*

Valahogy sejtettem, hogy dr. Rexwell lesz az a kijelölt pszichiáter.

Hétköznapi, odakinti öltözetben várt a kórház kapujában, és amikor megérkeztünk Mrs Lewis-szel, elnyomta a cigarettáját abban a fura, henger alakú kukában, és átvett Mrw Lewistől.

Azt kérdezte, nem bánom-e, hogy ö jön velem.

Én azt mondtam, nem, mivel egyedül őt ismer a doktorok közül és ez így biztos jó lesz.

Nevetett.

Most fura volt. Nem olyan kimért és bevehetetlen, mint odabent. Most az igazi Christoph Rexwell mellett lépkedtem.

Felültünk egy olyan piros doubledecker-re, amit kiskoromban úgy szerettem, és fölmentünk a második emeletére. A legelső ülésekhez vezetett.

Amíg utaztunk be, a városba, nem szólt hozzám. Hagyta, hogy nézelődjem és figyeljem a színeket meg az embereket.

Annyira nem élveztem. Beszélgetni szerettem volna vele. De azért jól jött ez a pár percnyi csönd, hogy föl tudjam emészteni, valójában hol is vagyok, kivel is vagyok…

A legjobban az zavart, hogy a „miért is vagyok” – kérdésre nem tudtam választ adni magamnak.

Aztán beértünk a városba.

Onnantól kezdve pedig nem volt megállás.

Elvitt a London Eye-ra, és kivárta velem a sort. Fölszállt velem, és végig a közvetlen közelemben maradt. Amikor megállt az óriáskerék és valami turistacsoport egyik tagja véletlen nekem dőlt, még a csuklómat is megragadta, és ismeretlen nyelven rámordult arra az emberre, aki ugyanazon az ismeretlen nyelven visszamakogott valamit és odébb somfordált.

Ez jól esett. Hogy megvédett.

Engem még soha senki nem védett meg, dr. Rexwell. Talán ezért is vagyok itt, ezért is ismerhetem magát.

Utána átsétáltunk a Westminster Bridge-en, és elindultunk a Trafalgar tér felé.

Dr. Rexwell beszélgetett velem. De most nem úgy, mint este, a kötelező alkalmakkor. Kedves volt. Vidám. Készségesen válaszolt az összes kérdésemre. Érdeklődött, amikor én meséltem neki valamit.

Persze nem Stanről, a kutyámról.

Elvitt a Westminster Apátságba, elvitt a Trafalgar térre, elvitt a Hyde Parkba, elvitt a Downing Streetre, és elvitt a Piccadilly Circusra.

Velem volt. Bennem volt.

És nem a páciensével, a páciensében.

Hanem Derrick Whitebury-ben.

Nem akartam visszamenni a kórházba, és ezt meg is mondtam neki. Megint nevetett, és átkarolta a vállamat.

- Egyszer muszáj lesz visszamennünk, Derrick – mondta mosolyogva.- De van még időnk, ne félj.

Mennyi időnk van? Egy örökkévalóság? Mondd, hogy egy örökkévalóság! Addig akarok veled lenni, csak veled, ebben a hatalmas tömegben, ebben a vakító színkavalkádban. Hogy te legyél az én ellenségem, a Színek Ura, és hogy én, a Fehérség Ura bekebelezhesselek és örökre együtt legyünk.

- Most van délután hat óra… Nyolckor kell visszaindulnunk – dr. Rexwell szeme megvillant.- Szeretnéd, hogy megmutassam, hol lakom?

Azt mondtam, hogy persze hogy szeretném. Erre ő elmosolyodott, és leterelt a metróba.

Ahogy egyre lejjebb és lejjebb haladtunk a föld alá, úgy éreztem, megfojt a két falon futó szivárványszín minta. Valahol a folyosó végén egy lány gitározott és énekelt, amikor odaértünk, dr. Rexwell beledobott egy fontot a gitártokjába. A lány rámosolygott, dr. Rexwell vissza rá, én pedig meg akartam fojtani a lányt.

Kettő megálló után átszálltunk a másik vonalra, és ott még mentünk egyet. A Chancery Lane-nél szálltunk le, ő szorosan mögöttem maradt és fogta a kezem, nehogy elsodorjon az embertömeg.

Sírni szerettem volna, amikor megérkeztünk a lakásához, és ő beengedett.

Tágas volt és szép. A falak fehérek. Itt-ott kék függönyök lobogtak az ablakok előtt, amiket úgy tűnt, még reggel felejtett nyitva. Most átkozódva rohant hogy becsukja őket.

Sok könyve volt, polcokon és szerteszét, a foteleken, a szőnyegen, a munkapulton a konyhában, az asztalon, még a ruhásszekrénye előtt is.

Csinált egy teát és azt mondta, üljek le. Hamarosan jött ő is, és a kezembe nyomott egy kék bögrét. Nála egy fehér volt.

Szerettem volna cserélni, de nem mondtam neki. Némán nézett és néztem őt én is, amíg kortyolgattuk a forró italt, ami átjárta átfagyott tagjaimat, és kellemesen felmelegített.

Persze közel sem eléggé.

Sosem éreztem olyan meleget, mint amilyet akkor, amikor dr. Rexwell átült mellém a kanapéra, kivette a kezemből a csészét, letette az asztalra, magához ölelt és megcsókolt.

És azután már nem emlékszem tisztán semmire.

Csókok. Ölelések.

Szívdobbanás.

Csend.

Zaj.

Aztán nyög.

Nyögök én is.

Ajkak.

A mellkasomon.

Ajkak.

A mellkasán.

Nyög.

Nyögök én is.

Megragad.

Belékapaszkodom.

Szárnyalunk.

Mozog.

Bennem mozog.

Én tűröm.

Akarom.

Örökké akarom.

Csókok. Ölelések.

Simogatja a hajam.

A karjában sírok.

Azt mondja, indulnunk kell.

Tiltakozom, maradni akarok még. Örökké.

Azt mondja, nem lehet. Majd jövök máskor. Amikor szeretnék.

Mindig szeretnék!

A karjába kap, dédelget. Sírok, megragadom, megcsókolom.

Azt mondja, szeret.

És én azt mondom, szeretem.

*

Másnap vigyorogva ébredtem. Mrs Lewis furcsán is nézett rám, amikor bejött a reggeli előtt, de nem kérdezett semmit.

Érdekel is engem!

Senki sem tudhatja, azt, amit én. Senki sem érezheti azt, amit én. Senki sem tapasztalhatja azt, amit én.

Ginger átintegetett az asztal másik végéről, amikor leültem és enni kezdtem. Nehezen gyűrtem le a falatokat, a gyomrom háborgott, és az istenért sem akart befogadni semmit.

Inkább abbahagytam és megvártam Gingert, akinek megígértem, hogy mesélek a kutyámról, Stanről.

Ginger nem kérdezett semmit a tegnapról. A játszószobában rögtön mellém húzott egy széket, ráült és várta a mesét. Először odaadtam neki a képet. Megnézte, és nevetve a nyakamba borult.

*

Aznap nem láttam dr. Rexwellt a kórházban, ez pedig frusztrált. Meg akartam érinteni, el akartam vele bújni a világ szeme elől, hozzá akartam simulni, a szőke hajával játszani, csókolni az ajkát, az arcát, cirógatni, becézni akartam, szeretni akartam.

De nem, nem jött.

Délelőtt se.

Délután se.

Este se.

A csoportbeszélgetést az a barna hajú szemüveges nő tartotta, aki az első nap fogadott minket anyámmal meg apámmal, amikor két éve behoztak a pszichiátriára, és itt hagytak.

Az a nő szeretett, azt hiszem. Én nem éreztem iránta semmi különöset.

Épp ezért nem mentem be a terápiára, hanem egyenest a szobámba indultam. Levetettem magam az ágyra, és dacosan néztem a kinti sötét égboltra.

A tegnapi ruháim szanaszét hevertek a szobámban, akárcsak a többi holmim.

El kell innen mennem.

Ki kell jutnom.

Majd visszajövök Gingerért is.

Nem tudom, mikor.

De visszajövök érte, és elviszem magammal.

Dr. Rexwell csak nem fogja bánni, hogy ő is velünk lakik.

Összepakoltam hát a csomagjaimat régi, kopott kiskofferembe, és felöltöztem. Nem volt nehéz a táska, így bátran ki mertem dobni a második emeletről. Odalent a kertben puffant, szerencsére halkat.

Aztán következtem én. Vacogva másztam ki az ablakpárkányra, majd megfordultam, és reszkető tagokkal mászni kezdtem.

Megcsúszom.

Istenem, meg fogok halni!

Vagy mégse?

Elkapom a tűzlétra egyik fokát, és odahúzódom.

Lépkedek lefelé.

Halkan.

Aztán lent vagyok.

A bőröndömet magamhoz veszem, és rohanok.

Igen, ezt kell csinálnom.

*

Pont elkaptam az éjszakai buszt, ami bevitt a városba. Ugyanott tett le, ahol tegnap, én pedig elmosolyodtam, és lassan bandukolni kezdtem Londonban.

Még sosem voltam egyedül a belvárosban.

Igyekeztem nem elbambulni a rengeteg ember, a rengeteg szín között, hanem haladni előre, ugyanazon az útvonalon, mint tegnap. Hogy odaérjek a Piccadilly Circusra, és ott fölszálljak a metróra, és kettő plusz egy megálló után leszálljak a Chancery Lane-en.

Úgy is tettem. Összekapartam egy fontot a zsebemben csörgő apróból, és vettem egy metrójegyet, majd lefelé indultam, a mélybe. A színektől ismét megzavarodtam, de akkor meghallottam a fejemben a tegnapi zenészlány hangját és követtem.

A kocsi besiklott, én föl- majd átszálltam, utána pedig kijöttem a metróból. Nyílegyenest odataláltam dr. Rexwell házához, és már épp indultam volna át az úttesten, amikor észrevettem, hogy világít az ablaka.

Megtorpantam és elrejtőztem egy hirdetőtábla mögött, hogy leskelődhessek egy kicsit.

Pár pillanaton belül megjelent az ablakban egy fiú. Olyan huszonötnek néztem, hosszú fekete haja volt és sötétkék szemei.

Nem tudtam, ki az.

De a szempillantás töredékén belül megjelent mellette dr. Rexwell is, a szívem pedig nagyot dobbant. Reménykedve elmosolyodtam, miközben elpirultam, és vártam a fejleményeket.

Ám azokat már nem néztem olyan szívesen.

Dr. Rexwell átkarolta a fiú derekát, a fiú hátranézett. Egy ideig cicáztak még egymással, majd forró csókban olvadtak össze, és a fiún hirtelen nem volt rajta az inge, és dr. Rexwell most az ő testét simogatta úgy, mint tegnap az enyémet.

Mi ez az egész…!

Azt mondta, szeret, azt mondta jöjjek, amikor csak akarok.

Eszembe jutott minden. A csókja, az ölelése, erős kezének szorítása, hajlékony, szinte már kecses mozgása, fintorgó ajkai, gyönyörbe torzult arca, az a fehérarany lánc, ami lelóg a nyakából…

És a szemei.

Az a vibráló, kék tó.

Ami most hullámzott.

Én ezt nem értem. Egyáltalán nem értem.

Először hitetlenkedve, majd dühödten indultam át az úttesten, ledobtam a kofferemet, és ököllel estem neki a bérház kapujának. Megremegett a vaskos fa, de én tovább csépeltem.

Üvöltöttem és zokogtam, mire több ablakban is világosság gyúlt.

Azt akartam, hogy lejöjjön ide, és esdekeljen a bocsánatomért.

Azt akartam, hogy beismerje, bűnös, és megcsalta valódi önmagát.

Azt akartam, hogy velem jöjjön, hogy velem akarjon jönni, el innen, messzire.

Majdnem betört az üveg, majdnem be tudtam mászni a két falap közt.

De akkor a közvetlen közelben sziréna harsant, nem is egy, én pedig megrémültem.

Lábdobogást hallottam a lépcsőházból, de most nem ez foglalkoztatott.

Értem jön a két villogó kék sziréna. Engem akar.

Három rendőrautó fordult be az utcába, az egyik olyan nagy volt és rácsos, amiben a bűnözőket szállítják a börtönbe.

Nem vagyok bűnöző!

Fél tucat rendőr, és vagy három doktor szállt ki az egyikből. A rendőrök rám szegezték a pisztolyt.

Sírtam. Dr. Rexwellért sírtam.

Abban a minutumban megnyílt mögöttem a kapu, és én reflexszerűen fölpattantam, egyenest az egyik közelben álló doktor karjaiba.

Dr. Rexwell hatalmas szemekkel nézett rám, ahogy ott állt, kócosan, kigombolt ingben, nyakában a fehérarany nyaklánccal.

Megpróbáltam kivergődni magam a doktor szorításából, de ő nem engedett.

Zokogva nyújtózkodtam, hátha elérem dr. Rexwellt, viszont ő nem mozdult. Csak nézett, hatalmas szemekkel, megdöbbenten, kiégetten.

Cipeltek a kocsi felé.

Nem akartam menni.

Dr. Rexwellt akartam.

Még akkor is, amikor rám csapták a rácsos kocsi ajtaját, és megindultak velem vissza a pszichiátria felé. Kinyújtottam kezem a hátsó réseken, mintha meg tudnék szökni.

Nem biztos, hogy jól láttam, de dr. Rexwell szeme furán csillogott, amíg utánunk nézett.

Aztán eltűnt a képből, a kocsi kifordult a Chancery Lane-ről.

*

Nem értem.

Nem értem.

Miért tette ezt velem. Miért hazudott és miért hitette el velem hogy igenis legyőzheti az összes színt a fehér. Én ezt nem bírom.

Ha nem lennék őrült, ebbe az érzésbe most biztos beleőrülnék.

Egyedül vagyok. Borzasztó egyedül.

Ginger nem látogatott meg. Nem tudom, hol van.

Pedig rá lenne most szükségem. Kócos, szöszke hajára, megnyugtató hangjára, a vörös csíkokra ott a karján, a körötte táncoló, fehér és kék ruhás alakokra.

Nincs itt senki.

Kong a szoba az ürességtől.

Le van lakatolva az ajtóm, előtte két őr áll. Biztonsági kamerát szereltek a sarokba, mely most engem bámult pici, undok szemével, és kárörvendően villogtatta piros lámpácskáját.

Le akartam tépni.

Szét akartam zúzni.

Mindent.

Mindenkit.

Nem értem.

Egyedül vagyok és félek, és nincs itt senki aki magához ölelne és elhitetné velem, hogy ez csak egy borzasztó rémálom volt.

De nem, nem, nem, erősködnék, nem volt álom!

Két éve várok rá, és most megtörtént!

Nem rémálom!

Ez valóság!

Sírok.

Már föl sem tűnik, mikor hagyom abba, és mikor kezdem újra.

Tombolok. Lökdösöm a szekrényt, fölborítom, hallom, ahogy szilánkosra törnek benne a gyógyszereim üvegcséi. Nem érdekel.

Belerúgok a kofferembe. Kinyílik és okádja a képregényeket.

Eresszetek!

A színes lapok meg akarnak fojtani.

Dr. Rexwell, meg akarnak fojtani!

Nem látja, hogy meg akarnak fojtani?

Széttépem őket. Mindegyiket. Miszlikké aprítom és mint a konfettit, szétszórom a szobában.

Nevetek. Kétségbeesetten, de nevetek.

A két őr figyel.

Most nem érdekelnek.

Semmi sem érdekel.

Az érdekel hogy kellőképp kiadhassam a dühömet, mielőtt szerzek valami éleset, és…

Igen!

Kell valami éles.

Üveg!

A szekrényhez lépek, szétrúgom az ajtaját, megtaposom a fekete lakatot, és kiveszek egy üvegszilánkot.

Elbizonytalanodom.

Akarom? Nem akarom?

Helyre lehet még hozni ezt az egészet?

Tényleg sírt tegnap este?

Kétségbe. Vagyok. Esve.

Zokogni kezdek, és elterülök a földön. Szétfolyok, én, a Fehérség Ura a fehér padlón, megpróbálok beleolvadni, megpróbálok megszűnni, eltűnni, itthagyni mindent.

És Ginger?

És Christoph?

És Stan, a kutyám?

Nem, nem bírom.

Sem tébolyult, sem ép ésszel.

Nem bírom.

Fogom az üveget, és…

*******************