Parise másnap reggel morcosan ébredt. Először azt hitte, ismét Louis rezidenciáján találja magát, így alaposan meg is lepődött, amikor megérezte saját ágyának jól ismert illatát.

Nem nyitotta ki a szemét. Csak az oldalára fordult, miközben a tegnap éjszakára gondolt.

Bódult félálmában mosoly kúszott az arcára.

Bőrén égtek a másik srác érintésének a nyomai. Legalábbis Parise úgy érezte, mintha lángolna az egész teste.

Vajon hol lehet most…?

Azért titokban reménykedett, hogy találkoznak még.

Nem, nem, kuss, kuss legyen. Kurva nagy kuss. A vörös fiú a feje alá gyűrte a párnáját, és épp nagyot szusszantott, úgy, mint amikor visszaaludni készül az ember.

A csöndet csak az odakint csiripelő madarak törték meg, és Parise már látta is lelki szemei előtt, ahogy lelövi mindet…

De akkor valami más is megzavarta a nyugalmát.

Beeeeeeeeeep.

- Hé, Parise – dorombolta az üzenetjelző Louis félreismerhetetlen, szexi basszusán.- Ma este keress föl, beszélnünk kell. Csók, szépségem.

Parise elfintorodott, és a hátára feküdve kinyújtózott. A következő percben pedig kis híján szívinfarktust kapott.

- Ki volt ez?- nyöszörögte valaki mellette, majd egy vékony kar a mellkasára kúszott, egy kócos fej pedig a vállára borult.

Parise szemei kipattantak, ahogy fölfigyelt az ismerős hangra. Aztán ahogy ehhez az ismerős hanghoz ismerős arc társult, a vörös srác felült az ágyban.

- Te mi a faszt keresel még itt?- kérdezte felháborodottan, mire Francis eltávolodott, és hitetlenkedő arccal ránézett. Először úgy tűnt, felpofozza Parise-t, de ehelyett csak lesütötte a szemeit.

- Azt mondtad, maradhatok.- felelt csendesen.- Tudod, az…

- Anyag meg az ősied, tudom, tudom – nyögött Parise, majd megdörgölte az arcát.- Mi is a neved?

- Francis – mondta közömbösen a másik, és tekintetével követte Parise tekintetét.

- Francis, tényleg.

A kissrác hallhatóan csöndesebbé vált, de Parise rohadtul nem izgatta magát miatta.

- Lezuhanyozhatok?- kérdezte váratlanul Francis, a vöröske pedig most először a nap folyamán halványan elmosolyodott.

„Istenem, de gyönyörű…”, gondolta magában. Nézte még egy darabig a csalódott arcot, aztán lassan bólintott.

- Persze, arra van. Legalábbis azt hiszem…- bökött a fürdő felé, és amikor Francis feltápászkodott, Parise visszadőlt a párnákra. Azonban ebben a pozícióban tökéletesen rálátott a fiú távolodó, karcsú alakjára, sőt, még azt a mozdulatot is elcsípte, ahogy bemászik a kádba.

Nagyot, reszketeget sóhajtott, majd követte. Odabent forró gőzfelhőbe ütközött.

- Figyelj – lépett be a sarokkádba, Francis mellé.- Remélem tisztában vagy vele, hogy attól mert…

- Dugtunk, még nem vagyunk egy pár?- emelte rá a szemeit a fiú, majd hanyagul vállat vont.- Simán. Csak kár, hogy pont a legjobb pasik a legótvarabb faszfejek a világon.

Parise felvonta fél szemöldökét, majd maga felé fordította a kis kócost. Amaz hasonló arckifejezéssel nézett vissza rá.

- Kösz a bókot – felelt Parise halovány mosollyal, mire Francis beharapta az alsó ajkát, közelebb lépett, és végighúzta kezét a vörös srác hasfalán.

- Melyiket?- kérdezte suttogva, azután pedig minden további nélkül megcsókolta Parise-t, aki persze nem ellenkezett.

Egyáltalán nem.

***

A kissrácot végül este sikerült leráznia, igencsak nehezen, ám Parise nem tudta, nevessen-e vagy sírjon, amikor Francis a farzsebébe csúsztatott egy cetlit a számával, majd egy nem kissé erotikus csókot nyomva az ajkaira, elviharzott.

- A kurva életbe – szusszantotta a vörös fiú, amint egyedül maradt lakásában, majd ahogy kissé lecsillapodott a tegnapi emlékeken való töprengés (és nem kis libidótorlódás) után, készülődni kezdett.

Az ágy… az a bűnös ágy, ami ennyire gyönyörűen tisztátalan még a büdös életben nem volt. Az az illat… Azok a ráncok a lepedőn. Azok a csillogó, fehér hajszálak. 

Parise nagyot fújtatott, és ökölbe szorított kezét belevágta a falba. Ezzel csak azt érte el, hogy rettenetesen fájni kezdtek az ujjai, és könnybe lábadt a szeme, de egyáltalán nem nyugodott le.

Maga se tudta, hogy volt képes rá, ám indulás előtt még almot cserélt cicája alatt, és meg is etette, majd borzasztó lassan felöltözött, és sajgó kezét kesztyűbe csúsztatva kimászott a hóesésbe.

Az utcákat róva is Francison járt az esze.

Nehogymár beleessen. Nehogymár. Kimondani is borzalmas.

Még mielőtt átvágott volna a Quartier Latin-on, úgy döntött, letelepszik egy kicsit a Pont Neuf-ön, hogy kizárja elméjéből a kusza gondolatokat. Letelepedett a híd korlátjába beépített, vagyis inkább befaragott márványpadra, és a Szajnát fürkészte lesütött szemekkel. Hajók húztak el alatta, valamint nevető, édesen illuminált fiatalok mellette, akik valamiféle furcsa nyelven beszéltek – Parise nem értette -, a város jól megszokott, éjszakai életét élte.

Pont rálátott a kivilágított Eiffel-toronyra, mely a sötét, csillagos égbe karmolt, mintha el akarná kapni, meg akarná ölni a hópelyheket és a felhőket, melyek szürkévé fakították a francia éjfekete eget.

A vörös hajú fiú nagyot sóhajtott, és elnézett a folyó túlpartja felé. Furcsa érzés szállta meg, talán nosztalgia, éppen ezért döntött úgy, hogy azonnal elindul Louis-hoz, mielőtt rosszabbra fordulhatna az egész.

Louis-ra van most szüksége. Jegeces szemeire, kegyetlen mosolyára, gyilokvágyára és kíméletlenségére. Ezek mind kiverik majd a fejéből a tegnapi kissrácot.

Parise felpattant, és leporolta hosszú bőrkabátját. Ahogy elindult a diáknegyed felé, jóleső érzéssel cigarettára gyújtott, és hosszan kifújta a füstöt.

Legalább ez melegítette fagyos kis lelkét a metszően hideg decemberi estén.

A Latin negyedben aztán hirtelen magával ragadta a forgatag, Parise ajkaira pedig jól ismert, ördögi mosoly kúszott, ahogy egyre beljebb és beljebb haladt a párizsi fertő szíve felé.

Mint mindig, több tucat srác szólította le most is, ám Parise egy egyszerű szemöldökfelvonással elintézte mindet, és nem torpant meg, csak a Blanche előtt, ott is csak annyi időre, ameddig végignézett a villogó neonfeliraton…

Legalábbis ment volna tovább szíve szerint, de akkor valaki elkapta a karját, a fiúban pedig megfagyott a vér.

- Parise!- suttogta az izgatott hang. A vörös srác abban a minutumban felejtett el mindennemű filozofálgatást, amit tegnapi partneréről ejtett meg, ugyanis a párkapcsolatnál csak egyvalamit utált jobban; a rajongóit.

- Mi van?- morrant, és goromba arccal Francis felé fordult. Igyekezett nem leejteni az állát, amikor meglátta a fiút, aki most laza, fekete nadrágot viselt és színben passzoló bársonyinget, fittyet hányva a cudar hidegre, bár nyilvánvalóan fűtötte rendesen az alkohol. Szemei még szürkébben csillogtak a pillái tövében sötétlő tustól.

- Nem jössz be?- kérdezte a fiú csábos mosollyal, és végigsimított Parise hasfalán, aki ellentmondást nem tűrően hátrébb lépett.

- Megbeszéltük, nem?- kérdezte félig felvont szemöldökkel.- Mit akarsz megint?

- Téged – lépett újra közelebb Francis; azonban Parise megintcsak hátrálni kezdett. Ezt addig játszották, amíg a vörös srác neki nem ütközött egy, a járdaszegélyen parkoló autónak, Francis pedig teljes testével hozzásimult.

- Hiányoztál – dorombolta, kezével félresöpörve a bőrkabátot, majd megkereste Parise sliccét, és végigsimított a nemes domborulaton.- Vártam, hogy hívj.

Erre Parise elkapta a másik fiú inggallérját, s annak reménykedő arcától kísérve a lehető legközelebb rántotta magához. Egy pillanatig tétovázott.

- Sosem foglak hívni.- felelt végül színtelen hangon.- Dugtunk. Ennyi. És ha most megbocsátasz, még millió kibaszott dolgom van. További kellemes estét.- azzal ellökte magától Francist, és még egy utolsó, lesajnáló pillantást vetve rá, megindult előre.

Meglepő mód szomorút dobbant a szíve, amikor arra gondolt, milyen képet vághat most Francis.

***

A Rue de Lacroix sötét utcácska volt, nem messze a Quartier Latin szívétől. Parise nem is szívlelte túlzottan, de hát mit van mit tenni…

Nagy sóhajjal indult előre, miközben ismételten cigarettára gyújtott. Az út mindkét oldalán barátságtalan házak kuksoltak az éjszakába beredőnyözött ablakaikkal, a kukák közt macskák civakodtak, igen nagy hangzavart keltve.

Az utcalámpák fakó, olykor-olykor kialvó fénye földöntúli ragyogásba vonta az egész utcát, s olykor-olykor fölvillantak a nappalik csillárjai, amikor a lakók felfigyeltek Parise lépteinek visszhangjára.

A fiú kifújta a füstöt, és eltaposta a csikket. Épp akkortájt érkezett a 199-es számhoz; ez az épület tűnt mind közül a legzordonabbnak.

Hatalmas, két szintes, neogótikus ház volt, középen hatalmas, félkörívű balkonnal, melyről rút, a Notre-Dame vízköpőihez hasonló márványlények vicsorogtak az emberre, elrettentésképp.

Odafönt behúzták a manzárdablakok előtt a vérvörös bársonyfüggönyöket, hogy visszatartsák a kíváncsi tekinteteket. Csak egy-egy kifelé sandító szempár csillant meg néha a holdfényben, de azonnal el is tűnt, amint találkozott Pariséval.

A srác közelebb lépett a három méter magas, kovácsoltvas kapuhoz, és lenyomta a sárkánygyíkot formáló kilincset. A két szárny nyikorogva tárult ki előtte, ám a helyzet horrorisztikusságából Parise már semmit sem érzékelt, ugyanis az évek során hozzáedződött a légtérhez és a hangulathoz.

A bejárati ajtóhoz vezető ösvény kavicsai megcsikordultak a bakancsa alatt, ahogy lépkedett előre. Most ugyan nem kalandozott el tekintete a hátsó kert irányába, de mintha új sírkövet vélt volna fölfedezni a szeme sarkából… Bár ki tudja.

Amint a vaskos mahagónilap az útját állta, Parise megtorpant egy pillanatra.

Végül csak nagyot sóhajtott, és benyitott. Odabent a jól megszokott neszezés fogadta.

Az ajtóval szemközt az ember belátott a vörösre mázolt falú nappaliba, ahol sötét ruhás alakok tolongtak, kezükben gyanús színű löttyökkel, ücsörögtek a bársonykereveteken, cseverésztek, sugdolóztak, vagy épp egy gyanúsan árnyékos sarokban szerették egymást a maguk módján.

Ahogy Parise belépett a terembe, több tucat szempár fordult felé, s mind áhítatos csendbe borultak arra az időre, amíg a fiú végigcaplatott a fekete és vörös padlószőnyegen, kerülgetve a fotelokat és a kanapékat, s persze az üvegasztalokat, majd a zsivaj ismét fölmorajlott abban a percben, ahogy eltűnt a bal oldalon nyíló ajtó mögött (ide csak a kiváltságosak léphettek be; az itt kezdődő folyosó egyenest Louis hivatalos „irodái” felé vezetett).

Parise elfojtott nyögdécselésre lett figyelmes, miközben haladt a színes neonokkal megvilágított folyosón. Halványan elmosolyodott, hisz a hang egyre erősödött, ahogy ő közeledett a főiroda felé. Aztán megtorpant egy magas, feketére mázolt, ezüstnyomásos ajtó előtt, és egy szó nélkül benyitott.

A látványtól halk sóhaj szaladt ki a torkán.

Pont rálátott Louis-ra, aki kedvenc, fehér bőrfotelében ült, és a legfinomabban szólva sem volt egyedül. Két tizenéves hímkurva mozgott hihetetlen tempóval a lábai között, Louis pedig hol az egyik, hol a másik tincsei közé túrva bíztatta őket, hogy végezzék csak a munkájukat.

Azonban ahogy meglátta Parise-t a szeme sarkából, lassan felnézett, kéjgőztől homályos szemekkel. Állták még egy darabig egymás tekintetét, majd Louis szelíd erőszakkal ellökte a két srácot, és perverz félmosollyal az ajkán felállt, hogy Parise-hoz sétáljon.

A falnak nyomta a fiút, és viharos csókba vonta, aki erre átkulcsolta a derekát, szabad kezével pedig az ágyékát kezdte cirógatni.

A két ringyó ezenközben felöltözött, majd a pároshoz lépett. Az egyik, a sötétebb hajú flegmán odavetette:

- Pénz?- mire Louis fintorogva elrántotta a fejét, és kihúzta az éjjeliszekrénye fiókját. A srác szeme felragyogott, és pakolni kezdte a bankókat a táskájába.

- Eszem azt a kerek seggedet – duruzsolta a másik, a szöszi, amíg partnere pakolászott, és Parise-ra nézett.- Ráérsz valamikor?

Parise éhes macskaként elmosolyodott, és végigsimított a szöszi nyakán.

- Persze.- felelt.- Kérd el a számom Louistól.

- Meglesz – mosolygott a szöszi, majd derékon ragadta partnerét, és kisétáltak a szobából. A vörös hajú fiú hitetlenkedve megcsóválta a fejét, amikor az ajtó hangos dörrenéssel bezárult mögöttük, ám több figyelmet nem fordított rájuk pillanatnyilag.

Volt neki más dolga is.

- Azt hittem, sose húznak el – dörmögte Louis, miközben Parise nyakát csókolgatta. Amaz felnevetett.

- Alig öt perce még nem úgy tűntél, mint akit zavarnak – mondta, mire a szőke fölemelkedett, és a szemeibe nézett. Parise érezte, hogy nem bírja sokáig állni a tekintetét; hisz mindig is így volt ez, pár pillanatig tűrte, majd egy megszállott minden őrültségével vetette rá magát vágyai netovábbjára. Ez most is így történt – a két ajak vadul esett egymásnak újfent, miközben Louis megragadván a fiú derekát, húzni kezdte magával.

Miközben hátráltak, Parise azon volt, hogy a lehető leggyorsabban távolítsa el a férfi ingjét és zakóját, és mivel „elődjei” majdnem tökéletes munkát végeztek vetkőztetés terén (is), nem volt nehéz dolga.

Mi több, egy könnyed rántással elintézte mindkettőt, és türelmetlenül elhajította a ruhadarabokat, majd Louis ajkába harapva egyértelmű sürgetésbe kezdett.

Olybá tűnt, elég hatásosan, mivel a férfi hirtelen a karjaiba kapta, hogy könnyebben és gyorsabban hagyhassák maguk mögött az irodát.

Louis heves mozdulattal lökte be a szemközti falon álló ajtót, ami egy még belsőbb, még rejtettebb, és még limitáltabb helyiségbe vezetett – az ide belépési joggal rendelkezők által csak drogtanyaként emlegetett, hatalmas, kör alakú terembe.

A sötétkékre mázolt falakra aggatott, halvány fényű lámpák biztosították a gyér világítást, amiben hatalmas fotelek, puffok sziluettjei rajzolódtak ki.

A bejárati ajtó két oldalán italos szekrény állt, benne megszámlálhatatlan mennyiségű, borral, whiskyvel, abszinttal, rummal, likőrökkel töltött palackkal és finoman csiszolt üvegpohárral, a terem közepén, az ülőalkalmatosságok foglyaként pedig egy mahagóni asztal kapott helyet.

Ezen egy színes tablettákkal csordultig töltött üvegtál csillogott, pár csonkig égett gyertya, hamutartó, kiskanál, üres műanyag zacskó és injekciós tű társaságában.

Louis az egyik ehhez közeli fotelba pakolta le édes terhét, aki teljesen magára rántotta, amint csak tudta. Ám még mielőtt teljesen belefeledkezett volna, a szőke éhes tigrisként mosolyogva elhúzta a fejét, és hátranyúlt.

Egy tablettát a saját szájába csúsztatott, míg egy másikat Parise ajkai felé közelítette. A fiú mohón utána kapott, ám Louis abban a pillanatban elhúzta a kezét.

- Ne kapkodj – susogta egész közel a nedves ajkakhoz.- Mindig is mondtam, hogy ne. Kapkodj. Megölöd a varázst.

- Meddig pofázol még?- nyögött Parise, majd elhallgatott, és sóvárogva kitárta a száját. Louis pedig borzasztó lassan a nyelvére fektette a kis korongot, és csókba vonta.

Parise viszont nem bírta türtőztetni magát ennyire. Az önuralom, mint olyan, végleg elhagyta, amikor az édes íz betöltötte a száját, és vadul a földre lökte a férfit. Amaz nem tiltakozott; amint a fiú fölé mászott, végighúzta kezét annak hátán, élvezve Parise összes apró borzongását, majd ujjait becsúsztatta annak farzsebébe, és megmarkolta a formás hátsót.

A vörös hajú hangos nyögéssel szakadt el tőle. Szinte dühödten tépte le Louis-ról a maradék ruhákat is, ám ez utóbbi ezt a pillanatot választotta a „bosszúra”.

Ha erőszakkal is, de maga alá teperte a vadul tiltakozó fiút, és lefogta a kezeit. Már mindketten érezték, hogy a tabletta hat; szemeik előtt színes fények cikáztak össze-vissza, bonyolult alakzatokba csavarodva, ám, ha ez lehetséges, Louis úgy vélte, ezen a színkavalkádon keresztül még gyönyörűbb az alatta fekvő fiú.

Nem tudott ellenállni neki.

Még akkor se, ha tudta, kettejük közt semmiféle korlát nem létezik. Türelmetlenül cibálta le Parise ruháit, és dobálta, amerre csak tudta, miközben ajkai csókra sóvárogva ismét megtalálták a fiúéit.

A vörös hajú mellkasa kecses ívben hajolt fölfelé, ahogy Louis a tarkójánál fogva magához ragadta. Átkarolta annak nyakát, hogy teljes testével hozzásimuljon, ám az visszalökte a földre.

- Mondtam, hogy ne kapkodj – susogta, mire Parise, akárha vérszemet kapott volna, felhördült, és ökleivel kezdte püfölni a férfi mellkasát.

Soha, soha nem bírta elviselni a teljes passzivitást.

Mindenesetre most mégis meg kellett barátkoznia a gondolattal, hogy kénytelen lesz rá. Ebbe beletörődvén hát, elnyúlt a puha, süppedős szőnyegen, és lihegve fölnevetett.

- Csináld – suttogta, és Louis vállába kapaszkodott.

***