A Louis lakosztályába vezető ajtót két pillanat alatt betörték. Amíg Francis összekapkodta ruháit, és felöltözött, Parise azon volt, hogy az éjjeliszekrény fiókjából minél több bankót markoljon ki, és tömjön a zsebébe. Emellé úgy gondolta, okos lenne tartaléktárakat is magával vinnie, valamint egy fegyvert Francisnak, így rohamléptekben átvágott a szoba másik felébe, és feltépte a másik szekrényt.

- Fogd – dobott Francis felé egy Revolvert.- És vigyázz rá.

- Parise…

- Ne, nem most, pillanatokon belül itt lesznek – sürgette a fiú.- Gyerünk, gyerünk, öltözz már! Úgy, ne hagyd azt a kurva sálat, csak jó melegen, ne, nem érdekel, hogy nézel ki, gyere már! Azóta már…

Nem tudta befejezni, ugyanis mindketten hallották, ahogy a folyosó ajtaját valaki fölfeszíti, és lábak kezdenek robogni a lakosztály felé. Az ajtóhoz sebtében tákolt védőgát pedig minden volt, csak hosszú távon stabil nem.

Parise a másik fiú mellett termett, és húzni kezdte magával. Szélesre tárta az ablakot, mely a sötét, vak kertbe vezetett, és gondolkodás nélkül kiugrott, majd visszanyúlt, hogy segítsen a fiúnak is. Annak lábai megroggyantak, amint a gyepen landolt, és kis híján összeesett, ám Parise az utolsó pillanatban megragadta.

Az ajtóhoz támasztott fotel ingadozott, az egyik lába megreccsent. Nem fájón, de előjeléül egy hosszabb, hatásosabb törésnek.

- Gyerünk – susogta Parise.- Tudsz járni?

- Attól függ, mennyit.

- Tíz perc gyalog a kert vége, rohanvást öt se. Tudsz futni?

- Nem hiszem.

- Pedig most futni fogsz – a faláb megreccsent, és a fotel kis híján előredőlt, Parise pedig rohanni kezdett, húzva magával a botladozó fiút.- A fákig bírd ki, onnan már nem találnak meg. Csak a fákig, Francis!

- Nem… Nem bírom…

A vörös hajú fiú halkan káromkodott, majd visszanézett egy pillanatra. Még nem jutottak be. Lehajolt, és a karjába kapta Francist, aki átkarolta a nyakát, feje a vállára hanyatlott. Ha nem lélegzett volna olyan szaporán, és Parise nem hallotta volna a fojtott sírást, meg lett volna győződve róla, hogy haldoklik.

A ház távolodott, összement, egészen eltörpült, ahogy a fiú, vissza-visszanézve haladt előre a hótól csillogó gyepen. A fák viszont közeledtek, azon túl pedig szabadság vár rájuk.

Igen, szabadság.

Megszökteti a fiút, elégtételt tesz, és csalódásával halálos fájdalmat okoz Louis-nak. Erre a gondolatra felélénkült, és gyorsított.

- Látjátok őket? – kiabálta valaki az irodában. Parise-t nem érdekelte, kicsoda. Lehetett akárki, most mindegyiknek halált kívánt.- Látjátok őket????

- Volt idejük elmenekülni – felelt egy másik.- A zár lassan engedett, és a portól is alig látni. Képtelenség ebben az éjszakában megtalálni őket. Pillanatok kérdése, és leereszkedik a köd.

- Meg kell ölni őket – ez Louis volt.- Még ma. Mielőtt kijutnak a területről.

- De uram…

- Nem érdekel! – dörrent a Sértett Mester.- Kifelé, mindenki, aki életben van, kifelé! Megkeresni őket, megölni őket… Az idegeim, jaj, az idegeim… Most, kifelé, kifelé!

Parise bevetette magát az égig nyúló fenyők közé, és mélyen belélegezte a friss gyantaszagot. Tekintetét, akárcsak a vadászó macska, úgy járatta körbe, hogy ráleljen az útra, az apró, sötét kis ösvényre, ami kivezet innen. Egészen a belváros pereméig nyúlik, onnantól pedig nyert ügyük van.

Hirtelen megreccsent egy ág a közelben, a fiú pedig megtorpant. Odahúzódott az egyik vastag fa törzséhez, és visszafelé kémlelt, a parkba.

Nem közeledett senki, legalábbis nem látta. Nyilván hallucinál, ez a félelem megőrjíti.

- Parise… - Francis hangja fáradt, száraz volt.- Parise, hol vagyunk?

- Hamarosan… Bírd ki – felelt a vörös hajú fiú.- Mindjárt itt a város.

- Hová viszel?

- Biztos helyre, ahol nem talál meg egyikük sem. Megóvlak tőlük, ne félj. Ó, hogy mit szabadítottam rád! Ezt sosem…

- Hagyd abba – Francis egy pillantásával elhallgattatta.- Valaki jön.

És valóban, az ágak tovább recsegtek. A fehér hajú fiú azt kérte, tegye le, s mikor talpra szökkent, előrántotta az újonnan szerzett pisztolyt.

Parise mindkét kezét lövésre emelte, várva, ki a következő áldozat. Egyelőre a halvány, gomolygó párán kívül semmit se látott, ismeretlen szagot a gyanta és a tűlevél mellett nem érzett. Az ágak recsegtek… Már egész a közelből.

Francisra nézett; a fiú remegett, de lőni készült.

Lehet, hogy ő látja…?

Mindenesetre másik keze se maradt tétlen. Tőrt rántott elő, azt a tőrt, mellyel kis híján az ő vérét vették, és rámarkolt. Okos fiú, gondolta Parise, miközben halványan elmosolyodott.

Reccsenés, közvetlen balról. Az alak nyurga, rövid, sötét hajú, már üvöltene…

A tőr azonban elállítja a szavát. A homlokából áll ki, tövig belemélyedve.

Francis pedig mosolyog.

- Mehetünk.- a vörös hajú fiú halkan nyögött, amint a fiú szemei rávillantak.- Rohanjunk, Parise.

*

Francis ereje, olybá tűnt, csal pár pillanatra tért vissza.

Alig hagyták maguk mögött a holttestet, a fiú sípoló tüdővel megtorpant, és egyik kezével mellkasához kapott, míg a másikkal biztonságot és stabilitást keresve átkarolta a legközelebbi fát. Parise azonnal mellette termett, s habár összeszorult a szíve, látván a megfáradt arcot, tudta, hogy erre most nincs idejük.

- Francis – susogta, miközben szelíd erőszakkal lefejtette a reszkető, fehér ujjakat a fenyő törzséről.- Francis, nem állhatunk meg. Gyere, mindjárt kiérünk, odakint már nem kell rohannunk…

- Örökké rohanni fogunk – lihegte a másik fiú hitetlen, erőtlen nevetéssel.- Ameddig élünk, rohanunk, Parise, ez a mi sorsunk. Erre vagyunk kárhoztatva, te, meg én. Sosincs megállás, Parise, rohannunk kell…

- Bassza meg! – szisszentet a vörös hajú, amikor Francis hirtelen megmerevedett, egy utolsót, halkat sóhajtott, majd egész testsúlyával Parise-ra zuhant. Amaz a zsebébe csúsztatta pisztolyát, és mielőtt mindketten fölborultak volna, átnyalábolta a pehelykönnyű, eszméletlen fiút.

- Hát te is jókor időzítesz, az biztos – morogta, ahogy fölemelte Francist, és folytatta volna az útját, amikor vállába erős fájdalom hasított.

Persze, már majdnem el is felejtette, a sebe. Amint biztonságban vannak, ki kell tisztítania… Lehet, hogy már most elfertőződött. Nem tudta, milyen mélyre hatolt a golyó, mennyi húst tépett ki, és ő mennyi vért vesztett, ám nem is foglalkoztatta a dolog – még talpon bír maradni, képes járni, és egyelőre józan esze birtokában is van.

Most az a legfontosabb, hogy Francist kiszabadítsa.

Szíve a fülében dübörgött, vére zsizsegve tolult a fejébe. Ki tudja, hányan vannak körülöttük, mennyien követik őket – ki kell jutniuk, amilyen gyorsan csak lehet, hisz még védekezni sem tud így, hogy mindkét keze foglalt, balja pedig akármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot, az azt ért lövés miatt.

Létezhetetlen, hogy itt bukjon el, egy karnyújtásnyira a hőn áhított szabadságtól. Ha kilép az erdőből, felszívódik, mint a kámfor, és soha többé nem tér vissza.

A tudat azonban, hogy egy lapra teszi föl a maga és Francis életét is, a szemben ülő játékos pedig a halál, megrémítette kissé.

Már szépen alakult a fejében a menekülés utolsó fázisának terve, és úgy vélte, meg is valósítható az, amire gondolt, ám Louis titkos kapcsolatairól és kémeiről még neki sem beszélt.

A veszély lényegében akárhol leselkedhet rájuk, és egész váratlanul is támadhat.

A fiú sóhajtott, és erősebben szorította Francist. A fenyves tisztult, a város zsibongása már egész közelről hallatszott.

Senkijük sem maradt, csak egymásra számíthatnak. Ha élni akarnak, meg kell szakítani az összes többi kicsinyes kapcsolatot is az emberekkel, és a új ismerősök előtt hallgatniuk kell.

Új ismerősök? Parise felnyögött. Egyáltalán kijutnak innen?

A következő pillanatban a száraz tűlevelekkel borított földet latyakos beton váltotta föl. Út előre és hátra, vagy ha úgy tetszik, balra és jobbra. Utcalámpák, segélytelefonok az autópálya mellett. A tábla szerint a belváros innen másfél kilométer.

Észak felé – bár lehetett kelet, dél, és nyugat is – sínek futnak. Rozsdásak, régiek és lassan használhatatlanok, mégis, Parise kis híján elsírta magát, amikor meglátta őket.

- Igen, Francis, rohanunk – suttogta, miközben kisimított egy tincset a kábult fiú arcából.- Rohanunk a sínek mentén, itt hagyjuk ezt a várost. Elhajózunk.

*

A nő, aki fölvette őket, nem kérdezett semmit. Szűk szavú, angol fiatalasszony volt, csekélyke franciatudással, ám amennyit beszélt, abból Parise megértette, hogy nyelvet tanulni utazott Párizsba, és amúgy Londonban lakik.

Halkan szólt valami a rádióból, de úgy tűnt, a sofőr maga sem törődik vele igazán. Csak az utat fürkészte, ujjai görcsösen markolták a kormányt, az ajka szélét rágcsálta.

Tekintete olykor a hátsó ülésen tanyázó Parise-ra villant a visszapillantó tükörből, és még mielőtt találkozhatott volna a fiúéval, azonnal visszasiklott a motorháztetőre.

Parise szinte másodpercenként tekintgetett hátra, nem követik-e őket. Akkor is kicsire húzta magát össze, amikor valaki a szembe jövő sávban húzott el mellettük. Mindeközben Francist cirógatta, aki ébredezni látszott.

Néha kinyitotta a szemeit, és ködös pillantással körbenézett. Többször megpróbált felülni, de Parise minduntalan visszanyomta az ülésre, ő pedig nem igazán tiltakozott.

Kimerült és gyenge volt, és még mindig a sokk hatása alatt állt. Parise nem is erőszakoskodott, nem próbálta beszédre bírni; nyugtatta és csitítgatta ameddig utaztak, a szótlan nővel pedig egyáltalán nem foglalkozott.

Az idő hajnali kettő, maximum három körül járhatott. A városban ennek ellenére a szokásos nyüzsgés fogadta őket; a színes fények a mísz angol nő arcára is halvány mosolyt festettek, valamint Parise-t is fölélénkítették.

Az ablak mellé könyökölt, és sóvár mosollyal nézett ki Párizsra, élete örök szerelmére, melyet most elhagyni készül, minden bizonnyal örökre.

A Champs-Elysées, az Eiffel-torony, a Louvre, a Tuileries, a Notre-Dame és a Quartier Latin… Egyáltalán nem így képzelte el a búcsút.

Egy nyugodt és békés Párizstól akart elköszönni, mintha csak a város sírjánál állna, és temetné. Úgy vélte, távozásakor a város meghal – az ő számára legalábbis mindenképp -, és minimum csalódni akart benne, hogy ne akarjon visszajönni.

Mert ha egyszer elhagy valamit, azt örökre teszi. A megingás gondolatától is rosszul van, pláne a visszatéréstől. Menekülni, a folytonos nyugtalanságba menekülni, városokat pusztítani sorban… Ameddig nem marad helye a világon.

Akkor már csak egy állomás maradt.

*

- Két jegyet Calais-ba a 03:27-es vonatra – Parise bőrkabátja gallérja mögé rejtőzött, és miközben jegyet vásárolt, egy pillanatra sem vette le a tekintetét a közeli padon összekuporodó Francisról.

- Harminckilenc-hetvenöt – a szemüveges, idős nő mogorván tépte le a jegyeket, amiket a pénztárgép lökött ki magából.- Huszonnyolcas vágány.

- Merci – biccentett kimérten a vörös hajú fiú, majd miután fizetett, és zsebre vágta a jegyeket, Francishoz lépett. Amaz még mindig homályos tekintettel nézett rá, de határozottan mosolyogni próbált, amint Parise közel csusszant hozzá, és mélyen a szemébe nézett.

- Hová megyünk?- suttogta a fehér hajú fiú, mire Parise ajkaira is mosoly kúszott. Egyik karjával átkarolta a törékeny testet, és miközben Francis hozzá simult, végighúzta kezét a zilált tincseken.

- Calais-ba – felelt végül pár pillanat hallgatás után, ameddig a Gare du Nord üvegtetejét nézte. A vonatok sötét ablakokkal pihentek a vágányokon, a pályaudvaron a kalauzokon, az alkalmazottakon, és a hozzájuk hasonló mazochista hajnali utazókon kívül senki nem mászkált. A háromágú lámpák gömbjei sárgás fényt szórtak szét, a földön galambok keresgéltek elkallódott magok után. Tollukat borzolták a nyitott kapukon beáradó, hűvös hajnali szellő érkezésekor, és méltatlankodva röppentek odébb. Az egyik megközelítette a padon ücsörgő párost is, ám Parise meglendítette felé bal lábát, mire elsprintelt.

- Calais-ba – ismételte, és nagyot szusszantott. – Elhajózunk, Francis.

- Elhajózunk? – a fiú hirtelen eltávolodott, és hatalmas szemekkel nézett rá.- Angliába?

- Egyelőre – bólintott Parise.- Aztán majd… Meglátjuk. A többit még… Még nem dolgoztam ki.

- Jól vagy?- Francis riadtan markolta meg a másik fiú ép vállát, és a tekintetét kutatta sajátjával.- Parise, borzasztóan sápadtnak tűnsz…

- A vállam – nyögött a fiú.- A golyó. Még mindig benne van… Szerintem… Sok vért vesztettem.- a hirtelen jött fáradt, nehéz kábultság egyenként féltonnássá bűvölte szemhéjait, és ha Francis nem tartja, a másik fiú minden bizonnyal előre bukott volna.- De semmi baj, a lényeg, hogy itt vagyunk, és… Élünk mind a ketten.- Parise felszisszent, és összehúzta mindkét szemöldökét.- Nemdebár?

- Te nem vagy magadnál – Francis azonnal fölpattant, és húzta magával a másik fiút is.- Az orvosi kocsiban már nyilván van ügyelet, húsz perc múlva indul a vonat. Föl bírsz állni? Hányas vágány?

- Huszonnyolc – nyögte Parise kiszáradt torokkal.- De ne aggódj, nincs bajom.

Azzal fölállt, hogy megmutassa, valóban igazat beszél, és csupán egy horzsolás az egész… Ám abban a pillanatban megtántorodott, és kénytelen volt megkapaszkodni Francis felé nyújtott karjába.

- Veszem észre – vágott vissza csípősen a fehér hajú fiú.- Na nyomás.

*

- Parise…

- Mi a fasz – az említett, ahogy kinyitotta a szemeit, először ezt nyögte ki. Hirtelen fel sem fogta, hogy hol van, és riadtan felült, hogy körbenézzen.

Kényelmes, kétágyas hálófülkét látott maga körül, bézs falakkal és huzattal, az ablak alatt, melyen keresztül elsuhanó, rózsaszínes tájat pillantott meg, kicsi, kinyitható asztalka, rajta némi ennivalóval, és két fehér dobozzal. A vele szemben lévő ágyon Francis ült, kezében gyűrött újsággal, és mosolygott.

- Mi történt?- kérdezte a fiú, miközben megdörgölte a szemét. Bőrkabátja nem volt rajta; az egyik oldalsó akasztón lógott, sőt, mi több, egészen félmeztelen volt, és bal vállát hófehér, friss kötés borította.

- Rengeteg vért vesztettél az út alatt, a pályaudvaron kis híján elájultál – kezdte a fehér hajú fiú.- Az orvosi kocsiba vittelek, a doktor megvizsgált, kioperálta belőled a golyót, és kitisztította a sebedet. Nem emlékszel, hogy nyöszörögtél, és kurva anyáztál?- vigyorodott el.- A gyógyszer, amit szedned kell, itt van. Összesen tizenöt euró volt, bátorkodtam kifizetni. Azt mondtam neki, fiatal suhancok lőttek rád, talán nem is voltak franciák, de a rendőrség már elvitte őket. Személyit nem kért, és azt mondta, hogy pihenj.

- Mióta alszom? – kérdezett ismét Parise, mire Francis megvonta a vállát.

- Úgy két, két és fél órája – válaszolt.- De a vonat csak nemrég indult el, Amiens-ban háromnegyed órát álltunk. Négy óra, és Calais-ban vagyunk.

- Az étel honnan van?

- Honnan, baszod, vettem – nevetett Francis.- Nem akarom, hogy éhen halj.

- Édes vagy – mosolygott a vörös hajú fiú, majd fölállt, és áttelepedett Francis mellé. Egy hosszú percig csak a vonat zakatolása törte meg a csöndet, miközben mindketten a másik szemeibe mélyedtek, mintha hipnotizálták volna őket.

Francis ajka körül mosoly játszott, ahogy végigcirógatott Parise arcán, aki csókot lehelt a törékeny ujjakra, és megragadta a fiú csuklóját. Másik kezével az ajtó felé nyúlt, és egy gyors mozdulattal elfordította a reteszzárat.

- Köszönöm – Francis suttogása törte meg a törékeny, vékony csöndet. Komolyan és halkan beszélt, egyre közelebb húzódva a másik fiúhoz.- Megmentettél, Parise. Ezt amíg élek, nem fogom tudni meghálálni.

- Evidenciáért nem várok el sem hálát, sem köszönetet – felelt Parise.- Mindenesetre azt hiszem, magyarázattal tartozom neked.

- Elég erőteljesen – bólintott a fiatalabb fiú.- Lényegében azon kívül, hogy meg akarnak ölni, semmit sem értettem a dologból.

- Louis büszke sátánista, és szektavezér – csapott rögtön a közepébe Parise.- Emellett a párizsi Keresztapa. Hozzá tartoztam éveken keresztül, és habár a kapcsolatunk nem épp a hűségről volt híres, mindenek fölött elvárta, hogy őt, és csakis őt szeressem szerelemmel. Úgy ismer, mint a saját tenyerét, Francis, és épp ezért tudta már rögtön akkor, amikor meglátott veled a Blanche-ban, hogy ebből… Nos, baj lesz. – itt megköszörülte a torkát, majd folytatta.- Emlékszel, másnap, amikor este találkoztunk a bár előtt, leráztalak. Hozzá mentem, mert aznap reggel üzent, és este is megbeszéltük, mielőtt elváltunk volna odabent, hogy együtt töltjük a következő éjszakát. A Rue de Lacroix-n lakik, neked is volt szerencséd találkozni azzal a házzal, meg az ő részlegével is. Lezavartuk, amit le kellett, utána pedig bejelentette a másnapi áldozást...

- Itt álljunk meg egy kicsit – szakította félbe Francis.- Erre térj ki, kérlek.

- Mint mondtam, Louis sátánista – sóhajtott Parise.- a szenvedélyesebb fajtából, méghozzá. Amikor ideköltözött Lyonból, megalapította a saját kis perverz bagázsát, amihez én is hozzá tartoztam. Kéthetente pénteken tartottuk a kötelező gyűléseket, ezek közül minden negyediken áldoztunk is. Louis úgy vélte, az Ördögöt áldani és dicsérni kell a bűnért, mellyel megismertette az emberiséget, és ezt egyedül úgy lehet megtenni, ha a Sátán legkedvesebb szórakozásainak, a gyilkolásnak és a testi szerelemnek hódolunk mind, egyszerre. Az ilyen áldozásokon általában fiatalok voltak a prédák. A legtöbbnek csak vérét vette, és körbekínálta, majd az aktuális áldozatra egyszerre vetette rá magát több tucatnyi tébolyult hívő. Addig erőszakolták, elégítették ki saját vágyaikat, ameddig csak nem szégyellték; az áldozatok nem a vérvételbe, vagy ahogy Louis mondaná, a vérkóstolásba haltak bele, hanem a sokkba és a fájdalomba… Bár mikor hogy. – Parise arca elkomorult.- Louis mániákusan szeretett ölni, és a mai napig rejtély, hogy eddig hogyan úszta meg börtön nélkül. A Rue de Lacroix sötét, rejtett utca, de ugyanúgy lakják, akárcsak a többit, szerte Párizsban. Az alvilágé ez a terület… Valóban, csak kérdés, ki hogy értelmezi az alvilág szót. Mindenesetre a névtelen sírok eléggé árulkodóak, azt hiszem. Az áldozatok sírjai… Belegondolni is rémes, hogy örömömet leltem ebben én is. Megvetsz érte, igaz? – tekintett szomorúan Francisra, aki egyelőre nem válaszolt.- Hát vess csak meg, teljesen egyetértek veled. De még nem fejeztem be. Louis… Louis maga a párizsi Ördög. Hite megrendíthetetlen és fanatizmustól fűtött, és nem ismer határokat, ha ennek építgetéséről van szó. Engem magához láncolt, elcsábított, és nem hagyott menekülni. Őszintén szólva nem is akartam menekülni. A legrosszabb tulajdonsága ennek az ördögfajzatnak, hogy bárki fejét képes elcsavarni, a belőle áradó delejes varázs egyetlen ellenszere a tiszta, őszinte harag. Szerinted miért tisztult ki a fejem most, hogy téged szemelt ki magának? – Parise lehalkította a hangját, és egy pillanatra kinézett az elsuhanó tájra.- Miután bejelentette, hogy áldozunk, azonnal téged akartalak hívni. Emlékszem, a farzsebembe csúsztattál egy cetlit, és azt kerestem… De Louis okosabb volt, nekem pedig fel se tűnt, amikor vad vágyamban tobzódtam a karjai közt, hogy amikor belecsúsztatta kezét a zsebbe, és a fenekembe markolt, kihúzta onnan. Mintha tudta volna, hogy ott van az, amit keres. Biztos vagyok benne, hogy a telefonszámod csupán a végső bizonyíték volt a tökéletes nyomozásban. Hazarohantam, és egész éjszaka nem aludtam. Féltem a felismeréstől, nem a valódi önmagam voltam éveken keresztül, féltem rádöbbenni, mi is az, ami itt belül lapul. Nem kellemes huszonévesen rájönnöd arra, ki is vagy igazából. Csak egy valamit tudtam, hogy minden bizonnyal bajban vagy, és hogy akármennyire is ellentmond régi… Régi, ó, de nagy szó! Tehát akármennyire is ellentmond régi önmagamnak, segítenem kell. Kételkedtem; átver, nem ver át, én verem át magamat… De tegnap este, amikor a Rue de Lacroix felé tartottam, találkoztam a bátyáddal, Guillain-nel. Elmesélte, mi történt, hogy Louis megfenyegetett, te pedig tőlem vártad a segítséget. Most pedig… Hát itt vagyunk.

- Tehát él – Francis szemei könnybe lábadtak, és hirtelen magához szorította Parise-t.- Guillain… Louis… Ez… Ez annyira kusza… Épp, hogy megnyugodtam, máris fölkavartál. Nehéz ezt megérteni, igen, rémesen nehéz megértenem, hogy tud egy ember ennyi másikat a hatalma alá keríteni, és ott is tartani. Hogy lehet valaki ennyire…

- Megátalkodottan gonosz? – Parise gúnyosan fölnevetett.- Nem tudni, honnan jön ő, és kitől származik, de az ostobábbik fajta csak úgy ismeri, hogy a Pokol Hercege. Meséket szőnek köré, és az égig… Ó, bocsánat, a pokolig magasztalják. Louis téged akart, te voltál az akadály az egyenes és göröngymentes úton, melyet maga előtt látott. El akart pusztítani, mert tudta, hogy rövid időn belül elszakítanál tőle. Azt pedig, hogy keresztbe tegyenek neki, képtelen elviselni. A büszkeségét még magánál jobban is imádja.

- Szóval te miattam adtál föl mindent? – tekintett fel Francis a vörös hajú fiúra.- Pedig azt mondtad…

- Nem számít, mit mondtam – legyintett amaz.- Nem engem hallottál. Egy maszk beszélt helyettem, de most már kettétört, és soha többé nem ragasztom meg.

- Ígéred?

- Ígérem.- suttogta Parise, majd közelebb hajolt, és csókba vonta a fiút. Érezte, hogy Francis felsír, így átölelte, és hagyta, hogy a fiú belé kapaszkodjon.

Furcsa érzés járta át tetőtől talpig, amikor ledöntötte az ágyra, és fölé mászott. Az ajkak úgy kóstolgatták egymást, mintha csak először tennék azt, gyermeki mohósággal és vadsággal, az ismeretlen fölfedezése szenvedélyesen vonzotta őket.

Mindenesetre egy idő után mindketten érezték, itt már nincs megállás.

Mindketten rohannak, életük végéig, rohan a táj, és rohan a vonat is, rohan az idő, rohan a világ… És nincs vége. Soha többé nincs vége.

*