~*~

Daniel a rendház óvó félhomályába burkolózva ücsörgött a panorámaablaksor előtt, és vérkönnyei vékony hártyáján át a várost fürkészte, ami mintha vörösbe öltözött volna.

Ujjait sátor módjára összetámasztotta, állát hegyes körmein, míg könyökét térdén nyugtatva próbált csillapodni. Azonban nem csak a lelki fájdalom gyötörte, hanem az éhség is.

Egy kortyot nem ivott, lassan két napja. Nem is értette, hogy maradt életben.

A vámpírgyerekek mögötte nevetgéltek a perzsaszőnyegen, hangjuktól borzalmas érzés fogta el. Fabian...

Elment, egyedül hagyta, és nem jön vissza többet, ebben biztos volt. Ismerte már annyira, hogy ennyit tudjon róla.

Idegesen a füle mögé gyömködte a tincseit, miközben megköszörülte a torkát, s az egyik csillagra függesztette a tekintetét.

Gyermekkorában mesélte azt neki halandó édesapja, hogy ha kitartóan bízunk egy csillagban, és nap mint nap megcsodáljuk és beszélünk hozzá, az végül belénk szeret, és teljesíti minden kívánságunkat.

- Ostoba babona - motyogta Daniel, majd megtörölte a szemét.

- Tessék?- búgta a háta mögül egy bársonyos hang. Kifejezetten megkedvelte ezt a hangot, mely simogató volt, de mégis parancsoló és kőkemény, mely vígasztalt és viszályt szított, mely néha suttogott, néha pedig sikoltott.

- Milena - mosolyodott el bágyadtan, és udvariasan kihúzta a másik fotelt, hogy a vámpírnő - aki ismét bársonyba és brokátba öltözött, s úgy festett, mint holmi démonistennő - leülhessen.

- Ezek szerint még mindig Riccardonál van - sóhajtott Milena, majd puha kezét Daniel karjára tette.- Sajnálom, Daniel, borzasztóan sajnálom. Én... Ha tudtam volna, hogy ez lesz, a közelébe nem engedtem volna!

- Bármit tettél, ne bánkódj, tüske van a rózsán, ezüst forrásban iszap, és rút rák él a bimbó selyme alatt - felelt a szőke vámpír elhaló hangon.

- Tüske van a rózsán - ismételte Milena.- De...

- Tényleg ne vádold magadat - folytatta Daniel - Itt egyetlenegy bűnös van. Az pedig én vagyok.

- Nagyon tévedsz - rázta a fejét a nő, bronzvörös tincsei pillangókönnyedséggel repkedtek.- Megakadályozhattuk volna, közös erővel. Tudtam róla, hogy gyerekeket gyilkol, de amikor csatlakozott hozzánk, esküt tett, hogy a mi barátunk, aki ilymódon az övé is, az valóban barát, nem áldozat.

- Fabian nem halt meg. Riccardo szereti, ő pedig viszontszereti.

- Daniel, drága lelkem, ezt miből gondolod? - Milena arcára sajnálkozó kifejezés kúszott, ujjai ezenközben a vámpír kemény karját kezdték simogatni.

- Már hazajött volna - felelt komoran Daniel.- Hacsak...

- Nem ölte meg - állapította meg a nő szomorúan. - Bár nem hiszem. Akit szeret, azt forrón szereti, és a világ minden kincséért nem bántaná.

Daniel a zafírszemekbe pillantott, torka újult erővel szorult össze, vérkönnyei élénk cirádákat festettek hófehér arcára.

- Mindegy - legyintett - Hagyjuk. Majd... Megoldódik. Vagy nem.

- Daniel, mi van veled?- Milena keze az orcájához ért.- Sápadtabb vagy, mint a hold, reszketsz, fagyos minden tagod...

- Miért kérdezed? Úgyis ki tudod olvasni az elmémből.- vont vállat a vámpírfiú.

Milena közelebb kúszott, és szorosan magához ölelte végsőkig elkeseredett barátját. Daniel fülét hirtelen megütötte a halott szív szapora dobogása, az artériák lüktetése, orrát csiklandozta a zsizsegő vér szaga. Lehunyta a szemeit, ajkai közül forró, nagy, vágyakozó sóhaj szakadt fel.

Igyál, Daniel, hallotta a fejében Milena hangját. Nem kellett kétszer mondania.

Hegyes, éles tépőfogait a nő nyakába mélyesztette, zsenge, a velejéig gyönyörűen romlott, kárhozott húsba harapott, az ősöreg, éltető vér a szájába spriccelt.

Mohón nyeldekelte, ujjai az egyik eltéblábolt vörös loknival játszottak, és ha Milena nem tolja el magától gyöngéden úgy öt perc után, zörgősre szívta volna.

Arca egy csapásra kipirult, barna szemeibe különös fényt csalt az életerő, ajkai megduzzadtak, haja, ha lehet, még aranylóbbnak tűnt.

- Köszönöm - suttogta.- Most megyek.

- Mégis hová?- Milena ijedten elkapta Daniel csuklóját, és ismét közelebb rántotta magához.

- Haza - felelt mosolyogva a vámpírfiú.- Hátha...

- Menj - állt fel Milena ültéből, és ő is elmosolyodott.- Hamarosan pirkad. Holnap pedig várlak.

Azzal forró csókot nyomott Daniel arcára, és egészen az ajtóig kísérte. A vámpír még egy öleléssel elbúcsúzott Sebastiano-tól és a gyerekektől is, a többieknek csak intett, aztán a legfelső lépcsőfokra lépett.

- Akkor holnap - biccentett a nő felé.

- Akkor holnap - Milena még mindig mosolygott, s habár fájó szívvel ugyan, de becsukta a rendház ajtaját.

***

 - Lassan hajnalodik, Fabian. Nem gondolod hogy...

 - Még ezt a pályát, jó?

Will mormogott még valamit az orra alatt, és szeme sarkából végignézte, ahogy a kisfiú Rikku virtuális PlayStation-bőrébe bújva alaposan megsoroz egy katonai egyenruhába öltözött pasast egy uzival.

Három egész percnyi lövöldözés és vagdalkozás után Fabian üdvözült arccal letette a joystick-ot, és addig nézte a férfit félrehajtott fejjel, ajka körül kifürkészhetetlen mosollyal, mígnem az megérezte, és az újságja fölött ránézett.

 - Mi van? - kérdezte.

 - Csak azon gondolkoztam, mit eszik rajtad Daniel. Mármint, tök öreg vagy...

Will, aki a maga huszonöt évével nem kifejezetten érezte magát vénnek, elképedve bámult Fabianre.

 - Kösz - bökte ki végül. - Amúgy erre már én is gondoltam veled kapcsolatban. Mármint, kis pisis vagy még...

 - Jól van na, nem azért mondtam. Azt hittem, amúgy, hogy egy vadbarom vagy.

 - És...?

 - Mit és...?

 - És rájöttél, hogy... - segítette ki Will vigyorogva a vámpírkölköt.

 - És rájöttem, hogy nem is vagy vadbarom. Mármint nem annyira... Őhozzá képest amúgy senki sem az - Fabian arcvonásai megmerevedtek, mosolya nyomtalanul elpárolgott, és már nem a férfira, hanem a mögötte lévő bordó függönyre nézett, mint akit hipnotizáltak.

 - Riccardo-ra gondolsz? - kérdezte Will.

A név hallatán a fiú összerezzent, de egy pillanattal később bólintott.

 - Hiányoztál Danielnek, amikor Rómába jöttél. Persze, nem tudta, hogy itt vagy, de egyre többször beszélt rólad, és... Már nem is figyelt rám, akármit mondtam is, csak te jártál a fejében. Meg persze, Melior. Szóval, féltékeny voltam. Aztán a rendházban találkoztam Riccardo-val, aki figyelt rám, meghallgatott, és úgy tűnt, szeret. Végülis csak azt akartam, hogy valaki foglalkozzon velem, én nem gondoltam... Daniel szomorú volt, amikor elhagytam, és amilyen hülye vagyok, örültem is neki. Pedig szörnyű volt, én... Nem gondoltam, hogy...

Will félretette az újságot, és a fiú mellé ült a kanapéra.

 - Mit művelt veled? - kérdezte.

Fabian lehajtotta a fejét, haja könnyű selyemfüggönyén hullott arca elé.

 - Azt... Azt, amit Daniel is, de... De vele nem akartam! - kétségbeesve nézett fel Willre. - Borzasztóan fájt, és sírtam. Persze, nem csak egyszer csinálta. Tegnap megpróbáltam megszökni, amikor együtt voltunk vadászni, de megtalált, és hazavitt. Aztán megkorbácsolt.

Will hátán hideg bozongás futott végig az iszonyattól.

 - Még most is fáj, ha rágondolok, pedig már begyógyultak a sebeim - a fiú hangja nem volt sem panaszkodó, sem esdeklő, egyszerűen csak közölte, mint egy tényt. Felemelte a kezét, majd egy darabig habozott, s végül a férfi tenyerébe csúsztatta. - Tényleg hálás vagyok neked.

 - Egyáltalán nincs miért - rázta a fejét Will, aki hirtelen zavarba jött Fabian őszinteségétől. - Csak egy küldetés volt, nem gondoltam, hogy megmentek bárkit is...

 - Az első? - kérdezte a fiú. Will bólintott. - Na, ahhoz képest elég jól muzsikáltál... - arcára ismét visszatért a huncut vigyor.

 - Megszakadok a röhögéstől. Na, most szépen elmegy a kis vámpír a gardróbba alud...

 - Ssssssh... Hallgasd csak... Ez... ez...

Will belefülelt a csöndbe. Halk ablaknyikorgás lehetett.

***

Valóban az volt.

Daniel, mióta elhagyta a rendházat, egyre csak bolyongott a városban, ment, amerre a lába vitte, nem törődött se a közeledő pitymallattal, se a fájdalommal, se semmivel.

Minden erejét összeszedve még elkapott egy késői - vagy korai? - madárkát, egy céltalanul kóborló, negyvenforma nőt.

Kócos, piszkosszőke haja volt, rángó ajkát folyamatosan rágta, kezeit tördelte, remegett, mint a nyárfalevél, látszott rajta, hogy az utolsókat rúgja. A vámpír talán még jót is cselekedett, mikor kiszipolyozta a vérét.

Persze rögtön erőre kapott, és észrevette, hogy az ég már nem fekete, hanem elég erőteljesen világoskékes-mályva.

Hazamenni már nem volt ideje, így hát nekilódult, hátha talál valami eldugott kis zugot, esetleg kamrát, üres alagsort...

Már épp befordult volna az egyik szűk mellékutcába, amikor valami megtorpanásra késztette.

Furcsa, édes-savanyú virágillat, de nem is erre figyelt fel leginkább, hanem az elméjében őrülten tomboló hullámokra, hangra, nevetésre... Az arc is tisztulásnak indult, azonban Daniel legnagyobb bánatára ködbe burkolózott volna, mielőtt felismerhette volna.

És nem is egy...! Kettő.

Őrülten zakatolt a szíve, gondolatai közé pedig undok mód bekúszott a kínzó tüske, hogy netalán Will, vagy Fabian lapul a közelben.

Egy próbát megér, nem?

Gyors, magabiztos léptekkel megindult a szemközt lévő, régies, barnásra festett ház felé. Mintha onnan érkezett volna, valamelyik barna zsalugáteres ablak mögül...

A vibráló, fülhasogatóan erős jelek azonban az első emeleti erkélyhez vonzották. Seperc alatt felröppent, és átlibbent a fekete, kovácsoltvas korlát fölött, majd közelebb sétált.

Mélyvörös függöny takarásában bújt meg a szoba. Daniel nekilátott, hogy felkutasson egy apróbb nyílást, amin beleshet.

Kis híján felordított rémület-örömében.

Hűvös kezét az üveglapra fektette, szemeit lehunyta, majd azonmód ki is nyitotta, erősen koncentrálva a fémzárra. Fém alig hallható csikorgása, majd apró pattanás.

Igen, határozottan innen csábították. Teste felforrósodott, tagjai hevesen remegtek, fülében lüktetett a vér, miközben belépett.

Két szempár meredt rá elképedten. Egy aranybarna, és egy türkiz.

Daniel érezte, amint gombóc kúszik a torkába, olyasfajta, amit nem tud legyürkőzni az ember egykönnyen. Megpróbált tudomást se venni arról, hogy Will ott ücsörög a kanapén, félig nyitott ajkai közül halk sóhaj szakad fel, kezéből szinte kiesik a kávéscsésze.

Fabian feltápászkodott a földről, és odébb lökte a joysticket. Mindketten egyszerre indultak meg a másik felé.

A szőke vámpír, mikor kartávolságnyira ért tőle, térdre rogyott ifja előtt, majd elkapta a fiú vékony csuklóját, és magához rántotta. Ha Fabian halandó lett volna, csontjai valószínűleg összezúzódnak Daniel szinte fojtogató ölelésétől, de a fiút annál keményebb fából faragták, emellett pedig abszolút nem volt ellenére teremtője közelségének.

Daniel a barna loknikra hullatta vérkönnyeit, miközben úgy tartotta karjaiban Fabiant, mint aki attól fél, hogy ismét elhagyja, vagy netalán elrabolják tőle.

- Fabian - zokogta.- Istenem, Fabian!

Érezte, ahogy átnyalábolják a nyakát, ahogy a fürtös fej a vállára bukik, és hallotta halk, reszketeg sírást is, ami a fiút rázta.

- Istenem, Istenem, úristen, jézusom...- suttogta elhűlten, s vértől csillogó ajkai mosolyra húzódtak, miközben az ujja köré csavarta Fabian egyik tincsét.- Ilyen egyszerűen nincs, nem létezik, én, én, én... Annyira, borzasztóan, rettenetesen, szörnyen sajnálom! Kérlek, esedeze, könyörögve kérlek, ne haragudj...!

Nehézkesen, ügyetlen mozdulattal elengedte majd kissé távolabb tolta magától a fiút, hogy mélyen a szemeibe nézhessen, amik hasonlóan az övéihez, könnyekben úsztak.

- Willnek köszönd - mondta remegő hangon.

Daniel kérdő pillantással a férfira nézett, de eközben egy pillanatra sem engedte el Fabian derekát.

- Megmurdáltatta Riccardo-t, engem meg idehozott - adott magyarázatot a fiú, látva atyja értetlenségét.- Ha nincs, én már nem lennék.

A szőke vámpír ajkai ismét megremegtek, és kénytelen volt odakapni a kezét. Alig tudta elhinni, hol van és kikkel, alig tudta elhinni, hogy habár különbözőek, mindketten hús-vérek, nem lidércek, és nem is álomképek.

Összecsókolta a fiú arcát, aztán egy pillanatra elengedett, és a fekete férfihoz lépett.

- Én... Igazán nem tudom, mit mondhatnék - kezdte lesütött szemekkel, bakancsa orrát fikszírozva.

- Ugyan már - mosolygott Will.- Ez természetes.

- Te végezted el, ami az én dolgom lett volna... Will... Köszönöm, borzasztó hálásan köszönöm.

Azzal lehajolt, és a férfit is magához ölelte. Jóleső érzéssel a nyakába szuszogott, keze pedig már nyúlt volna Will dereka után... Amikor hirtelen elengedte, s visszafutott a fiúhoz.

Ismét letérdelt elé, karamellszín kis kezeit hófehér ujjai közé vette.

- Szeretnél... Hazajönni?- kérdezte elcsukló hangon.

- Semmit sem szeretnék jobban - felelt Fabian, majd Daniel nyakába vetette magát.

Will halvány mosollyal az ajkán figyelte az ölelkező vámpírpárost, az utolsó korty kávét pedig szinte visszaköpte a bögrébe, amikor a két halálosztó elindult az ablak felé.

- Hé, hé, hé! Gyertek onnan - hessegette el őket, majd közelebb lépdelt, bezárta a manzárdablakot, összehúzta a függönyöket, oldalt pedig becsukta a zsalugátereket.- Fényes nappal van. Jobb lenne, ha itt maradnátok.

Daniel hálásan a férfira mosolygott.

Szeretlek, Will, igen, ezt üzente volna telepatikusan abban a percben, de nem volt képes rá. Mindemellett valóban borzasztóan hálás volt a férfinak, és tényleg borzasztóan szerette.

Mondhatni, nem tudott dönteni, melyikükért lángol jobban. Az ő drága porcelánbabájáért vagy ében hajú démonjáért.

- Mit csinált veled? - kérdezte suttogva Fabiantól, aki erre zavartan nyelt egyet, és a vámpír vállára hajtotta fürtös fejét.

Danielnek sem kellett több. Ahogy végignézte az összes elméből lehívott, szörnyű képet, keze lassan ökölbe szorult, szemöldöke most nem kisfiús morcossággal, sokkal inkább elvakult dühvel fonódott össze.

- Ami megtörtént, megtörtént - a csendet Will törte meg.- Riccardo meghalt. Kezeskedtem róla. Nem érdemes kockáztatni a boldog jelent azzal, hogy a búbánatos múltat feszegetjük.

- Milyen igaz - mosolygott Daniel.- Most pedig, ha nincs ellenedre... Én elmennék aludni.

Miközben ledobta magáról ingét és csizmáját, ledőlt a pokrócra, és magához ölelte Fabiant. A fiú remegő háta a hasához simult, Daniel pedig hátulról a vállára hajtotta a fejét.

- Sajnálom, Daniel - suttogta Fabian.- Csak hogy tudd, szeretlek.

- Én is szeretlek - válaszolt a vámpír.- Nagyon-nagyon-nagyon szeretlek.

***

Will megpróbált aludni, de képtelen volt rá. Ha épp nem forgolódott, akkor egész testében remegett. Az érzés, hogy fölösleges, nem hagyta, hogy akár egy pillanatnyi nyugtot is leljen. Egy óra mentális önsanyargatás után úgy döntött, megpróbálkozik egy forró fürdővel.

Kocsonyaként reszkető térdein nagy nehezen kitámolygott a hófehérre csempézett fürdőszobába. A lépcsős, kerek kádig azonban már nem jutott el, kénytelen volt a sötétbarnára pácolt szekrényre támaszkodni, melybe a mosdókagylót szerelték.

Beletelt egy időbe, mire felfogta, hogy sír.

 - Szánalmas vagy - morogta tükörképének, amint felnézett, és meglátta saját nyúzott arcát, a szeme alatt húzódó lila karikákat, véresre harapdált ajkait, izzadsággyöngyös homlokát, és sápadt orcáin a könny rajzolta csillogó patakocskákat.

Mélyeket lélegzett, megpróbálta lenyugtatni a lelkében tomboló vihart. Végülis, ebbe a szerelembe bárki belebetegedne. Miért pont ő lenne kivétel? Majd elmúlik, mint a nátha. Annak sincs gyógyszere, csak tűnetileg kezelhető.

Fogd fel, hogy nem te vagy neki a legfontosabb. Ez nem jelenti azt, hogy nem szeret, csak azt, hogy van, aki többet ér neki, mint akár a saját élete. Ha szereted, engedd el, és hagyd, hogy boldog legyen vele.

A víz zubogása is segített, főleg abban, hogy elnyomta önmarcangoló belső hangját. Will lehámozta magáról köntösét, és nyakig elmerült a forró vízben. Mozdulatlanul hátradőlt, és érezte, hogy lassan kiáll a görcs a tagjaiból, a gyomrából és csigatempóban ugyan, de a fejéből is.

Miután megtörülközött, kiballagott a konyhába, bevett egy altatót, és az ágyába visszatérve mély, álomtalan alvásba merült.

Mire felébredt, épp a nap utolsó sugarai buktak át a láthatáron. Daniel a függöny résénél ácsorgott, hogy még elkapja őket tekintetével. Willnek elszorult a torka, ahogy a karcsú vámpírfiúra nézett.

Kicsi vámpírom... - gondolta. - Na nem, ezt fénysebességgel verd ki a fejedből! Nem a tiéd, és főleg nem kicsi. Rád ver vagy kétszáz évet.

 - Öhm... Nekem most mennem kell - nyögte ki zavartan, miközben háta mögé rejtett bal kezével fekete zakója ujját gyűrögette. - Maradhattok, ameddig tetszik, és akkor jöttök vissza, amikor kedvetek tartja. Hát akkor... viszlát.

Igyekezett nem tudomást venni Daniel rászegeződő döbbent, sőt, szinte kétségbeesett tekintetéről. Azonban azt nem tudta figyelmen kívül hagyni, hogy amint kiért a hallba, két karjával átfonta a derekát, és szorosan hozzá simult.

 - Szeretlek - hangja reszketeg volt, szinte sírós. Talán megérezte Will keserűségét.

A férfi a plafonra szegezte tekintetét, miközben igyekezett lenyelni könnyeit.

 - Hagyd ezt abba, Daniel, nagyon szépen kérlek - suttogta vértelen hangon. - Ne csinálj belőlem hülyét.

Szelíd erőszakkal lefejtette magáról az ölelő karokat, és vissza sem nézve bevágta maga után az ajtót. A rugós retesz a zárba kattant.

Két órán belül Will már a temetőben állt, túl egy kiadós zokogáson. Calixtust várta. Mikor másodszor körülkémlelt, tekintetével a vámpírt kutatva, érezte, hogy hűvös ujjak cirógatnak végig a nyakán.

 - Több, mint kétszáz éve nem láttam ennyi szomorúságot egy helyen - hallotta mentora doromboló hangját. - Mondtam, hogy tanuld meg lezárni az elmédet.

 - Most nem menne - susogta Will alig hallhatóan.

 - Nem arra céloztam, hogy most ess neki - mosolygott Calixtus, és gyengéden megsimítva a férfi vállát, megkerülte, majd karcsú ujjaival az állánál fogva felemelte lehajtott fejét. - Előbb mondd el, mi bánt, még ha tudom is. Nektek, halandóknak jót tesz, ha beszéltetnek titeket.

 - ...és inkább tudnám gyűlölni, minthogy közömbös legyek iránta. Ugyan azt mondtam neki, meglátogathat, amikor akar, mégis jobb szeretném nem látni többé. Sokkal könnyebb lenne. - Vagy tíz percnyi monologizálás után Will egy sóhajjal zárta sorait. Nem sokkal, de könnyebbnek érezte magát. Most Calixtushoz fordult, aki kissé távolabb állt tőle, és egész eddig az arcát fürkészve, türelmesen hallgatta. - Köszönöm, hogy meghallgattál.

A vámpír közelebb lépett hozzá.

 - Nincs mit köszönnöd, Will - búgta. Egy végeérhetetlennek tűnő pillanatig némán fürkészte a férfi arcát, majd felemelte jobbját, és vállától indulva végigsimított nyakán, majd arcvonalán. Sokezer érzés borzongás formájában futott végig a gerincén. Pontosan tudta, mikor érzett utoljára ilyet. - Döbbenetes, mennyire hasonlítasz rá... - suttogta Will fülébe.

Will képtelen volt ellenállni a delejnek. De miért is tette volna? Most már nincs miért.

Ahogy Calixtus hideg ajkaiba kóstolt, egyrészt forró hullám járta át egész testét, és karjaival a vámpír dereka után kapott, másrészt azonban keserű érzés mardosta a torkát.

Ámítják magukat mindketten, és ezt pontosan tudják.

***

Will,

úgy látom, nem értesz.

Fabian a fiam. Ártatlan, magatehetetlen kis porontyom, akinek ereiben az én korcs vérem csörgedez, akinek lelkét és rózsás halandó életét az én kárhozott ajkam tépte ki a világból. Felelős vagyok érte, ezt pedig sosem fogom levetkőzni.

Szeretem, mint fiamat, szeretem, mint testvéremet, és hazudnék, ha azt mondanám, nem szeretem egy leheletnyit, mint szerelmemet. Mindazonáltal, amit iránta érzek, és amit irántad, úgy különböznek egymástól, mint fekete és fehér, tűz és víz, föld és levegő, élet és halál. Fontos nekem, nagyon fontos, nem tudom, mit kezdenék nélküle. De most, hogy ismét láttalak - tudom, hogy rémes, szőrösszívű szörnyeteg vagyok -, úgy érzem, nem fontosabb nálad. Bár mondhatok akármit, az érzés, hogy felesleges vagy, nem fog elhagyni. Tudom.

Ismerlek, Will, nem is gondolnád, mennyire.

Mondd, miért nem tudsz úgy hinni nekem, mint régen?

Mindenesetre ha erre vágysz, hát legyen meg a te akaratod. Bármennyire fáj is, tudomásul veszem, és nem kényszerítem rád se a társaságom, se a szeretetem.

Még egyszer köszönök mindent. Köszönöm, hogy visszaadtad nekem a fiamat, köszönöm, hogy e kapcsolat hajnalán elhitted minden szavamat, de legfőképpen azért vagyok hálás, amiért felmelegítettél egy régóta hamuban heverő szívet.

Nem meghatni akarlak, sem rávilágítani a tényekre, ez csupán egy szánalmas búcsúféle.

Légy boldog Calixtussal, Jonas-val, akárkivel, akivel jónak látod, drága szerelmem.

Akármennyire kínzó látvány is; Szeretlek.

Daniel

Post Scriptum: Ha szükséged lenne rám, megtalálsz.

Daniel könnyes szemekkel helyezte a hófehér borítékot Will dohányzóasztalára, majd magára öltötte bőrkabátját, és remegős mosolyra húzva ajkait, Fabian kezéért nyúlt.

- Halandó - morogta a fiú.- Olyan, mint az összes többi.

- Ne is próbáld titkolni, hogy kedveled - a szőke vámpír arcán szélesebbre húzódott a mosoly.- Ne fájjon emiatt a fejed. Majd csak lesz valahogy. Most az a fő, hogy itt vagy. Te csirkefogó.

Fabian elmosolyodott, miközben kiléptek Will lakásából, és atyja kivezette a halandóktól nyüzsgő utcára.

- Mi a helyzet Milenával és Sebastianoval?- kérdezte hirtelen.- Régen láttam őket.

- Jó, hogy kérdezed! Épp oda tartunk, így köztünk szólva... Mindenki nagyon aggódott érted. De főleg Vittoria.- Daniel átkarolta a fiú vállát, és beleborzolt a sötétbarna csigákba.

Fabian hangyányit elpirult.

- Akkor... Akkor tényleg oda megyünk?

- Nem, csak vicceltem, képzeld, várnak minket Tokióban. Fafej, hová mennénk?

Fabian felnevetett. Borzasztó jó érzés volt vidámnak és gondtalannak látni, habár a szőke vámpír bizton tudta, hogy még sanyargatják belülről az elmúlt egy-két hét iszonyatos emlékei.

Ahogy bekanyarodtak a Via Maria Magdalenára, a kisfiú arca, ha lehet, még jobban felragyogott a hatalmas, fehér ház láttán.

Talán éppen ezért tették meg az utolsó lépéseket futva, a lépcsőn kettesével ugráltak felfelé.

A csengőre Milena nyitott ajtót, arcáról hirtelen leolvadt a mosoly, ahogy meglátta a szőke vámpírt.

- Daniel, hát itt va... ÚRISTEN!!!

- Mi az, Milena?- hallatszott bentről Sebastiano hangja a hirtelen beállt csöndben.

- Nem mi, KI!!

Fabian kacagva bújt a nőhöz, és csókot nyomott mindkét porcelánorcára. Mielőtt a többiek kicsődülhettek volna, Daniel beljebb noszogatta a párost, majd becsukta maga mögött az ajtót.

Szélesen mosolyogva nézte, ahogy fivérei és nővérei nevetve ölelik magukhoz ifját, ahogy becézik, tündérnek nevezik, simogatják fürtös fejét, puszilgatják, dédelgetik.

A gyerekek szinte azonnal elráncigálták a "játszószőnyegre", s Fabian bocsánatkérő hátrapillantását Daniel csak egy gyengéd, apai mosollyal nyugtázta.

Akkor dobbant a legnagyobbat a szíve, amikor egy csupa bársonyba öltözött, ezüstszőke hajú kislány szaladt oda a fiúhoz, és percekig el sem engedte.

A vámpír pedig megindult, hogy elfoglalja tegnapi helyét, ahol Sebastiano, Milena, és a harmadik legfontosabb kárhozott, Davide várta.

Leült, és nagyot sóhajtva magához ölelte Milenát.

- Riccardo meghalt - közölte szárazon.- Meggyilkolták.

- Megérdemelte - bólintott komoran Sebastiano.- Sosem gondoltam volna, hogy... Hogy megszegi az esküt.

- Mi lenne, ha terelődne a téma valami vidámabbra?- tette fel a kérdést Davide félig felvont szemöldökkel, de leplezetlenül vigyorogva. Milena átnyúlt az asztalon, és végigsimított a barna hajú halálosztó kézfején.

- Egyetértek, drága barátom. Mindenesetre előbb koccintsunk egy kis erjedt vérrel!

~*~