Pár óra múlva véget ért az önkívület, és mindketten zihálva zuhantak a földre. Parise eleinte még arra sem érezte képesnek magát, hogy Louis felé forduljon és kinyissa a szemeit, így csak várt, mikor lép a másik.

Amikor az átölelte a derekát, és hátulról magához húzta, a vörös hajú fiúból mély sóhaj szakadt föl. Szórakozottan cirógatta a derekát ölelő kart és ujjakat, miközben rászánta magát, hogy a férfire nézzen.

- Mi az?- susogta Louis, orra végigcirógatott a fiúén.- Mondjad, Parise.

- Semmi – felelt a fiú mosolyogva.- Azt nem értem, mit eszel te rajtam ennyire.

- Jaj, Parise – fintorgott a férfi.- Olyan kurva jól tudsz időzíteni. Fáj minden porcikám, most élveztem el, méghozzá nem is akármennyire, ne akarj lefárasztani még jobban.

- Téged semmi sem érdekel – vetette oda a vörös hajú.- csak hogy kúrhass valakit.

- Miért, neked talán nem jó?- csattant Louis.- Parise, mi ütött beléd? Ó, vagy úgy! Netán szerelmesek vagyunk? – a férfi arrogánsan nevetett.- Ugyan kérlek. Ne hidd már azt mindenkire, akit ágyba viszel, hogy akár egy napra is, de képes lenne úgy szeretni téged, mint amennyire te szereted őt arra a két órára, amíg veled van. A szerelemnél nevetségesebb és felszínesebb érzelem nem létezik. Mondd meg, Parise, miért szeretsz valakit? Ne, angyalom, ne szegd le a fejed, mondd meg! – amint a vörös fiú tekintete találkozott az őt fürkésző kék szemekkel, Louis ajkaira mosoly kúszott.- Na látod. Ezen a világon minden az érdekekről és a haszonról szól, édesem. A középkori szerelmes ember már rég halott.

- És ha a magaménak érzem?- kontrázott Parise.- Ha azt mondom, nem érdekel, hogy halott, még itt van bennem, akkor mi van? A szeretet, akármennyire is ostoba dolog, létezik, csak nem feltétlen abban a formában, amint azt elképzeljük. Mert te szeretsz engem ezért, – irányította Louis kezét saját fenekére – meg ezért, – majd ágyékára és hasfalára – de kurva kevesen vannak, akik ezért – böködte meg a homlokát – szeretnek valakit. Érdekleső ember vagyok, mint te, Louis, tudod jól. Csak néha belegondolok, mi van, ha az érdekeket már kimerítettük.

- Akkor, kérlek szépen, újjászületünk – mosolygott a szőke.- És elölről kezdhetjük az egészet.

- Ez röhejes – morrant Parise.- Akkor ez a világ kurva szarul lett megszerkesztve a rendszergazda által. Vagy mi ilyen ultimate marionette-babák vagyunk, akikre sosem lehet ráunni, és akik sosem mondják azt, hogy Mester, szünetet?

- Mester? Miféle mester? Te vagy a mester, Parise. Mindenki saját maga mestere. – Louis megcsóválta a fejét.- Sátán és Lucifer, mi van veled, hogy orgazmus után filozofálni kezdesz? Meglepsz, Parise. Talán a kis kócos miatt van?

- Kis kócos?- ráncolta a szemöldökét a vörös hajú.- Ja, Francis?

- Emlékszel a nevére?

- Igen. Nem halálos bűn, Louis. Bár a te társaságodban ki tudja, mi számít halálos bűnnek – vigyorgott Parise.- Visszatérve a tárgyra, nem hiszem, hogy miatta van, annak ellenére, hogy olyan jót, mint tegnap éjszaka, még világéletemben nem basztam.

- Hm – Louis tekintete a távolba révedt, miközben ölelése erősebbé vált a fiú körül.- Érdekes. Valaki megelőzött?

- És ha igen? – Parise vigyora szélesedett.- Ez rám tartozik. De most jut eszembe… Miért is akartál te velem olyan nagyon beszélni? Mert biztos voltam benne, amikor az üzenetrögzítőm fölkeltett, hogy nem csak baszni akarsz.

Louis hallgatott. Ajkára lassan odakúszott nélkülözhetetlen, fagyos, gyilkos mosolya, ami Parise arcáról mindennemű vidámságot lelohasztott. A feszült csöndben a fiú szinte hallotta idegszálai pattogását, és hirtelen semmi másra sem tudott gondolni, mint hogy ez az alak itt vele szemben, valami olyasmire készül, aminek ő, Parise egyáltalán nem fog örülni.

- Holnap – suttogta a férfi.- Gyere. Fél tízkor gyülekező.

A vörös hajú fiú érezte, hogy pulzusa kétszeres tempóra vált. Felkönyökölt, és úgy, kerekre nyílt szemekkel nézett Louis-ra. Amaz láthatólag jót derült a fiú meglepettségén. Vigyorogva, hanyag mozdulattal cirógatta végig annak karját és vállát, majd ismét maga mellé húzta és csókot nyomott az arcára.

- Csak miattad rendezem az egészet – suttogta.- Tudom, mennyire hiányzott már neked, de most… Éppen tegnap találtam meg a tökéletes áldozatot. Ennivalóan hamvas, ifjú, és olyan angyalian naiv, hogy azt leírni nem tudom.  Ne félj. Tökéletes lesz, ezúttal tényleg. És valamivel csillapítanom kell a többiek szomját is. Már régóta váratjuk a pokol népét. Nem akarom, hogy háborogjanak… Na, most mit reszketsz? Pompás falat lesz, elsőszámú préda, igazi álszent szűz. Gyanakszol, Parise? Gyanakodj csak, jól teszed. Imádom, amikor gyanakodsz, nagyon jól áll. Hidd el, holnap olyan vér fog folyni, amiről eddig álmodni sem mertél.  

***

Parise rövid idő után távozott.

Louis pár pillanat annyira felkavarta, mint eddig még soha, így úgy vélte, a legjobb, ha azonnal távozik, és jó messzire maga mögött hagyja a Rue de Lacroix-t.

Összetákolt valami épkézláb magyarázatot, majd sebtében felkapkodta ruháit, és villámtempóban kirohant az épületből, válaszra sem méltatva a többieket, akik érdeklődve néztek valamint kiabáltak utána. Odakint zaklatottan kitépte a mobilját a zsebéből, és remegő ujjaival belépett a telefonkönyvbe. Francis hangját akarta hallani, hogy legalább figyelmeztetni tudja a veszélyre.

Éktelen káromkodás hagyta el a száját, amikor rájött, hogy nem mentette el a fiú számát, de hirtelen eszébe jutott a cetli, amit a farzsebébe csúsztatott. Ő pedig még mindig ugyanazt a nadrágot viselte. Belekotort, de legnagyobb rémületére nem találta az apró papírdarabot. Nyilván elhagyta a nagy sietségben, vagy amikor Louis letépte róla a ruháit, kihullott valahová… A jó kurva életbe!

Idegesen összecsapta a telefont, és rohanni kezdett. Meg sem állt, amíg be nem ért a Quartier Latin kacskaringós, már-már labirintusszerű centrumába, és amint biztos, kilométeres távolságban hagyta maga mögött a Rue de Lacroix-t, és nem mellékesen kezdte úgy érezni, tüdeje felmondja a szolgálatot, megtorpant, és remegő lábakkal elbotorkált a legközelebbi lámpaoszlopig, hogy kissé kifújja magát.

Ujjait a feketére mázolt vasrúdra fonta, fejét hátraszegte, szemeit lehunyta, és próbált egy pillanatra is, de lehiggadni.

Akármennyire is győzködte magát, nyilván téved baljós gondolataival kapcsolatban, valami aljas, sötét kis érzés mégis kajánul rávigyorgott hegyes fogacskáival.

Végül is, mibe telhet Louis-nak megszerezni féltett kincse új játékszerének minden elérhetőségét? Ugyan, egy csettintés, szervírozza garçon, vagy talán annyi sem.

Csak magára vethet, ha minden megvalósul, amit jósolt.

Egyetlen dolog volt, amit Louis jobban utált a romantikánál – ha a magántulajdonának tekintett illetőt veszi célba egy ismeretlen, és magához próbálja csábítani.

A gondolatát sem bírta volna elviselni, hogy (pillanatnyilag) legfontosabb drágaköve veszítsen örök ragyogásából. Ennek érdekében pedig akár a túlvilágra is átüldözte volna nyugalmának megrontóját – nem ismert határokat, ha a saját jólétéről volt szó.

Olybá tűnt, a jelenleg beállt helyzet is azonnal kristálytisztává vált az önzőség kegyetlen, kék szemű hercege előtt. Ismervén Parise-t, akárcsak a saját tenyerét, nyilvánvalóan abban a pillanatban tudta, hogy valami nincs rendben, amikor először meglátta a Blanche-beli találkozásuk óta. Különben miért jelentette volna be a pénteki gyűlést olyan váratlanul, ráadásul több hónap óta először?

Nyilván fél, hogy ő, Parise szerelmes lesz, és magára hagyja, és habár ha ez bekövetkezne, gondolkodás nélkül elpusztítani régi imádatának tárgyát és újat keresne, az együtt töltött idők alatt kialakult vonzalom és kötődés mégis búskomorrá, magányossá, és feszültté változtatná.

Ha két hétre, akkor két hétre. Ha két évig… Hát addig.

Parise megvetően felnevetett, és érezvén, hogy szívverése lecsillapodott, lassan megindult hazafelé, miközben a kőkemény igazságot kimondó, ironikus gondolatokat fölváltották a Francissal és a fiú érte érzett aggodalmával kapcsolatos, kétségbe ejtően sötét eszmék.

Hirtelen furcsa érzés vaskarmú keze kulcsolódott köré, és kezdte szorongatni, ez az érzés pedig olyannyira nem jellemezte régi (?) önmagát, hogy Parise kezdett kételkedni abban, hogy mindez vele történik.

Álmatag mosollyal rótta az utcákat, mint aki pár centivel a föld fölött lebeg a különös, egészen halovány, és eddig ismeretlen boldogságérzettől. Olyan volt, akárcsak egy kisgyerek, aki mértéktelenül boldog, ha megtanul kimondani egy nehéz, idegen szót, ha újat lát vagy hall. Boldog talán? Szerelmes talán?

Különös.

Parise de Castel-Jaloux-tól annyira távol állt mindkét érzelem hétköznapi értelemben vett jelentése, hogy a fiú egy pillanatra megrémült – egyszerre zúdult a nyakába mindkettő, méghozzá teljes súlyával. Nyomta is, és hozzá simult, nehéz volt, de könnyű, ledobta volna, ám tudta, ha ledobja, pillanatokon belül visszaszalad érte… Keserédes ellentétek.

Ők ketten is olyanok, mint a föld, az ismeretlen, felfoghatatlan mélységekig lenyúló, ősöreg föld, és a friss, üde, hegyi levegő. Olyan messze állnak egymástól, amennyire az csak lehetséges, ám egyikük sem éli túl a megpróbáltatásokat a másik nélkül.

Francis vidám volt és gondtalan, ő nyomott és bús, akármennyire is próbálta ezt álcázni érzéketlen etalonságával. Mégis, az első perctől fogva érezték, hogy ez így van rendjén; ők máshogy nem is létezhetnének egymás közelségében, csak az ellentétek örökös harcainak közepette, hogy mindig, mindig meg kelljen küzdeniük egy pillanatnyi örömért is.

A vörös hajú fiú hirtelen megtorpant, de úgy, mintha valaki visszakézből egy jobbhoroggal jutalmazta volna, amikor befordult az egyik sarkon.

Miféle baromságokat hord itt össze, te jó Isten.

Ha Isten valóban köztünk jár, gondolta, most mindenesetre szívszélhűdésben meghalt. Hisz közel a Notre-Dame!

Mi ez a rengeteg őrültség? Louis, Francis, saját maga, sőt, még olyasmi filozófiai eszmefuttatások, hogy ellentétek, meg föl és levegő…! 

Cigarettára gyújtott, és idegesen rángó ajkakkal folytatta tovább útját.

Annak ellenére viszont, hogy igyekezett mindent azonnal és visszavonhatatlanul kitörölni az emlékezetéből, valahogy nem sikerült. Francis, Louis, és mindaz, ami eddig zakatolt a fejében, olyan élethűen táncolt lelki szemei előtt, hogy Parise úgy érezte, pillanatokon belül beleőrül ebbe az észveszejtő fulladásba. Ez nevetséges.

Magabiztosan lépkedett, ám legbelül, mélyen még mindig tétova és határozatlan volt.

Már abban sem bízott, hogy a pillanatnyi megingásnak vége szakad, sőt, semmiben sem bízott, sem magában, sem józan eszében, sem önérzetében, sem önnön korlátaiban.

- Kezdek megőrülni – susogta csak úgy magának, miközben hitetlenkedve megcsóválta a fejét, és ahogy eldobta a cigarettacsonkot, arra eszmélt, kicsiny utcájának elején ácsorog.

Az utcalámpák gyér fénye halvány, vészjósló derengésbe vonta a macskaköves járdát és a házakat, a csönd pedig szinte süketített.

Parise kecsesen felvonta a fél szemöldökét, és lesajnálóan végignézett az utcán. Valami érzés azt sugallta, utoljára látja így, ilyen formájában, és igyekezett még egyszer alaposan megfigyelni a helyet, ahol élete nagy részét töltötte, már csak azért is, hogy utoljára zúdíthassa rá egyetlen pillantásban minden megvetését és szánalomérzetét.

*

Egész éjszaka nem aludt.

Az álmatlan forgolódással töltött órák, a türelmetlenség kínzó jelenléte nagyobb gyötrelem volt számára eddig bármi más átélt fizikai és lelki fájdalomnál. Talán egy negyedórára lecsukódtak a szemei, és amikor felébredt, érthetetlen okokból, de elemésztő bűntudatot érzett. Szélesre tárta az összes ablakot, és a kavargó havat nézte, meg a jégcsapokat.

Abban a pillanatban gyűlölte magát.

Gyűlölte, amiért nem képes végre határozottan viselkedni, gyűlölte azt is, hogy ennyire fél, mert tényleg félt, de legfőképpen azt a hihetetlen meggondolatlanságot gyűlölte, amivel képes volt ekkora veszélybe sodorni Francist.

Merthogy tudta, az ő élete forog kockán. Emellett talán a sajátja elvesztését is megkockáztatja, ám akkor ez érdekelte a legkevésbé.

Oly régóta először vezekelni akart, és pillanatnyilag mégsem tudott. Ezt is gyűlölte.

Macskája, Nigma többször is barátságosan hozzádörgölőzött, ám nem járt sok sikerrel. Parise arca kifejezéstelen maradt, sőt, egészen sötét, és semmi mosolyféleség nem jelent meg rajta.

Gépiesen simogatta a macska hátát, de tekintetét egy másodpercre sem szakította el a hóesésről. Monoton, fürge, könnyed táncot lejtettek a hópelyhek, leestek, elolvadtak, újak jöttek, leestek, szétolvadtak…

A vörös hajú fiú arcán végiggördült egy könnycsepp. Nem törölte le, nem is foglalkozott vele.

Addig bámulta a fehérbe öltözött háztetőket, amíg végül napfelkeltekor le nem csukódtak vörös, duzzadt szemei, és nyugtalan álomba merült.

*

Átfagyott, elgémberedett tagokkal és hasogató fejjel ébredt, este fél nyolckor.

Első dolgaként becsukta az ablakot, melyen a besüvítő szél tonnaszám hordta be a havat, ami beterítette a radiátort és az alatta álló fotelt, rajta Parise szennyesével.

Már épp készült volna lefeküdni az ágyára, amikor észbe kapott, és a tükörbe nézett.

Nyúzott, karikás szemű arc tekintett vissza rá kócos, vörös tincsek alól, ráadásul a tegnapi ruháit viselte, amik az egész nap tartó alvás folyamán gyűrötté és nedvessé váltak.

Átható izzadságszag lengte körbe, mire a vörös hajú fiú elfintorodott. Egy pillanat alatt levetkőzött, hogy zuhanyozni menjen. Habár Louis kilencre rendelte a Rue de Lacroix-ra, jóval korábban oda akart érni. Ha valóban Francis az áldozat, azért, hogy pillanatok alatt összeeszkábáljon valami használható tervet arra, hogy megszöktesse, ha nem ő az, hát azért, hogy csendben kiröhögje magát és tegnapi aggodalmaskodását, hogy aztán a többiekkel együtt élvezze a Gyűlést, és elfelejtsen mindent.

Ám ez utóbbinak kevés esélyt adott magában, így inkább acélozta az idegeit, és felkészült a legrosszabbra. Zuhanyzás után felöltözött, egyszerű, sötét ruhákba, és hosszú bőrkabátja belső zsebeibe rejtette két Magnumját, majd közvetlen indulás előtt megtorpant a nappali közepén.

Tekintetét végigjáratta a rendetlenségen, a széthajigált ruhákon, a könyveken és az üres borospalackokon, végül pedig a kétségbeesetten nyávogó Nigmára pillantott.

Leguggolt, és fájdalmas mosollyal az arcán megsimogatta a macskát, aki a tenyerébe simult, és próbálta dorombolással elnyomni reszketését.

- Hát cica – mondta végül a fiú halkan.- Azt hiszem, elválnak az útjaink.

Azzal minden további nélkül fölegyenesedett, cigarettát lökött a szájába, és méltóságteljesen, valamint igencsak elszántan kilépett a lakásból.

*

Parise ez egyszer jó messzire elkerülte a Blanche-ot, amit amúgy normális esetben egyetlen éjszaka sem mulasztott el meglátogatni. De most úgy vélte, az eset, a helyzet nem normális, sőt, a végletekig őrült, és a legkevésbé a kísértés hiányzik neki, hogy valami észveszejtően szexi srác becsábítsa magával a fertőbarlangba. Amekkora hülye, még bele is egyezne.

Emellett egyetlen utána röppenő kiáltásra sem válaszolt, még csak egy kedélyes beintéssel, vagy csavart káromkodással sem, és lépteit is megszaporázta. A lehető leghamarabb akarta maga mögött hagyni a Diáknegyedet, hogy ha mégis meggondolná magát, már ne legyen esélye a visszafordulásra.

Egy idő után azonban, mikor már jó húsz perce caplatott, mintha egy tekintetet érzett volna a tarkóján. Keze az egyik Magnum markolatára csusszant, de nem nézett hátra. Csak az alkalmas pillanatot várta, amikor lőhet, és végre kiélheti a pusztításban mindazt a keserűséget, ami az utóbbi pár napban rátelepedett.

Már vagy a negyedik sarkon kanyarodott be, amikor végre megpillantotta követőjét.

Egy egész röpke pillanatig tartott az egész; Parise kapásból előhúzta a fegyvert, és lőtt. Ezt követően éktelen ordítás hangzott föl, amit tompa puffanás, és a vörös hajú futó lépteinek zaja követett. A Rue de Babylone és a Rue Veneau sarkán egy összegörnyedt alak feküdt, hosszú, enciánkék haja a betont söpörte, kezét pedig az oldalára szorította.

Parise letérdelt mellé, a hajába markolt, és fölemelte a fejét. A fiú vonásai ismerősek voltak valahonnan, ám pillanatnyi dühében nem tudta beazonosítani senkiével az arcot.

- Ki vagy te – kezdte vicsorogva – és miért követsz?

A fiú fáradt mosolyra húzta az ajkait, miközben röpke pillantást vetett sebére. Miután megbizonyosodott róla, hogy a golyó nem sértette meg komolyabban, Parise-ra nézett.

- A nevem Guillain – felelte fojtott, akadozó hangon.- És téged kereslek, Parise.

- Honnan a halálból tudod, ki vagyok?- kiáltott rá a vörös hajú fiú. Nem igaz, itt tököl valami szerencsétlennel, és lehet, hogy Francist már el is kapták azóta! – Ha jót akarsz, kurva gyorsan kitalálod a válaszaidat, és ha szerencséd van, életben hagylak.

- Francis bátyja vagyok – nyögte a fiú, és kissé följebb csusszant a járdán.- Ő küldött, hogy beszéljek veled.

Ezekre a szavakra Paris azonnal elengedte Guillain haját, és döbbenten rámeredt. Ő előbb felült, megtámaszkodott a fal tövében, és lihegve ránézett a másikra.

- Nem tudott elérni, pedig nagyon zaklatott volt – mondta, ám kénytelen volt megállni. Úgy tűnt, nehezére esik beszélni.- Tegnap este felhívta egy ismeretlen férfi. Nem mutatkozott be, de megfenyegette, hogy mihelyst lehet, elmegy érte. Pánikroham tört rá, és bezárt mindent. Engem is alig akart beengedni, pedig… - a fiú nyelt.- pedig tudta, hogy nem akarom bántani, elvégre is… Elvégre is…

- Folytasd – dörrent Parise türelmetlenül.- Térj a lényegre.

- Azt mondta, keresselek meg téged, és figyelmeztesselek, te biztos tudsz segíteni rajta – folytatta Guillain.- Megadta a címed. Naplemente óta vártam rád, és… amióta elindultál, követlek. Francisért hajnalban jöttek el, három óra felé, és elvitték. Nem tudom, hová. Egy hosszú, szőke hajú, és két… testes, barna bőrű férfi rontott be, Francist leütötték, engem pedig kis híján félholtra vertek. Mindenesetre ha bármit… Tudsz erről, kérlek – Guillain reszkető kezével Parise kabátjába markolt.- Mentsd meg őt. Nem tudom, miért… És… Hová, de… Ő bízott benned, és azt mondta, te vagy az ut… utolsó reménye.

Parise egy kerek percig szobormereven térdelt a fiú előtt a döbbenettől. Az információ veszett sebességgel áramlott át az agyán, először ledermesztette a félelemtől, majd elszánttá tette egy pillanat alatt. A fiú felpattant, és dühödten fújtatva fordult a Rue de Lacroix irányába.

Megértett mindent.

Még kihívta a mentőket Francis bátyjához, ám több figyelmet nem kerített neki. Pont elég volt annyi, amennyit őrült fájdalmak árán át tudott adni neki.

Sebes léptekkel, egy vadászó tigris ellentmondást nem tűrő mozgásával indult meg egyenest előre, hogy mindezért bosszút álljon.

*