~*~

Ahogy a szűk, labirintusszerű, egymást keresztező járatokban haladtak, Will az eltelő perceket éveknek érezte, melyek nyomasztó súllyal nehezedtek fáradt elméjére.

Talán a szag, korok és évszázadok nehéz, dohos aromája okozta, legalábbis a férfi igyekezett ezzel győzködni magát, de rossz előérzetét akkor sm tudta elnyomni. Nyugtalanító volt, ahogy az egyenes tartású bíboros, még ha magabiztosan haladt is előre, mintha egyre többször nézne végig alaposan a folyosók nyirkos falain, s mintha egyre szaporábban venné a levegőt.

Közben a férfi megsejtette, hogy odakint a nap, mely már akkor a horizont felé közelítő, izzó, narancsszín gömb volt, amikor elindultak Bertolli atya szobájából, időközben végképp lebukott a láthatár mögé, és magával húzta rózsáslila felhőuszályát is.

 - Fogd ezt meg, kérlek - nyújtotta Will felé a fáklyát Bertolli atya, amikor hosszú gyaloglás után megálltak egy nehéz, vaspántos ajtó előtt. A bíboros halványan mosolygott, amikor a nagy, dísztelen kulcsot előhúzta az övéből, és a zárba illesztve megforgatta. - Nos igen, a technikát illetően vannak hiányosságaink.

Hatalmas kattanás és eónok óta olajozatlan vasszerkezet fülsértő nyikorgása hallatszott.

 - Csak utánad, fiam - mutatott a felfelé vezető lépcsőre Bertolli bíboros.

Will könyedén fellépdelt a hat-hét fokon.

Egy temetőt látott maga előtt. Gondozatlan, burjánzó aljnövényzet igyekezett végképp meghódítani a kriptákat és sírkerteket. Szinte nem is volt magányos sírkő, csoportonként kerítették el őket. A férfi figyelmét egy különösen szép, csavart oszlopokkal díszített, boltíves tetejű kripta vonta magára. Szinte teljesen benőtte a futórózsa, melynek vérvörös virágai a sápatag holdfényben sötétbíbornak tűntek.

A férfi akaratlanul is az égre nézett. A sűrű felhőréteg alatt mindössze egy világító, fehér folt jelezte a Holdat. Szeme lassan hozzászokott a sötéthez.

 - Azt mondják, a csillagok az angyalok szemei, mellyel a földet nézik, s ha felhős az ég, a gonosz előlük akarja elrejteni istentelen tetteit - szólalt meg egy gyönyörű, bársonyos hang a háta mögött.

Will megperdült a tengelye körül.

A férfi, pontosabban vámpír, aki előtte állt, alig látszott idősebbnek nála, húszas évei végén, harmincas évei elején járhatott, amikor magához ölelte a Halál. Bőre rémmesei fehérséggel világlott a sötét éjszakában, szemei tiszta-kéken csillogtak, hosszú, sötét haja átbukott fekete köpennyel takart vállán, hogy mellkasa előtt és háta közepén buja csigákba göndörödjön. Nyakában apró ezüst feszületet hordott, mintegy iróniaképpen. Elbűvölő arcvonásaiba azonban olyasfajta kortalanság ivódott, amit Will még egyetlen általa látott vámpírnál sem tapasztalt.

 - Tehát Will, bemutatom neked Calixtust - törte meg a gondolatok miriádjától terhes csendet a bíboros. A vámpír elmosolyodott, hófehér, hegyes szemfogai kivillantak halvány ajkai közül. Kezet nyújtott - nade milyen kezet! Ujjai karcsúak voltak, a törékenység tévképzetét keltve bárkiben, aki rápillantott, körmei üvegesen szórták szét a gyér kis fényt, ami rájuk világított. Szorítása azonban határozott volt, szilárd, szinte fojtó.

 - Calixtus - száját gunyoros mosolyra húzta. - Kérem, bocsássa meg a belépőmet, Mr Solare.

 - Will - hunyorgott a férfi. A hang minden egyes szó kiejtésével olyan erővel babonázta meg, mintha először hallaná.

 - Remélem, tud róla - fordult Calixtus hirtelen Bertolli atyához, amint egy időre sikerült elszakadnia Will látványától. Hihetetlen, mennyire hasonlít rá, gondolta a vámpír.

**

Csak egy arcot láttam.
Egy arcot; színtiszta porcelánarcot, rózsavörös ajkakkal, hatalmas bogarakként csillogó koromszín szemekkel.
Koromszín szemekkel, melyek azt suttogták - Eresztd el őt!
Valóban menni akar? Valóban szereti? Valóban elhagy? Kérdések miriádjai. Félek, rettenetesen félek. Idegen város, idegen halhatatlanok, idegen falak és idegen érzelmek...
Az arc azóta kísért, mióta először megráztam a kezét, és feltéptem a torkát, hogy megkóstoljam híres vérét. A nevét nem tudom. Huszonéves lehetett, mikor rátalált a Halál.
El akarja tőlem szakítani, ki akarja szipolyozni, a magáénak akarja mondani. Nem fogom engedni. Nem, soha. Ha megfosztanak tőle, megőrülök. Megfulladok a magánytól.
Eresztd el őt!
Hát mit gondol? Nincs nekem szívem? Először merem kimondani a neved; Atyám. Kegyelmezz rég holt lelkemen, örökké zsenge, mégis rothadó testemen és szennyes elmémen; ne feledd, valaha én is a gyermeked voltam.
Atyám. Az én mindenható atyám.
Most hallgasd még meg halk Pater Nosterem, de aztán...
Daniel felriadt. Ilyen nincs. Ilyen nincs. Egyszerűen nem létezik. Halvány, véres fényben úszott az ég alja, azonban a nap már rég lebukott a horizonton, rózsaszín fellegei erőteljesen kezdtek feketévé sötétülni.
Kipattant az ágyából, majd az ablakhoz sétált, szétrántotta a függönyöket, és kihajolt a friss levegőre. Véres veríték csorgott hátán és arcán, egész testében remegett, gerincén mintha jeget csúsztattak volna lefelé, mikor az első hideg fuvallat végigsöpört rajta.
- Will... - suttogta alig hallhatóan.- Will, hol vagy...?

***

Sebastiano mosolyogva zárta a karjaiba, mikor megpillantották egymást a megbeszélt találkozóhelyen, a kis tónál.
- Örülök, hogy eljöttetek - biccentett a vámpír.- Milene alig bírja kordában tartani őket, induljunk.
- Ennyire kiéhezettek tán?- nevetett fel ékesszólóan Daniel. Szorosan magához ölelte Fabiant, s lassan elindult a klánvezér nyomában.
- Lehet - válaszolt vontatottan Sebastiano.- Tudod, a közös vadászat olyasmi szertartásnak minősül nálunk. Tulajdonképpen csak ilyenkor vagyunk együtt mindannyian egész éjszakán.
- Ó... Sabbath?
- Sabbath, meg anyád füle - legyintett a tűzhajú.- Régi, elavult szokás. Ha jól tudom, manapság már csak a párizsi vámpírok aljanépe tartja, esetleg páran Angliában, a többiek viszont csak nevetnek rajtuk. Nem, nem, édes Danielem, szó sincs Sabbathról.
A szőke vámpír halványan elmosolyodott, menet közben cipője orrát figyelte. Fabian tágra nyílt szemekkel figyelte Sebastiano gesztusait, ajkának mozgását, hajának lobogását.
- És hová fogunk menni?
- Temetőbe, kedves - nevetett fel Sebastiano.- Fiatal ördögpártiak garázdálkodnak a sírok közt minden éjjel, már két hete, legalábbis Milene testvérem szerint. Vannak körülbelül tizen-tizenöten, hét fiú és nyolc lány. Nem lehetnek többek tizennyolcnál.
- Ördögpártiak?
- Divatból. Azt hiszik, így rettegni fogják a nevüket, így tiszteletet ébresztenek bennük. Áldozatot mutatnak be istenségüknek, de olyan ennivalóan rém bugyután csinálják, hogy öröm nézni.
Daniel felnevetett.
- Jól fogunk lakni, azt hiszem - bólogatott.- És ni, hát el is temethetjük őket azon nyomban!

***

A rendház lábánál találkoztak. A klán vámpírjai, mint megannyi fekete rémlény, álltak kart karba öltve, ében köpenyüket
tépte a szél. Fejüket ezúttal nem fedte csuklya, így Daniel alaposabban is megnézhette őket.
Milene persze milói Vénuszként rikított közülük égővörös hajával és ha lehet, még fehérebb márváybőrével, mint holmi istennő, csakugyan. Zöld bársonyruhába rejtette ipsét, azonban a köntösét ő sem hagyta otthon.
Az egyik vámpír úgy nézett Danielre, mint holmi szörnyetegre. Hatalmas, fekete bogárszemei megvetően csillogtak, csigás gesztenyebarna haja hívogatóan cirógatta a nyakát. Az egész alak hihetetlenül ismerősnek tűnt valahonnan...
Eresztd el őt!
Daniel felszisszent, és a fejéhez kapott. Amint kinyitotta szemeit, a pillanatnyi fájdalom elillant. Fabian-re nézett, a kisfiú pedig vissza őrá. Az apró, aranyfénű ujjak erősen markoltál a szőke vámpír fehér kezét, a kis test remegve simult oldalához.
- Daniel...?- kiáltott a klán mellől Milene.
- Minden rendben - nyögte a szőkeség nem túl meggyőzően.- Mehetünk.
Sebastiano atyáskodva melléjük lépdelt, és átkarolta Daniel vállát.
- Ne félj Riccardótól - suttogta.- Barátságtalannak tűnik, de hidd el, egyáltalán nem az.
- A suttogását hallom a fejemben, amióta először megláttam - válaszolt Daniel.- És tudod mit mond?- a vörös hajú vámpír megrázta a fejét.- Eresztd el őt!, folyton erre kér.
Sebastiano megütközve nézett először a göndör kisfiúra, majd a tőlük nem messze suhanó Riccardóra, végül pedig Danielre.
- Ezt nem velem kéne megbeszélni - mondta végül szárazon.- Ha tudok, segítek... De nem ígérek semmit.

***

Az ördögpárti fiatalok vére hol édessé vált Daniel szájában, hol elfanyarodott. Egy fiatal fiút szemelt ki magának; órákig incselkedett vele, teljesen magába bolondította szerencsétlent, s közvetlenül az első csók után feltépte a torkát.
Rettenetesen utált így gyilkolni, de hát ezegyszer meg kellett tennie.
Amúgy a fiúnak hosszú, szőke haja volt, akárcsak neki, és smaragdzöld szemei. Ahogy a vámpír ki tudta olvasni a gondolataiból, Alessandriónak hívták.
Most már mindegy.
Figyelte, amint a csodás szempár tüzes fénye üvegessé hűl, figyelte, amint a félig kinyílt ajkak utoljára megremegnek.
Vége.
El ne sírd már magad!, gondolta. Feltápászkodott, és megigazította magán ruháit. Dermedten körbenézett.
A klán kisebb-nagyobb csoportokra oszlott; négyen-öten marták egy-egy halandó húsát, mint a nagy dögevő bogarak kitinpáncélja, úgy csillogtak a holdfényben. Fabian apró alakját is felfedezte pár percen belül; a fiú lehunyt szemekkel szívta az egyik festett fekete hajú lány nyakát, állán pici patakokban csorgott a vér.
Hirtelen egy kar csusszant Fabian derekára, majd a karhoz tartozó test is lassan derengeni kezdett. A barna tincsekkel keretezett arc pillanatok múlva kibukkant a göndör fürtök mögül.
Eresztd el őt!
Megint azok a fránya bogárszemek. Fenyegetően csillogtak, már-már gyilkosan, villámokat szórva.
Daniel úgy érezte, mennie kell. Semmi keresnivalója nincs itt. Fabian vagy hazatalál, vagy marad, a döntés az övé. Indulni akart, de lába nem vitte. Csak állt, és bámulta a furcsa párost. Amikor ifja kacagva Riccardohoz simult, majd halovány, gyönge kis csókot lehelt a halálosztó rózsaszájára, megtántorodott, és majdnem hasraesett Alessandrio testében. Most elmegy. Elmegy. Úgy, ügyes, nem néz hátra, elmegy.
Keresztbe fonta karjait, és magához szorította őket, leszegett fejjel, ügyetlenül botorkált a kaviccsal felszórt úton,
egészen a hatalmas placc kovácsoltvas kapujáig.
Macskaügyességgel átugrotta a halandónak életveszélyes vasfogakat, majd elindult vissza, a Dóm térre.
Ilyen nincs.

***

- Pater noster, qui es in caelis: sanctificetur nomen tuum, adveniat regnum tuum, fiat voluntas tua, sicut in caelo et in terra, panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Daniel a Szent Johanna templomban térdelt a méregzöld imazsámolyon, s miközben vérkönnyeivel itatta át a párnát, halkan motyogva morzsolta a rózsafüzért.
- Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris. Et ne nos inducas in tentationem; sed libera nos a malo. Amen. Sosem borultam előtted térdre, Atyám. Most mégis megteszem, s nézz akármilyen imposztornak, addig el nem megyek, míg végig nem mondom. Az övé lett végül, Uram. Elmarta tőlem, a kincsemet, az egyetlent, akit feltétel nélkül szeretek, s most birtokolja... Szörnyen érzem magam, hogy megakadályozni sem próbáltam, és...
Daniel hatalmasat vágott az imazsámolyra, ami fájdalmasan nyekkent egyet. Felpattant, földhöz csapta a rózsafüzért, arcát tenyerébe temette.
- Szánalmas vagy - suttogta magamagának.- Szánalmas. Egyszerűen szánalmas.
Vérkönnyei potyogtak a fehér márványlapra, miközben elindult kifelé a templomból.
Éjfél.

***

- Bizonyos dolgokat neked kell neki elmondanod. Úgy gondoltam, jobb, ha tőled hallja - felelte a bíboros, majd Willhez fordult. - Bokros teendőim elszólítanak, fiam, de biztos vagyok benne, hogy Calixtus érdekesebb társaság lesz nálam. Most pedig, ha megbocsátotok... - aprót biccentett a zavart halandó és a továbbra is fesztelenül mosolygó halhatatlan felé, majd sarkon fordult, és nyomában suhogó talárjával eltűnt az ajtó mögött.

A férfi Calixtusra nézett, aki most elindult a temető közepén végigfutó, szélesebb csapáson, és tekintetét a Holdat jelző fényfoltra szegezte.

 - Gyere utánam, Will - kérte halkan, és hangja puha volt ugyan, de parancsoló, és Will érezte, hogy lábai önkéntelenül is megindulnak. Mielőtt észrevehette volna, már a vámpír nyomában volt.

Calixtus a sírkert északi vége felé indult. Talán az lehetett a dombtető, most azonban csak egy kisebb meredélynek tűnt.

Will érezte, hogy a vámpír átkarolja a vállát, és a szakadék széléig vezeti.

 - Ne lefelé nézz.

Felemelte a fejét. Rómát látta maga előtt, a házak ablakaiból, autók fényszóróiból, kivilágított templomokból, utcalámpákból áradó fényerdőbe burkolózva.

 - Gyönyörű, igaz?

A férfi bólintott.

 - A második szerelmem. - Calixtus, ahogy végigjáratta tekintetét a városon, meglepően emberinek tűnt. Amikor azonban ismét Will felé fordult, sokkal inkább túlviláginak látszott. Kék szemei ezüstösen csillogtak, mosolya pedig hideg volt és csontig hatoló.

"A második?" - gondolta Will.

Calixtus bólintott, s közben alig észrevehetően felvonta a szemöldökét.

 - Meg kell tanulnod lezárni az elmédet, Will - súgta, majd elengedte a férfi vállát, és még közelebb lépett a meredély széléhez. - Az első és az utolsó Rain volt.

 - Rain? Mármint... Rain Solare?

 - Igen, ő. Gondoltam, hogy ezügyben a bíboros nem lesz kifejezetten informatív. Persze, megértem. Igen, Rain Solare, akinek te is a leszármazottja vagy.

Will úgy érezte, abban a pillanatban a vámpír fényévekre és évmilliókra van tőle. Delejes hangját távolinak és tompának érzékelte, alakja pedig a másodperc egy töredékéig elmosódottnak, törékenynek látszott. Ki akarta nyújtani a kezlt, hogy megérintse, hogy érezze, ott van-e még, de a következő pillanatban Calixtus ismét megszólalt.

 - Szerettem őt. Kétségbeesetten szerettem, és miután megölték, úgy éreztem, kiürült a világ, és csak én vagyok benne, a halhatatlan lelkemmel összeforrt halandó testem. Bosszút álltam érte, igen, de a bosszú nem kelti életre a holtakat.

A vámpír megfordult (habár nem nézett Willre), karonfogta a férfit, és megkerülve egy szomorúfűzfát, egy kripta ajtajához vezette. Ez más volt, mint amit a labirintusból kijőve meglátott. Lapos tetején évszázados moha tenyészett, ajtaját csaknem teljesen benőtte a burjánzó lonc. Valaha szabályosan ültetett rózsabokrok vehették körül, legalábbis erre utaltak a kripta oldalán sorakozó oszlopokat körülfonó kúszónövények tövei, ám virágot már rég nem hozott egyik sem.

 - Nyisd ki - mutatott az ajtóra. - Kérlek - tette hozzá, szinte könyörgő hangon.

Will értette, mit akar Calixtus. Szembefordult a sűrű indáktól szinte alig észrevehető faragott kerubokkal díszített tömörfa ajtóval, lehunyta a szemét, és elképzelte, amint az kinyílik.

Beletelt vagy öt percbe, mire meghallotta a sarokvasak nyikordulását és ezzel egy időben Calixtus sóhaját.

Lassan kinyitotta a szemeit, és meglátta a sarkig tárt ajtó mögött megbúvó sötét séget. Szédült és émelygett, kis híján hanyatt esett, amikor érezte, hogy a vámpír átkarolja a derekát.

Önkéntelenül is hozzásimult Calixtushoz, és felnézett a most felé tekintő szoborszerűen szép arcra. A hideg-kék szemekben megmagyarázhatatlan érzést látott. A viszontlátás izgalmával keveredő csendes lemondást, ugyanakkor a soha nem múló, első és egyszeri szerelem egy apró szikráját, az elnyugvő önámítást és a valósággal tisztában levő, de még mindig hinni és álmodni akaró remény keserűségét.

 - Gyere utánam - a vámpír hangja most kissé reszketeg volt és bizonytalan, ahogy belépett a sötét kriptába. Mielőtt elengedte a férfit, Will még szapora szívverését is hallani vélte. - Itt nincsenek fáklyák, mivel... Nos, amikor Rain meghalt, az akkor négyéves fia, Giacomo kellett, hogy lezárja a kriptáját, mivel nem akarták, hogy bárki kinyissa. Főleg a felesége, Delia nem. Gyűlölte a férjét és gyűlölt engem is, gondolom, sejted, miért. Azt akarta, hogy valóra váljon Rain félelme, hogy halála után a feledés homályába merül. Te azért tudtad kinyitni az ajtót, mert a leszármazottja vagy, és... ezért köszönettel tartozom neked. - Calixtus aprót biccentett. - Remélem, fáklya helyett most ez is megteszi.

Ujjaival gömböt formált, majd kecsesen kinyújtotta őket, mire tenyere fölött lebegve apró lidécfény jelent meg.

 - Ez a legtöbb fény, amit a vámpírok képesek életre hívni. A Sötétség gyermekei vagyunk - kommentálta tettét keserű beletörődéssel, majd elengedte a lidércfényt, mire az lebegni kezdett Will és közte.

Amikor Calixtus elindult a kissebb szobányi méretű kripta végébe, ahol a poros kőkoporsó volt, a halvány fénygömb követte. A férfi ugyanígy tett. Odasétált a szarkofág fölé hajoló vámpírhoz, és követte pillantását.

A nehéz márványból készült fedélen szinte ijesztően élethű szobor feküdt. Will érezte, hogy elszorul a torka a döbbenetes érzéstől. Mintha ő feküdne ott. Az arcvonásai, az orra, a hosszú tincsei... A szoboralak szemhéja azonban le volt zárva, így nem látszott a (termetükön kívül) köztük lévő egyetlen különbség, a szemük vágása.

Calixtus megbűvölve nézte szerelme márvány mását. Will tudta, hogy most eltűnt a körülötte lévő világ, hogy most az élettelen arcot nézve ismét azt érzi, amit akkor érezhetett, amikor még az élő Raint nézte így, azt, amit ő érzett, ahányszor Danielt látta.

Elfordult, ahogy eszébe jutott az ő kicsi vámpírja, és könnyet csalt a szemébe. Igykezett lenyelni őket, mielőtt visszafordult Calixtushoz.

Azonban a vámpírmatuzsálem, aki talán két Millenniumot is megélt már, még mindig megbűvölve nézte egykori halandó kedvese arcát.

 - Rain... - suttogta szinte emberi hangon. - Soha nem hittem, hogy látlak még. Ha csak így is... Szerelmem, gyönyörű, törékeny lelkű kis halandóm...

Will egyre inkább kezdte magát fölöslegesnek érezni, így hát úgy döntött, kisétál a kriptából. Visszament a dombtetőre, ahol az előbb beszélgettek.

Úgy hiányzott neki Daniel, mint még soha életében. Semmire nem vágyott úgy, mint újra látni a csillogó, mélybarna szemeit, az eti szélben meg-meglibbenő színarany tincseit, kacér vámpírmosolyát, melyből kivirítottak hegyes szemfogai.

Vajon ő is úgy szereti Danielt, mint Calixtus szereti Raint? Hogy ha halhatatlan testben kellene évszázadok múltán szoborformában újra látnia rég halott szerelmesét, ő is ilyen tiszta, szinte tapintható szerelemmel tenné-e?

Igen, ebben egészen biztos volt.

"De Daniel él" - gondolta Will. "És remélem, boldog azzal a kisfiúval, akárhol is legyen."

***

A elkövetkező pár hétben Calixtus támasza és mentora lett a férfinak. Azontúl, hogy minden érzését értette és megértette, átérezte és képes volt megmagyarázni, sok mindent tisztázott Will képességeivel kapcsolatban is.

 - Az erőd, mint tudod, isteni eredetű. Tehát a vámpírok elleni legfőbb fegyvered, a tűz, amit az elméd erejével gyújtasz, tisztítótűz. Alig egy percbe telne, hogy én is egy marék hamuvá porladjak benne. Ha drámai akarnék lenni, azt mondanám, te magad vagy a vámpírok purgatóriuma.

Egyre kevésbé szédült, miután használta valamelyik képességét, egyre többször érezte azt az emberfeletti erőt, amit Daniel megtámadásakor, és egyre kevesebb idő kellett, hogy tisztítótüzet gyújtson vagy tárgyakat mozgasson meg puszta akaraterejével.

Bertolli bíboros pedig apró részletekig menően felfedte előtte családja, a vámpírvadászok és a Santa Vittoria történetét. Továbbá beszélt a vámpírok egykori és ma is létező szerveződéseiről, mint az inkvizíció meghiúsulásának egyik oka, a Satanes Ex Machina, vagy az állítólag még működő Vörös Hold, akiket rejtélyes homály fed, és voltaképpen senki emberfia előtt nem ismeretes a funkciója.

Egy hónappal a Calixtus-szal való találkozás éjszakája után Will megkapta az első megbízását. Egy a bíboros állítása szerint elmeháborodott vámpírt kellett eltennie láb alól, aki csak gyerekeket gyilkolt, méghozzá ijesztően brutális módon.

 - Ezt a kisfiút - mutatott Bertolli atya egy mosolygós kisfiú fényképére az előző napi újságban - megerőszakolta, pengével összevagdalta a hátát és a kezeit, majd pont annyit ivott belőle, hogy még életben maradjon, azán feltehetőleg végignézte, amint kiszenved, és a holttestet otthagyta abban a szállodaszobában, ahová a gyereket felvitte.

Will szemei kerekre nyíltak a döbbenetől és az undortól. Életében először volt az az érzése, hogy képes arra, hogy tegyen valamit azért, hogy ne történjen többet hasonló. Vagy legalábbis hozzásegítheti az emberiséget.

Mire leszállt az éj, és eljött az ideje, hogy elinduljon "dolgozni", már szembesült a Riccardo nevű életveszélyes ámokfutó bűnlajstromával, így kellőképpen felpaprikázott igaszságérzettel, türelmetlenül toporgott Bertolli atya dolgozószobájában, várva, hogy a bíboros végezzen az iratszekrénnyel való vacakolással.

Már nyitotta volna a száját, hogy rá kevéssé jellemző módon méltatlankodni kezdjen, amikor a padre kinyitotta a szekrényt, és valóságos fegyverarzenált tárt Will szemei elé.

 - Nos... Gondoltam, szükséged lehet rá, hogy megvédd magad esetleges emberi támadásoktól.

 - Atyám, ez... öhm.. - a férfi nehezen találta a szavakat. - Nos, tényleg kifejezetten figyelmes, de... elveim ellen való, hogy fegyvert vegyek a kezembe.

 - De Will, a vámpíroktól képes vagy megvédeni magad, de...

 - Tudom, hogy nem garantálja a biztonságomat. Enyhén szólva. Sőt, hogy úgy mondjam, kockán teszem fel az életemet. De vállaltam, mi' padre, és, mint mondtam, nem érintek fegyvert. Különösen lőfegyvert nem.

 - Ahogy gondolod - sóhajtott Bertolli bíboros. - Akkor nem mondhatok mást, minthogy... Járj szerencsével.

Fél órával később (köszönhetően a kellemes kis esti csúcsforgalomnak) Will leállította a Vatikán tulajdonában lévő fekete Aston Martin motorját két sarokra a megadott címtől. Via D'Este, 38-as házszám, második emelet.

Ahogy a fényesre lakkozott, magas ajtó előtt állt, a férfi már sokkal kevésbé érezte azt a határtalan önbizalmat, mint Bertolli atya társaságában. Ezt most kétségkívül egyedül kell megoldania. Furcsa módon meztelennek érezte magát külső segítség nélkül, mint amikor  tízévesen verset kellett mondania az egész iskola előtt. Csakhogy ezt az érzést most egy kis halálfélelem is fűszerezte.

De nem hagyott sok időt magának a gondolkodásra, tudta, hogy akkor holnap estig is itt toporogna, hanem lehunyta a szemét, és erejét arra koncentrálta, hogy félfástól kitépje az ajtót a falból.

Úgy tervezte, több, mint hatásos belépőt prezentál, hogy a vámpír első döbbenetét kihsználhassa, de ezúttal nem ment olyan könnyen a bejárat likvidálása. Olyannyira nem, hogy valószínűleg odabentről a vámpír megérezte a belőle áradó energiát, mivel a következő pillanatban arra eszmélt, hogy nyílik az ajtó, majd egy kéz nyúl ki mögüle és egyetlen laza mozdulattal nekicsapja a lépcsőház szemközti falához.

Koncentrálj, Will, szedd össze magad, az Isten fa... szerelmére!

Érezte, ahogy háta hatalmasat roppan, de az éles fájdalom hamar megszűnt, így hát merte remélni, hogy nem tört darabokra a gerince. Mielőtt azonban feltápászkodhatott volna, a kéz tulajdonosa, a Riccardo nevű vámpír most a nyakánál fogva a falhoz szegezte.

 - Ki az Isten haragja vagy, és mi az Isten haragját keresel itt? - sziszegte. Pillantását az oxigénhiánnyal küzdő Will szemeibe fúrta. Döbbenetes, felemás íriszei voltak, egyik sötétbarna, másik sötétzöld, ám mindkettő egyforma kegyetlenséggel villogott. - Valami önjelölt inkvizítor? Netán boszorkány? Felelj, halandó!

Riccardo megragadta a férfi csuklóját, és egy gyors mozdulattal tekert egyet rajta. Will ismét csontjai ropogását hallotta, de ezűttal megmaradt a fájdalom. Felüvöltött.

Azonban a szúró érzés a tüdejében és a kezében csak segített neki, hogy képes legyen összeszedni a maradék erejét is.

A következő pillanatban lazult a szorítás a nyakán, majd ordítást hallott. Nem a sajátját. Kinyitotta szemeit, és még épp látta a vámpírt, amint élő tűzörvényként leszáguld a lépcsőn, de mire elérte volna az alját, elemésztették a lángok. Alig egy percen belül az utolsó szikra is kihunyt és csak egy kupac hamu maradt a gyerekgyilkosból, ahogy Calixtus jósolta.

Will nyögve rogyott a fal tövébe, és igyekezett nem gondolni a fájdalomra. Törött bal keze ernyedten pihent a combján.

Talán elájult, talán csak elaltatta a fejében tompán lüktető hang, a szívdobogása, mindenesetre mire legközelebb feleszmélt, egy furcsa aranyszínnel ragyogó, sötét bőrű kisfiú nézett farkasszemet vele.

Tudta, ki az. Fabian.

 - Tudom, ki maga - szólalt meg a fiú. - De ha Danielt keresi, nincs itt.

Daniel... Igen, sokkal szívesebben keresné őt, minthogy itt ücsörögjön a fájdalomtól félájultan egy fal tövében.

 - Hol van ő? - kérdezte a vámpírgyerek. - Megölte?

Will lassan bólintott, mire legnagyobb meglepetésére Fabian szemeit először vérkönnyek lepték el, majd zokogva a férfi nyakába vetette magát.

 - Én... köszönöm... Mr Solare - szipogta, miután zavartan elengedte. - Eltörte a csuklóját?

Válaszképpen ismételten bólintást kapott.

 - Azt hiszem, tudok segíteni. Csak maradjon nyugodtan. Kicsit fájni fog.

Finom kis kezeibe vonta Will kezét, majd egyik tűhegyes szemfogával felhasította a szétzúzott csukló bőrét. A férfi felszisszent, de igyekezett nem mozdítani törött kezét. Mindezek után Fabian a saját karján is sebet ejtett, és a kicsorduló vért Will sebére csepegtette.

A kábult férfi lehunyta szemeit, és lassan érezni kezdte, hogy a fájdalom enyhül, és a lüktetés a fejében elhalkul, majd teljesen megszűnik.

 - Nyissa ki a szemét, és próbálja mozgatni a csuklóját.

Will engedelmeskedett. Ízületei halkan megroppantak, de csak ahogyan újra helyükre csusszantak.

 - Köszönöm - suttogta erőtlenül.

 - Vegye úgy, hogy kvittek vagyunk... Bár én soha nem fogom tudni meghálálni, hogy megszabadított tőle.

 - Csak hívj Willnek, Fabian - Will megpróbált feltápászkodni, egyelőre kevés sikerrel. Csak térdelő helyzetig jutott.

 - Add a kezed... Will.

A törékenynek látszó kisfiú alig egy pillanat alatt felsegítette a férfit, aki a falnak tántorodott, de sikerült állva maradnia. Hálásan pillantott a határozottan angyalszerű kis vámpírra.

 - És maga... szóval te... most elmész, igaz? - kérdezte amaz, és hangja síróssá vált. - Csak mert... csak mert ha találkozol Daniellel, kérlek, mondd meg neki, hogy... Áh, mindegy. - Megcsóválta a fejét.

Will felsóhajtott.

 - Hosszú ideje még csak nem is láttam. Azt hittem, Londonban van, veled.

Fabian nemet intett.

 - Körülbelül egy hónapja érkeztünk Rómába, és... Itt nem sokat voltunk együtt. Már egy ideje itt lakom... - fejével a lakás még mindig tárva-nyitva álló ajtaja felé bökött.

 - Riccardo elrabolt? - kérdezte Will, mire a kisfiú nyelt egyet.

 - Nem mondanám. Önszántamból jöttem vele, de... De hidd el, ha mégegyszer dönthetnék, nem ezt választanám! - a tiszta, selymes hangban önvád csendült. - Olyan kedves volt hozzám, és olyan szép volt... Idejöttem vele, de amint becsukódott mögöttünk az ajtó, egész más lett. Erőszakos, és... Will, meg kell ígérned, hogy ha találkozol Daniellel, és biztos hogy fogsz, mert itt van, itt van Rómában, kérlek, könyörgök, ígérd meg, hogy megmondod neki, hogy... hogy nagyon, nagyon sajnálom - az utolsó szavakat hangtalanul formálta, a férfinak úgy kellett leolvasnia a szavakat a szájáról.

 - Megígérem - biccentett Will. Kábultsága kezdett eloszlani, és most már képes volt megállni falhoz támaszkodás nélkül is. - De Fabian... Te most mihez kezdesz?

A fiú szomorúan elmosolyodott.

 - Nem tudom. Majd... majd kitalálom.

 - Minden hátsó szándék nélkül kérdezem... Nem akarsz eljönni hozzám? Mivel mindketten beszélni szeretnénk Daniellel, a több szem többet lát elvén ketten akár meg is találhatjuk.

Fabian aranyszín szemei elkerekedtek.

 - Komolyan mondod?

 - A lehető legkomolyabban - mosolygott Will.

~*~