Amikor elért a 199-es házhoz, megállt az egyik lámpaoszlop tövében, és tekintetét a hatalmas épületre emelte. Ami a múltkor még tiszteletet parancsolóan, sötéten és ridegen hatott rá gótikus elemeivel, titokzatos ablakaival és ajtóival, égbe karmoló tetejével, aziránt most egyedül szánalmat, méghozzá pokoli szánalmat érzett.

Az órájára tekintett – tíz perc híján fél tíz.

Nagy levegőt vett, kifújta, majd idegességtől remegő kezekkel a birtok kapujához lépett, és lenyomta az ormótlan kilincset.

A kapu vasszárnyai halk nyikorgás kíséretében nyíltak ki, mint mindig, és utat engedtek a fiúnak, aki úgy döntött, kerülővel közelíti meg a házat, hogy a hátsó bejáraton menjen be, átellenes oldalon Louis lakosztályával.

Elhaladtában a főterem előtt, meghallotta a benti tömeg izgatott nyüzsgölődését, kárörvendő és gonosz nevetéseit, és nehezen tudta megállni, hogy ne törje be a hatalmas, befüggönyözött ablakokat, hogy szitává lőjön mindenkit fél pillanat alatt.

Végül is a körülményekhez mérten igencsak higgadtan ért el a jobb hátsó bejáratot, miután átvágott a temetőn. Nem bírt ránézni a sírokra, melyben olyan emberek feküdtek, akiknek halálához ő is hozzájárult, méghozzá nem kis mértékben.

Ha most nem jár sikerrel, Francis is ide kerül, azt pedig nem élné túl.

A lehető legnagyobb csöndben nyitott be a kihalt folyosóra, és hangtalanul végigosont rajta. A nappaliba vezető ajtó résnyire nyitva volt, és sárgás fénycsíkot festett a folyosó fekete parkettájára – Parise ezen a résen lesett be.

Amint azt már megszokta, a szobát teljesen átalakították. A foteleket, kereveteket és asztalokat a falok mellé tolták, a terem hátsó, azaz Parise-hoz legközelebbi falához pedig elhelyezték a Gyűlésekkor nélkülözhetetlen emelvényt. Ezen egyelőre csak egy vörös borítású, kényelmes karosszék – akárha trón! – állt két magas gyertyatartó társaságában, valamint egy parányi asztallal, amin fekete, ezüst csillaggal díszített könyvecske és egy réztál foglalt helyet.

A nép már nem bírt magával. Ide-oda mászkáltak, suttogtak, örökösen a színpad felé tekingettek, kezükben borospohárral. A sötét, képmutató elegancia most sem hiányzott közülük; ruháik, frizuráik, arcvonásaik, gesztusaik megszállott sznobságról árulkodtak.

Parise gyomra kavargott tőlük. Tegnap még barátainak mondta mindet – mára azonban nem értek több egyik sem egy csatornában mászkáló patkánynál.

Mindenesetre úgy vélte, jobb, ha csatlakozik hozzájuk, így feltűnésmentesen benyitott a terembe, és közvetlen a színpad előtt megállt.

Néhányan integettek felé, mások csókot dobáltak, s ő készségesen viszonozta is az üdvözléseket, hisz egyelőre nem akarta leleplezni szándékát. Cigarettára gyújtott, és várt.

*

Amikor Louis kivonult a színpadra hosszú, fekete köntösében, társai úgy üdvözölték, mintha közös, elszigetelt kis birodalmuk rég nem látott fejedelmét látnák viszont.

Parise nem hajlongott, nem áldotta meg röpke szavakban, nem üdvözölte – csupáncsak elővette legcsábítóbb mosolyát, és a férfira nézett, aki, olybá tűnt, ezt viszonozta.

Mindenesetre szeme, mely most is kegyetlenül csillogott, mindent elárult. Mintha így akarta volna közölni: Te az enyém vagy, és senki másé.

A gyűlölet, amit abban a percben Louis iránt érzett, elnyomott minden mást. A vonzalmat, a rajongást és az imádatot azonnal megsemmisítette, és habár ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy most azonnal odarohanjon, és széttépte, tudta, hogy még várnia kell.

- In nomine Dei nostri Satan et Lucifer – kezdett bele Louis méltóságteljesen, s elcsituló közönsége vele együtt suttogta a mantrát. - Amen. Üdvözöllek titeket, pokolbéli társaim! – folytatta már-már eufórikus hangon.- Régóta várattuk mind magunkat, mind a mi Urunkat arra, hogy méltóan kifejezhessük iránta érzett imádatunkat.

Micsoda ócska színjáték, gondolta Parise, és lesajnáló pillantást vetett Louis-ra, aki tovább beszélt.

- Hát most feleljétek; hiszitek-e, hogy a mi Urunk, ki az Eredendő Bűntől fogva jelen van köztünk, kegyelmébe fogadott titeket, és valljátok-e, részesei vagytok az Ő erejének, mely mindent lesújtva tér vissza? – Louis elcsigázottan nézett a társaságra, és szinte remegve az izgalomtól, várta a berögződött, mégis a számára legőszintébb választ.

- Hisszük, és valljuk. – zengték kórusban alattvalói.

- Hiszitek-e, hogy az ő ördögi szeretete mindnyájatokat érint, és valljátok-e, hogy őt ezért hála és áldozat illeti?

- Hisszük, és valljuk.

- Végezetül feleljetek; társaim vagytok-e nekem és a mi Urunknak mindenestől az ő Bűnében, és viselitek-e mindazt a fájdalmat, melyet egykoron ő viselt az Istentől?

- Társulunk, és viseljük.

- Mindezeket veletek együtt én is hiszem és vallom, valamint magam is társulok az Úrhoz, és viselem az ő fájdalmait. – Louis ezennel lezárta a dolog ünnepélyes részét, és letelepedett a székbe. Keresztbe tette lábait, majd elégedetten végighordozta tekintetét a népen, s kezébe vette a Fekete Bibliát.- Most pedig, testvéreim, mielőtt a préda felkínálkozik, hallgassuk meg, miként csalta a mi Urunk az Emberfiát a Bűnbe, kezdve Ádámtól és Évától…

Parise most, hogy a haragtól kitisztult fejjel tisztán átlátta a dolgot, rájött, mennyire borzasztóan unja is valójában az egészet.

Ki tudja, hányadik alkalommal hallgatta végig a Bűnbeesés történetét, figyelte, ahogy társai a kábult öröm felől a totális extázis felé haladnak…

Most az egyszer viszont nem csatlakozott hozzájuk. Nem hajtotta le a fejét, hogy „kitárja szívét az Úr szavának és fájdalmának befogadására”, egyszerűen csak türelmetlenséget érzett.

Szerencsére Louis nem szúrta ki a többi gyűlésen tanúsított viselkedésétől merőben eltérő reakcióit, és nem szakította meg az áhítatot.

Keservesen hosszú ideig olvasott föl, és taglalta még az Úr szavának értelmét, majd óva intett mindenkit, aki úgy érzi, hite megingott, és minél előbbi távozásra szólította föl őket.

Parise felkapta a fejét – közeledtek a lényeghez.

Louis nem is váratta soká, hanem izgatottan fölállt, és köpenye ujjából elővett egy gyertyát.

- Lobbanjon tehát áldozatunk szűz és ártatlan lelkéért utoljára láng – duruzsolta, miközben a trónus mellett álló egyik gyertyatartóról meggyújtotta a kezében lévőt.- És feledje el őt örökre a Mennyei Társadalom! Cygnus, hozzátok!

A nép őrjöngött, amikor a színpad oldalán álló őrök előre lökték az összekötözött kezű, kócos, kisírt szemű, szinte teljesen meztelen, összevert fiút, aki abban a pillanatban felzokogott.

Parise érezte, hogy ezt nem bírja sokáig.

Amikor Louis oltalmazóan átölelte, Francis vadul utána kapott, és a férfi iránt érzett gyűlölet ellenére belekapaszkodott fekete köpenyébe, s biztonságot keresve bújt a karok közé.

Menekült az őt érő lesajnáló tekintetek és a kárörvendő nevetések elől, Louis pedig arcán tettetett megértéssel cirógatta zilált tincseit.

- Ó, gyermekem – duruzsolta.- Hisz te egészen reszketsz. Nem kell félned, itt jó helyen vagy. A sötétség megvédi azokat, akikbe beleszeretett, így te, újdonsült menyecskéje, piciny babája, ne tarts semmitől, és feledd el a hátad mögött hagyott világ nevetséges kis félelmeit. Csss, css, drága gyermekem, ne szűkölj. Olyan dicsőségben, olyan kegyben részesülsz most, amelyről a legtöbben csak álmodni mernek. Nem kételkedem őszinte önfeláldozásoddal kapcsolatban, ám figyelmeztetlek, rettegésed és gyűlöleted nem tántorít el se engem, se a mi Urunkat sem – Louis eltávolodott a fiútól, aki alig akarta elengedni.

A szőke kezében valami hegyes csillant abban a pillanatban, Parise pedig feszülten várt arra a percre, amiben végre közbeléphet.

Louis viszont még nem ért az álszent színjáték végére, még nem fedte fel valódi arcát, mint aki különösen, minden előző áldozata rettegésénél jobban élvezi azt, amit most Francisszal csinál, és annak ellenére, hogy örömét lelte kínzásában, szemlátomást alig várta, hogy elkezdődjék a ceremónia.

A vörös hajú fiú összeszorította a fogait, és egyre növekvő izgalommal figyelte, mi történik.

- Most pedig véredet veszem, testvérgyilkosod leszek, te jólelkű Ábel – Louis fölemelte a jobbját, s az iménti csillogó tárgy körvonalai kivehetővé váltak. A tőr hegye szinte kívánkozott a fiú nyakára, s amint Francis ezt észrevette, és felfogta, tekintetében megszállott félelemmel hátrahőkölt.- És ígérem, akárcsak rád éhező pokolbéli ifjaim mind, hogy gyönyörűvé teszünk, és éretted többszörös bélyeget viselünk testünkön örök életünkig. Megakadályozzuk romlásodat, és elrejtünk téged a Mennybéliek megalázó tekintetei elől a Pokol sötét, mély bugyrába. Az Isten sem lát el odáig. A legszebb bűn virágzása érdekében adj egy kortyot véredből, s szárnyalásod szabad lesz!

Parise döntött, amint Louis tőrt tartó keze megindult Francis felé. Odébb lökte a körülötte állókat, és a másodperc töredékén belül az emelvényen termett, Louis mellett.

Egyik kezét a férfi nyaka köré fonta, és karmaival sem átallott belemélyedni annak bőrébe, míg a másikkal odatartotta a Magnumot az aranyszőke tincsekkel borított, gyöngyöző halántékra. A döbbent csöndben egy pillanatig hallani lehetett a társaság zavarodott lihegését.

- Látod, Louis – suttogta Parise.- Könnyen fordul a kocka. A kezem – itt erősebben szorította a férfi nyakát.- A kezem az, ami uralkodik most. Mindkét kezem, nézd. Élvezed még most is, hogy a színpadon állsz, Mester? – a fiú lesajnáló nevetést hallatott, miközben végignézett a szőke férfin, akiért egészen tegnapig még szinte rajongott. Most megvetésen és vak gyűlöleten kívül semmi mást nem érzett.- Kötve hiszem.

- Mégsem vagy olyan ostoba, mint azt hittem, Parise – felelt Louis hideg, színtelen hangon. Olybá tűnt, a szerelem és a vonzódás belőle is kihalt, talán pillanatok alatt.- De teljesen fölösleges hőst játszanod, mert ez a fiú élve innen ki nem megy.

- Valóban?- miközben Parise beszélt, lövésre készen fölállította a pisztoly kakasát. A hangra érezte, hogy Louis aprót nyel, mire egyik körmét szinte tövig mélyesztette annak bőrébe.- Francis, gyere ide.

A fehér hajú fiú tébolyult tekintetét hol Louisra, hol Parise-ra kapta. Most ez utóbbin állapodott meg hosszabb időre, remegő ajkait esetlen nyögés hagyta el. Tagjait majd’ kékre verték, és még kékebbre fagyasztotta a hideg, a megszégyenítés és a rettegés is szörnyű fájdalmakat okozott egyaránt, így beletelt egy időbe, mire teljesíteni tudta a parancsot.

Botorkáló léptekkel indult el, ám most türtőztette magát. Amennyire csak tudta, elkerülte Louis-t, de nem zuhant megmentője (?) karjaiba, csak megállt Parise mögött, és eltűnni próbált.

- Úgy tűnik, mégis – húzta tovább Parise, élvezve, hogy egyre több és több olajt önt a tűzre.- Nem vagy több, mint egy viaszbábu, Louis, egy üres, beprogramozott báb. A forróság megcsap, és te elolvadsz. Magam sem értem, miért nem jöttem rá korábban, mennyire sebezhető és szerencsétlen is vagy valójában. Azt hiszed, attól, mert ártatlanokat áldozol fel, föltekintenek rád, és tisztelnek?

- Hazug vagy – sziszegte Louis.- hazug és hálátlan. Mit tettél te hónapokon keresztül, ha nem tiszteltél és szerettél? Itt voltál minden nap, az enyém voltál, nekem adtad magad, és gyilkos élvezettel csináltad, amit mindenki más. Igen, szoptad a vért, különös élvezettel simogattad ajkaiddal. Egyszer azt mondtad, olyan, akár a folyékony tűz, éget és megbabonáz, felperzsel és a magasba ránt, élsz és halsz vele együtt…

- Rájöttem, hogy a legáthatolhatatlanabb ködöt is elpusztítja a szél – felelt Parise.- Akár a tiszta, őszinte harag a naiv érzelmeket. Ez kellett nekem, Louis, tiszta harag. Ez döbbentett rá, nevetséges vagy, és nevetséges vagyok én is, amiért követlek és neked adom mindenem. Nevetséges vagy, önző, és gyerekes. Olyan érzésem van, mintha eltörtem volna az egyik babádat, és te most bosszúból eltöröd az enyémet is. Ha neked nem, hát nekem se jusson? Hány éves vagy, Louis? – Parise szemei összehúzódtak.- Á-á-állj, egy rossz szó, és agyonlőlek, te is tudod. Megérdemelnéd, őszintén szólva.

- Ezt érdemli a te szerelmed?- Louis fölszegett fejjel, még mindig méltóságteljes hangot tettetve beszélt.- Megtalál, magasra dob, veled együtt csapódik be, és beléd karolva zuhan. Elérted a gödör mélyét, Parise, és elhagyod? Hálátlan hazug. Ha nem talállak meg, nem szeretek beléd. Ha nem szeretek beléd, most nem állsz itt, és nem szorítod a fejemhez a fegyvert, és nem bízol abban naivan, hogy ezt túléled. Egyedül ezt utáltam benned, Parise, ezt a naivságot. Akármennyire is titkolod, akármennyire leplezed valódi önmagadat, én beléd látok. Mert éged én urallak, naivságoddal együtt, s igazán csak akkor pusztulsz el, amikor magam is meghalok. Magamat pedig jobban szeretem annál, hogy átadjam magam a sötétségnek, hogy végre elégedett légy.

- Őrültség! – bődült Parise.- Elvette az eszed a féltékenység? Csak nevetni tudok rajtad! És mindenki más is csak nevetne, ha nem adagolnád halálos dózisban a hipnózist! Nézz magadra! Te vagy, igen, te vagy a mi Mesterünk, Vezérünk, Pokolbéli Hercegünk, és olyan tehetetlen vagy, mint egy csecsemő, amikor valaki fegyvert szorít a homlokodhoz! Hát tényleg azt hitted, szótlanul tűröm? Igazán azt hitted? Louis, te vagy a naiv, te hiszed azt, hogy az álomból épített várad örökre megmarad, és senki sem tudja lerombolni! Pillanatokon belül lerombolom, nem veszed észre? Hát nem látod?!

Azonban mielőtt Louis válaszolhatott volna, a közönségből kiemelkedett egy magas, idegesítően szabályos arcú, fekete, hátranyalt hajú férfi. Zsabós ingét a melléig kigombolta, homlokán lassacskán vér tajtékzott.

- Hogy merészeled! – kiáltott bőszen Parise felé.- Hogy merészeled megérinteni, hogy merészelsz ilyen vádakat a fejéhez vágni, te hitetlen! Áruló vagy és hűtlen, ezért a véredet kéne venni! Hazug, hazug, hazug vagy, Castel-Jelaoux! Az örök kínzásra juttatnálak, ha lenne annyi erőm, mint Mesterünknek! Te álszent, te…

- Ó, ne pofázz már annyit, szerencsétlen – fintorgott Parise, majd gondolkodás nélkül elemelte a Magnumot Louis halántékától, és lőtt.

A golyó kecses ívben süvített át a színpad és a tömeg fölött, az emberek elhajoltak előle, és akadálytalanul haladhatott át az iménti férfi homlokán.

Mindkét szemével fölfelé nézett, ameddig a jobba bele nem csurgott a vér. Aztán megtántorodott, és hanyatt vágódott.

- Pierre!- a mellette álló sötétvörös nő hisztérikusan fölsikoltott, és zokogva halott kedvese mellé borult, a közelben állók pedig elborzadva figyelték a jelenetet. Ez épp annyi felesleges időre zökkentette ki Parise-t, amennyi elég volt az emelvény szélén álló biztonsági őröknek, hogy maguk is előkapják fegyverüket, és lőjenek.

A vörös hajú fiú elengedte Louis nyakát, és ellökte magától a férfit. Amaz megbotlott az asztalban, és térdre esett. Egyik kezével Parise után kapott, ám hiába – az már rég megragadta Francis karját, és lerántotta az emelvényről.

A tömeg magán kívül ordítozott. A vörös nő még mindig a földön fekvő halottat zokogta, míg a többiek egyöntetűen az áruló, Parise felé iramodtak meg.

Vicsorgó, vörös szájuk, tépésre kész karmaik groteszk lényekké torzították őket, amint egyre csak közeledtek és közeledtek, szorítva a két fiút a színpad felé.

A függönyök mögül előlépvén az őrök azonnal lőttek. Nyápic, vézna fiatalok voltak, mind mesterlövészek, ám fizikai erejük semmi – Louis egyedül testükért tartotta őket.

A két erősebb, Cygnus és Jean most őt támogatták föl, ám amint talpon volt, Parise felé irányították fegyverüket.

A vörös hajú sem maradt tétlen. Eleresztette Francist, aki szökni próbált, és kirohant a lőtérről, hogy a terem fala mellett húzódjék meg, ő maga pedig elővette a másik Magnumot is, és egyszerre lőtt, miközben kifelé szlalomozott az emberek közül.

Nem is számolta hányakat talál el. Sikolyok, tompa puffanások, üvöltések, igen, ezeket hallotta.

- Rohadék!

Még negyven golyó hátra, a balban huszonkettő, a jobban tizennyolc. Közelednek.

Pillanatokon belül megfullad, rámásznak, megfojtják, széttépik.

Az egyik őr, a mesterlövészek közül a legvéznább, összeesik. Gyomorszáján találta a golyó. 

Szegény alak. Sosem kedvelte különösebben, de kevésbé undorító halált is el tudott képzelni neki. Valaki a hajába tépett, Parise dühödt ordítással és lövéssel válaszolt.

Belérúg, igen, dögöljön meg. Megint, és megint, és megint. Vérzik az orra. Törje ketté a koponyáját is? Nem, még egyet belerúg…

Louis. Hol van Louis? Őt akarja lelőni, igen, belé akarja ereszteni a maradék golyókat.

Véresen akarja látni a szalmaszőke tincseket, vér nélkül az arcot, az ajkakat. Vért akar látni a mellkasán, vért a kezén, ujjain, pecsétgyűrűjén, látni akarja a vérét.

- Miért rejted el – suttogta, miközben odébb rúgott egy csapatnyi fiatal lányt.- Amikor olyan gyönyörű?

- Lődd már le! – bődül egy hang. Parise megfordul, és még mielőtt a világ is jönne, lő. Kettőt, hármat, négyet. Üvöltés, puffanás. Meghalt. Akárki is volt, most már halott.

Elégtétel? Igen, ez elégtétel. Mindazért a gyötrődésért, kétségek közötti őrlődésért, amit ezt a falka okozott neki, most bosszút áll.

Tekintetével Francist kereste.

Egy kisebb csoport indult meg felé, köztük volt a vörös hajú nő is. A fiú reszketve, karjaival takarva magát húzódott egyre hátrébb és hátrébb, ám falba ütközött, így könnyű prédává vált a tébolyult vadászok szemében.

Parise egy kedélyes balhoroggal hárította a felé induló újabb támadást, majd meglódult feléjük. Ahogy csak tudta, tépte hátra az embereket, hajuknál, ruhájuknál fogva, a felhangzó szakadások és reccsenések sem állították meg.

Sikoltanak. A francba is, dögöljetek meg!

Hátralő rájuk, testével védelmezi Francist, aki belé kapaszkodik. Hallja, hogy zokog.

- Kiviszlek – suttogja.- Kiviszlek, Francis. Látod azt az ajtót?

A Louis lakosztályába vezető ajtóra mutat. Francis nem válaszol.

- Egy pillanaton belül itt sötétség lesz – folytatja.- Menj oda, és várj meg. Fogd meg a kilincset, és ne ereszd el, amíg át nem megyünk rajta. Érintsd meg a vállam, ha értetted.

Kis kéz, kis ujj. Megérinti.

Parise elvigyorodott, és végigjáratta tekintetét a csatamezőn. Haldoklók, zokogók, gyászolók és küzdők, mesterlövészek és őrök fogyatkozott számban, valamint az sebes homlokú, véres mellkasú Mesterük. Hát őt is eltalálta egy golyó?

Kár, hogy nem célzott pontosan, két centi híján eltalálta a szívét. De így a golyó csak a kulcscsontjába fúródott bele, s a lyuk onnan okádta a vért.

- Cygnus!- bődült Louis, mire az egyik nagydarab odakapta a fejét. Ám Parise megelőzte.

A golyó a torkába fúródott, vért hányva zúdult előre. Kezéből kiesett a pisztoly, és nem mozdult többé. Hátulról viszont ismét támadtak.

Parise egy pillanatra azt hitte, a homlokába talál, de aztán mégsem – csak végigsúrolta az arcát, perzselő fájdalmat okozva, és belefúródott a falba. Oda, ahol két tizedmásodperccel ezelőtt még Francis feje volt.

A vörös hajú fiú tétován végighúzta ujjait a sebzett bőrön, és az ujjbegyein csillogó vérre nézett. Szemei összeszűkültek, ahogy remegő kezét lövésre emelte.

A fiú combját találta el az instabil tartás miatt, de ez is pont elég volt – az összeesett, és a lábába markolt.

A tömeg ismét felé tódult, hajukat tépve, szemükben földöntúli vadsággal és gyilokvággyal. Szerencsére egyik sem jutott túl közel; vagy megbotlottak saját lábukban, vagy egy golyó térítette el őket, vagy fölestek barátaik holttestében…

Mindenesetre Parise tudta, sietnie kell.

Míg egyik pisztolyával folyamatosan lőtt, a másik karját fölemelte, egészen a plafon felé.

A kristálycsillár sötéten lógott alá. Gyertyáit eloltották, csak a lelógó, csiszolt vízcseppeken tört meg a gyér világítás. A lánc… Egészen látható. Nem túl hosszú, nem túl rövid.

Csak megfelelően kell céloznia. A maradék tíz golyóból pedig nem akart erre túl sokat szánni.

Közelednek… Rám másznak, megfojtanak, megfulladok… Elsüllyedek.

- Lődd le!

Vicsorognak és hörögnek. Gyűlölnek. Gyűlölöm őket én is.

- Lődd le!!!

Ez Louis. Milyen esetlen, milyen gyáva. Ő maga nem mer végezni velem, tudom. Csak vár, hogy könnyeket hullathasson értem, hogy még többet öljön halálomért. Mert ha meghalok, ő ölni fog, ezt is tudom.

- Lődd le, az istenért!

Parise eleget tett a kérésnek, habár nem ő volt az utasított. A célpont szerepéből immáron kikerült – kettő, három, négy lövés dörrent, a csillár tartólánca pattogott, szikrázott, végül egy utolsó, félelmetesen hosszú és mély nyikorgással elszakadt a két szem egymástól, a mázsányi kristály pedig zuhanni kezdett, pillanatokon belül mindent elsöprő pusztítást okozva.

Francis rohanni kezdett, ahogy csak bírt. A csillár zuhanása, a menetszél eloltotta a gyertyákat, a két pillanat is kevés volt kimenekülni alóla.

Megragadta a kilincset, és várt, ahogy Parise utasította. Aztán amikor az irdatlan becsapódás, a robaj, a halálsikolyok és a zokogás hangja betöltötte a teret, benyitott a folyosóra.

Parise utána rohant, ám mielőtt bevágta volna az ajtót, érezte, hogy valami a lapockájába fúródik. Ám nem torpant meg, még egy sóhajtásnyi időre sem.

- Mire vársz még – kiabált.- Fuss!

*