~*~

Az éj fekete leplet borított a külvárosi romos kastély temetőjére, s csak a holdsugár birtokolta apró tó sziporkázott ezüstösen. Azonban a fény igen gyér formájában az egyik ablakban is megjelent, mintha csak olyasmi régimódi olajlámpa világítana odabenn. Puha csönd ereszkedett a birtokra, a valaha volt legnevesebb démonok lakatlan kúriájára.

A groteszk angyalfestményeken élénkebb táncba kezdtek az árnyak, mikor a bársonyruhába öltözött alak elhaladt előttük a kezében hordozott világossággal, de amint tovalibbent, ismét fekete egyhangúságba borultak.

Süvítő szél kúszott be az üvegcserepeken tekergőző függönyfoszlányok mellett, megdöntve a bent uralkodó, talán évezredek óta zavaratlanul nyugvó fülledt levegő uralkodását.

A bársonyderekú pedig csak haladt egyre beljebb, nesztelenül surranó cipellője alig érintette a porréteg alatt elterülő padlót.

Amint közeledett, egyre több hang tolakodott be a fejébe, és hiába parancsolt rájuk, csak nem akarták békén hagyni. Számított erre, amikor elindult otthonról, tegnapelőtt éjjel.

A pitymallatot már Londonban érte meg, még elbújva kendői mögé, végignézte a napfelkeltét, majd érezve bőrén a perzselő sugarakat, jobbnak látta elrejtőzni a földbe.

Nem szeretett koporsóban aludni.

Ébredése után persze úgy nyeldekelte a halált, mint holmi kotnyeles ifjonc, aki életében először vadászik, először tapasztalja a gyilkolás gyönyörét. Egyszerűen nem bírta ki, hogy épségben hagyja megszökni a vele szembejövő szépségeket. Ilyen a szerelem.

És most itt van, és érzi a többieket is.

Halkan surrant a mélyzöld anyag, amikor bekanyarodott a bálterem folyosójára. Itt már égtek a fáklyák, ugyan piciny lángjuk alig lobogott, de az olajlámpára már semmi szükség nem volt. Eloltotta hát, majd az üresen árválkodó, szúrágta kredencre helyezte. Kirázta arcából a dús, aranybarna tincseket, s magabiztos léptekkel folytatta útját. Közeledett a hatalmas faajtó.

Megtorpant egy percre, mielőtt belökte volna a falapokat. Azonban pillanatnyi félelmét egy apró mosollyal száműzte, s miután nyelve végigszánkázott buja ajkainak barlangjában megbúvó hegyes szemfogain, benyitott a hatalmas terembe.

Kedélyes félhomály fogadta, gyéren világító olajlámpások csüngtek a falakon. Szinte azonnal egy tucatnyi vámpír termett körülötte; vegyesen voltak ott férfiak és nők.

Olyan sok arculatát a sátáni gyönyörűségnek egyszerre még nem látta. Nemes anyagokba bújtatott vékony karok ragadták meg, vonszolták ide-oda, milliárdnyi nevetés csendült fel, s mintha csak maga az Ördög muzsikált volna.

A tükörterem túlsó végében hatalmas színpad állt, díszes trónuson pedig ott ücsörgött egy éteri szépségű vámpírnő. Hollóhaján megcsillant az oldalán lobogó tűzoszlopok fénye, valamiféle megfoghatatlan öröm tükröződött a szemeiben, mikor a társaságra pillantott. Fehér hajú hím húzódott meg mögötte, idegesen szemlélve egyre csak azt a fekete foltot a padlón, mely nem is olyan rég a szeme láttára került oda.

Isobel, a bársonyderekú vámpírnő hagyta, hogy fiatal, vörös hajú démonlány magával vonszolja az első sorokba. Végül is, jó lenne tisztán látni és hallani egyszerre. Elvégre nem kis éjjel ez a mostani.

Amint a tűzhajú mosolyogva leállította, és csókot lehelt Isobel bársonyajkaira, a teremben uralkodó moraj hirtelen befejeződött, s az összegyülemlett vámpírnép mind a színpadon álló hollóasszonyra figyelt.

- Gyermekeim leszármazottjai, kincseim!- kezdte a fekete asszony ölelésre tárt karokkal, mintha csak a keblére akarná rántani az összes élőhalottat.- Jól emlékezzetek erre az éjjelre, az újjászületés Sabbathjára!

A vámpírnők és -férfiak kurjonganti kezdtek, és hirtelen olyan soknak tűntek, hogy az aranyhajúnak majd belefájdult a feje. Sosem képzelte, hogy ennyi fajtabéli kószál Londonban. Miközben keblei a vöröske kebleihez simultak, feszülten figyelte, mi folyik a tűzoszlopok közt.

- Ma este értetek megy máglyára egy ifjú halandó angyal, egy szeplőtelen aranyfürtös szűz, hogy  gyémánttá legyen a vén hamu! Fiúk, lányok, mind az enyémmé váltok e napon!

- Christanna! Christanna!- zendült a túlvilági kórus, és kezdett inkább vad oroszlánüvöltésre hasonlítani Isobel számára. Teljes bizalommal simult a vöröske karjaiba, s aléltan figyelte, mi történik.

Csigás hajú, szőke kislányt hurcoltak elő a semmiből. Olyan ártatlan, olyan ifjú, olyan szép...! Nem lehetett több tizennégynél.

És a hollóasszony, ez a két lábon járó éteri tökéletesség, maga elé intette az egyik tűzoszlopot, meg a kislányt.

Sok tucatnyi torokból zendült a hozsánna-kiáltás, mikor a vérét vette, az üvöltés pedig csak erősödött a tűzbemenetelkor.

Zokogott, a két angyalkék szemből potyogtak a kristályfényű, tiszta könnycseppek. Jézus-mód kifeszített tagokkal sikoltott, miközben a lángok egyre mélyebbre martak a húsába. Isobel nem bírta tovább nézni; elfordult, azonban néma sírásából a tűzhajú csókja ébresztette.

Úgy látszik, ez itt bevett szokásnak minősül, gondolta remegő ajkakkal.

Aztán elhalt az utolsó sikoly is, pernye szállt a vámpírnépre.

- Fortuna bokra újjáéledt!- nevetett fel diadalittasan Christanna. A többiek pedig vele nevettek.

**

Látomások. A templomban történt incidens másnapján kezdődtek. Általában hajnalonta kísértették Willt, és mindig egy bizonyos alak szemszögéből élte végig őket.
Általában ölt. Érezte, ahogy a vér utáni mérhetetlen sóvárgás végigborzong a testén, ahogy szíve együtt dobog áldozatáéval, ahogy szemfogait az élettől lüktető nyaki verőérbe fúrta, ahogy démoni életerőtől telve szeli át az éjszakát láthatatlan szárnyain...
Émelyegve tért magához a transzból, mint minden egyes alkalommal. Ezúttal egy kicsit tovább maradt, belekapaszkodott a képfoszlányokba, érzésekbe, hátha meglátja egy pillanatra, kinek az elméjébe, vagy emlékeibe hatolt be, kinek a testében lakozik a látomások során, vagy éppen, ki küldi neki őket.
Még aznap be is számolt Bertolli bíborosnak arról, mi történik vele.
- Nos, fiam, azt hiszem, ezeket csak nagyon erős vámpír küldhette, egy Öreg, több lehet, mint ezer éves. Behatolni egy vámpírvadász elméjébe nem egyszerű mutatvány.
Tehát nem Daniel... - gondolta Will, és megdöbbenten vette észre, hogy csalódott.
- Mindazonáltal ha te látod az ő gondolatait vagy emlékeit, fennáll a veszélye, hogy ő is a tieidet, így azt javaslom, erősítsd meg az elmédet. Mielőtt megkérdeznéd, hogyan, természetesen úgy, ahogy a többi képességedet is fejleszted, koncentrációval és meditációval.
- Értem... Nos akkor... megyek is, atyám.
- Ne, kérlek, még ne. Úgy terveztem, ma mutatok neked valamit.
A bíboros felemelkedett a vörös bársonykápitos karosszékből, és Willbe karolva a falhoz vezette a férfit.
- Nyomd be - kérte különös mosollyal az ajkán.
Will úgy is tett, és a fal ajtóként nyitott utat egy kövezett falú lépcsőház felé. A falon fáklyák sorakoztak.
- Annak idején, amikor a Vatikán számos ellensége még félő volt, hogy sereggel ront a klérusra, építették ezt az alagútrendszert, amely Róma különböző pontjaira vezet. Én személy szerint nem célszerűen használom. Meggyújtanál egy fáklyát, fiam?
- Úgy érti...
- Úgy értem.
Beljebb léptek, és a bíboros résnyira csukta mögöttük a rejtekajtót. A vékonyka fénysáv épp az egyik fáklyára esett. A padre levette kezét Will karjáról, és hagyta, hogy a férfi leemelje kovácsoltvas tartójáról a fáklyát.
Will a gyújtófejre koncentrált. Ahogy a bíboros tanította... Koncentráld minden gondolatodat, energiádat az adott pontra, érezd úgy, mintha arra áramlana minden csepp véred... Megrázta a fejét. Túl sok gondolat kavargott a fejében.
- Szabadulj meg a hátráltató gondolatoktól - hallotta Bertolli bíboros hangját, amely mintha kilométernyi távolságból szólt volna, tompán zengett a fülében.
Újra próbálta, de alig lobbantak fel az első, ártatlan szikrácskák, azonnal ki is hunytak, ahogy a férfi eszébe férkőzött Daniel.
- Nem megy - nyögte Will.
- Dehogynem.
Hát ismét megpróbálkozott. És megint, aztán hatodik alkalommal csukott szemhéján lángok melegét érezte.
- Én megmondtam - mosolygott a bíboros, és kezébe vette az immár világító fáklyát.
- Na igen, de nem véli úgy, mi padre, hogy korszerűbb és viszonylag gyorsabb is volna, ha bevezetné az elektromosságot? - kérdezte Will, akinek már zsongott a feje a sok visszatérő gondolattól.
Az atya bársonyos nevetésével válaszolt.
Végigmentek a rövid folyosón, és faajtóhoz érkeztek.
- Ne fáradj, ezúttal van kulcsom - mosolygott Bertolli bíboros, mire a férfi megkönnyebbülten sóhajtott. Az járt a fejében, hogy ha ő két hét alatt ilyen fejlődést volt képes produkálni, mekkora ereje lehet Melodynak, huszonegy év után...?
Tágas terem tárult a szemük elé, ahogy az ajtó csikorogva kinyílt. Sötét volt, mindaddig, amíg az atya oda nem lépett egy kurta, négyszögletű oszlophoz, és meg nem gyújtotta a tetejébe épített tálban lévő olajat. A lángok aztán kigyulladtak a terem teljes hosszában felállított oszlopsoron, így láthatóvá váltak a falakat beborító festmények és ikonok.
Will ámulva nézte a hirtelen megelevenedett elképesztő színeket és formákat, és kéretlenül belépett a széles folyosóra. Úgy vonzották a festmények, mint lepkét a fény. Odasétált az első festményhez, egy kora középkori ikonhoz, és érezte, hogy a bíboros ismét belé karol, majd hallotta, ahogy kellemes, megnyugtató baritonján beszélni kezd hozzá.
- Azért hoztalak ide, fiam, hogy elmeséljem neked a családod történetét. Őszintén remélem, hogy szeretnéd hallani.
Will szavai a torkára forrtak izgalmában, úgyhogy csak bólintott.
- Nos akkor... kezdjük az elején.
- A fáma úgy tartja, hogy a vámpírok akképp keletkeztek, hogy Isten "jelet tett" a testvérgyilkos Káinra, így ő lett az első vámpír, maga az Ősatya. Káin pedig elbujdosott, letelepedett Nód földjén, és fiakat teremtett, akik újabb fiakat teremtettek, és így tovább. Isten pedig, látván, hogy miféle bűnös faj keletkezett, Özönvizet bocsátott a földre. Ezt csak azok a vámpírok élték túl, akik előtte mélyálomba merültek, vagyis a föld alatt aludták évszázados álmukat. Káin is köztük volt, azonban ő azóta sem ébredt fel. Azonban miután elvonult az Özönvíz, a legtöbbjük felébredt, folytatta a vérivást és fiakat hozott létre.
- Isten erre kiválasztott egy-egy férfit és egy-egy asszonyt, megáldotta összes leszármazottaikat olyan csodálatos erővel, mellyel elpusztíthatták a vámpírokat, s nem csak a testüket, hanem a bennük lakozó démont is. Mert amikor Isten jelet tett Káinra, azzal megmérgezte az ő lelkét, és Káin így démonná lett, ahogy minden ember, akinek átadta a Vért. - Will kerekre nyílt szemekkel
- Tehát, ezek a férfiak és asszonyok egy-egy párt alkottak, ezeknek gyerekeik születtek, majd azoknak is, és így tovább. És mindegyik gyermek csodás képességek birtokában volt, melyekkel sok-sok vámpírnak hozták el a második halálát. Mint azt sejted, egyik a DeWyr, másik a Solare család, ám ezeket a neveket csak sokkal később, a római időkben vették fel. Évszázadokon, évezredeken át tevékenykedtek észrevétlenül, s a vámpírok sem tudták pontosan, kik is ők, mindössze félték a Vadászokat, ahogy ők emlegették Isten kiválasztottait.
- Aztán pont akkor, amikor átörökítették nevüket, a családok veszélybe kerültek. A DeWyreket alaposan megirtották a vámpírok, sokak szerint eltűntek, ám szerintem még ma is él egy-két leszármazottjuk, azonban képességeiket elfojtják, vagy nem is tudnak róluk. A te családodnak is csupán két ága maradt meg, de az egyik a kereszténység elterjedésével Kelet felé vette útját, hogy újabb és újabb embereket nyerjen meg az Egy Istennek és Fiának, de soha többé nem hallott róluk senki. Az egyetlen megmaradt Solare-vérvonalra viszont úgy vigyázott a frissen létrejött Egyház, mint a szeme fényére. Mindig volt egy Őrző, akinek a feladata volt családja történetéről felvilágosítani, védelmezni és erejét kiteljesíteni a fiatal Solare-knak. A baj pont az volt, hogy szinte hagyománnyá vált, hogy csak egyetlen gyermeke születik mindegyiknek.
- Atyám... - szólt bátortalanul Will. - Te vagy az én.. Őrzőm?
- Nos, bizonyos szempontból... A húgod is járt nálam annak idején, de most igen, a cél az, hogy belőled is kiváló vámpírvadászt faragjunk. De most, ha megengeded, folytatom.

***

- Az, hogy neked van egy húgod, annak az eredménye, hogy a Santa Vittoria nem látott tovább az orránál. Azt hitték, hogy nem öröklődtek át rád a Solare-k képességei, pedig a sebezhetetlenség nem alapkövetelmény. Legalábbis a legismertebb vámpírvadász, akinek a neve még mindig káromkodásnak számít, szintén nem volt sebezhetetlen. És itt el is érkeztünk az egyik ősödhöz, Rain Solare-hez.
Will észre sem vette, hogy Bertolli bíboros időközben karon fogta, és az egyik portré elé húzta, mely a többi között helyezkedett el, szine a sok festett arc középpontjaként, és nagyobb volt mindannyiuknál.
A férfinak egy rövid pillanatig az volt az érzése, hogy tükörbe néz. A sajátjához hasonló, kissé keskeny, de szép metszésű arcot látott, hosszú, egyenes orrot, telt, szinte mozdulatlanságukban is beszélő ajkakat és hosszú, hullámos, ében fürtöket. Ellenben a festett alak szemei sötétkékek voltak és mandulametszésűek, egyáltalán nem hasonlítottak Will türkizkék macskaszemeihez.
Vagy tíz percig állt a férfi, áhítatos mozdulatlanságba dermedve, alig pislogva, amikor Bertolli atya megtörte a csendet.
- Mondanom sem kell, hogy hasonlítasz rá, fiam. De nem csak külsőleg... Engedd meg, hogy meséljek róla.
Will bólintott, és a bíboros felé fordult, de miközben hallgatta, nem tudta megállni, hogy néha-néha egy lapos oldalpillantást vessen Rain portréjára.
- Nos... először is tudnod kell, hogy tulajdonképpen nem Rain-nek hívját, ezt a nevet összerakta magának. Nyilván azt akarta, hogy a vámpírok megjegyezzék a nevét, féljék és gyűlöljék. Tehát a mi Rain-ünk 1449. novemberében született, itt, Rómában, mint Riccardo Amadeo Iulie Natheus Solare. A Santa Vittoria akkor még nem létezett, a Solare-k általában a Vatikán megbizatásában álltak. Viszont amikor Riccardo apja, Paolo meghalt, a fia, figyelmen kívül hagyva a végakaratát, szakított a szerinte bűnössé vált egyházzal, és megalapította a Santa Vittoriát. Ekkor tizenhét éves volt.
Will megengedett magának egy lélegzetvételnyi időt, mielőtt figyelmét újra Bertolli bíborosra irányította volna, és visszatekintett tizenhét éves önmagára, amint naphosszat a szobájában üldögél, és egy kockás papírra firkálgat mindenféle számokat... Érdeklődése az egyház iránt egy nulla és mínusz végtelen közti intervallumon volt meghatározható. Hirtelen csodálat ébredt benne Rain iránt.
- Természetesen az a Santa Vittoria, amit te ismersz, a Rain Solare által alapított szervezet elkorcsosult formája, amire Leopold Brunswick valami megmagyarázhatatlan oknál fogva szereti a jogutód kifejezést használni - Bertolli atya hangjába alig leplezett megvetés vegyült, szemöldökét összevonta. Ám alig egy-két másodpercen belül arca kisimult, és egy legyintéssel mintha el is űzte volna nem kívánt gondolatait. - De térjünk vissza Riccardo-hoz. Szóval, miután elhagyta a Vatikánt, tíz évet töltött vámpírvadászattal, és munkálkodása alatt jelentősen megcsappant az európai vámpírok száma. Aztán 1477 januárjában találkozott egy Calixtus nevű vámpírral, és ez az utolsó dolog, amit én tudok, és tudni és elmondani szeretnék róla. Biztos, hogy nem lett vámpír, mivel ahhoz, hogy egy vámpír Gyermeket hozzon létre, ki kell, hogy szívja az ember minden csepp vérét. Viszont ha egy vámpírvadászét szívja ki, egy marék hamu marad belőle. A földi maradványait 1730 körül találták meg, és a Santa Vittoria őrzi.
- És Calixtus...?
Az atya elmosolyodott.
- Kövess. Én nem akartam tudni, mi történt, de úgy vélem, neked érdemes, és az egyetlen, aki ezt elmondhatja neked, az maga Calixtus. - Visszament a terem másik végébe, és leemelte a Will meggyújtotta fáklyát a falról. - Gyere - újból elhaladt a férfi mellett, és kinyitott egy ajtót, mely a képcsarnok végében lévő benyílásban rejtőzött.
Újabb sötét, kanyargós lépcső tárult a szemük elé.
Will szíve a torkában dobogott. Calixtus...
Nem hallotta még ugyan a nevet, valami megmagyarázhatatlan okból mégis jeges borzongás futott végig rajta.

***

Daniel a saját sikolyára ébredt.
Tágra nyílt szemekkel nézett körül a Dóm téren frissen vásárolt lakás hálószobájában. Atlaszselyem ágyon feküdt, krémszínű párnákon, tőle nem messze apró koporsó feketéllt. Fabian.
A szőke vámpír kimászott a paplan habjaiból, és közelebb sétált a méregzöld függönyökhöz. Résnyire elhúzta a sötét anyagot, azonban rögtön fel is szisszent, mikor a déli nap erős fénye a szemébe villant. Kis híján leperzselte balját.
Rémálom. Ugyanaz a rémálom. Azóta követte a furcsa lidércnyomás a hozzá kísértetiesen hasonlító szőke vámpírnőről, amióta ideköltöztek, Rómába.
A nő fekete ágyon feküdt vörös rózsaszirmok közt, s eleven gerléket tépett szét kezeivel, még lüktető húsukból pedig kiszopta az összes csepp gyorsan hűlő, ízetlen vért. Miután végzett az evéssel felállt, letépászta magáról ruháit, csilingelő hangon énekelt, és táncolni kezdett. Hirtelen köré gyűltek a semmiből érkező hímpéldányok; voltak úgy hatan-heten. Mindegyik meggyalázta az angyalhajút; a nő sikoltott, vérkönnyeket hullatott, s mikor feltépték torkát, egy nevet hörgött alig érthetően; Calixtus!
Undorító, giccses, visszataszító egy álom volt, amelytől Daniel úgy érezte, menten kidobja a taccsot. Visszaszédelgett az ágyába, de nem mert az alvásba menekülni. Félt, hogy újfent rátalál az álom, hogy újra végig kell néznie a titkozatos nőstény szenvedését. Merthogy a vámpírok természetesen végeztek vele; ugyanúgy jártak el, mint az ezüsthajú a gerlékkel.
Reszkető tagokkal betakarózott, és várt.

***

Naplemente után szinte automatikusan nyitotta ki szemeit. Darabos mozgással a szekrényéhez sétált, és feltárta a sötétmahagóni ajtókat.
- Fabian...?- szólította meg fennhangon fekete selyemingét.
- Tessék - érkezett csakhamar a felelet. Daniel mosolyogva a hang irányába fordult, hogy lássa gyöngyfény-arcú ifját.
- Csak kíváncsi voltam, ébren vagy-e - rántotta meg végül a vállát, majd újfent a ruháit kezdte nézegetni.
- Hallottam a sikoltásod, Daniel - suttogta a fiú.- Mi történt?
A szőke vámpír úgy érezte, jó adagnyi jeget csúsztatnak ruhái alá, egész testében megremegett, térdei mintha kocsonyává váltak volna. Lassan, végtelenül lassan hátrébb lépett, majd leroskadt a sötétzöld bársonnyal bevont fotelba. Tenyerébe temette az arcát.
Kis kéz csusszant a vállára, formás kis ajak csókolta bőrét.
- Tudni akarom, Daniel - folytatta Fabian.- Mondd el!
- Nem tudod, mit kérsz tőlem - felelt rekedten Daniel, és lehámozta magáról a finom ujjakat.- Hagyjuk. Majd elmúlik.
- Mindenre ezt mondod, Daniel!- csattant a kisfiú.- Kérlek! Hátha tudok segíteni.
- Segíteni?- horkant a szőke vámpír lesajnálóan.- Te, nekem? Meghiszem azt.
Próbált a fiú vaníliaillatába kapaszkodni, azonban érezte, hogy Fabian eltávolodik tőle. Mint mostanában túl sokszor. Nagy, reszketeg sóhaj szakadt fel ajkairól. Csak nézte az ablakban álló kis macskatestet, szinte látta maga előtt a durcásan csücsörödő szájat, a dühösen izzó, melegbarna szemeket.
Feltápászkodott, gyorsan magára kapkodta ruháit, majd Fabian mellé lépett.
- Bocsáss meg - súgta.- Elég, ha csak engem nyomaszt a dolog kettőnk közül.
Fabian válaszul csak megrántotta a vállát, és tüntetően elfordulva a közeli Szent Johanna templom égbe karmoló tornyát kezdte nézegetni.
Többször is szóra nyitotta a száját, de hang nem hagyta el a torkát. Hirtelen könnyek siklottak végig tükörsima arcán, a vörös cirádákat gyorsan beitta a véréhes bőr.
Daniel maga felé fordította a fiút, letérdelt, hogy szemük egy magasságba kerüljön.
- Nézz rám - kérte Fabiant.- Kérlek.
Amaz cselekedett, s habár csak vékony vérhártyán keresztül látta teremtőjét, mégis valamiféle természetfeletti nyugalom járta át tagjait.
- És most nyugodj meg.
- Daniel, annyira szeretlek!- zokogott fel a kisfiú. A vámpír arca hirtelen selymes, barna csigák takarásába került, nyakát két vékonyka kar fonta át. Vállára szüntelen potyogtak a vérkönnyek.
- Borzalmasan érzem magam - motyogta az aranyhajú alig érthetően.- Eleget veszekedtem veled mostanában. Ne haragudj, tényleg.
- Rád? Soha - mosolyodott el Fabian, remegett a szája.- Kérhetek valamit?
- Amit csak akarsz.
- Menjünk inni. Éhen döglöm.

***

A szőke vámpír mohón nyeldekelte a halált. Patakokban csorgott állán a vér, de ő gyorsan összegyűjtötte ujjaival a felesleget, nehogy rég pusztult bőre magába szipolyozza.

- Ez mennyei - hörögte elhaló hangon, majd közelebb hajolt a tetemhez; egy fiatal lányhoz, és feltépte fehér torkát. Fabian épp a csuklójából lakmározott, viszont annak előtte több helyen megharapta a porhanyós húst; szottyadttá szívta a két telt keblet, megkóstolta a combjait is.

Daniel úgy érezte, képes lenne még legalább öt ilyen sudárkát felhabzsolni, azonban magatartása ellent mondott az efféle kegyetlenkedésnek, hiába volt vámpír. Feltápászkodott, és megigazítva magán sötét ruháit, odébb taszította a hullát.

Fabian még figyelte egy pár percig az üresen csillogó szempárt, aztán csatlakozott atyjához. Belé karolt, hasához simult.

- Mehetünk?- kérdezte finoman mosolyogva Daniel.- Ifjú még az éjszaka.

- Többet akarok - pillantott fel hatalmas őzikeszemekkel a kisfiú.- Még többet.

Az angyalfürtös arcán szélesebbre terült a mosoly. Fabian pont úgy viselkedett, mint ő maga friss halálosztó korában. Ilyen idős korában tucatszám gyilkolta a halandókat, s Nathan alig bírt vele. Hiába nevetett mindig macskaügyességén,  hiába csodálta hangtalanságát, valamely szinten elborzasztotta az örökös vérontás, és a legszörnyűbb pedig az volt az egészben, hogy büszkének is érezte magát.

Daniel ugyaníg tekintett most teremtményére. Kisimított pár elcsatangolt barna csigát Fabian homlokából, s csókot lehelt az aranyfényű orcára.

- Akkor kövess - suttogta.- Úgy vélem, kedvedre lesz a hely, ahová viszlek.

- Hát hová viszel, kedves?

- Az titok - mosolygott Daniel. Szorosan magához ölelte Fabiant, majd ujjait a fiú ujjai közé csúsztatta.

Pompásak voltak ők, a pompásabbnál is pompásabbak, mint két földre ereszkedett angyal Rómában. A város ugyan cseppet sem volt színtelennek, szürkének mondható, ámde e két halhatatlan test aurája úgy ragyogott, mint holmi glória.

Daniel roppantul élvezte a rá szegeződő, kidülledt halandó szempárok meghökkent pillantásait, szinte büszkén düllesztette ki mellkasát. Tiszta, felhőtlen éj borította rájuk óvóan csillagszemű, bársonyfekete egét. Kellemes szél fújt a tenger felől, a levegő csöppet sem tűnt fülledtnek. Épp ellenkezőleg; oly illatos volt, hogy szinte bántotta a vámpír éles orrát. Azonban a virágok, halandók, és a vér alkotta furcsa elegybe hirtelen valami más aroma kúszott...

Daniel megtorpant, s visszarántotta maga mellé tovább induló ifját is.

- Mi az, Daniel?- kérdezte a kisfiú rekedten, riadt hangon. A szőke vámpír azonban nem válaszolt. Hátraszegte fejét, majd a levegőbe szimatolt. Először röviden, kurtán, majd egyre hosszabban. El akarta kapni az illanó szagot.

Kétség sem fér hozzá, hogy az. Még csak nem is egy. Kettő, három, négy, öt, tíz, több tucat. Van köztük egy kifejezetten erős hím és egy nőstény is. Talán testvérek - testvérvezérek.

Nem, ez nem lehet. Rómában megtalálja azt, ami után évtizedekig kutatott?

- Gyere - indult el hirtelen, húzva magával Fabian-t.- Gyere, menten gyere, vagy én nem is tudom, mit mondok.

- Mi van, Daniel? - toppantott a fiú.- Tudni akarom!

- Mindent megmagyarázok, ígérem. - felelt ellentmondást nem tűrő hangon a vámpír.- De most gyere.

Amikor a fiú engedelmesen a karjaiba simult, Daniel elrugaszkodott a földtől; hangtalanul, gyorsan, halandó szemnek láthatatlanul, eltökélve, hogy megmutatja ifjának a csillagokat. Valóban, Fabian úgy érezte, olyan közel szállnak az éghez, hogy a hold csak karnyújtásnyira van tőle, és ő akkor érinti meg, amikor csak akarja; igen, egyszerűen megmarkolja, és zsebre vágja az ő fényesen ragyogó holdját, az Éjszaka Királynőjét.

Arcát a szőke vámpír kulccsontjai közé fúrta, s várt az ereszkedésre.

***

Puha talajt fogtak. Fabian kinyitotta a szemeit; kis park selymes pázsitján feküdt, ujjait csiklandozták a fűszálak. Daniel azonban nem adott időt bámészkodásra, gyorsan felpattant, tekintetével pedig hasonló cselekedetre késztette a fiút is.

Oltalmazón karolta át az ifjonc karcsú derekát, szinte elbújtatta a fekete selyeming redőibe.

- Ha megpróbálnak elszakítani tőlem, ne engedelmeskedj nekik - suttogta Daniel.- Csak szoríts erősen, és ne engedj el, különben elveszünk mindketten.

Fabian némán lenyelte vérkönnyeit, és úgy markolt a sötét anyagba, hogy majdnem cafatokra szaggatta puszta félelmével.

Fekete árnyak suhantak hollókként a fák közt, bársony-, brokát-, atlaszselyem köntösök szegélye csiklandozta a vámpírpár arcát. A park közepéről halkan csengett a megannyi lesajnáló nevetés.

"Tudnak rólunk", gondolta Daniel. "Hát hogy a francba ne..."

Azon kapta magát, hogy elfogy talpa alól a kaviccsal szórt ösvény. Megállt, és Fabian elé lépett. Szikrázó tülrű tavacska partján álltak, rózsabokor tövében, mellettük halványan pislákoló lámpaoszlop karmolt az égbe.

- Mutassátok magatokat, pokolfajzatok!- kurjantott önmagát is meglepő vakmerőséggel a szőke vámpír.- Érezlek titeket, mind, ahányan vagytok!

Szavait halk moraj követte, majd lassan, fokozatosan szállingózva ki a cserjék közül, a partra kúsztak a vámpírok. Daniel elfintorodott. Voltak jó huszan-harmincan, mindannyian drága anyagokból varrott öltözékekben illegették magukat, fejüket csuklya fedte, csak vörösen égő szájuk gúnyos mosolya rikított tejfehér arcukról.

- Ő küldött?- duruzsolta hirtelen egy bársonyos női hang.

- Ki az az ő?- kérdezett vissza a szőke vámpír.

- Ő, az Ezredeket Megért, az Irgalmatlan Halál, az ében ördögfattya, a fagyott vérű!- csatlakozott a párbeszédbe egy karcosabb basszus is. És akkor Daniel meglátta őket. A víztükör felett lebegtek, mint két szellem, csupán a feketébb kiadásból. A nő finom ujjai a férfi jobbjában pihentek, tűzvörös hajukat táncoltatta a hirtelen támadt szél. Zafírszemük fenyegetően csillogott, arcuk színén látszott, hogy nemrég ihattak. Tökéletes párnak tűntek.

- Nem tudom, kiről beszéltek - bökte ki végül határozottnak szánt hangon.- Békével jöttem, feltéve, ha viszonozzátok szándékomat.

- És mi a szándékod, monsieur?- biccentett gúnyosan mosolyogva a hím

- Egyszerűen beszélni szeretnék önnel, uram - válaszolt Daniel hasonlóképp gúnnyal, ámde marósan.- Angliából jöttem, eddig ha három vámpírral találkoztam két évtizedes életem folyamán.

- Hallod ezt, Sebastiano?

- Tökéletesen, kedves Milenám.

Daniel összevonta szemöldökeit, és szorosabban vonta magához Fabian-t. A kisfiú eddig nem szólt, csak kuksolt ki némán atyja háta mögül.

A pár elsutymorgott még egy ideig, miközben lapos odapillantásokat vetettek a tópartopn álló szőke vámpírra. Végül a férfi, az egyik tűzhajú csoda megindult feléjük, s meglepő módon gyöngéden mosolyogva karját nyújtotta.

- Nővérem úgy véli, nem hazudsz, Daniel - szólalt meg halkan.- Ha valóban úgy kívánod, jer, és kövess.

A szőke férfi hatalmasat nyelt, majd intett fiának, aki erre kilépett mögüle, s bizalmatlanul fürkészve Sebastiano arcát, megmarkolta Daniel balját.

- Nem bántunk - nézett rá Sebastiano.- Nincs okod félelemre, Fabian.

Csodás érzés volt a víz felett lebegve közelíteni az árgus szemekkel figyelő vámpírnéphez. Félúton csatlakozott hozzájuk a vörös hajú dezdemóna, Milena is, Danielbe karolt, és mosolyogva intett a többieknek; békével jöttek.

***

- Mióta éltek itt?

Daniel, aki roppant kényelmesen ücsörgött a park közelében elhelyezkedő rendház emeletén az egyik fehér fotelban, már durván fél órája csak a kérdéseivel ostromolta a Vinfrido testvérpárt.

- Nem régóta - vont vállat Sebastiano.- Menekülteket fogadtunk be Milenával; Christanna üldözötteit, akik megmenekültek az első klánégetéskor.

A szőke vámpír hümmögött, és aprót kortyolt a kezében tartott "boros"pohárból. Édes vér volt, frissen halott vér, igazi olasz, mint a lányé, a sikátorban.

- És Lelio?- kérdezte.- Ő hogyhogy nincs itt?

Milena tanácstalanul lebiggyesztette alsó ajkát egy percre.

- Egyszerűen retteg Christannától - bökte ki végül.- Fél elmenekülni tőle. Pláne most, hogy újraszervezték Fortuna klánját...

- Újraszervezték?- prüszkölte Daniel.- De hát... Hogyhogy?

- Ismerjük Meliort - bólintott nagy komolyan Sebastiano - jó barátunk. Nem hiába küldött téged ki az országból... Ha ott maradsz, rádcuppan az összes ifjonc, védve érzik magukat, most, hogy Fortuna segít nekik... Jaj kérlek, olyan giccses ez az egész.

- Hozzátok küldött?

- Nem konkrétan - szólt most Milena.- Csak reménykedett benne, hogy ide jössz. Szólt is nekünk, készüljünk, lehet, hogy új pokolfajzat érkezik Rómába! - a vámpírnő itt csilingelő kis nevetést iktatott be. - A legbiztonságosabb helyet választottad, Daniel. Hezitáltál, mi? Persze, nem könnyű a választás. De mi mégis tudtuk, hogy jössz. Megéreztük. Még egyszer bocsánat a fogadtatásért, sosem tudhatja az ember.

- Ember?

- Bocsánat - mosolygott rá a nő, kivillantva hegyes szemfogait.- Most mondjam azt, hogy vámpír?

- Ó kérlek - biccentett felé a szőke vámpír.- Tényleg... Ki a legöregebb vámpír a városban? Szívesen látnám.

A testvérek arca hirtelen rémültté dermedt. Egymásra pillantottak; Milena kényelmetlen ficergésbe kezdett, látszott rajta, nem tudja, hogy kezdjen bele.

- Az igazság az...- szólalt meg Sebastiano.- Hogy... Ismered.

- Ismerem?

- Álmodtál vele, Daniel.

Daniel összevonta szemöldökeit. A rémálomra céloznak tán...? Rémisztő, hogy ismerik egymást egy éjszaka óta, és ennyire a zsigereibe látnak! Mielőtt válaszolt volna, körbenézett.

Fabian épp a tőle nem sokkal idősebb vámpírfiúkkal és lányokkal beszélgetett a félhomályos terem kellős közepén, egy pelyhes perzsaszőnyegen terpeszkedve. Tutifix, hogy nem hallja meg, hát kimondhatja...

- Calixtus lenne tán?

Az ikerpár egyszerre szisszent fel. Milena a halántékához kapta hegyes körmeit, Sebastiano tűztincsei mögé rejtőzött.

Daniel csak meghökkenten nyekkent egyet... Próba cseresznye.

- Szóval Calixtus?

- Ki ne mondd még egyszer a nevét, istenátka - suttogta Sebastiano.- De igen, ő az, eltaláltad...

- Mi baj van azzal, ha kimondom, Cali...

- Csitt!- csapott Milene hirtelen a szőke vámpír tejfehér kézfejére.- Ő itt a legzordabb ítélet, mi lesújthat!

Sebastiano megcsóválta a fejét. Füle mögé gyűrte vörös tincseit, ivott egy korty vért, majd nagyot sóhajtva Danielre nézett.

- Mi csak úgy hívjuk őt; a Fehér Halál. Ki tudja, milyen idős már a Fehér Halál, jó fél évszázada itt él, Rómában. Öldökli a fiatalokat; mohón nyeldekli a halált, egyszerre hetet-nyolcat felfal...

- Mindahányan vagyunk, rettegjük az ő nevét...

- Vigyázz vele, Daniel! Ha megtalál, téged sem kímél. Pont az ilyen ifjú csinoskákat szereti, mint amilyen te vagy - Sebastiano erős hangja suttogássá halkult.- Most menj... Holnap éjjel várunk titeket, közös vadászatra. Gyertek el.

***

A szőke vámpír szédelegve rohant le a rendház lépcsőjén. Tüdeje éles sípolással hálálkodott a friss levegőért.

Megtörölte izzadsággyöngyös homlokát, és várt, hogy Fabian karcsú, légies kis alakja végre feltűnjön az ajtóban.

- Alig maradt fél óránk - nyúlt a fiú csuklója után.- Menten pirkad.

A levegőbe emelkedtek; Fabian karjai élő vaspántokként szorították Daniel derekát. Vészjóslóan világosodott az ég alja, a csillagszemeket mind kiszúrta a felkelő nap harsány fénye.

Édes Jézus az égben...

Mennyi mindent megtudott! A gondolatok a vámpír fülének elviselhető decibelmennyiség nyolcszorosával zúgtak az agyában, úgy érezte, felrobban a feje. Összeszorította szemeit egy pillanatra, majd kikerült egy magasabb lámpaoszlopot, és szállt tovább a széllel.

~*~