Parise de Castel-Jelaoux lassan kihúzta kezét a vastag, puha takaró alól, és bódult mosollyal az ajkán hátrahanyatlott a párnákra. A kékes füst megtöltötte a szobát, behatolt a fiú fejébe, elborította agyát és érzékeit, az ágyékában lüktető, majd tagjait lassan elárasztó kéjes borzongás pedig ha lehet, még inkább elkábította.

Dús, vörös hajkoronája most kócosan terült szét körülötte, befedve csupasz vállait, mellkasát, homlokát, ruhái a megszokott káoszban hevertek szanaszét a nappalihálóban.

Parise lassan, még mindig mosolyogva az oldalára fordult, s miközben kósza mozdulattal végigcirógatott hasfalán és combján, az órára tekintett.

- Fél-kibaszott-tizenegy???- nyögte összeráncolt szemöldökkel, majd egy hatalmas sóhajjal erőt vett magán, s oldalra rúgta a paplant. Rögtön dideregni kezdett hirtelen jött meztelenségében, így azonnal felpattant, és odébbrugdosva a fehér, félig üres bon-bonos dobozt, melyet tegnap kapott Őseggfejségétől, megindult a fürdőszoba felé.

Halkan dúdolgatott valami Placebo-számot, talán a Twentieth Century Boyt, bár nem vett volna rá mérget.

- Nigma, húzz már a toszba innen – morogta utánozhatatlan stílusban, majd lehajolt, hogy kipaterolja egyetlen, drágalátos lakótársát, avagy a hatalmas vörös kandúrt a fürdőkádból, amit az méltatlan nyávogással konstatált.- És NE gyere vissza. Büdös macska.

Azzal Parise hatalmas dörrenéssel bekúrta maga mögött a fürdőszoba ajtaját, és végre-valahára elcsavarta a meleg csapot.

Amint a forró gőz körülölelte légies alakját, és a fiú megvetette hátát a víztől gyöngyöző, fekete csempén, egyszeriben úgy érezte, józanodik.

Ami meglehetősen furcsának hatott, ugyanis ha Parise belegondolt, élete húsz évének nyolcvan százalékát vagy másnaposan, vagy atomrészegen töltötte.

Most azonban nem ért rá a múlton tanakodni, úgy érezte, ha fél órán belül nem találja magát a Blanche-ban, összedől a világ. Már így is szörnyen elkésett.

Talán még sosem fürdött ennyire gyorsan, mint most. Meg sem nézte, mit nyom a tincseire, már öblítette is ki a sűrű habot a loboncból. Lecsutakolta nedves tagjait is, buzgóságában pedig majdnem síkosítót nyomott a fogkeféjére… De szerencsére még épp időben észbe kapott, és saját baromságán röhögve végül tíz perc múlva kikászálódott a kádból.

Maga köré csavarta vörös törölközőjét, majd vacogva visszatrappolt a lakás centrumába, és szentségelve becsukta az összes ablakot, melyen kilószám tódult be a csillámló hó, és vele együtt a süvítő szél is.

- A jó kurva istenit, Louis, vidd ezt a faszba!- kiáltott fel bosszúsan, amikor két percen belül tizenkilencedszerre is belerúgott a bon-bonba, a következő percben azonban felkapta a dobozt, és remegő kézzel a régi pianínóra vágta.- Barom.

Ám amikor a tükör elé penderült, nem tudta megállni, hogy ne tömjön be máris kettőt az ínycsiklandó, szívecske alakú fehércsokis nugátból.

Amint lenyelte az édességet, kitárta hatalmas szekrénye ajtóit, legnagyobb meglepetésére pedig tucatszám potyogtak az ölébe az ismeretlen illatú, tapintású, szabású valamint anyagú ingek, alsónadrágok, pólók és pulóverek.

Na ja. Az utóbbi héten jó, ha egy estét töltött itthon egyedül, nem csoda, hogy a város összes hapsija az ágya mellett felejtette egy-egy ruhadarabját. Merthogy ugye Parise de Castel-Jelaoux MÉGISCSAK más az ágyban.

Persze, a legtöbb volt is olyan hülye, hogy a fél vagyonát elköltse a fiú porhanyós kis seggére, azonban a kis porhanyósseggű ezt egyáltalán nem bánta.

Összekötni a kellemest a hasznossal, ugyebár. Így nem kellett aggódnia a piros Porschéba töltendő benzin ára miatt, sőt, ha igen-igen rossz kedvében kénytelen-kelletlen levánszorgott a sarki közértbe cigiért meg borért, még a kolduspoharakba is hajlandó volt pár szem aprót potyogtatni.

Áldotta is az eszét pont elégszer, amiért volt olyan okos gyerek, hogy megszökjön Lyonból a tizenötödik születésnapja után. Mondjuk, ha akkor nem karolja fel a Latin negyed mocskos macskakövén kuporgó utcakölyköt az épp arra sétáló Őseggfejsége, talán mind az a jó, amiben hétköznapjait úgy általában tengetni szokta, még mindig csak álomkép lenne.

És most a Blanche-ban ismét találkozni fognak, éljen éljen, és háromszoros hurrá. Nem mintha nem futnának össze minden egyes nap… Csak Parise most mindenhez érzett kicsattanó életkedvet, csak Őseggfejségéhez nem.

Nem fért a fejébe, hogy van olyan férfi, akit még NÁLA is jobban preferál a sok hülye, kanos francia. Örök versengés…? A lószart, nincs szó semmiféle rivalizálásról.

Parise egyszerűen utálta, amiért olyan piszok jól nézett ki, és utálta magát is, amiért unalmas perceiben őt hívogatta elő egy csöndes, pár perces magánerotika erejéig.

- Mit nézel, nem láttál még segget?- vigyorgott Nigmára, aki most nagy szemeket meresztve toporgott a perzsaszőnyeg szélén, egyenest gazdája Adonisz-alkatát fürkészve.- Na ki a szexisten? Persze, hogy a gazdi. Na, húzzál zabálni, nem bírom, ha nézel.

A legtöbbek számára a legfurcsább dolog, ha egy háziállat megérti, amit a gazdája gügyög, esetleg ordítozik neki… Ámbátor Nigma minden macskát fölülmúlt okosságban. Most is úgy fordult a konyha irányába, mintha csak kergetnék, és következő percben már csak az eledeles tál csörgését lehetett hallani Parise hamis fütyörészése mellett.

A fiú elégedetten vigyorogva választotta ki aznapi öltözékét – nevezetesen egy fekete bőrnadrágot, ami úgy állt rajta, mintha csak ráöntötték volna, emellé pedig egy itt-ott megtépázott, feszülős, ezüstös felsőt, mely láttatni engedte szépen izmolt karjait és hasfalát is nagy részben.

Mire már készen állt az indulásra, bőven elmúlt tizenegy. Bezárta a lakást, zsebre csapta kulcsait, majd magabiztos mosollyal az arcán megindult, hogy kiérve a kanyargós sikátorerdőből végre megcélozza a Latin negyed közepe táján fekvő Blanche-ot.

Hatalmas erőfeszítésébe került elutasítani az összes felé röppenő ajánlatot – pláne, hogy ma este kivételesen nem csak a két hete mosdatlan kamionsofőrök kaptak kedvet Parise formás kis seggének becserkészéséhez -, de tudta, hogy ha még ennél is jobban elkésik, Őseggfejsége kíméletlenül el fogja… Kh-khm, intézni, hogy minimum egy hétig ne álljon lábra, és lehetőleg ülni se nagyon tudjon.

Így hát ügyesen kikerülgetett mindenkit, egy szóra sem méltatva még a díszkanokat is, azzal csitítgatva magát, hogy este úgyis talál magának valami finom falatot.

Azonban a férfiak úgy követték, mintha mágnes lenne, ők pedig nehézfémek. Egyedül akkor nyugodhatott meg, amikor megpillantotta a Blanche hatalmas, cikornyás fehér neonbetűit a szemközti, szintén hatalmas épület kellős közepén. Tekintetével rögtön keresni kezdte Őseggfejségét, mivel igen furcsának találta, hogy nem szúrta ki már ötszáz méterről a férfit.

Feltűnő jelenség volt, egészen finoman szólva. Parise azonban a következő pillanatban meglátta, amint a falnak támaszkodva cigarettázott, átható, kék szemeivel az eget fürkészve.

- A jó kurva anyádat – nyögte elhaló hangon, amint tetőtől talpig, szemérmetlenül végigmérte a szőke etalont; hosszú, fehér bőrkabátot viselt, természetesen igencsak lenge, sötétkék V-nyakú selyemfelsővel, és színben harmonizáló bőrnadrággal. No igen, valószínűleg EZÉRT imádta ennyire Louis-t, és pont ezért titkolta is.

Leírhatatlanul gyönyörű volt, akárcsak mindig. Ezüsthaján táncolt a holdfény, ujjain finom gyűrűk csillogtak, és ahogy mosolygott…! Louis mindig mosolygott, az ember a mosolyában láthatta tükröződni lelkét, aki pedig igazán ismerte, tudta, mire készül, ha az ajkaira nézett.

Parise így rögtön a száját kezdte vizslatni. Apró félmosoly ült jobb sarkában, hm, túlzottan is kanos lenne…?

„Ezen könnyen segíthetünk”, gondolta a fiú szélesen vigyorogva, majd nem tétovázva túl sokat, megindult a férfi felé. Amaz, amint észrevette Parise-t, ellökte magát a faltól, és közelebb lépett.

Parise pedig, mint akit fejbe vágtak, úgy zúdult Louis karjaiba, azonban amikor ajkaik összetapadtak, egyszeriben ismét ébernek érezte magát. Beletúrt a csillogó, szőke tincsek közé, és elmosolyodott. Érezte, hogy a férfi megragadja a derekát, és ha lehet, még jobban magához szorítja, majd a következő pillanatban elengedte őt, és most már szélesen mosolyogva a szemeibe nézett.

- Azt hittem, soha sem jössz.

Ó, ez a hang! Simogató, bársonyos, kegyetlen, gyilkos… Hogy imádja, és hogy gyűlöli! Parise elfintorodott.

- Mert mintha nélkülem nem lehetne baszni – vonta fel fél szemöldökét, s karba fonva kezeit, lassan ő is elmosolyodott.- Nem vagyok a testvéred, se a fiad, sőt, még a kibaszott szeretőd sem, miért függesz ennyire tőlem?

- Nem tőled függök, ma chére – dorombolta Louis, miközben átkarolta a fiú nyakát, és elkezdte húzni a bejárat felé.- Hanem a seggedtől.

- Na dögölj meg – vigyorgott rá Parise, majd amikor a biztonsági őrök elé értek, puszta baráti szeretetből Louis nyakába harapott. Amaz csak rávillantotta perzselő szemeit a két kigyúrt, fekete napszemüveges, tar fószerre, akik erre aprót bólintottak, és a meghitt kis páros máris bent találta magát a sötétség és a cikázó fények birodalmában. Javában szólt a zene, a legínycsiklandóbb fiúk szambáztak el az orruk előtt, koktélokkal vagy netalán másik fiúkkal a kezükben, természetesen mind félmeztelenül vagy olyan kihívó „ruhákban”, hogy az ember tagjai máris remegni kezdtek, hacsak végignézett rajtuk.

- Itt van Jamie?- kérdezte Parise, amint elpillogott a bár felé.

- Nem – állapította meg Louis, tűnődve lebiggyesztett ajkakkal.- Ma reggel repült vissza Londonba.

- Ezt a hülye segget – sóhajtott a fiatalabbik.- Arany élete volt itt, Párizsban. Mi a faszért ment haza?

- De közönséges vagy!- nevetett rá felvont szemöldökökkel Louis.- Amúgy meg azért, mert meghalt az anyja. Tudod, az a leszbika.

- Ó – Parise tányérszemeket villantott a férfira.- Miben?

- AIDS-es volt.

- Ezért nem jó puncit nyalni – vont vállat hanyagul a vörös fiú.

- Miért, faszt szopni jobb?- kérdezett vissza minden meggyőződés nélkül Louis, a táncparkettet fürkészve.

- Úgy beszélsz, mint valami bigott homofób baromarcú – felelt Parise utánozhatatlan modorbab, majd lehámozta magáról a férfi karját, és szembe fordította magával.- Mikor, hol?

- Le kell lombozzalak, de ma estére már van kuncsaftom – sóhajtott Louis tettetett sajnálkozással.- Szóval kúrj, amíg van mit, de holnap nem menekülsz.

- Azt ne mondd, hogy áttértél a monogám életmódra – fintorgott ismét a fiú.- De oké, úgyis rég nyunyóztam be.

- A szöszik már átmentek a játszóházba – bökött hátra hüvelykujjával Louis.- Viszont ha jó seggre vágysz, nézz körül az emeleten, vagy a sötét szobában.

- Köszönöm a tanácsot, de éppolyan jól ismerem a Blanche-ot, mint te, seggarcú.

- Végülis igazad van, én voltam a mestered – vigyorgott rá Louis, majd gyors csókot nyomott Parise ajkaira.- Most pedig léptem. Ha bármi van, szólj Kaine-nak.

- Persze, mert Kaine az én problémáimmal lesz elfoglalva.- vonta fel fél szemöldökét Parise, miközben cigarettára gyújtott.

- Tarthat egy kis szünetet sörcsapolás közben – mosolygott még mindig Louis, a következő minutumban pedig elnyelte a táncolókból álló forgatag.

- Na mész az isten valagába – mormogta az orra alá Parise, majd mielőtt ő maga is bevetette volna tánctudását, lekapta kabátját, és a bárpult mögé hajította.

Azért voltak előnyei, ha az embert a város Keresztapjának testi-lelki jó barátjaként ismerték az összes bárban, például, hogy a legtöbb dolgozó nyalta-falta, és persze leste az összes kívánságát. Most is vagy hat pultossrác vetődött Parise bőrdzsekije után, hogy minél előbb felakaszthassák valahová, ahonnan biztos nem nyúlják le.

A fiú elégedetten mosolyogva nézett utánuk, de nagyobb feneket nem kerített a dolognak. Amilyen gyorsan csak mozogni tudott, besprintelt a parkett közepére, és körbenézett.

Amikor már vagy húsz perce nézelődött, hatalmas sóhajjal konstatálta, hogy a jelenlévők hetvenkilenc százaléka már megvolt, a maradék huszonegy pedig mind teljesen semleges. Azért csak táncolni kezdett, reménykedve abban, hogy ha ő ugyan nem lelt rá a Tökéletes Pasira, az rálel, de lehetőleg minél hamarabb. Azonban nem is volt szükség hosszabb várakozásra, ugyanis abban a minutumban, ahogy Parise őrjítő mozdulattal riszálni kezdte csípőjét, meglátta. Meglátta Őt, a Tökéletes Pasit.

Olyan elveszettnek tűnt! Ide-oda kapkodta fejét, próbált láthatatlannak tűnni; egyértelmű volt, hogy először jár olyan helyen, mint a Blanche. Fekete, hosszú haját néhol fehér tincsek szelték át, kezében rózsaszín koktélt szorongatott. Egyszerű farmert viselt, valamint itt-ott kiszakadt neccfelsőt, ami gyönyörűen kiemelte tökéletes alakját. Karcsú volt, mégsem nyeszlett, alacsony, mégsem tömzsi.

Parise valami furcsát érzett a döbbenet mellett. Valami kis csomó kúszott a szíve alá, és lüktetni kezdett, mintha csak át akarná venni a létfenntartó szerv szerepét. Kezei is csak pár pillanat késéssel cselekedtek, amikor a fiú szívni akart a cigarettájából, agyára pedig áthatolhatatlan köd ereszkedett.

Megkereste a legközelebbi kocsit, ami bástyaként emelkedett ki a parkettről, majd fölugrott rá, egyenest a körben húzódó, vékonyka korlát mögött táncoló fiúk mellé. Megböködte a neki háttal álló, fekete, kócos srác vállát, mire az felé fordult, és rögtön megölelte.

- Mit keresel itt, haver? – üvöltötte túl a zenét, a táncot pedig egy percre sem függesztette fel. Sőt, karon ragadta a párját, s most mindketten Parise oldalán kezdték rázni.

- Figyelj, Maximilian – kezdte Parise irdatlan hangerővel.- Ki az ott?

Azzal kezei közé fogta Max fejét, és egyenest a kis kócos felé fordította a fiút. Amaz először meglepetten pislogott kettőt, majd gondolkodóan ráncolni kezdte a homlokát.

- Hát nem Louis-é, az biztos – állapította meg harsogva.- Nem tudom, tök ismeretlen. Még sosem láttam itt. Miért?

- Nem érdekes – rázta a fejét Parise.- De azért köszönöm!

Hát, ez mellé. Pedig reménykedett benne, hogy Max azonnal rávágja a srác nevét. Tudta, ugyanis, hogy a fiú szinte egész Párizst ismeri, és körülbelül ötszáz embert képes felsorolni név szerint is. Azonban a tény, hogy őt még Maximilian sem képes azonosítani, csak még elszántabbá tette – leugrott a táncosfiúk mellől, és megindult a Tökéletes Pasi felé.

Mit számít, ha Max nem tudja, ki ő? Parise pillanatokon belül a lehető legbizalmasabb barátja lesz – az elkövetkező egy órára mindenképp.

Ahogy közeledett a fiú háta felé, szíve érthetetlen okokból egyre erősebben kezdett dübörögni. A vér zsizsegve a fejébe tódult, ő pedig hirtelen nem tudta úgy igazán, mit is csinálhatna. Azonban amikor a srác felé fordult, már magától értetődővé vált az egész.

Amint tekintetük találkozott, mintha kiürült volna az egész Blanche, sőt, az egész világ. Az átható, kék szemek érdeklődve vizslatták Parise arcát, az apró, rózsaszín ajkak remegő mosolyra húzódtak. A vörös fiú már pusztán ennyitől is úgy érezte, menten megbolondul.

- Egyedül vagy?- kérdezte végül, olyan közel simulva a fiúhoz, amilyen közel csak lehetett.

- Mit gondolsz?- válaszolt ő, beharapva alsó ajkát.- És te?

- Szeretnéd, hogy egyedül legyek?- búgta Parise, közvetlenül a fiú fülébe. Miközben csak úgy spontán rámászott, megállapította, hogy baromi jó parfümöt használ.

- Semmit sem szeretnék jobban – válaszolt a srác, majd kiitta az utolsó kortyot is a poharából, és lecsapta azt a bárpultra.- Táncolunk? Ez a kedvenc számom.

Parise erre csak megragadta a fiú ujjait, és azonnal húzni kezdte a parkett felé. Ritmusos, pörgős szám volt, a dallama is egészen fülbemászónak tűnt, igen, erre lehet segget rázni, állapította meg magában a vörös srác. Azonban több ideje nem maradt a tanakodásra, mivel ahogy a kis fekete megtorpant előtte, rögtön táncolni is kezdett.

A látványtól Parise egy pillanatra teljesen leblokkolt. Őrjítő bujasággal mozgott a fiú, karjait kinyújtva, lehunyt szemekkel, teljesen átadva magát a muzsikának.

„Vajon hogy a faszban csinálja?!”, gondolta Parise megütődötten, azonban amint rájött, hogy képtelen magát türtőztetni, inkább a fiúra kezdett koncentrálni. Közelebb lépett hozzá, fél karral átölelte a derekát, és ő is táncolni kezdett.

Annyira lüktetett az ágyéka, mint öt év alatt még soha, és úgy tűnt, ezzel a másik srác is hamar tisztába került, amikor ismét egymáshoz simultak. A vörös fiú nem bírt várni – ha tehette volna, azonnal maga alá teperte volna a srácot, de az etikett (és valószínűleg a kis kócos is) úgy kívánta, hogy előbb még játszadozzék vele egy kicsit. Egyelőre csak zavartan kerülgették egymás tekintetét, a másik ajkairól nem is beszélve. Persze, egyikük sem tudta, hogy mindketten ugyanarra vágynak, és persze egyikük sem mert kezdeményezni. Pedig Parise-től ez roppant szokatlan volt; ha tetszett neki valaki, elbűvölte öt perc alatt (ebből két percig beszélt, a maradik háromban pedig egyszerűen megakadályozta, hogy válaszoljanak neki, egy igen kellemes, és felettébb egyszerű módszert alkalmazva), de most mégsem volt képes rá. A fiú előbb bűvölte el őt, mintsem hogy ő vegye le a lábairól, így hát várt, hogy agya kitisztuljon kicsit, és tudjon józanul gondolkodni.

Mégsem olyan egyszerű, ami eddig mindig az volt. Vagy lehet, hogy ez most más…? Nem, képtelenség. Parise megrázta a fejét, hogy kiűzze a hasonló gondolatfoszlányokat belőle, és folytatta a táncot.

„Vajon mire gondol…?”

A fekete fiú abban a percben rápillantott, sejtelmes pillantással, ajkait pedig csábos mosolyra húzta. Gyors mozdulattal a hajába túrt, már csak azért is, hogy tincsei ne tapadjanak a homlokába, majd karjait derékszögben behajlítva maga elé emelte, és úgy folytatta a táncot. Észvesztően mozgott, olyannyira, hogy nem csak Parise, de jószerével szinte mindenki, aki körülöttük állt, egy idő után őket kezdte el figyelni a saját partnerük helyett.

Parise-nak sosem volt annyira hízelgő a rivalda, mint most. Valószínűleg azért, mert ezúttal nem csak őrá bámultak hatalmas szemekkel, hanem a fiúra is, aki most Parise lábai közé lépett, és aljas mód rázni kezdte csípőjét, az eddiginél is érzékibben.

Testük most már szinte szétválaszthatatlanul összetapadt, ahogy a fiú is átölelte Parise derekát, és ködös szemekkel ránézett.

„Mintha türelmetlen lenne…”

Parise úgy érezte, itt az idő. Közelebb hajolt a fiúhoz, s harapdálta, ízlelgette, csókolgatta, ahol csak tudta annak kecses hattyúnyakát, kezei eközben mintha külön életet éltek volna, úgy kalandoztak a fiú hasfalán és derekán.

Hallotta annak elfojtott, reszkető sóhaját, ez pedig még jobban inspirálta arra, hogy megtegye azt, amire mindketten vágynak és várnak egyaránt.  

Sokat sejtető pillantással végigmérte a srác arcát, majd egy leheletnyit eltávolodott, mintegy egyértelműsítésképp. A fiú erre beharapta alsó ajkát, és jobb kezét Parise öve mögé csúsztatta. Parise pedig azonnal magához rántotta, végigcsókolt nyakán, ajkait végighúzta a fiú állán, hogy aztán önfeledten kóstolgassa a kipirult ajkakat.

Meglepő módon a kis kócos nem ellenkezett, sőt, hasonlóan vak szenvedéllyel csókolt vissza. Nyelvük lassan egymáséba gabalyodott, forró tangót járva, s Parise érezte, amint a fiú olykor-olykor óvatosan megharapja. Elmosolyodott, majd átkulcsolta a fiú derekát, így jelezve az őket bámulóknak és a mögöttük elhaladóknak, hogy kész-passz, a kócos foglalt ma estére.

Üresnek tűnt a világ. Egy új világ, amit egyedül ők ketten uralnak, és semmi olyasminek nincs hatalma fölöttük, mint a józan ész vagy az érzelmek. Marad a kába extázis, a teljes tudatlanság állapota, a mennyei önkívület, amit akarva-akaratlanul is, de nem tudnak irányítani. Nincs senki fölül, se alul. Nincs diktatúra. Nincs semmi.

 Parise bele akart őrülni ebbe az eufóriába. Szinte látta maga előtt, hogy miután kiválnak a csókból, az egész univerzum porig ég, a naprendszer megsemmisül, ők pedig örök utazásnak indulnak a végtelen sötétségben, egymás fényeként.

Abban a szent minutumban a kis kócos elfordította a fejét, és sugárzó mosolyt villantott Parise-ra. Amaz halk sóhajt hallatott, majd egy ügyes lépéssel a fiú mögé került, így most hátulról ölelte át annak derekát. Elfolytak a színek, maradt a fekete és a fehér, és a dallamok is egybeolvadtak. Monton zúgás, vakító fény. Igen, ragyogj, ragyogj még! Dübörögj, zene, harsogj! Semmisüljön meg minden, akárcsak a rontott lélek mocska a gyehennában.

A vörös fiú hirtelen a zsebébe nyúlt, és apró, fehér tablettákat vett elő. Az egyiket a szájába tette, míg a másikat a kis kócos ajkaihoz emelte, s mikor az a vállára hajtotta a fejét, és kinyújtotta nyelve hegyét, óvatosan ráhelyezte az extasyt.

Ki tudja, meddig táncoltak még a lehető legkábultabb állapotban, de arra a percre, amikor egymás karját szorítva kirontottak a Blanche-ból, mindketten emlékeztek.

Parise hirtelen nem tudta, merre induljanak. Csak nézte az éjszakai fényáradatban úszó Párizst, az Éjszaka Királynőjét, és tanácstalanul forgatta a fejét jobbra-balra.

- Mire várunk még?- bújt hozzá hátulról a fekete fiú, majd cinkosan Parise vállába harapott. Az végigsimított a sötét tincseken, s ismételten felsóhajtott.

- Arra – bökött minden meggyőződés nélkül abba az irányba, amerről érkezett nem is olyan rég.- Legalábbis azt hiszem.

A két imbolygó léptekkel haladó srácot azokban a percekben még egy eléjük ugró macska is halálra sebesíthette volna. Ennyire gány állapotban még sosem kellett hazakeverednie egyiknek sem, és Parise is érzett némi félelmet a teljes bódulat mellett, ahogy a fagyos utcákat rótták, kart karba öltve.

A kis kócos nem egyszer sikoltott fel, amikor a közelükben netalán kialudt az egyik utcalámpa, vagy valamiféle furcsa zörejt hallott a vaskukák mögül, s valószínűleg már rég elrohant volna, ha Parise nem tartja vissza, a jelenlegi körülményekhez mérten igencsak határozottan. Csak akkor látszott némileg nyugodtabbnak, amikor már a lépcsőházban száguldottak fel a negyedik emeletre. Parise megtorpant a hatos számú ajtó előtt, és pár pillanatig vacakolt is a rengeteg kulccsal, amit a vaskarikára fűzött fel, de viszonylag gyorsan bejutottak a lakásba.

Ott aztán egyikük sem tétovázott sokat. Épp, hogy lerúgták a cipőjüket, a kis kócos máris megtámadta a gyanútlan vörös fiút, méghozzá úgy, hogy amíg az a felsőjétől próbálta megszabadítani magát a nappali közepén állva, hátulról egyenest a nyakába ugrott.

Parise szélsebesen fordult a fiú felé, majd még mielőtt az ismét a földre léphetett volna, elkapta a derekánál fogva, és a levegőben tartotta.

- Hogy hívnak?- lehelte két csók között. A fekete srác kezei közé fogta Parise fejét, és mielőtt válaszolt volna akaratosan beharapta annak alsó ajkát.

- Mit szeretnél, hogy hívjanak?- suttogta elfúló hangon, amit a másik fiú egy vad csókkal konstatált. Miután ajkaik elváltak, a fekete koboldfiú mégis válaszolt.- Francis.

- Gyönyörű a neved – nyögött a vörös.- Akárcsak te magad…

Azzal egyenest az ágyhoz cipelte az elfojtottan sóhajtozó Francist, és a párnák közé pakolta. Mielőtt az megszökhetett volna, csípőjére telepedett, s két kezét feje fölé emelve, hozzászögezte azokat a vaskeretes ágy egyik cirádájához, százas szög híján a saját kacsójával. Persze csak az egyikkel, mivel szabad jobbjával most nekiállt, hogy még kevesebbet hagyjon meg a neccfelsőből, amit Francis viselt. Miközben tépázta az igencsak szakadékony, s ezúttal igencsak előnyösen összetákolt anyagot, ahol csak tudta, csókokkal borította a fiú libabőrös felsőtestét.

Cirkalmas vargabetűket írt le Francis kedvesen rózsás kis mellbimbói körül, finoman megszívta az egyiket, majd áttért az ínycsiklandó kis hasfalra. Most már a nadrágjától próbálta megszabadítani a fiút, de hirtelen az egy hatalmas nyögéssel kitört börtönőre fogságából, és Parise-re vetette magát.

- Én nem bírok sokáig várni, szépségem – dorombolta megkapóan érzéki hangon, majd egy gyors mozdulattal letépte a fiúról a csillámló pólót.- De azt hiszem, ezt már megtapasztaltad egyszer.

- Ha lehet, minél többször szeretném megtapasztalni – nyögött Parise, ahogy a hűvös kis kezek végigsiklottak mellkasán, és meglepően gyorsan a bőrnadrág sliccét is széthúzták.

Úgy dőlt hanyatt az ágyon, mintha ólomsúlyú lenne minden tagja, és átadta magát a fiúnak. Francis összes csókja szinte égette a bőrét, ahogy lassan, fokozatosan haladt lüktető ágyéka felé. Kócos, fekete tincsei minduntalan az arcába omlottak, s ő hihetetlenül édesen és türelmetlenül tűrte őket hátra. Aztán már nem is foglalkozott sokat a hajával, amikor ajkai elérték Parise merev férfiasságát.

A vörös fiú a lepedőbe markolt, csavargatta a fejét, mint egy eszelős, és nem kissé erotikus fintorral torzította el arcát, ahogy Francis lassan kényeztetni, szívni, becézni kezdte izgalmát. Az első kéjes sóhaj akkor tört fel belőle, amikor a fiú óvatosan végigszántott fogaival az érzékeny bőrön, és szabad kezével forró, remegő belső combját kezdte simogatni.

Parise érezte, hogy nincs messze az a bizonyos küszöb. Teste belefeszült a delíriumba, szemei kitágultak, pupillái összeszűkültek, felsőteste pedig lassan emelkedni kezdet… A következő szent minutumban pedig robbanó magjának mindent elsöprő áradata beterítette az ágyékát és a hasfalát.

Francis elégedetten nyalta végig nedves ajkait, majd feljebb kúszott, és viharos csókot nyomott Parise szájára. Amaz most erősen megragadta a derekát, és kíméletlenül maga alá gyürkőzte. Nehezére esett a mozgás, tekintve, hogy bőrnadrágja igen-igen kényelmetlenné vált az utóbbi percekben, így amilyen gyorsan csak tudta, lerúgta magáról a felesleges ruhadarabot.

Ámbátor most nem ő volt a lényeg. Hanem Francis.

A fiú apró mosollyal, pihegve nézett föl a rá éhes tigrisként telepedő Parise-ra, majd ujjait annak izgalmára fonta, s miközben a vörös srác közelebb hajolt hozzá, hogy ismét megcsókolja, mozgatni kezdte a kezét. Parise hangosan felnyögött, de mielőtt újra átesett volna a küszöbön, megállította Francis jobbját. Amíg az el volt foglalva a visszautasítás feletti agonizálással, Parise a tizedmásodperc törtrészén belül cibálta le róla a farmert és a feszülős boxert egyszerre, és kihasználva Francis döbbenetét, a lábai közé kúszott.

- Én sem bírok sokáig várni – válaszolt vigyorogva, majd egy utolsó, igencsak vad  csók után kíméletlenül a fiúba hatolt. Persze Francis ez ellen egyáltalán nem ellenkezett, legalábbis igencsak úgy tűnt, a világ minden kincséért sem akarja, hogy Parise abbahagyja az édes kínzást.

Hátraszegte a fejét, és hatalmasat kiáltott. A vörös fiú pedig most először alaposan megszemlélte kis áldozatának felsőtestét, és szíve, ha lehet, még gyorsabban kezdett dübörögni szegycsontja mögött. Kezei élő vaspántokként szorították le Francist, vonagló, izzadsággyöngyös testét, ámbátor bizton tudta, hogy annak egyáltalán nem áll szándékában megszökni.

Ahogy testük újra és újra összecsapódott, és mindketten érezték, tagjaikból lassan kiszáll a maradék erő is, Parise erősen megmarkolta az alatta pihegő fiú csuklóját.

Amaz hirtelen abbahagyta a nyögdécselést és a sóhajtozást, és hatalmasra tágult szemekkel a vörös srácra nézett. Ajkai kitárultak, pupillái összeszűkültek, a következő pillanatban pedig Francis félelmetesen nagyot, hosszút, és hangosat kiáltott, majd ernyedten szétvetette karjait, és utolsó energiájával magához szorította a rá hulló, reszkető Parise-t.

Amaz még motyogott valamit félúton az ébrenlét és az álom között, de a fekete fiú már nem értette, hogy mit.

***