Nézze, dr. Rexwell.

Én magától nem várok csodát. Egy valamit viszont akarok - ugyanazt, amit maga tőlem. És hogy mit akar tőlem? Magára bízom, gondolkodjon el rajta. Mindenesetre úgy véltem, ha ezeket nem írom le, még inkább megőrülök, és a végén felrobbanok.

Ez a könyv magának szól. Rólam, rólunk. De mindenképp magának.

Nem tudom, meddig, mennyit és minek írok majd bele. Ez lesz az én könyvem. Az egyetlen menedékem ebből a rohadt, fehér szobából.

Minden fehér. Csak akkor nem, ha belép az ajtaján. Mert akkor tarka.

Utálom a színkavalkádot. Szeretem a fehéret.

A fehéret én uralom.

A színeket maga.

Ha az összes létező színt összekevernénk egy nagy bödönben, a végén fehéret kapnánk.

De viszont a kéket szeretem.

Azt a két kicsi, kék tavat, ami a villódzó lencsék mögül néz rám unos-untalan, mindig ugyanazzal a hideg, távolságtartó nyugalommal.

Nem hullámzik. Végülis állóvíz, miért hullámozna.

De én szeretem.

Borzasztóan szeretem.

*

Szakad az eső, és én azon tanakodom fehér falú szobám fehér párnás ágyán fehér pizsamámban, hogy miért olyan undorítóan szürke odakint minden.

Néma csönd honol a szobámban. Itt-ott egy képregény hever, szigorúan lefelé fordítva, nehogy bántsa a szememet a sok színes oldal, körötte cédék, a magnóm, az én apró, fehér magnóm, valamint egy lezárt szekrény.

A lakat fekete.

Miért fekete?

Most ezen gondolkodom. Odanézek - a lakat egyszerűen... Bántóan fekete.

Rikít, jobban rikít, mint a neonzöld.

Legszívesebben odamennék és szétzúznám, ha képes lennék elszakítani a tekintetemet a külvilágtól. A kórház elmosódó parkjáról, az égbe nyúló, hajladozó fákról, az épület többi szárnyáról, a kint parkoló autókról, a fehér köpönyeges orvosokról.

Siessenek be, a hallba! A végén még megáznak, és akkor oda a köpeny ragyogása.

Összedugják a fejüket. Az egyik fintorog. A másik nevet.

Hallani akarom, amit beszélnek. Már nyúlok is a kilincs felé hogy kinyissam az ablakot, de akkor hirtelen eltűnnek a szürkeségben.

Talán elnyelte őket egy felhő?

Talán.

Végignyúlok az ágyamon, lábamat a párnahalomra téve, és mosolyogva nézem a plafont. A fejemnél ott himbálózik a kartonom - Derrick Whitebury, született 1991. december 12., London, 170 centi, 49 kiló, vörös, szürke, rózsás, egészséges.

Ez vagyok én.

Pár betű, pár szó.

Alatta valami hosszú kavalkád van. Nyilván a betegségeim latin neve, amit mindenki egyszerűen tébolynak meg őrületnek meg gárgyultságnak hív.

Tulajdonképpen nem érdekel.

Azért bánt, hogy a legelőnytelenebb fotót voltak képesek rányomtatni arra a fránya lapra, de most már úgyis mindegy. Cirka két éve ezt nézem.

Várok. Hogy elálljon az eső, mert utána mindig olyan szép tiszta-fehér az ég. Hogy tisztán lássam azt a vörös tetős házat ott bent London szívében.

És persze, hogy eljöjjön az esti beszélgetés ideje.

Mert akkor belép hozzám a Színek Ura, rám néz, és beszél hozzám.

Az összes napom így telik el.

De megéri türelmesnek lenni. Komolyan mondom, megéri.

*

Elállt.

Az ég viszont nem tiszta-fehér, hanem továbbra is szürke. Ez frusztrál. Ki akarok törni, szét akarom tépni azt a ronda hályogot, látni akarom a fehéret.

Látni akarom, mielőtt elmerülök a két kék tóban újfent.

*

A beszélgetés előtt átjött Ginger. Egy világoskék ruhás, nagydarab ápolónő kísérte át, és mosolyogva magunkra hagyott, de láttam, hogy folyamatosan figyel a szobám ajtajába vágott kis üvegrésen át.

Ginger leült mellém az ágyra és magához ölelt. Én belefúrtam a hajába az arcom, és megsimogattam a vállát.

- Hogy vagy, Derrick?- suttogta.

- Hasonlóan jól, mint minden nap - feleltem én. Erre a lány elengedett, és elvigyorodván az ölembe hajtotta a fejét. Szöszke tincsei széthullottak.

Csak néztük egymást egy darabig. Néha a kézfejéhez kapott, és morogva megigazította a beleszúrt infúzióvég rózsaszín zárókupakját, de utána rögtön visszanézett rám.

Szeretem Gingert.

Alig idősebb nálam, de mégis itt van hét éve. Sokat beszélgetünk Gingerrel, jobbára csak vele felhőtlen a... Viszonyom.

Érdekes lány.

Néha elkapja a hév és egyszeri elolvasás után Poe-verseket szaval, de legtöbbször csak ül, és hallgat. Azt szereti a legjobban, ha mesélek neki a Marylebone-i házunkról, meg a kutyánkról, Stanről. Ő sosem beszél a családjáról.

Lehet, hogy nincs is neki. Nem tudom.

Fontosabb megbeszélnivalóink is vannak, mint a családja.

Például ő érti meg egyedül, miért szeretem a fehéret és a kéket, és miért irtózom a többi színtől. Mondta is egyszer nekem:

- Derrick, minket itt mindenki bolondnak néz és itt szánakozik meg próbál segíteni rajtunk. De én jól érzem magam így. Te nem? Mondd, te nem? Annyival másabb a világ! És olyan sokan figyelnek! Most is itt vannak, és táncolnak. Fehér és kék ruhákban. És nevetnek, és velünk vannak, mellettünk vannak. Te nem érzed magad így jól, Derrick?

Akkor elsírtam magam és ő tudta, hogy miért. Nem beszélt többet, csak átölelt és ringatott.

Ginger most rám nézett hatalmas, zöld szemeivel, és mesére várt.

Én azonban egyelőre a karját figyeltem. Megint ott voltak rajta azok a vörös szálkák, amiket úgy utálok.

Elkomorodtam, ő észre is vette. Felült, a kezei közé fogta a fejem, és addig húzott magához, amíg össze nem koccant a homlokunk.

- Akármi is legyen, te tudni fogod, ki vagyok én, és kik vannak köröttem – mondta halkan, vörös hajammal játszva. – És ők vigyáznak rád is, Derrick. Akármi is legyen, érted?

Bólintottam. Ő csókot nyomott a homlokomra, és magához szorított. Tudtam, hogy mesét akar. Olyankor mindig magához szorít.

Épp belekezdtem volna, amikor kinyílt az ajtó, és a kék víz egyszerre megtöltötte a helyiséget. Kisodorta Gingert, aki integetett és azt ígérte, holnap végig együtt leszünk, majd kizárta a külvilágot, magával vont egy széket a fal mellől, mellém csordogált, és letelepedett az ülőalkalmatosságra.

Én meg fejest ugrottam belé.

*

A neve Christoph Rexwell. Úgy harminc-harmincöt éves. Magas, vékony, sötétszőke hajú és kék szemű. Szemüveget hord, olyan keret nélkülit. Messziről olyan, mintha nem is lenne rajta.

Mindig köpenyben van. Fehér köpenyben. A cipője fekete. A nadrágja kék. Szereti a világosabb pulóvereket.

Nőtlen. Nincs gyereke.

Westminsterben lakik… Azt hiszem.

Okos. Megfontolt. Bölcs. Távolságtartó. Kemény. Őszinte.

És furcsán néz.

*

Másnap szép idő volt. Szokatlanul szép; két éve, mióta itt vagyok a pszichiátrián, sosem volt még ennyire derült az ég. Csak a bárányfelhők hiányoztak. A fehér, bolyhos pamacsok.

A délelőtt az udvaron voltunk. Mindnyájan.

Én Gingerrel ücsörögtem egy padon, nem messze a főbejárattól, meg a közelben ácsorgó ápolónőktől.

Ginger kócos volt aznap. Halkan motyogott valamit oroszul, ami a második anyanyelve amúgy, én meg nem értettem. Nem is magyarázta el, föl se figyelt rám, amikor szólni próbáltam hozzá.

Aztán valami olló elvágta ezt a furcsaságot, Ginger pedig rám mosolygott, maga alá húzta a lábait, és azt kérte, meséljek neki Stanről, a kutyámról.

Ginger nagyon szereti az állatokat. Amikor egyik nap talált egy kiscicát a kertben, fölvitte a szobájába, és úgy üvöltött, amikor elvitték, hogy azt hittem, összedől az egész épület. Azután hetekig nem szólt senkihez, még hozzám sem. Néha fürdés előtt, amikor elhaladtam a szobája előtt, besandítottam az apró résen, és mindig azt láttam, hogy az ágyán fekszik, a lábát fura szögben tartja, és egy könyvet olvas.

Nyilván Poe-t. Poe Ginger kedvenc költője. Egyszer azt mondta, hogy ha felnő és hosszú, kék haja lesz, olyan verseket szeretne írni, mint Poe.

Meséltem neki Stanről. Néha beleremegett a kezem, de lehet, hogy csak azért, mert nagyon erősen szorítottam a lábaim közt a pad pirosra mázolt lapját, hogy legalább az ujjbegyeim legyenek fehérek ebben a színtengerben.

Sétáltunk, és utána elmentünk ebédelni a többiekkel együtt.

Ginger rá se nézett az ennivalóra, pedig nagyon finom volt. A végén megengedte, hogy megegyem az ő adagját is. Aztán vacsora után fölszöktünk a szobájába.

Ginger bezárta az ajtót, majd pironkodva rám nézett.

- Most kicsit fordulj el, Derrick, jó?- motyogta.- A bugyimba rejtettem a kulcsot, és…

Persze nem figyeltem oda, amíg kereste azt a bizonyos kulcsot. Csak akkor kaptam föl a fejem, amikor megindult a saját kis szekrényéhez, és kikattintotta a lakatot.

Félresöpörte az infúziókat, így apró rés szabadult föl a polc mögött. Ginger elvigyorodott, és belekotort.

- Kérsz?- lengette meg előttem a doboz cigarettát, mire mohón a keze után kaptam. Ginger nevetett.- Tessék, vegyél.

Óvatosan húztam ki egy szálat, és meggyújtottam a dobozba csúsztatott gyufával. Ginger is rágyújtott, majd a fejünkre húztuk a lepedőt, hogy a füst ne kúszhasson el a füstjelzőig, és sunyin vigyorogva elszívtunk három-három szálat.

- Honnan van?- kérdeztem tőle, miután bedobta a csikkeket a szellőzőnyílásba.

- Rexwell doktoré volt, csak lenyúltam tőle.- vont vállat.

Abban a szent minutumban felpofoztam, és kirohantam a szobából.

*

Este csoportos foglalkozás volt dr. Rexwell-el. Ginger most nem mellém ült, hanem a kör alakú asztal másik oldalára, velem szemben. Mégse nézett rám, egyszer sem.

Dr. Rexwell beszélgetett velünk. Megkérdezte, milyen volt a napunk, mit csináltunk, mi történt, hogy éreztük magunkat. A többiek egymást túlkiabálva próbáltak előretörni, és ez zavart.

Zavar, ha dr. Rexwell nem rám néz. Zavar, ha nem hozzám beszél és zavar, ha nem csak rám figyel.

Amikor megszólított, direkt goromba voltam vele. Nem láttam rajta, hogy megütközött volna, és ez hihetetlenül fájt. Ugyanolyan nyugalommal a hangjában folytatta tovább.

Aztán levetített egy rövidfilmet egy fiúról. Nem értettem belőle semmit.

A fiú folyton nevetett és színes virágok közt futkározott egy papírsárkánnyal. Valami borzasztó zene is ment alatta, mindenesetre a többiek, még Ginger is hatalmas szemekkel figyelték.

Én nem. Én dr. Rexwellt figyeltem.

Megpróbáltam elmerülni azokban a kék tavakban, de nem sikerült.

Sosem sikerül, ha többen vagyunk.

És ez zavar.

Borzasztóan zavar.

Zavar.

Za-var.

Azt akarom, hogy velem legyen. Hogy összeolvadhasson az összes szín és a fehér. Hogy a végén fehéret kapjunk ismét. És hozzá némi kéket is.

Utolsónak hagytam el a termet, és fürdeni indultam, amikor végeztünk. Nem élveztem a beszélgetést, bár valószínűleg azért, mert nem is figyeltem a többiekre.

Bántott a tudat, hogy Ginger dr. Rexwelltől lopott. Szinte kettéhasította a szívemet.

A fürdőben szerencsére egyedül voltam. Nyilván csocsóznak vagy kimentek még egyet sétálni… Ki tudja.

Nem érdekel.

Magamra engedtem a forró vizet, és igyekeztem eggyé válni a gőzzel. Elpárologni, elmenni innét oda, ahol minden csupa fehér.

De, még mielőtt szénné égtem volna a vízsugár alatt, tocsogásra lettem figyelmes.

Ginger volt az, meztelenül. Nem tudom, hogy került oda.

Az arca könnyes, a haja, válla, melle, hasa, dereka, szeméremdombja, lába vizes. Hozzám rohant, és magához ölelt. A mellei nekem nyomódtak.

Már ketten égtünk egybeolvadva a zuhanytálcában.

Ginger karja vörös volt. Vörös csíkos.

Az enyém fehér. Vakító fehér.

*

A következő nap meglátogatott Gareth, a bátyám. Leült az ágyamra és megfogta a kezem és kedves és szép dolgokat mondott, de én láttam a szemében, hogy valójában meg akar ölni.

Hogy csak kötelességből jött ide, és nem azért, mert hiányoztam neki.

Vörös haja van és szürke szeme, akárcsak nekem. Csupán huszonhárom, és nem tizenhat éves.

Fotókat hozott. Mamáról, papáról meg Stanről.

Csak az utolsót tettem el, hogy majd megmutathassam Gingernek.

Mesélt is. Hogy most van munkahelye, papát visszavették a cégbe, mama meg szakácskönyvet ír.

Aztán rólam kérdezett.

Nem válaszoltam egyik kérdésére sem, mert nem őszintén érdeklődött. Furán nézett rám, és tudtam, hogy arra gondol, „uramisten, ez nem az öcsém”.

Persze, hogy nem vagyok az öccse.

Nem vagyok az öccse és nem vagyok a papa meg a mama fia sem, mióta kiderült, hogy be vagyok kattanva. Azóta senkinek sem vagyok a senkije…

Egyedül Ginger barátja.

Csak ő maradt. Ez pedig fáj.

Gareth meg akart ölni. Féltem tőle. Meg akartam ütni, el akartam üldözni, kiabálni akartam, de láttam az ajtó előtt álló doktort – nem dr. Rexwellt -, ezért nem mertem.

Azt akartam, hogy menjen el, és ne jöjjön többet.

*

Este beszélgettünk dr. Rexwellel.

Nyilván látta rajtam, hogy valami gond van, mert ahogy bejött és leült és elővette a tollát, rögtön azt kérdezte, mi történt, mondjam el, mi bánt.

Ezt szeretem magában.

Hogy belenéz valaki szemébe, és megállapítja hogy kicsoda. Már abból tudja, mi a helyzet, hogy megnézi a szemeimet.

Nem tudom, mi érdekest láthatott az én szürkéimben, mindenesetre a következőkben sajnálkozóan nézett rám. Mintha gyászoltam volna valakit, és ő oktalanul olyasmit mondott volna, hogy „részvétem”, vagy valami ilyesmi.

Nem tudom.

De nekem jól esett.

És jött, és jött belőlem a szó, ő pedig figyelt. Néha lekörmölt valamit, de láttam rajta, hogy úgy szipolyozza a szavaimat, mint eddig még soha.

Bennem volt azért még a tegnapi csoportos beszélgetés rossz emléke. És habár már réges-rég megbocsátottam dr. Rexwellnek, kicsit távolságtartóan, csűrve-csavarva a szavakat beszéltem, hogy minél többször vissza kelljen kérdeznie, vagy meg kelljen kérnie, hogy ezt fejtsem ki alaposabban.

Nem érdekelt, hogyan és mit csinálok, csak vele akartam lenni.

Ameddig lehetséges.

*

Másnap szokatlan dolog történt.

Reggel értem jött Mrs Lewis, a nagydarab ápolónő, karján a ruháimmal. Azt mondta, öltözzek föl, mert az orvosok úgy döntöttek, hogy egy kijelölt pszichiáter kíséretében ma az egész napot a városban tölthetem.

Ritkán fordult elő az ilyen. De persze jó volt mindig is.

Aztán Mrs Lewis magamra hagyott. Miközben a fehér pizsamát lecseréltem a farmeromra meg a pulóveremre, láttam, hogy Ginger leskelődik be a szobámba odakintről.

Nyilván reggelizni tartott, és meg akart várni. Mondtam neki, hogy menjen, én nem leszek ott.

Megkérdezte, miért. Én válaszoltam.

Erre mintha elszontyolodott volna, de azért egy puszit kaptam tőle, és azt mondta, este várni fog és akkor beszélgetünk és mesélek neki Stanről, a kutyámról.

Igen, mesélek neked, Ginger! Neked adom azt a fényképet, hogy játssz vele és szeresd, Stant, az én kutyámat.

*