött nálunk, mintegy nyugtatásképpen anyámnak. Sokszor mondta neki:

- Mio, ne okold a fiad mindenért, hidd el, ő talán még nálad is elkeseredettebb.

De anyámnak mit értek ezek a szavak? Világéletében önfejű és makacs volt. A fejébe vette, hogy bosszút áll rajtam. Nena nénémet megrémítette az ő egyetlen Mio-jának felindulása, így a hirtelen felelősségtudattól feltüzelve hozzánk költözött. Ahogy ő betette hozzánk a lábait, úgy jött vele egyre több napfény és boldogság is. Anyám ugyan nyugodtabb lett, de rohamai nem csillapodtak. Egyszer például majdnem belenyomta a fejemet a forró, sercegő olajba. Ilyenkor Nena néném segített rajta, egymagam nem bírtam vele. A rohamok szép lassan eltűntek, de az ördög mindenhol ott leselkedik, így az élet elképzelhetetlenné vált Nena nénikém nélkül. Nem engedett iskolába. Anyám helyett is anyámmá lett, mindkettőnket gyermekeként kezelt. Hiába voltam otthon, csináltam azt, amit akartam, a seb, melyet Mercutio hiánya vágott a szívemben, nem akart beforrni. Néha azon kaptam magam, hogy az ágyamon fekve semmi másra nem gondolok, mint a bátyámra, a bátyámra, és csak és kizárólag a bátyámra. Mercutio…

Felültem. Anyám sikolyai bezengték a házat – mint egy nagy gyerek. Megcsóváltam a fejemet, üresnek éreztem magam. Nem tudtam, mi az a félelem. Nem tudtam, mi az a melegség. Nem tudtam, mi a gyűlölet. Ezer meg ezer ilyen mondatot fel tudnék most sorolni, mégis inkább kiemelek közülük egyet. Azt nem ismertem, amiből én nem kaptam, és én sem adtam.

Legfőképpen azt nem tudtam, mi az a szeretet.

***

Egy esős őszi délutánon, Nena néném kék esernyője alatt megbújva igyekeztünk egy bizonyos Jade Shiel-hez. Néném csak annyit árult el róla, hogy ő majd biztos tud segíteni, hiszen érti a dolgát, és hogy neki mindent elmondhatok, ami bántja a lelkemet. Aha. Meg a mesemaci.

Már akkor sejtettem, hová fognak belökni engem. Egy pszichológiai rendelőbe, ahol lesz egy kanapé, mely úgy áll, hogy ha ráfekszem, felsőtestem éppen 60 fokos szögben lesz. A doktor (vagy doktornő) előttem fog ücsörögni egy forgós széken, és mindenféle ostobaságokat kérdez majd. Aztán mutat képeket, amiken hatalmas tintapacák láthatók, és angyali mosollyal megtudakolja: Daewen, mit látsz a képen?

Szorosabbra húztam magamon kabátomat, megborzongtam. Nena nénikém ezt észre is vette, mivel szorosan egymáshoz simultunk, nehogy kilógjon valamelyikünk az ernyő alól.

- Ne félj – susogta. – Jade érti a dolgát. Nekem is roppant nagy támaszt jelentett, mikor… Az már lényegtelen.

Nem tudtam mire vélni ezt a mondatot. Ugyan már, egy éve él nálunk, miért titkolózik előttem? Nem akartam szóvá tenni, ismertem én már a néném jellemét. Ha valamit nem akar elmondani, azt nem is fogja, ha pedig erőszakoskodik vele valaki, akkor ott kő kövön nem marad. Inkább befogtam a számat.

- Én nem akarok pszichológushoz menni – mondtam csendesen. – Neki semmi köze a magánéletemhez és a problémáimhoz.

Hallva kissé durcás hangomat, Nena néném ékes hangon felnevetett. Furcsán néztem rá, mire kisimította hollófekete tincseimet az arcomból, és egy csókot nyomott a homlokomra. Egyébként sápadtfehér bőrömön most kis, piros foltok jelentek meg.

- Daewen, te legkedvesebb unokaöcsém – mosolygott – Jade azért dolgozik, hogy segítsen. Sokan rászorulnak erre, és úgy látom, most rád is jócskán rád fér egy beszélgetés Jade-del. Ha pedig attól félsz, elkotyogja a dolgaidat, ez fog legkevesebb eséllyel megtörténni. A pszichológusokat köti a titoktartási fogadalom.

Erre nem tudtam mit mondani. Többször kinyitottam a számat, valami csípős megjegyzésen törtem a fejemet, de semmi sem jött össze. Aztán visszagondoltam nénikém első mondataira. Megtántorodtam. Ő hátrafordult, s érdeklődve nézett rám.

- Néném, csak te gondolod úgy, hogy mennem kell ehhez a Shiel-hez. Én úgy tudom, ide az embernek szabad akaratából lehet mennie. Nos, én egyáltalán nem akarok oda bemenni.- böktem hüvelykujjammal a távolban sejlő, szürke kockaépületre.

Nénikém arca megkeményült. Erősen megrántott, s tempóra kapcsolt.

- Igazad van, de mivel én felnőtt vagyok, te meg gyerek, ezért ezekben az esetekben én döntök a te ügyeid felől.- mondta kissé ingerült hangon.

- Te nem vagy az anyám!- a bennem felgyülemlett igazságtalanságérzet okozta düh váltotta ki belőlem, hogy így beszéljek azzal, aki egy évig keményen küzdött értem, anyám helyett is anyám volt.

Nena rám villantotta szürke szemeit, vonásai szomorúvá váltak, de nem szólt semmit. Féltem, hogy el fogja mondani anyámnak, hogy miket mondtam. Aztán rádöbbentem, hogy értem, nem ellenem küzd. Lesütöttem tekintetemet.

- Ne haragudj – suttogtam – Nem illendő veled így beszélnem. Bocsáss meg.

Nénikém bizonytalanul rábólintott egy közeli rózsabokorra, beharapta ajkait, hogy elfojtsa a torkát feszegető, keserves sírást. Megfogta a kezem, úgy, mint még senki, és tovább lépkedtünk.

***

Nem is volt olyan borzalmas. Sőt, egyáltalán nem volt az. Jade minden figyelmességével nézett rám, kedvesen beszélt, összes panaszomra tudott mondani valami okosságot. Végtelenül megnyugtató volt a közelsége, a hangja, és hogy nem szabta meg, hogyan feküdjek a francos kanapéra. Sudár, 23 körüli nő volt Jade Shiel, aranybarna haját kontyban hordta feje tetején. Drapp pulóvert, barna, rövid szoknyát, testszínű nylonharisnyát és egy fehér papucsot viselt. Azért írom le ilyen pontosan a doktornő kinézetét, mert ettől fogva ő is hatalmas szerepet kapott az életemben.

Mikor a két órás beszélgetés véget ért, csüggedten, mégis kissé könnyebb lélekkel sétáltam ki Nenához, aki a várakozóban ült, és egy kávéautomatás forró csokit iszogatott. Mosolyogva felém nyújtott egy poharat, s én örömmel kortyoltam a meleg italt. Egy csókot nyomtam orcájára, majd mikor kezét nyújtott, hogy menjünk, elfogadtam.

Odakint még szakadt az eső, de én mégis képes voltam egy szikrányi napfényt felfedezni a szürke felhők között. Nevetve számoltam be Jade-del közös beszélgetésünkről, s láttam, hogy Nena némiképp megkönnyebbül. Egymásba karolva sétáltunk hazafelé, mit sem sejtve. Mikor betettük a lábunkat a házba, eszeveszett sikolyt hallottunk. Néném azonnal lecsapta táskáját és ernyőjét, úgy rohant be a nappaliba, ahogy csak félelemtől remegő lábai bírták.

Lefogta anyám karjait, és erősen magához húzta.

- Mio, csssss, nem raboltam el a fiad, csupán sétáltunk egyet, és Daewen kapott egy fagyit. Mio, nyugalom, itt vagyunk!- csitította a sikoltozó anyámat, aki kezében egy hatalmas konyhakéssel hadonászott. Nem sok kellett, hogy a pengét tövig mártsa néném szívébe!  Aztán anyám, ez a hibbant, elborult nőszemély a lelki fájdalmaktól elgyengülve térdre esett, a szelőkés csilingelve hullott ki kezéből a lábaim elé. Nena a karjánál fogva felemelte, és magához vonta. Átkarolta, és elindult vele a hálószoba felé. Rémülten siettem fel a szobámba. Bezártam az ajtót két kulcsra, és levetettem magam az ágyra.

Miért? Miért jönnek folyamatosan ezek a rohamok? Mit tettem? Miért utál engem ennyire szülőanyám? Nem képes kiűzni a fejéből Mercutio halálát? Miért rajtam tölti ki a dühét? MI ÜTÖTT BELÉ?!

Ehhez hasonló kérdésekkel ostromoltam nemrég egy kis békére talált magamat, míg végül a fáradtság erőt vett rajtam, és úgy ahogy voltam, elnyomott az álom.

***

A hónapok percgyorsasággal szálltak, s én betöltöttem a 12-őt. Azóta rendszeresen jártam Shiel doktornőhöz, szabályszerű betegévé váltam. Hihetetlen jól el tudtunk beszélgetni.

Egy nap, mielőtt betértem volna a rendelőbe, volt egy csúnya vitám anyámmal. Jade észrevette, hogy csüggedten ülök a kanapén, így mellém telepedett, és szinte anyáskodva nézett rám.

- Történt valami a héten, Daewen?- kérdezte őszinte aggodalommal. Elpirultam.

- Doktornő, ön szerint az ember jelenlegi énje el fog egyszer tűnni?- kérdeztem.

- Igen – hangzott a tömör, megdöbbentő felelet.- Mindenki változik.

- Anyám szerint az ő fia eltűnt. Mindig azzal traktál, hogy én nem AZ a Daewen Luminae vagyok, aki voltam.- a doktornő a kezemre tette kezét. Hallani lehetett megdöbbent nyögésemet.

- Mindenkinek joga van változni. – búgta – Lehet, hogy anyád másképp viszonyul hozzád bátyád halála óta…

„Bátyád halála óta” , zengett a fülemben. Nem akartam hallani, amint Mercutio-ról beszélnek.

- Nyilván észrevette, hogy zárkózottabb, csendesebb vagy. Szerintem ez a viselkedés normális dolog, ha az ember egy fontos hozzátartozóját veszíti el. Gondolom, anyád is más lett azóta. – várakozón nézett rám. Miután bólintottam, folytatta.

- Más lett, és te is más lettél. Anyád pedig elvakultan hisz abban, hogy téged egy démon szállt meg, és ez a démon elvitte az ő Daewenjének igazi lelkét. Pedig ez nem így van. Mivel ő is más szemmel viszonyul a dolgokhoz, téged is másnak lát. Igen, az reális, hogy más vagy, de ő ezt képtelen felfogni. Talán túlzok, de lehet hogy anyád ebben a szempontból nagyon-nagyon önző.

- Nem érti meg a bennem kongó ürességet – nyögtem ki. Abban a percben szerettem volna, ha kettészakad a föld, és elnyel engem. Arcomat kezeimbe temettem. Egy kezet éreztem a hátamon.

- Anyád szeret téged, Daewen.- suttogta csendesen a doktornő.

Nem tudom, mi válthatta ki belőlem ezt a reakciót, de a következő történt:

Felugrottam, és gyűlölködve néztem arra az emberre, aki hetente könnyebbé tesz engem egy problémával (legalábbis azon van). Rácsaptam az előttem álló kis asztalkára, és könnyeimmel küszködve ordítottam:

- Ne mondja ezt!

Sheil doktornő rémülten tekintett rám, ahogy arcom megkeményült, és rezzenéstelenül néztem magam elé. Halkan hüppögtem, majd köszönés nélkül kirontottam a váróba. Nena nem volt ott. Se anyám. Örültem, hogy egyedül lehettem e kis időre, míg hazaérek. Fényesen sütött a nap, mégis az én egemen szürke esőfelhők tomboltak. A lakás üresen kongott. Egy vállrándítással vettem tudomásul, hogy egyedül vagyok, s felrohantam a szobámba. Legnagyobb meglepetésemre, ott egy iskolatáska és egy nagy halom könyv fogadott. Felszaladt a szemöldököm, de több jelentőséget nem kerítettem az ügynek. Leültem asztalomhoz, s egyre nehezedő fejemet a falapra hajtottam.

Miért?, kérdeztem magamtól. Miért nem bírom elviselni, ha a szeretetről beszélnek?

***