Calais-ban két feszült hetet töltöttek.

Annak ellenére, hogy mindketten mentek volna a lehető leghamarabb, az útlevél kiállítására ennyit kellett várniuk, mivel egyedül a tranzitszálláson jutott eszükbe; lényegében mennyire felkészületlenül, sőt, meggondolatlanul hagyták el Párizst.

A pénz nem jelentett akadályt, de Parise nem szórta két kézzel. A legtöbb azért kell, hogy fontra válthassák, ha végre kiérnek a szigetországba.

E két hét alatt a kettejük közti kötelék, ha lehet, még szorosabbá vált. Hedonista életmóddal eltöltött napjaik folyamán Francis elmesélt a fiúnak mindent, elrablásának és megkínzásának történetét, halálfélelmét, mire a másik arca elkomorult, és szorosan magához ölelte a fiatalabbikat.

Ha valamelyikük megbántotta a másikat – erre ritkán került sor -, a mosolyszünet alig két percig tartott. Könnyed csókkal vagy érintéssel engesztelték egymást, s a végén ugyanoda lyukadtak ki…

Végigszeretkezték és –beszélgették ezt a két hetet, lényegében ki sem tették a lábukat a pici szállodából, mely fürdődobozaival és apró szobáival épp csak arra volt jó, hogy elrejtse őket a világ szeme elől egy darabig. A tulajdonos többször is felüzent, a szobák csupán egy napra nyújtanak otthont, ám Parise-nak mindig sikerült kiengesztelnie őt, valamint a szobalányt, akit szalasztott. Kit egy húsz-, kit egy ötveneuróssal.

Lényegében bármit megadott volna azért, hogy itt maradhasson; Calais sarkában, közel a komphoz, alig húsz percnyire. Este, ha igazán csönd van, hallani a tenger morajlását, mely csak még jobban ösztökéli az embert arra; menjen, és hátra se nézzen.

Az indulás napján, tizenhetedikén Parise-t hajnalban érte az ébredés.

A kényelmetlen, kemény ágyon feküdtek, ő háttal az ajtónak, karjai közt Francis. Édesdeden szuszog, talán még mosolyog is álmában.

A vörös hajú fiú röpke csókot lehelt annak arcára, majd kimászott mellőle, és az ablakhoz lépett. A tintafekete ég épp, hogy halványul, az óra fél ötöt mutat.

A szél tépi a fákat, mely a tranzitszálláshoz vezető út két oldalán szenvednek, recsegő törzzsel.  A város alszik, kóbor kutyákon és macskákon kívül semmi más nem mozog odakint.

- Mi az? – Francis, hirtelen felébredvén felfogta, hogy valaki hiányzik mellőle az ágyból. Tekintete Parise meztelen hátára siklott, aki hátrasandított rá.- Mi az? – ismételte a kérdést némiképp riadtabban, látva a furcsa fényt, ami a vörös hajú szemében csillogott, ám az csak elmosolyodott, és visszamászott mellé az ágyba.

- Semmi – felelt Parise, miközben elengedte az ablakpárkányt, és visszalépett az ágyhoz, majd letelepedett Francis mellé, és végigcirógatott a vállán. Amaz felült, és összevont szemöldökkel nézett rá.

- Nyugtalan vagy – állapította meg csendesen, mire a másik fiú megcsóválta a fejét.

- Igaz – sóhajtott.- Félek, Louis-t nem tudjuk megtéveszteni, ránk talál, és…

- Ne, hagyd abba – illesztette Francis a mutatóujját a szép ívű ajkakra.- Ne mondj ilyeneket. Órák kérdése, és magunk mögött hagyjuk Franciaországot, azon túl nincs hatalma fölöttünk, hisz épp te bizonygattad ezt.

- Nem mondhattam komolyan – tiltakozott Parise.- Sok dologról nem tudunk, Francis, borzasztó sok dologról. Akármennyire is rejtőzködünk, ő akárhol megtalálhat. El sem tudod képzelni, mekkora befolyása van. Egy csettintéssel el tudná intézni, hogy ő legyen az ország vezetője… Most elszöktünk, de hidd el, nyomoz. Két hetet adtunk neki, ez rengeteg idő. És ahogy ismerem, egy ilyen kis incidens után addig nem nyugszik, míg elégtételt nem vesz.

- Nem találhat ránk – Francis a fejét rázta, szemlátomást a maga megnyugvását keresve ebben a mozdulatban.- Képtelenség. Mi alapján kezdhetne kutatni? Nincs bankkártyánk, ami alapján elindulhatna a bankhálózaton. A telefonodat földhöz vágtad, amikor leszálltunk a vonatról Calais-ben. Ha lennének rejtett emberei, már léptek volna. Nem értelek, miért aggódsz, Parise? Holnap már nem leszünk itt… Biztos mérföldek választanak majd el tőle és minden rossztól, odakint új életet kezdhetünk, és…

- Nem, nem érted a lényeget – szakította félbe a vörös hajú, és megragadta a fiú vállait.- Az, hogy most átlépjük az országhatárokat, nem minden. Én ismerem Louis-t, és vele együtt a gondolkodását is. Számító vagyok, ezért ebben a koszfészekben kértem szobát… Louis nevét a legtöbb helyen ismerik, akármelyik városban, ám úgy véltem, itt talán nem. De Louis elszánt, és nem ismer határokat, mint mondottam volt. Akár már úton is van, hogy…

- Hagyd abba! – Francis fölpattant, és a falig hátrált.- Őrültségeket beszélsz! Egész tegnapig semmi bajod nem volt, mi történt most? Nem, nem, képtelenség – ajkába harapott, és belemarkolt a hajába.- Azt akarod, hogy féljek?

- Én magam is félek, Francis! – kiáltott rá a fiú.- Rohannunk kell, és nincs helye nyugalomnak!

- Már hogyne lenne! – replikázott Francis.- Mostantól nincs hozzánk köze.

- És a bosszú? Mit gondolsz, ölbe tett kezekkel ül, és nem csinál semmit? Nem, Francis, a dolog ennél sokkal bonyolultabb. Louis nem az a típus, aki szótlanul tűri a megaláztatást. Én magam pedig kis híján a földdel tettem egyenlővé mind őt, mind a drága barátait, mind a házát. Ezek olyasmi bűnök, amikért külön-külön is halálbüntetés jár, nemhogy együtt…

- Te megőrültél! – kiabált Francis, és a másik fiú látta, hogy arca könnyes.- Igen, megőrültél! Hát miért csitítgattál, nyugtatgattál eddig, hogy nem lesz semmi baj? Hazudtál tán, Parise? Igen, hazudtál? Minden hazugság volt? Akkor me…

A veszekedést hirtelen autókerekek gördülésének hangja szakította félbe. Francis megdermedt, és a következő pillanatban reszketni kezdett, mint a nyárfalevél.

A vörös hajú fiú az ablakhoz rohant. Szemei kerekre nyíltak, és egy kerek percig hang se jött ki a torkán a halálos rémülettől.

Ismerte azt a két fekete furgont, ami leparkolt a hotel előtt. Azokat az alakokat meg pláne, akik kiszálltak belőle.

- Parise, mondd, hogy nem – zokogta a fehér hajú fiú, ám a másik arca nem sok jót ígért.- Kérlek, mondd, hogy nem…

- Itt vannak – Parise ajkai lassan és vontatottan mozogtak, szinte csak lehelte a szavakat. Dermedten markolta az ablakpárkányt; hát sejtése mégiscsak beigazolódott. Tudta, hogy hosszú távon nem ér semmit az állandó inkognitó, és…

Nagyot nyelt, majd behúzta a függönyt, és Francis felé fordult.

- Öltözz fel, amilyen gyorsan csak lehet – közölte, és maga is hasonlóképp kezdett tenni. Őrült tempóban kapkodták föl magukra ruháikat. Parise a zsebébe tömte a maradék pénzt, valamint a két pisztolyt, majd amint a másik fiú is elkészült, megragadta annak reszkető kezét, és feltépte az ajtót.

Lentről beszédhangok szűrődtek fel; egy ingerült, férfihang és egy fáradt, határozott női. Parise gondolkodás nélkül tudta, mi a helyzet, és rohanni kezdett. A másodikról a harmadikra, és így tovább, míg föl nem ért az épület legfölső azaz hatodik szintjére.

A folyosón csend honolt, ám ők nem igazán törődtek a többi lakó álmának nyugalmával. Lélekszakadva végigfutottak az ajtók előtt, egészen a hátsó, piros csigalépcsőig, ami a kertbe vezetett, egyenest le. Parise kirontott, és már épp készült lefelé rohanni, amikor lábdobogásra lett figyelmes.

- Úristen – sírta mögötte Francis, és közelebb simult a fiúhoz.- Úristen, itt vannak…

A folyosóra abban a pillanatban kanyarodott be négy fekete ruhába öltözött férfi, kezükben shotgunnal, és feléjük indultak. Parise feltépte az ajtót, és megcélozta a lépcsőket.

Az ötödik emelet folyosója békésnek és sötétnek bizonyult, akárcsak a negyedik és a harmadik is. A másodikon viszont már a lépcsőfordulón akadályba botlottak.

- Ó, Castel-Jaloux – vigyorgott a párosra negédesen egy vörös hajú nő, akiben Parise fölismerte a múltkori lövöldözés első áldozatának, Pierre-nek a kedvesét.- Milyen megtisztelő a társaságod. Meg ne merészelj ütni, te féreg. A tetőn mesterlövészek tanyáznak… Nézd csak, milyen bájos.- bökött a fiú mellkasára. A pici, piros pötty láttán Parise ereiben megdermedt a vér.- Azt hiszem, ezt hívják úgy, hogy…

- Ostoba ribanc!- fakadt ki hirtelen Francis, és szinte szemmel láthatatlan gyorsasággal ugrott Parise elé, aki rémülten ragadta meg. A piros pötty az ő mellkasára vándorolt át. Ám Francis tántoríthatatlannak tűnt; egy jól irányzott ütéssel ajándékozta meg a nőt, aki elhajolt, és szitkozódva temette tenyerébe az arcát.

Mindenesetre abban a pillanatban rohantak tovább, és épp, hogy ki tudtak térni a lövés elől.

- A hátsó kertben! – kiabált a nő, amint felfogta, hogy áldozatai ismét szökni készülnek.- A kertbe menjetek, ti szerencsétlenek!

Parise leugrott a lépcsőről, és rohanni kezdett a tujákkal elkerített parkoló felé. Francis kissé lemaradva követte. Átmászni készültek, amikor újabb lövés dörrent el, és a fehér hajú fiú összeesett.

Parise a pillanat töredékén belül visszafordult, hogy megnézze, mi történt. Francist a combján érte a találat, hátulról, ám olyan erővel, hogy átszakította vékony, vézna lábát.

- Ne, hagyj engem – sírta, amikor Parise lehajolt hozzá, hogy a karjaiba vegye.- Ha most elfutsz, te legalább megmenekülsz.

- Nélküled nem megyek sehová – felelt a vörös, ahogy fölemelte.- De most fogd be, és koncentrálj a fájdalomra.

- Jaj, de bájos – a nő hangja közvetlen mögülük csendült fel, Parise pedig megpördült a tengelye körül. Már épp készült visszavágni, sőt, lőni, amikor észrevette, hogy körbevették, és mindegyik vagy gúnyosan nevetgél, vagy gyilkosan néz rájuk.- Mindenesetre itt a vég, fiúk.

- Kötve hiszem – Parise előrántotta a Magnumot, és lövésre készen fölemelte.- Mi vagytok ti, elitalakulat, akik Louis minden szavára pattannak?

- Nem – a nő hangjából szinte facsarni lehetett a megvetést.- Bosszúvágytól égő alattvalói a Mesternek, akiket megfosztottál szeretteiktől, mintegy pillanatok alatt.

- Ez borzasztóan szép – nevetett föl Parise.- De nekem kicsit gejl. – mereven a nő szemei közé nézett, és fölállította a pisztoly kakasát.- Nem lenne egyszerűbb tán, ha titeket is megölnélek, mondd csak?

- Hogy merészeled – sziszegte a nő villámló tekintettel.- Hogy van pofád ezek után még poénkodni, Castel-Jaloux?!

- Hacsak rátok nézek, nevetőgörcs fog el. Szánalmasak vagytok mind. – Parise kiköpött a fűre.- Most pedig…

- Mintha te nem lettél volna a társunk éveken át, te hazug! – bődült mögötte valaki, mire a vörös hajú fiú fölnevetett.

- Ugyan már – csóválta a fejét - , ugyan már. Az igazságra rádöbbenni csak nem olyan nagy bűn talán? Nektek is ez kéne, a tiszta harag. Louis megbabonáz titeket, a hatalmába kerít, és nem ereszt! Nem veszitek észre, hogy bohócok vagytok mind?

Abban a pillanatban az összes szektatag agya elborult. Ilyen mértékű álnokságot már egyik sem bírt elviselni; éhes farkasként vetették rá magukat a két fiúra. Ám mostani támadásuk merőben különbözött a Rue de Lacroix-itól, most nem csak puszta kézzel és haraggal mentek fegyver ellen, most bosszúvágy fűtötte mind őket, mind pisztolyuk csövét.

Parise a földre borult, hogy testével védje Francist. Érezte, hogy a haját tépik, ütlegelik és átkozzák. Megragadta a másik fiú kezét, és úgy szorította magához, ahogy csak tudta. Ám valamelyikük, nyilván, amelyik anno meglőtte, irdatlan ütést mért a bal vállára, mire felordított, és meggondolatlanul eleresztette a fiút. Két férfi megragadta Francis lábát, és hátrébb húzta, míg a másik kettő Parise-t kezdte ráncigálni.

- Francis! – a vörös hajú szinte tébolyultan kiáltott a fiú után, amikor a csapat elválasztotta őket, és megindult velük az ellenkező irányba. Mindkettő rúgott, üvöltött, vonaglott és szabadulni próbált, ám úgy tűnt, kevés sikerrel. A kezek sziklaszilárdan tartották őket, semmi esélyt sem adva a menekvésre, mellkasukon pedig a pici, piros pötty figyelmeztette őket arra, mi vár rájuk, ha elvesztik a fejüket. Parise szemeire vékony homályréteg telepedett, ám a fehér hajú fiút, esetlen, kétségbeesett kapálózását még mindig látta. A vörös hajú nő a gyomorszájába ütött, mire Parise előre görnyedt, és kis híján kihányta gyomrának csekélyke tartalmát. Ám amint magához tért, tekintetével ismét a másik fiú után kezdett kutatni.

- Ne reménykedj, Castel-Jaloux – recsegte a nő, és hegyes kis könyökét erősen a fiú bordái közé vágta.- Neked befellegzett, akárcsak az olcsó kis kurvádnak is.

Parise tiltakozni és őrjöngeni akart, ám az arcán egy kéz csattant. Bevágták az egyik furgonba, feje az autó padlójának csapódott.

Meleg vér csurgott végig a halántékán, érezte sós illatát. Ajkára nevetést csalt a vak, pánikszerű félelem, és így a rá mért ütéseket is könnyebben viselte. Ám egy idő után már minden fölöslegesnek tűnt; a fiú szédült, a semmibe zuhant, kezei próbálták megragadni a teste köré fonódó gomolyokat, hátha azokon megtelepedhet, és bevárhatja a szintúgy zuhanó Francist. Még most, félholtan is a fiún járt az esze, vajon őt is így ütlegelik a másik furgonban? Ennyire édes tán a bosszú?

Emlékezett, mit érzett ő akkor, amikor szitává lőtt több tucat embert. Ó igen, édes ám a bosszú, de még mennyire!

Valaki nevet, és most belérúg.

Már annyira mindegy.

Minden mindegy.

Menny vagy pokol, ég vagy föld, halál vagy élet… Nagy szavak, amelyekkel mindig is utált hadonászni. Nevet, ő is nevet. Foga az autó padlóját karcolja, érzi ajkán, nyelvén, szájában a sár undorító, semmihez sem hasonlítható ízét.

Meleg érzés kúszott szét a tarkójában. Vér? Ki tudja, kit érdekel.

Mindenesetre… Most…

Aludnia kell… Aludnia, és talán föl sem ébrednie…

Az ütések abbamaradtak, ahogy Parise eszméletét vesztette.

*

Vakító, fehér fénnyel világított, fehér falú és padlójú szobában ébredt, s mivel időérzéke teljesen szétfoszlott, fogalma sem volt, mennyi idő után.

Azon kívül, hogy látta maga mellett Francist, és érezte az összes ütés helyét és erősségéhez mérten a belőlük eredő fájdalmat is, nem tudta, mi történt, mi van vele, hol van.

Szemközt, a falon, széles tükörablakot pillantott meg, mire közelebb rohant, és ököllel kezdte ütlegelni.

- Parise… - duruzsolta valahonnan egy simulékony, mély férfihang, mire a vörös hajú körbejáratta tekintetét a gumiszobán, mintha csak illanó lepkét próbálna megtalálni.- Parise…

- Mit akarsz? – kiabált a fiú, majd ismét a tükörablak felé fordult, mi több, teljesen hozzásimult. Próbált átlátni rajta, hátha megpillantja az elégedetten vigyorgó Louis arcát, ám akármennyire is erőlködött, sötét csillogáson kívül semmi mást nem látott.

- Ó, szervusz, Parise – nevetett a férfi.- Roppant nagy örömmel szolgálsz, hogy ismét találkozunk, remélem tudod.

- Undorító vagy – morrant a fiú, és elfordult a tükörtől. Eközben Francis is felébredt; most hozzá lépett, oltalmazóan átölelte, és megvizsgálta a sebét. Egészen meg is lepődött, hogy rendbe tették.

- De drágák vagytok – Louis megintcsak nevetett, a tény pedig, hogy nem látja, kezdte az őrületbe kergetni a vörös hajú fiút.- Igen, kitisztítottam a sebét, mint látod. Fájlaltam volna ilyen banális módon, vérveszteség miatt elveszíteni.

- Hát még mindig nem adtad föl? – vágott vissza gúnyosan Parise.- Gondolom, most szörnyen büszke lehetsz magadra. Mindenesetre ha már így itt vagyunk, ugyan áruld már el, hogyan találtál rám… Csak hogy ha véletlen túlélném ezt az egészet, máskor előre számítsak.

- Nem fogod túlélni, Parise – jelentette ki tárgyilagosan a férfi.- Ahogy ő sem. És most, ha kicsivel is kevesebbet jelentenél nekem, mint akármelyik patkány, gondolkodás nélkül lelőnélek. De mégis, elárulom neked, mi történt.

- Micsoda kegy… - szűrte a fogai közt Parise, megpróbálva egyetlen grimaszban kifejezni a benne létező összes megvetést. Louis nevetett; szinte megrészegítette a mámoros öröm, hogy sikerült elkapnia a fiút, és most már csak percek választják el attól, hogy lássa, ahogy kiszenvednek.

- A pénzem – felelte végül, és ahogy ezt kimondta, Parise szemei hatalmasra nyíltak.- Hát nem emlékszel? Titkos jelet rejtek az összes bankóba, ami a kezeim közé kerül. A hamisítványtesztelő gépek ezeket nem érzékelik, így nyugodtan csinálhatom, aminek következtében kideríthetem, hogy hol és mikor fizettek utoljára az én pénzemmel. Te pedig, kedveském… Nos, nem épp szerényen fosztottad ki készpénzkészletemet, így nem volt nehézség rád bukkanni. Hát látod, erről beszéltem, erről az angyali naivságodról… Meggondolatlan vagy, és ezzel a vesztedbe rohansz, Parise. Őt pedig húzod magaddal.

- Büszke lehetsz magadra – felelt a vörös hajú dühödten, miközben a zokogó Francist ölelte.- Neked más nem számít örömnek, csupán a lelki terror és a nyomor megteremtése. Te sorsokat akarsz a pusztulás útjára terelni, hogy belőlük meggazdagodj, és tökéletesíthesd az életedet. Pióca vagy, undorító élősködő, egy féreg. Velem is ezek a terveid, mondd csak? Bár kötve hiszem, nem elégszel meg a mentális kínzással. Neked vér kell, Louis, ó, igen, vér. Hát nem kaptál eleget a múltkor? – Parise összevonta a szemöldökét, miközben egyre hangosabban és haragosabban beszélt.- Még akarsz, még, még, még?

- Parise – Louis hangja fenyegetően halkká, és leheletnyit idegessé vált.- te elpusztítottad mindazt, ami számomra kedves, és elszakítottad tőlem azokat is, akiket szerettem. Leromboltad, amit keserves évek alapján építettem, aminek az egész életemet szenteltem, meggyaláztad, akár egy ingyen fölajánlott testet, utána pedig le is köpted és meg is rugdostad. Fölbolygattad az állandó rendet, félbeszakítottad a Gyűlést, ellene szegültél barátaidnak, de legfőképpen nekem, akit szerelmednek vallottál. Hát ezek után mit vársz, mosolyogva ölellek keblemre, és megbocsátok?

- Nem, tudom, hogy a vérünket akarod – felelt Parise.- Csupán azt a fájdalmat akarom még okozni neked, hogy csalódj bennem.

- Már megtörtént – Louis hangja egy pillanatra sértetté, sőt, szomorúvá vált.- Olyasmit tettél, Parise, amire életemben nem gondoltam, hogy képes lennél rá. Szertefoszlott minden, minden, ami kettőnket összeköt… Nem tartozol hozzám, és ezt önnön erődből érted el. Büszke vagy magadra, mondd csak?

- Akárcsak te – Parise a földre köpött, majd felpattant.- Annyira szeretsz, Louis, annyira hihetetlenül vágysz rám, és most mégis ellent mondasz magadnak? Hát összeférhet szeretet és gyűlölet, mondd? Hogy vágyhatsz valaki halálára, akit szeretsz? Ezek olyasmi ellentmondások, amiket még senki sem próbált megmagyarázni.

- És te pont tőlem várod, hogy ezt elmondjam neked? – háborodott föl Louis.- Nevetséges! Egy pillanatig is azt hitted, hogy szeretlek? Hasznom származott belőled, amíg nem változtál ilyen makaccsá és önfejűvé. Eddig viszont én neveltelek, én terelgettelek az úton, és őszintén szólva hálás lehetnél mindazért a neveltetésért, amit…

- Ezt nevezed te neveltetésnek? – nevetett hitetlenkedve a vörös hajú fiú.- Hát van képed ezt neveltetésnek nevezni, igazán? A seggem kellett neked, a bájos arcom, és a temérdek, vörös hajam, valamint a butaságom, amivel követtelek és hódoltam neked. Te nem nevelni akartál, te baszni akartál és a hatalmadat akartad biztosítani énáltalam, ne is próbáld ezt másképp megmagyarázni. A puszta véletlen, hogy belém szerettél… Bár bocsánat, az előbb cáfoltál rá erre.

- Mert te talán nem szerettél engem! – kiabált Louis.- Most borzasztó nagynak és dicsérnivalónak képzeled magad, hogy átvertél, kis híján elpusztítottál, és megszöktél, igaz? „Megtaláltad igazi önmagadat”, nemdebár? Röhejes vagy, annyira, mint az óvodások vitái.

- Aki téged szeretett, az nem én voltam – felelt Parise kimért hangon.- Az az volt, akit te képzeltél az én helyembe, és akivé változtattál.

- Tehát tiszteltél – nevetett Louis.

- Dehogy tiszteltelek, miért tettem volna! – vágott vissza a másik fiú.- Téged tisztelni fölér egy öngyilkossággal, Louis. Őrült vagy és perverz, önző és hedonista, és annyira elszakadtál ettől a világtól, hogy még nekem is fáj nézni a hanyatlásodat.

- Nem hiszem, hogy én hanyatlanék – Louis hangjából érezni lehetett, hogy készül a tárgyra térni.- De megbocsáss, nem érdekelsz már annyira, hogy hosszasan csevegjünk. Reményeim szerint észhez tértél, és tudod, hogy ez az utolsó alkalom arra, hogy elérd, valaha is megenyhüljek irányodban. Innen nincs menekvés, Parise. Biztonsági kamerák tucatjai figyelnek, és automata lőfegyverek… Ne, ne keresd őket, úgyse vennéd észre. Ha szabadulni akarsz, most engedelmeskedsz. Ha engedelmeskedsz, elengedlek, és ígérem, többé nem látsz, nem kereslek, és nem szólok bele az életedbe. Nos, mit válaszolsz?

- Mégis melyik kérdésre?- morrant Parise, miközben gondolatainak fogaskerekei beindultak, hogy kiötöljenek valamit. Át kell verni Louis-t, ehhez pedig gyengeségeit kell célozni.

- Azt akarom, hogy öld meg – jelentette ki a férfi határozottan és ellentmondást nem tűrő hangon.- Ha őt megölöd, te szabad vagy. De ha nem, hát mindketten itt végzitek, és úgy haltok meg, hogy senki sem tud rólatok.

Parise döbbent szemeket meresztett a tükörablakra, majd Francis felé fordult, aki hasonló, megrökönyödött arckifejezéssel bámult maga elé. Mindeddig csöndesen hallgatott, ha lélekben föl is készült sorsára, ám most, hogy valaki ezt színtisztán kimondta előtte, érezte is a dolog súlyát.

- Megtagadom – felelt Parise szinte azonnal.- Inkább robbantsd ránk ezt az épületet, habár azt se tudom, hol vagyunk, de nem ölöm meg.

- Ó, és vajon miért nem? – duruzsolta Louis, mire a vörös hajú kezei ökölbe szorultak.

- Mert szeretem – mondta végül remegő hangon.- Jobban, mint bárki mást. Képtelen lennék bántani, nemhogy megölni.

- Úgy, hát megteszem helyetted én. Nézd csak… Milyen csinos. Hol állna neki jobban? A homlokán… - Francis szemei között hirtelen megjelent egy pici, piros folt.- Vagy a nyakán… - vándorolt át lassan az arcon.- esetleg a szívén? – míg végül megállapodott a mellkasa fölött. Parise riadtan nézett a fiúra, aki a földbe próbálta mélyeszteni az ujjait, kevés sikerrel. Akármelyik pillanatban meghalhat – a világ összes problémája pedig most teljes súllyal szakad a nyakába. Abban a pillanatban eszébe jutott valami.

Célja immár nem a szökés volt; fájdalmat akart okozni Louis-nak, embertelen fájdalmat, melyet még ő is képtelen elviselni. A tükörablak felé fordult.

- Megteszem – jelentette ki, és a szíve majd’ megszakadt, amikor hallotta, ahogy Francis felnyög mögötte.- Megteszem, csak mondd meg, hogy.

- Egy csinos kis szekrényt látsz a bal hátsó sarokban – duruzsolta Louis, és a vörös hajú fiú elképzelte, ahogy lábait a vele szemben lévő asztalra pakolja, és elégedetten hátradől a fotelében. Eközben egy pillanatig se hitte, hogy a férfi ugyanolyan feszülten követi az eseményeket a tükörablak túloldaláról, mint amilyen ingerülten ő cselekszik most. - Húzd ki a felső fiókját.

Miközben elhaladt Francis mellett, sokat mondóan ránézett, mintha így akarná üzenni; ne félj.

Ám a fehér hajú fiún látszott, úgy retteg, mint még az életben soha. Tekintetével kísérte Parise-t, aki a szekrénynél megtorpant, és úgy tett, ahogy azt Louis mondta.

Fekete selyempárnán fekvő tőrt pillantott meg, úgy negyven centis pengével, amit könnyedén a kezébe kapott, és érdeklődve megforgatta.

- Jó fiú – susogta Louis, Parise pedig szinte látta maga előtt önelégült mosolyát.- Nagyon, nagyon jó fiú vagy, Parise. A legfontosabb a kezedben van. Már csak annyit kérek, hogy szúrd le, és okozz neki minél több fájdalmat. Élvezni fogod… Akárcsak én. Hidd el, hogy élvezni fogod; ragadozónak neveltelek, és ezt az ösztönt senki sem öli ki belőled. Csak csináld már.

Parise arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, pusztán tehetetlen beleegyezést és őrült félelmet. Amint a fehér hajú fiú elé térdelt, alig bírt annak szemeibe nézni; Francis hitetlenül bámult rá. Aztán egy pillanat alatt megváltozott az arca; szemlátomást megértette, miről van szó. Nyelt egyet, majd összeszorította a szemeit.

- Csináld – suttogta, miközben az első könnycsepp végiggördült az arcán.- Te legalább megmenekülsz.

- Ne hidd el neki, amit mond – válaszolt Parise.- Hazudik. Ezt egyikünk sem éli túl. Ha végzek is veled, ő nem elégszik meg ezzel. Tudom, hogy tartogat valamit a számomra is. Most inkább végzek mindkettőnkkel…

- Megőrültél! – Francis riadtan kapott a fiú karjai után, és megszorította őket.- Hogy gondolhatsz ilyenre! Ne…

- Szeretsz engem, Francis? – szakította félbe a vörös hajú, mire az említett közelebb húzódott hozzá, és bólintott.- Mondd ki, szeretsz, Francis?

- Szeretlek – felelt a fiú, és végigsimított a fiú arcán.-, és jót akarok neked. Ölj meg, és légy szabad, Parise.

- Hogy tudnám megölni azt, akit én is ugyanúgy szeretek? – suttogott Parise, és az ő arcán is végigcsorogtak az első könnyek.- Nem vagyok rá képes, Francis, ezt senki sem várhatja el tőlem.

- Hát megteszem akkor én – a fiú kezei már kaptak volna a tőr után, ám a másik még épp időben rántotta el a kést.- Parise, ez nem mehet így örökre. Nekem most meg kell halnom, akármennyire fáj is, de te általad. Én nem félek a haláltól, se attól, ami utána van… - Francis arcán halvány mosoly kúszott szét.- Csupán a fájdalomtól félek, és magától a félelemtől.

- Meneküljünk el – könyörgött Parise, habár tudta, hogy őrültség az, amit mond.- Fussunk el, Francis, rohannunk kell…

- A verseny véget ért.

- Nem! – tiltakozott Parise, és megrázta a fejét.- A verseny sosem ér véget!

- A földön egyszer véget ér – Francis a kezei közé fogta Parise fejét, és elmosolyodott.- De mi ketten sosem szakadunk el egymástól. A világok határai és az univerzum olyan kevésnek tűnik most. Miért hiszed azt, hogy a halál után nem létezik semmi? Tévedsz, Parise. És habár én magam sem tudom, mi vár ránk a földi elmúlás után, hiszek benne, hogy valami édesebb, könnyedebb világba kerülünk át…

- Szeretlek – Parise felsírt, talán életében először.- Úristen, Francis…

Azonban a fiú ajkai betapasztották a száját. Először vad és szenvedélyes csók volt, annak tudatában váltott, hogy két pillanaton belül elválasztják őket egymástól, míg végül lelassult és érzelmessé vált, hogy az utolsó csók fogalmát méltóan kielégítse.

Parise nem bírt elszakadni a fiútól. Magához ölelte, forrón és szenvedélyesen, mintha csak eggyé tudnának válni, s így mindketten megmenekülhetnének; túrta a haját, simogatta, ahol csak érte, harapta, ízlelte, minél többet akart, hogy örökre emlékezhessen rá.

Végül a fehér hajú fiú húzta el a fejét, és egy hosszú percig ránézett szerelmesére. Amaz dermedt mozdulatlansággal térdelt vele szemben, kezében a tőrrel. Francis lesütötte a szemeit.

Lassú és érzelmes pillanatnak tűnt, ám…

Még mielőtt Parise fölfoghatta volna, mi is történik igazából, a fiatalabb fiú megragadta azt a kezét, amelyben a tőrt tartotta, és teljes erejéből belevágta a saját szívébe.

- FRANCIS! – a vörös hajú fiú megszállott üvöltést hallatott, ahogy látta, az oly imádott arc fájdalomba torzul. Megpróbálta kiszabadítani a kezét az ujjak fogságából, ám Francis még erősen szorította. Látta, hogy a fiú keze megremeg, ajkán vér csurog ki. Erőlködve felé fordította a fejét, és reszketeg mosolyra húzta a száját.

- Ne, ne beszélj – Parise könnyei rápotyogtak a fiú arcára.- Tudom.

Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy Francis utolsó erejéből nagyot ránt a tőrön, ami átmetszette a szívét, és átlós ívben lesiklott, egész a gyomra alá. Szemei még mindig Parise arcát fürkészték, az élet utolsó szikrái épp távozóban voltak. Ajkai halványultak, ahogy arca is, a hosszú, széles vágásból dőlt a vér.

Parise érezte, hogy megremeg, amikor a szorítás elengedte a csuklóját, és keze erőtlenül hanyatlott alá. A véres tőr kihullott ujjai közül, ám most nem is ezzel törődött leginkább. Magához ölelte az élettelen testet, és a fehér, kócos tincsekbe zokogott. Érezte, mennyire nehéz, mennyire merev, milyen gyorsan hűl ki.

És mindez miatta történt. Az egészről ő tehet. Francis meghalt, igen, megölte magát, és minden bizonnyal átkerült abba a szebb és édesebb világba, amiről mindig is álmodozott. Parise magához szorította, és sírt. Nem bírta abbahagyni.

Az egészről ő tehet.

Abban a pillanatban tudatosult benne, hogy ő talán még Louis-nál is rosszabb. Ő nem szánt szándékkal, hanem tudatlanul gyilkol, pusztítja a lelkeket, ám megtagadott mesteréve ellentétben az áldozatait megsiratja, és nem meggyalázza.

Eltávolodott a fiútól, és könnyes szemeivel az élettelen szemekbe nézett, melyek még mindig őrá meredtek. Ajka megremegett, majd ismét közelebb hajolt, és forró csókot nyomott az élettelen, hideg szájra. Ahogy megérezte a vér ízét, csak még erősebb keserűség öntötte el a szívét. Emellett pedig tisztázódott benne mindaz, amit tennie kell.

- Büszke vagyok rád, Parise – szólalt meg Louis sok idő után először.- Fölajánlottam neked, hogy megöld saját életedért, te pedig megölted. Önző egy szerető vagy, azt kell mondjam.

- Valóban? – Parise ajkára a dühöngő őrültek mosolya kúszott, miközben egyre közelebb lépkedett a tükörablakhoz, tekintetével még mindig Louis után kutatva. Aztán ahogy hirtelen előkapta zsebéből a Magnumot, és a halántékához emelte, meghallotta Louis zihálását a mikrofonon keresztül, ami csak még jobban ingerelte.

- Parise… Parise, mit… Tedd azt le…

Abban a pillanatban lövés dördült, és a tükörablakra vér fröccsent. Louis fölpattant, és kirohant a kihallgatóteremből, a folyosóra érve pedig rögtön a fehér szobába rontott.

Francis élettelen testét kikerülte, egyenest Parise-hoz száguldott, és letérdelt mellé.

Ám elkésett. A fiú őrült mosolya, mely az arcára dermedt halálakor, megrémisztette.

Egy darabig még nézte szerelme mozdulatlan vonásait, majd lehunyta a szemét.

Megremegett a válla.

*

- Titkos haláleset Párizs külvárosában – olvasta hangosan a férfi a kezében tartott újság főcikkét.- Két fiatal férfitestet találtak a minap a rendőrök, egy mindezidáig ismeretlen, ám szemlátomást csúcstechnikával működtetett irodaház alagsorában. A kettős gyilkosság áldozatai alig húsz évesek, az egyikkel golyó végzett, a másikkal pedig halálos kardcsapás. A rendőrség pillanatnyilag is nyomoz; a főkapitány, Jean-Michel Langlois azt nyilatkozta, az ügy érdekében mindent bevetnek. A területet lezárták, a tanúkat jelenleg is kihallgatják. Blablabla. – Louis fáradtan dobta odébb az újságot, és kinyújtózott. A reggeli nap besütött a szállodai szoba ablakán, megvilágította a fehér baldachinos ágyat, a rajta heverő, sötét ruhákkal együtt, melyek tulajdonosa, egy fiatal, vörhenyes hajú fiú most hirtelen feltűnt a fürdőszoba irányából, és amint meglátta Louis-t, elvigyorodott.

- Gyere ide – dorombolta az idősebb, mire az egy szál törölköző által takart fiú rögtön rávetette magát. Egy hosszú csók után Louis az orra alá tolta az újságot.

- Szeretnél ilyen sorsra jutni? – kérdezte, majd vigyorogva figyelte a helyes kis arc változásait, miközben a fiú a cikket olvasta.

- Miféle faszság ez?- fordult aztán felé új játékszere.- Amúgy meg ki az az őrült, aki ilyen sorsra szeretne jutni?

- Ez hosszú és bonyolult – cirógatta Louis a fiú hátát.- De úgy látom, te az értelmesebbikből való vagy. Ígérj hát meg nekem valamit.

- Bármit – vigyorgott a fiú, miközben elnyúlt Louis-n, és csábítóan ránézett. A szőkeség kisimított a vöröses tincset annak arcából, majd nagy sokára megszólalt:

- Soha nem teszed be a lábad a Blanche-ba.