***

Végtelenül megörül neki. Most azonnal átöleli az ő kicsi vámpírját, a fülébe suttogja, hogy hiányzott, ujjai köré csavarja a gyönyörű szőke tincseket, végigsimít a szoborszerűen hideg és merev arcon. Belenéz a szépséges, barna szempárba és belemerül, mint egy olvadó csokoládé-tóba.
De csak elfordul, miközben leküzdi ezt az érzést.
Most végre meggyógyult, az első útja pedig ide vezetett a Watson Square-re.
- Mit keresel itt? - kérdezi rezignáltan. Szinte számonkér.
Úristen, közel áll a síráshoz. Haragszik magára. Miért hagyja, hogy elriassza magától magát a megtestesült földi gyönyört? És mégis...
- Elmehetek, ha szeretnéd.
Ó, ez a hang... Kristályosan tiszta, mint az üvegharangok csilingelése és bársonyosan puha, mint az elejtett selyemkendő, ha földet ér. Nem szemrehányó, csak őszinte. Tán túlságosan is.
- Nem mondtam ilyesmit.
Miért csinálja ezt? Legszívesebben azonnal pofán vágta volna magát. Halk roppanást hallott. Ilyen a hangja, ha összetörik a szíve az embernek?
De nem, csak Daniel lépett rá egy kósza faágra, amint felállt a padról.
- De gondoltad, igaz?
- Nem! - kiáltotta Will, és hátrafordult. Megrémült, nem akarta, hogy a fiú elmenjen, és itt hagyja őt. Az egyedüllét fenyegető réme szívének szorongatását felfüggesztve torkához kúszott és lassan, módszeresen fojtogatni kezdte.
Danielt nézte. A távolba révedő, szomorú barna szemeket, a selymes, szőke hullámokat, melyek összegyűjtötték és lágyan szórták szét az éjszakában az utcalámpa gyér fényét, a halvány, holdfényű bőrt, melyre vörös sávokat festettek a vérkönnyek. Kezét lazán zsebre tette, csak szájának sarka remegett.
- Sajnálom - Will ajkai ezt a szót formálták. Nem tudta, mit akar valójában, csak azt, mit nem: tehetetlenül nézni, ahogy az egyetlen, akire nem csak most vágyik, hanem mindig is fog, a levegőbe emelkedik, eltűnik a sűrűsödő felhők közt, és soha többé nem tér vissza.
Sápadt angyalarc és keserédes mosoly fordult felé.
A következő pillanatban Daniel a lábai elé hullott, és nem mozdult. Will megdermedt. Egy lebegő bőrkabát széle villant meg a tér másik oldalán, a szemben álló ház sarkánál. Aztán eltűnt.
Will azonnal érezte, hogy itt most nincs helye sem a könnyeinek, sem a világfájdalmának. Amilyen gyorsan csak elgyengült izmai engedték, felnyalábolta az ernyedt testet.
És most...?
Aztán bevillant neki egy elhagyatott ház a Curie Lane-en. Nem is olyan messze.
Sietni próbált, zihálva falta a métereket, és érezte, ahogy gyengül, ahogy elszáll tagjaiból az erő.
Ahogy befordult a tágas zsákutcába, már az összerogyás szélén állt. De amint megpillantotta a bedeszkázott ablakokat, hirtelen megszállta valami emberfeletti elszántság. Vállát a lakatra zárt ajtónak feszítette, de olyan erővel, hogy az kiszakadt a helyéből.
Ujjnyi vastag porrétegen és szétdobált kartondobozokon gázolt át, mire elért egy ajtóhoz. Anno konyha lehetett, most egyetlen nagy, kerek asztal és pár törött szék árválkodott benne.
Mielőtt hasmánt végigfektette volna Danielt az asztalon, még vetett egy pillantást a vámpír szépséges arcára.
- Istenem, de gyönyörű vagy - sóhajtotta, noha a sötétség miatt csak az arc sziluettjét láthatta.
Körbejárt a konyhában. A villanykapcsolót kereste. A második percnél megrohanta a düh, és belevágta az öklét a falba.
Ettől egyrészt iszonyatosan fájni kezdtek az ujjízületei, másrészt pedig, alig hitt a szemének, amikor meglátta, felkapcsolódott a poros villanykörte, és halvány fénykörbe vonta Danielt.
Will nem ért rá ezzel az abszurdummal foglalkozni, azonnal odarohant a még mindig eszméletlen fiúhoz.
Most már látta, mi a gond. Piciny nyílvessző állt ki a vámpír hátából. Ahogy közelebbről megnézte, látta, hogy voltaképpen nem is nyílvessző, hanem egy hegyes végű plexiüvegcse, melyben valami opálos folyadék lötyögött, lassan beszivárogva a testbe.
Az első dolga az volt, hogy letörte az üveg nyakát. Ezután nagy nehézségek árán megszabadította Danielt a kabátjától és az ingétől. Ha nem lett volna vészhelyzet, elgyönyörködött volna a fiúban, de most elhessegette piszkos gondolatait.
Óvatosan összenyomta a vérpöttyös bőrt pont a hát közepén, mire előbukkant belőle a törött, alig egy milliméter átmérőjű, tűszerű üvegnyak.
Ahogy dobogó szívvel várta Daniel magához tértét, elgondolkozott, hogy vajon ki tehette? Kinek állhatott érdekében eltenni láb alól a vámpírt? És egyáltalán... miért?

***

Beletelt vagy fél órába, mire a csillogó barna szemek újra kinyíltak. Will azonnal odaugrott Danielhez, és gyengéden a karjaiba fogta.
- Mi volt ez? - kérdezte a vámpír. - És mi ez a hely?
- Fogalmam sincs. Egyikről sem.
- Te átölelsz - kerekedtek el Daniel szemei.
- Jé, tényleg - humorizált Will, és szabad bal kezével elsimított egy aranyfényű tincset a fiú arcából. - Szeretlek, kicsi vámpír - sóhajtotta. - Hiába vagyok egy méteres bunkó.
- Szeretlek, te méteres bunkó - az angyalarcú halálhozó felnevetett. Aztán arca elkomorult, komoran nézett maga elé. - Komolyan mondtam. Szeretlek, Will - pillantását a férfi haragoszöld íriszébe fúrta.
Szeretném azt hinni, hogy megérdemlem - gondolta Will, de mire kimondhatta volna, kemény húsú kéz ragadta meg a nyakát, és húzta közelebb az arcát Danieléhez.
Hogy melyik csókolta melyiket, arról lehetne vitatkozni. Daniel úgy kapaszkodott Willbe, mint fuldokló az utolsó percben utána hajított mentőövbe. Mit számít, ha ki akarják csinálni?
Egy pillanatnyi valódi boldogságért a lelkét is eladta volna.

***

Kiválva a csókból tulajdonképpen gondolhatott volna arra is, hogy mi a szart böktek belé vagy egy órácskája, de jelen pillanatban sokkal szívesebben simult Will karjai közé, s huncut kisfiú módjára mosolyogva játszadozott az ében tincsekkel. Hirtelen nem tudta, mit mondjon. Talán nem is kellenek ide szavak...? Eszébe jutott a fürdőszobai incidens, valamint a sötét szatén ágynemű, meg a kovácsoltvas cirádák a párnahalom felett.

- Will - suttogta, miközben magára nem jellemző ügyetlen mocorgással kissé feljebb kúszott, hogy egyenesen a férfi szemeibe nézzen. Kérdezni akart valamit, hallani Will hangját, összecsókolni, ölelni akarta szerelmesét, kit oly rég látott. Szóra nyílottak az ajkai, de nem jött ki rajta használhatónak minősíthető hang, így hát kénytelen volt nagyot sóhajtania, s abban a tudatban, hogy bizony most az eléggé hülyén hatott, elnézett a férfi válla felett.

Visszacsusszant az izmos karok közé, arcát a lüktető ütőerű, selymes bőrű nyakba fúrta - szerencséjére nem volt éhes, mert akkor... - , s lágy csókot lehelt rá. Borzongás rohant végig a testén, mikor Will végigszánkázott ujjaival a karján, hasán, arcán, mindenütt. Kész, vége, ennyi, megőrül. Megőrült.

- Miért nem Jonas-nál vagy?- kérdezte végül a szőke vámpír, szomorkás fátyol borult csillogó szemeire, mígnem az üveges fény lassan, nagyon lassan vérkönnyekké olvadt. Megint. Ahogy sejtette, Will nem válaszolt egyhamar, csak elgondolkodva hümmögött, s mintha ezzel próbálna válaszolni, még szorosabban magához húzta őt, Danielt, apró csókot lehelve a szőke tincsek közé. Mintha csak attól félne, hogy a sarokból kiugrik maga az ördög, és elragadja tőle rég elkárhozott gyermekét.

- Miért nem vele vagy?- ismételte meg a kérdést Daniel, akinek ugyan semmi kifogása nem volt a szoros ölelés ellen, mégis kissé feszengve próbált távolabb kerülni a férfitől. Féltette őt... Saját magától és vérszomjától.

- Azt akarod, hogy menjek hozzá?- szinte látta, amint Will szkeptikus arckifejezést felöltve nézi a porlepte falat meg az összegraffitizett ajtót.

- Nem mondtam ilyet.

- Ne kezdd... Kérlek - tolta el mostmár a férfi magától Danielt, mosolyogva hunyorgott rá. A vámpír legszívesebben azonnal hanyatt döntötte volna, s miközben magában eljátszadozott a gondolattal, milyen lehet Will Solare ruháit cafatokra tépkedni, kissé nyugodtabban próbált újfent közel férkőzni szerelmeséhez.

Mondhatni, hirtelen nem tudott betelni vele. Kimondhatatlanul imádta ezt a csapodár, hűtlen halandót, aki mégis annyira elbűvölő és gyönyörű, hogy még egy ilyen "bűntény" után se képes rá haragudni. Egyáltalán... Sosem fog rá haragudni. Nem tudja elképzelni magát, amint haragszik rá.

Nem tudta, mivel kezdje, mit kérdezzen. A kínosnak épp nem mondható, inkább érzékborzoló csöndet mégis Will törte meg.

- Amikor a múltkor láttalak... Volt veled egy kisfiú.

- Fabian - felelte Daniel rekedten.- A fiam.

- Te... Vámpírrá tettél egy kisfiút?

- Ha érezted valaha azt az igazi, kegyetlen magányt, amit én akkor, te is megtetted volna, hidd el nekem - nézett fel a vámpír.

- Ő hol van most?

- Mit tudom én - vonta meg a vállát Daniel hanyagul, nem is sejtve, milyen érzéseket kavar fel ezzel a mozdulatsorral az amúgyis eufóriaközeli állapotban lévő halandóban.- Lehet, hogy meglépett... Tombolnak a hormonjai, most meg különösképpen bekattant. És haragszik rád.

- Hogyhogy?- simított végig Will lustán a vámpírfiú halványan ragyogó karján. Közben cseppet sem élénkebben felemelte a még mindig gyöngének tűnő kis testet, s miután ő maga kényelmesen letelepedett a fal tövébe (fittyet hányva a portengerre), az ölébe húzta, s a két test egymásba rakott kiskanalakként olvadt össze.

Daniel méltatlankodva finomat csapott Will térdére - látni akarta a férfi arcát. Ugyan semmi kifogása nem volt azellen, hogy ily módon kényeztessék, mégis... Szerette nézni a zöld szemeket, szerette nézni a finom orrot, s a csókolni valóan dús ajkakat, szerette látni is a selymes tincseket, nemcsak érezni a simogatásukat. Roppant vizuális típus volt.

- Tudja, hogy szeretlek - suttogta a plafonnak Daniel.- Tudja, mennyit szenvedtem miattad. Tudja, hogy... Te vagy mindenem. Féltékeny, és dühös. Ismeri a történetünket.

- Értem már - Will hátulról hajtotta fejét a halványan derengő, kerek kis vállra, olyan közel hajolt suttogásában Daniel füléhez, hogy szinte végigcsókolta az arcát. - Most ne ezzel törődj. Itt vagyok, és örökké melletted maradok. Soha többé nem fogsz miattam szenvedni. Ne, ne mozogj, maradj így. Kérlek. Egy kicsit hadd tartsalak még a karjaimban, aztán széttéphetsz. Szeretlek, kicsi vámpír.

Az utolsó mondatot olyan halkan susogta, hogy a fiúnak meg kellett erőltetnie magát, hogy hallja, mit beszél ez a szépséges halandó. Legszívesebben abban a percben hanyatt döntötte volna, de ehelyett engedelmeskedett. Inkább kicsavarta a nyakát, amennyire csak tudta, s miközben még látta, amint Will karjai a hasfalára csúsznak, követelőzően végignyalta a férfi felső ajkát.

***

- Sikerült?- hangzott az ingerült, türelmetlen hang a Mediciana Hotel legtetején berendezett luxusirodáinak egyikében. A forgószék a kandalló felé nézett, a lángok fénye egy kecses kézre vetült, melynek ujjai köré egy halkan sziszegő kígyó tekergőzött. Egészen apró volt, farka nem lógott messzire.

Néma, süket csend. A tűzzel átellenben ott állt ő, zavartságát ügyesen álcázva. Bőrkabátja izmos teste köré simult, fehér haját tépte a manzárdablakon beáramló éjjeli szél. Nem szólt. Csak nézte a várost, a fénylő aranykockákat, az apró, berregő dobozokat - melyek jelen pillanatban az autókat szimbolizálták - , s a hangyaméretű embereket.

- Kérdeztem valamit - újból az a fagyos, megvető hang. Kissé idegesebbnek tűnt, a kígyót majdnem a porladó fahasábok közé vetette.

Ő még mindig hallgatásba burkolózva immáron a függönyöket kezdte vizslatni. Félt az ítélettől, életében először rettegett - életében először bukott el a küldetésén. Legalábbis, úgy érezte. Hát az a fekete férfi nyilván nem hagyta ott...! Lezuhanni még látta, de aztán inkább sietősre fogta.

- LELIO!-  bődült fel a Megbízó. Ugyan nem pattant fel a székből, a fehér hajú, kit az imént Leliónak szólított, szinte látta maga előtt a dühtől eltorzult arcot.

Nagyot köhintett, majd megforgatta még egyszer mutatóujja körül a pisztolyát, aztán zsebre vágta a fegyvert, és zavartan megfordult. Zavarba ejtő, borzongató, gyönyörű szemekre, nem túl nagy szájra, szép ívű, finom szemöldökre és hosszú, egyenes orra vetült a sárgás fény.

- A lövésem talált - felelte nagy sokára halkan.- Azonban volt vele egy halandó is.

- És?!

- Valószínűleg nem hagyta ott, mikor a földre zuhant - vetette oda Lelio fintorogva.- A kedvese. Legalábbis úgy vélem.

- Ó - halk, gonosz kuncogás váltotta fel az ingerültséget.- Ez jó.

- Az viszont nem, ha kiszedte belőle a fiolát - forgatta meg szemeit a fehér hajú.- Akkor újra be kell cserkésznünk.

- Az nem lesz ám egyszerű - most már hisztérikaszerűen csengett a hang.- La Morte nehéz falat. Szinte egy teljes évembe került, mire rátaláltam, a bokrom addigra elpusztult...

- ... mert elégetted őket - szúrta közbe halkan Lelio.

- ... Csak te maradtál nekem, s ketten elég nehéz megölni. Mármint... Jaj édes jó sátánom, nem úgy értem.- a kígyó nyekkenve landolt a kis fotelban, s méltatlankodva, sziszegve tűnt el a párnák közt.- Nagyon sokáig tartott, így is, mire megtaláltam ezt a kis pondrót. Most meg... Megint elveszítettem. A francba is!

- Ahelyett, hogy itt nyafogsz, miért nem kezded el keresni?- csapott az asztalra a fehér hajú.

- Fogd be a szádat! Majd én eldöntöm, mit csinálok és hogy mikor... Te csak egy ostoba bérgyilkos vagy.

- Az, hogy ostoba, nem teljesen igaz - felelte szárazon Lelio.- Csupán őszinte.

- Miért nem takarodsz már, és nyalod ki a Sátánt?* - csattant a hang.- Eredj, ne is lássalak! Mindjárt felkel a nap. Holnap éjjel itt legyél nekem.

- Értem - bólintott kimérten Lelio.- Jó éjt, Christanna.

Ügyelt rá, hogy jó hangosan csapja be a vámpírnő ajtaját. Dühödten rohant le a hotel halljába, ahonnan egyenesen az utca felé vette az irányt. Aprót biccentett a lehengerlő szépségű ifjúnak, aki épp a recepción ácsorgott, s laposakat pislogott, majd elindult, hogy megkeresse a koporsóját, s nem utolsó sorban a reá várakozó Meliort.

***

Will nem nyitotta ki a szemét azonnal, ahogy felébredt. Elmosolyodott, és ízlelgette magában ezt a gyönyörű érzést. Amikor azonban napfény cirógatott végig az arcán, azonnal felült.
Elvégre egy bedeszkázott ablakú házban kéne, hogy legyen, vagy mi a szösz.
Beletelt pár másodpercbe, mire kitisztult előtte a kép. Nem túl tágas belső teret látott, kis, kerek ablakokkal, mélybordó falburkolattal, ugyanilyen színű ülésekkel. Ahogy a mosolygó légikisasszonyt megpillantotta, felordított.
Miközben felpattant, hogy meneküljön, hasra vágódott saját lábában, és amott, a plüss szőnyegen jött rá, hogy ha ez egy repülő, akkor ugyan, hová? Búskomoran visszamászott az ülésbe, és leste, visszajön-e a stewardess, aki a hirtelen jött humán eredetű hanghatástól megriadva kiviharzott.
Bingó.
A szemben lengedező függöny mögül impozáns termetű, őszülő hajú férfi suhant elő. Reverendáját, bíborosi övét oly természetességgel viselte, mintha azzal született volna, arca (mely inkább mutatta valamelyik sikeres krimisorozat jóképű főnyomozójának, mint egyházi méltóságnak) derűs nyugalmat tükrözött, szemei viszont józan, számító észjárásról tanúskodtak.
- Üdvözlöm - olaszul szólt Willhez, mint aki tudja, hogy a férfi folyékonyan beszéli. A második anyanyelve, hiszen apai ágon Itáliából származik. Melodyval gyerekkorukban néha olaszul susmusoltak, ha nem akarták, hogy anyjuk értesüljön az épp aktuális disznóságról, melyet elkövetni készültek.
Will, akármilyen kínosnak érezte is, hogy mezítláb, gyakorlatilag félmeztelenül, idióta helyen, idióta arcot vágva találkozik egy bíborossal, jó katolikushoz méltón letérdelt, és megcsókolta az atya ametisztköves gyűrűjét. Felkelt, de csak akkor ült le, amikor a bíboros elhelyezkedett a szemközti ülésen, s kezeit ölében összefonta.
- A nevem Vincenzo Bertolli bíboros - közölte. Hangja határozott volt, ugyanakkor simulékony, mint a kivételesen körmönfont és karizmatikus embereké általában. Sugárzó kék szemei jégszilánkokként fúródtak Will tekintetébe.
- Azt, hogy maga kicsoda, felteszem, sejti, hogy tudom - tette hozzá, és mosolyra húzta vékony, szép metszésű száját. - Most pedig felteheti a kérdéseit, amennyiben módomban áll, készséggel fogom őket megválaszolni.
Willt kezdte zavarni, hogy egyre természetesebbnek érzi abszurd helyzetét, sőt, különböző magyarázatokat kezdett gyártani magában ittlétének okára. A legrosszabb esetben valaki ismét azt szeretné, ha vámpírokra vadászna. A legjobb esetben kiderült, hogy milliárdos, és a Vatikán arra kéri, hogy támogassa őket. Sajnálatos módon be kellett látnia, hogy a legegyszerűbb, egyszersmind a legvalószínűbb magyarázat az első verzióhoz esik közelebb.
- Nos... Először is, hol vagyok?
- Nagy valószínűséggel Olaszország légterében. Nemsokára megérkezik Rómába.
Tehát mégis a Vatikán van a dologban... Érdekes módon azonban Will ettől egyáltalán nem érezte jobban magát.
- És...
- Nyilván arra kíváncsi, hogy került ide, és mit akarok magától.
- Körülbelül - a férfi bólintott.
A bíboros mosolygott, és megnyomva egy piros gombot az ülés karfájának végén, jelzett a stewardessnek. Közben rideg pillantása végigpásztázta a férfit.
Alig két perccel később a lelki tartását visszanyert légikisasszony két pohárral és egy üveg Bowmore whiskyvel.
- Nos, mint azt mindketten tudjuk, maga vámpírvadász - kezdte Bertolli bíboros minden felesleges világi cicomát mellőzve, miután elhessentette a stewardesst és töltött maguknak az italból.
- Nem, nem vagyok - felelte Will. Hirtelen elöntötte a düh. - Nézze, mi padre*, nem tudom, miért hiszi mind a Santa Vittoria, mind maga, mind a húgom azt, hogy... nos, ilyesfajta képességeim vannak. Nincsenek. És nem is lesznek.
- Nem érti a dolgot. Maga Solare, nem igaz? És mint Solare-nek, az egyik vámpírvadász-vérvonal leszármazottjának, a lehetetlennel határos, hogy ne legyenek vámpírvadász képességei.
- Akkor mégis, mivel magyarázza, hogy képtelen vagyok a puszta érintésemmel harcképtelenné tenni egy vámpírt? Vagy például azt, hogy kómába estem az első "bevetésem" során? - kérdezte gúnyosan Will. - Esetleg azt, hogy akármelyik ágrólszakadt vérszívó képes megsebezni?
- Nem azért szálíttatom Rómába, hogy meghazudtoljon, fiam - a "fiam" ellenére a bíboros vagy húsz évvel fiatalabbnak, nagyságrendekkel hatalmasabbnak és enyhén ingerültnek tűnt. - A Santa Vittoriában, ráadásul Brunswick alatt még szép, hogy nem sikerült kibontakoztatnia a tehetségét. Mellesleg nézzen a szemembe, és mondja, hogy még soha semmi rendkívülit nem vitt véghez azon kívül, hogy Magna Cum Laude diplomázott Oxfordban.
Will elgondolkozott. Valóban... néha történtek körülötte rendkívüli események, különösen, ha szélsőséges hangulatban volt, ezt azonban szinte mindig kedélyállapota előidézte képzelgésnek tudta be. Példának okáért amikor előző nap éjjel hihetetlen dühvel a falra csapva felkapcsolta a villanyt. Nyilván valami vezeték...
Világéletében azt verték a fejébe, hogy egyszerű, ésszerű, sőt, földhözragadt magyarázatokat keressen a dolgokra, mert nyilván azok állnak majd helyt.
- Látja - biccentett felé a bíboros, immár halvány mosollyal az arcán. - Nos, ideje, hogy eláruljam, miért van szükségem magára. Illetve, hogy egész pontos legyek, szükségünk.
Érces hang szakította félbe.
- Itt a kapitány beszél. Azonnal megkezdjük a landolást, öt percen belül megérkezünk a Ciampino Repülőtérre. Kérem, csatolják be biztonsági öveiket.
- A lényeg annyi, hogy csakúgy vámpírvadász szervezet vagyunk, mint a Santa Vittoria, ám mi szervezettebben és sokkal inkább titokban működünk. A legfőbb különbség azonban az irányelv, amiről mindent megtud, amint megérkeztünk.
Will, ahogy összekapcsolta a biztonsági öv fém csatjának két részét, arra gondolt, hol lehet most Daniel, megtudja-e vajon, hogy ő hol van, mit akarnak tőle, és mi ez az egész.

**

Daniel szemei pontban akkor pattantak fel, mikor a vérben úszó nap lebukott a horizonton. Fokozatosan tisztult ki a látása, annyit már érzékelt, hogy egy tökéletesen idegen szobában fetreng anyaszült meztelenül egy habos baldachinos ágyban.
Ripityára zúzott, vérvirágos atlaszselyemmel valaha bélelt koporsó hevert a takaró bugyrai alatt, a falapról letépett ezüstkereszt siralmas pózban megnyomorodva, megolvadva hevert nem is olyan messze. Miközben keze lefelé vándorolt, hogy végigtapogassa hasfalát, ujjai valami puhába, selymesbe ütköztek.
Két göndör hajú vámpírnő nyugtatta fürtös fejét vékony testén, egyik jobbról, míg a másik balról. Vékony karjaikkal átnyalábolták Daniel derekát, nagy, buja ajkaikról csöpögött a vér. Mindketten a legmélyebb álom mezején szaladgáltak; egyenletesen szuszogtak, s pilláik néha-néha megrebbentek.
Te jó isten.
Hol van Will? És Fabian?
De legfőképpen mi ez a hely?
Már amennyire emlékezett az elmúlt harmincvalahány óra eseményeire, rájött, hogy nyilván a hátbalövősürge cserkészte be valahogy. De mindemellett homályos képek, gonosz nevetések, vér, hegyes szemfogak, egy fekete bőrkabát, meg persze egy jó adag fehér haj maradt meg a fejében. Ami ugyebár nem túl sok.
- Láttad volna magad tegnap - horkant egy nőiesnek egyáltalán nem nevezhető, mégis bársonyos hang az ágy túloldaláról. A szőke vámpír kisandított angyalfürtjei mögül. A kandalló előtt ücsörgött az őt megszólító nő, hosszú, fekete haján táncolt a lángok sárgás fénye. Henyén könyökölt a szék karfájára, lazán behajlított balján egy kígyó siklott méltatlanul sziszegve fölfelé.
- Bambán röhögve a sok alvasztott vértől tűrted, hogy levetkőztessenek - folytatta.- És miközben elbájoltak téged tökéletes testükkel, észre sem vetted, mennyire legyengítettek. Az ilyen vámpírra mondják, hogy pojáca.
- Mi az istenről beszélsz?- lökdöste félre Daniel a vékony csontú karokat, s homlokát ráncolva felpattant. Magára kapta az egyik ruhadarabot a közeli fotelben heverők közül, majd az ismeretlen nő gunyoros kacagásától kísérve közelebb lépkedett az íróasztalhoz.
- Azt hiszed, ilyen könnyen nyersz?- sandított rá tisztán ragyogó, kék szemeivel a succubus.- Még nem rontom el a játékot.
- Ha te nem, akkor kénytelen leszek én - sziszegte a fiú, és baljával földhöz vágta az asztalon álló, piciny porcelánelefántot. Fájdalmas nyekkenéssel landolt a törékeny anyag a vékony szőnyegen, aztán szilánkosra tört. - Meglátod, percek alatt zörgősre szívlak!
Mintha a hollóasszony tekintete megkeményedett volna egy percre.
- Meghiszem azt - szólt ridegen.- Engem ugyan nem. Ne hidd, hogy közel s távol te vagy a legerősebb démon, kicsi vámpír.
Az utolsó szókapcsolat hallatán Daniel éjfekete szíve fájdalmasan megrándult. A pillanatnyi időre sikeresen elűzött Will csak visszatolakodott a fejébe, ott pedig maga alá húzott egy hatalmas, vörös fotelt, és jóízűen vigyorogva letelepedett a párnák közé.
- Nem is hiszem - szegte fel a fejét.- Nem félek tőled. Nem tudsz bántani.
- Azt mindig is tudtam, hogy ostoba vagy, de a naivitásod újdonság - vetette oda fanyarul a nő.- Ha tudnád, ki vagyok, nem szájalnál.
- Nos halljuk akkor - dobta hátra az angyaltincseket Daniel, szürke szemei metszőn csillantak a sárgás fényben.
Leheletnyi zavartságot, döbbenetet vélt felfedezni a koromhajú arcán. Talán beijedt. Jó vicc.
- Pimasz vagy, kölyök - lépett ki a vámpírnő az asztala mögül. Egész közel sétált a fiúhoz, de így sem volt nála magasabb.- Kezdjük ott, a nevem Christanna Hall, de csak hogy örülj.
- Boldog vagyok, merci beaucoup - fintorgott rá Daniel. Valahogy furcsán ismerősnek találta a vámpír vezetéknevét. - Minek hozattál ide, mit akarsz velem kezdeni, mi ez a hely, satöbbi, infókat, madame, szépen kérem.
Azért örült, mint majom a farkának, hogy Christanna nem képelte fel abban a szent minutumban. Nyilván nem csípte a hozzá hasonlatos, "pimasz, szájaló" kölyköket. Akik már vagy száz évet megértek, ha nem többet.
- Nem szándékszom megosztani az áldozattal tervem minden mozzanatát, bár okos eszeddel azért rájöhettél erre, Daniel - szűrte a fogai közt Christanna, szemeit összehúzta. Láthatólag nagyon erőlködött, hogy ne ölje meg ott helyben a kissrácot.
- Hát jól van, de ha már annyira ismersz - vetett futó pillantást a körmeire a vámpírfiú.- Akkor jól tudod, hogy két percen belül meglépek. A szekrényemberednek meg üzenem, hogy ha még egyszer belém lövi a fioláját, kitépem az összes szál gyönyörűséges haját.
- Jól van, a szökésedet még megvárom, kedves - fintorgott rá Christanna.- Bár kíváncsi leszek, hogy fog végbemenni. A fogdmegem pedig szívélyes üdvözletét küldi, és elnézést kér az utazásbeli kényelmetlenségek miatt.
- Milyen kedves.
Azért van ebben valami bájos, bassza meg, hogy vígan trécselek a foglyul ejtőmmel, aki nyilván nem kakaóporokról kíván velem diskurálgatni! Te jó isten, én egy valag vagyok, egy állat, egy barom, most mihez kezdjek????!!! Az egész olyan... Morbid. Nem így kéne csinálnia. Legyengít két csitrivel, ez nevetséges... Mi a francot akar velem?
Miközben letelepedett a hatalmas, tetőtéri ablakok elé, hasonló marhaságok rohantak keresztül az agyán. Kissé megnyugodott, mikor az ismerős, londoni hold mosolygott rá kiflije mögül. Na jó, ő Londonban van.
De hol van Will?
Will...
Azonban nem kezdhetett el terjengősebb csúnyaságokon gondolkozni, mivel szinte két perccel a heves szóváltás után, bevágódott az erkélyajtó, és feltűnt benne egy csuklyás alak.
Christanna Daniel mellé rohant, elkapta a karját, majd szorosan magához húzta.
- Takarodj, sátán - suttogta az idegen felé.
Érdekes módon a fiú ezer örömmel vetette volna magát a "sátán" ölelő köpenye alá.
- A fiúért jöttem - susogta halkan, mire a fekete vámpírnő ölelése még szorosabbá vált. Mintha így magánál tarthatná a menekülni készülő, kétségbeesetten kapálózó Danielt.
- Nem! - rikoltotta.- Most nem viszed el! Nem, nem!
Azonban hiába; az idegent láthatólag a hirtelen serkenő vérkönnyek sem hatották meg.
Talán a szőke vámpírfiú ennek a határozottságnak köszönhetően állhatott másodperceken belül a sugárút szélén.
***

Tulajdonképpen legszívesebben megmentője lábai elé vetette volna magát szorgos hálamotyogások közepette, mégsem tette. Mert hát nem lehet tudni, mibe ráncigálja bele ez az alak.
Közelebb lépkedett, és megpróbált besandítani a fekete csuklya alá. Azonban mielőtt bármit megláthatott volna, válaszképp a sötét anyagba bújtatott kar felemelkedett, majd lehúzta fejéről a kámzsát.
Azt hitte, felordít. De olyan jó hangosan, és hosszan. Meg csúnyán.
- MELIOR?- hörögte, kissé észhez térve a mályvaszín tincsek láttán keletkezett kábulatból. A vámpírnő lila-fehér összeállítását viselte, apró szemei bogárként bújtak meg arcában. Félmosollyal az ajkán figyelte, ahogyan Daniel vonásai percről percre megváltoznak. Kinevette a fiút, és közelebb lépett hozzá, hogy átkarolhassa remegő, fehér vállát.
- Mi baj van vele?- sandított rá, miközben bebugyolálta köpenyébe.- Vigyelek vissza?
- A francokat - kapta rá tekintetét Daniel. Nem merte ugyan kimondani, de kifejezetten jól esett, hogy a friss vértől forró női testhez simulhat. - De... Hogyhogy te?
- Mit hittél, hogy az ősellenséged vagyok?- rántotta fel fél szemöldökét a nő.- Maradj már.
Az angyalfürtös nem válaszolt azonnal. Valóban, miért ne lehetne Melior az ő oldalán? Feltéve, ha ebben a városban egyáltalán vannak oldalak. Christanna, és a titkozatos fogdmeg - hát igen. Amolyan régimódi vérszívóknak tűntek, akik még ma is őrjöngve táncolnak és mutatnak be áldozatokat véres Sabbathjaikon, s megigézve hallgatják a Sötét Erdőből kiszűrődő Ördögi Muzsikás zenebonáját.
Na igen, akkor ez máris egy oldal. Legalábbis nagyon úgy tűnik.
- Hihettem volna végülis - rántotta meg a vállát Daniel.- Ahogy észrevettem, Christanna nem nagyon kamál engem.
- Ne is várd tőle - hunyorgott rá a vámpírnő.- Nyah testvére. Legalábbis volt.
Ez nem igaz. Mi jön még? Közlik vele, hogy Fabian beledőlt a szöges koporsóba, és elvérzett? Megtudja, hogy Will valójában egy titkosügynök, akit csak azért szalasztottak a nyakára, hogy kinyírja? Rájön, hogy ő maga két percen belül köteles áldozatként máglyára lépni?
- Ezt nem értem ám - torpant meg hirtelen a vámpírfiú.- Ezért miért engem buzerál?
- Tulajdonképpen ezt teljes homály fedi - lökte meg gyengéd erőszakkal Melior.- Jólvan, jólvan, ismerem Christannát, a bokrába tartoztam, amíg fel nem égette az összes testvéremet. Nekem sikerült elmenekülnöm, ezért vagyok most itt. De könyörgöm, mindjárt hazaviszlek, ott majd megbeszéljük.
Daniel teljesen összezavarodott, mintha eddig nem lett volna kellőképp összekuszált agyügyileg. Christanna meg a bokra, felégette az összes testvérét, hogy mi a frász?
És legfőképpen, mi az a "haza", amit Melior az imént emlegetett?
Egymásba folyó mondatok kavalkádja özönlötte el gondolatainak csendes tengerét, felcsalogatva a mélyről a vak szörnyeket.
Engedelmesen simult a vámpírnő feszes kebleihez, csendbe burkolózva hallgatta egyszerre koppanó lépteik hangját.
- Ne félj már, könyörgöm - kacagott fel Melior. Az a hihetetlen ellenszenv, ami az első találkozásukkor tudatosult Danielben, mintha oszladozni kezdett volna.- Tényleg nem azért jöttem, hogy megöljelek. Azt stílusosabban csinálnám.

***

Kifejezetten kellemesnek találta a kis lakást az Olympia Avenue-n. Kedélyes szívvel fogadta a legdrágább üzletekben vásárolt férfiruhákat, melyeket Melior kínált fel a számára.
Mikor egy fekete bársonyblézerben, meg egy színben hasonló bőrnadrágban kipenderült a hálóból, elégedetten vigyorogva nézett végig tükörképén.
- Kösz - biccentett a vámpírnő felé.- Most pedig leülsz, és mindent elmondasz.
- Mi mindent? - meresztett rá nagy szemeket Melior.
- Hát Christannával, tudod.
- Jaaa...!- villantotta rá gyöngyfogsorát a nő.- Hát tudod, Christanna Hall akkor alapított bokrot, amikor megérte születésének kétszázadik évfordulóját, úgy 1670 körül. Az ősbokorba még nővére, Nyah is beletartozott, valamint mentorod, Nathan. A Hall testvérpár ezidőtájt már hallani sem akart egymásról, és ki fogsz nevetni, de mindezt a hisztériát Nathan miatt rendezték. Christanna mindig is jobb volt, mint vörös, szeplős nővére, és nem csak a férfiak terén, mindenben, egyszerűen mindenben. Épp ezért is vette szörnyen rossz néven, hogy Nathan nem őt választotta. Egy ideig eltitkolta elvakult dühét, sőt, mondhatni remekül játszotta el a szerető húgot, míg nemrégiben betelt a pohár. Ne higgy a Santa Vittoriának – ők sosem lennének képesek arra, hogy megöljenek egy vámpírt. Álszentebbek annál. Csak riogatják a kárhozottakat, de annyi mersz nincs bennük, hogy egyáltalán megérintsenek egyet is. Christanna véreztette ki… Khm, anyádat.

A szőke fiú ujjai fokozatosan szorultak ökölbe, a szája pengevékony vonallá préselődött össze.
- Mielőtt Nathan vámpírrá tette volna első ifját, Lycidas di Ranieri-t, hozta létre Christanna a bokrot. Összegyűjtötte a világ vámpírnépét, eleinte mint holmi Istenanya, irányította életüket és biztosította a sötétséget a nap gyilkos sugarai elől… De önzősége, és az életében nem kevéssé összekaparászott hiúsága most is legyőzte. Olyan szinten a rabszolgájává tette gyermekeit, hogy a szerencsétlenek végül mind megőrültek, így Christanna nem vehette a hasznukat többé. Rajtam kívül egyetlen csatlósát hagyta meg - sejtheted, ő Lelio, az elrablód -, a többit pedig mind tűzre küldte az egyik Sabbathkor. Megunta a játékot, most, hogy a marionett-kötelek elszakadtak, és a bábuk mind ripityára törtek.
Nyah hirtelen halálát nővére felindultsága okozta; ha a vámpírszolgákat nem hajszolja agyon, ha nem öli meg őket, talán semmi sem inspirálta volna arra, hogy a testvérével is végezzen. A régi utálat lett úrrá Christannán azon az éjjelen.
Tulajdonképpen az egyetlen célja a pusztítás, most azon van, hogy mindent és mindenkit eltöröljön a föld színéről, aki az Első Nemzedéktől származik. Értsd úgy, minden ma élő vámpírt, akiknek ereiben az első bokortagok kárhozott vére csörgedez. Ez úgy a vámpírtársadalom 99,9%-át jelenti.
Ezért rabolt el téged, ezért küldte rád Leliót. Nem te voltál az első, aki szerepelt ördögi proscriptio-ján, hidd el. Ezért segítettem neked; én már megtapasztaltam egyszer Christanna haragját.
- Könyörgöm, milyen szappanopera már ez!- fakadt ki keserves, nyávogó hangon Daniel, aki eddig nem szólt közbe.- Egy régi szerelem miatt mészárolja a fajtánkbeliket?
Melior tanácstalanul megvonta a vállát.
- Úgy látszik, részben igen. De ez ellen nincs mit tenni.
- Naná, hogy van - csapott az asztalra a szőke vámpír.- Kinyírom, mint a sicc.
- Nem olyan egyszerű az - sóhajtott a nő.- Bitang erős egy démon. Lelio pedig, akármennyire utálja is, kénytelen megvédeni őt, és teljesíteni a parancsait, ha nem akar elpusztulni. És még annyit, hogy jobb lenne, ha vigyáznál a fiadra, Fabian-re. Ő is veszélyben van, mint mindnyájatok. Menj haza hozzá, és szólj, ha baj van. Hívj bármikor.
- És... Will hol van?- cincogta valaki Daniel szájával. Nem, nem ő volt az. Biztosan. Leszegett fejjel slattyogott közelebb az ablakhoz, azonban mielőtt kiugrott volna az utcára, még meg akarta várni, erre mit válaszol a nő.
- Fogalmam sincs - suttogta Melior.- De hidd el, értesíteni fog téged. Tudom. Érzem. Most pedig menj, ne nézz hátra! És gondolj Fabian-re, az ifjadra, aki lehet, hogy mostanra már vérben vacogva fekszik a nappalitok közepén, és rád vár, hogy utoljára megcsókolhasson. Menj már, menj!

***

 

Keserűen simított végig egy antik heverő lakkozott tölgy karfáján. Harmadik napja volt Rómában, szinte csak a bíborossal beszélt, de máris úgy él, mint valami kiskirály. Gyűlölte, ha az ölébe pottyannak a dolgok, meg akart dolgozni azért, ami az övé.
Végignyúlt az antik mintás selyemanyaggal bevont kereveten, és lehunyta a szemét. Halálosan fáradt volt, de zavaros gondolatai a leghatásosabb áloműzőknek bizonyultak.
Öt perccel később már épp belebújt egyik vadonatúj, fekete ingébe. Unottan szemlélte magát a XV. századi velencei szobatükörben. Sápadt férfit látott, sznob vonásokkal, hosszú, csillogó fekete hajjal és tengerzöld szemekkel. Nem gondolta volna, hogy a lelki nyúzottság ennyire meglátszik.
Leoltotta a villanyokat, majd bezárta a szépen faragott bejárati ajtót, lesietett a lépcsőn, és kilépett a selymes, mediterrán, koraőszi éjszakába.
Északnak tartott. Keresztülvágott a Via Germanica zajos, kivilágított sugárútján, majd felszállt egy buszra, amely (azontúl, hogy dugig volt harsányan kiabáló, színes hajú, fémtüskékkel ékített fiatalokkal) egészen a csendes Via Cavillo-ig repítette.
Emlékezett, amikor utoljára itt járt, tizennégy éves lehetett, így kiváltképp örült, hogy nem környékezte még meg az öregkori elhülyülés, és fejében volt az útvonal. A Via Cavillo-ból már csak egy kis mellékutcán kellett jobbra fordulni.
Azonnal megcsapta orrát az őszirózsák és a kései vadrózsa könnyű, bódító illata, ahogy befordult a Santa Sylvia della Piace templom kertjébe. Végigment a kavicsos úton, és ízlelgette a érzést, melyet csak akkor volt képes megnevezni, amikor benyitott a (római mércével mérve) kicsiny templom kapuján. Otthon van. Ha itt, hát itt.
Csak Daniel...
Fájt a lelke, ahogy szinte önmagát kínozve előráncigálta édes emlékeit.
- Pater noster, qui es in caelis, sanctificetur nomen tuum - susogta, ahogy letérdelt az egyik imazsámolyra az oltár előtt. Kezeit összekulcsolta. Latinul imádkozott, ahogy anyja tanította. - Adveniat regnum tuum. Fiat voluntas tua, sicut in caelo et in terra. Panem nostrum quotidianum da nobis hodie.
Hirtelen, ki tudja, mitől, meggyorsult a szívverése.
- Et dimitte nobis debita nostra, sicut et nos dimittimus debitoribus nostris.
Sötét árny libbent mögé. Az éjszaka egy elkóborolt gyermeke, sápadt holdfény bőre hamuszürkébe játszott. Éhezett. Szíve szerint azonnal a halandóra vetette volna magát, ám ahogy megindult felé, az felpattant és szembefordult vele.
"Vámpír" - gondolta Will, és tudta, hogy ezúttal beletrafált. Méghozzá éhes vámpír. Elég volt a nő eszelősen villogó aranybarna szemeibe néznie, és azonnal tudta.
Felmarkolta az első kezébe akadó tárgyat, mely az oltáron álló egyik ezüst gyertyatartó volt. Hideg, éles kacaj honorálta a vívó mozdulatot, mellyel a vámpír felé hadonászott.
- Utálok harcolni a kajáért, szépségem - mosolygott a nő hidegen. - Akármilyen szép is vagy, most meg fogsz dögleni. Ha ez vigasztal, Isten házában.
Nem volt igazán kedve válaszolni, mellesleg a kiéhezett vérszívó azonnal megindult felé. Will azt tette, amit a legésszerűbbnek ítélt: teljes erejéből elhajította a gyertyatartót, és remélte a legjobbakat.
Behunyta a szemét, majd, legnagyobb döbbenetére, elnyújtott hörgést halott, mielőtt ismét csend ereszkedett volna a templomra. Körülnézett, és érezte, hogy a vacsorája visszakívánkozik a fedélzetre.
Nem elég, hogy a gyertyatartó teljes, félméteres hosszában átjárta a vámpírt, még hozzá is bilincselte a falhoz, amibe belefúródott.
Ilyen nincs... - gondolta Will. Nem, most nem érezte azt a bűnbánatot. Nem érezte, hogy bűnt követett volna el. De végtelenül meg volt rémülve.
- Et ne nos inducas in tentationem: sed libera nos a malo. - mormolta, majd félig önkívületi állapotban kisietett a templomból, és nem nyugodott addig, míg húsz perc múlva új lakása zárjába nem illeszthette kulcsát.
- Amen.*

**

- Ne kérdezz, pakolj - lihegte Daniel a megszeppent, maszatos arcú Fabian képébe, egy gyors csók után.- Na, mondtam, menj pakolni! Elmondok mindent, ígérem.
Az elmondok-mindent nem sok jót kecsegtetett. Legalábbis Fabian számára biztos nem. Hisz akkor is eléggé kiborult, mikor Daniel elmesélte a különös sztoriját Will-lel, meg Melodyval.
Azonban látva mentora rémületét, jobbnak látta valóban cselekedni és türelmesen várni.
Daniel, mint az őrült rohant a szobájába, és felrántotta a szekrényét. Bevágta az első tíz ruhadarabot, amibe belemarkolt, egy hatalmas sporttáskába, aztán a nagy idegesség közepette szinte széttépve a cipzárat, bezárta.
Fabian természetesen komótosan rakosgatta el különböző játékait, bő pólóit és nadrágjait, számtalanszor végignézett göndör tincsein a tükörben - olyasmi vakációfélére készült.
- Siess már, könyörgöm!- toporgott a szőkeség a konyhában. Épp a tárcáját gyürkélte be blézere zsebébe, a halványzöld bankók kificcentek a bukszából. Ugyan akkor és ott tudott pénzt csinálni magának, amikor akart, de nem érezte volna magát kellemesen, ha egy kis fizetőeszköz nélkül hagyja el Londont.
Mivel ifja csak nem akart engedelmeskedni neki, remegő kézzel húzta ki maga után a házból. Egyetlen gondolat elég volt hozzá, hogy az összes lámpa engedelmesen lekapcsolódjék, bárminemű mozgás nélkül zárta be az ajtó reteszeit.
- Hová megyünk?- sandított fel rá a kisfiú. Olyan fura volt a hangja. Olyan bizalmatlan.
- Meghalni, kedves - mosolygott rá gyengéden, mindennél őszintébben Daniel.- Jer, kövess, lázadj velem, halj meg velem! Még nem jött el az ideje annak, hogy mindent elmeséljek. Majd, ha biztonságban tudom magunkat; miután meghaltunk - de nem, nem itt. Nem Londonban.
- Tudni AKAROM, hová viszel, Daniel - toppantott dühösen az aranybőrű.- Miért kell elmennünk Londonból? Talán Doverben szebb lakást találtál?
- Nem maradunk a Királyság területén belül - válaszolt a szőke vámpír kissé türelmetlenül.- Mindegy. Instrukciókat kaptam, melyeket muszáj követnem.
- Ha azt mondják, ugorj a kútba, megteszed?
Félelmetesen dörrent Fabian hangja. A kunkori tincsek alól dühösen csillogó szempár ébresztette rá Danielt, hogy ezentúl kénytelen magával egyenrangúként kezelni a fiút. Nagy sóhajjal ragadta meg a vékony, barna csuklót, majd mit sem törődve a kiáltozásokkal, elindult a közeli buszmegálló felé.
- Legalább repülnénk, te szerencsétlen!- vonyította Fabian.- Vámpír vagy, az ég szerelmére! Minek slattyogsz a busz felé, hogy a húgyszagú csövesek mellett utazz? Ki vagy te? Hol van az igazi Daniel? Eressz el, hallod, pokolfajzat!
- Gyilkos vagy, mint én - fordította szembe magával hirtelen Daniel a megszeppent-dühödt fiút. Alig választotta el őket másfél centiméter.- Egy fikarcnyival sem vagy több, sem kevesebb. Ölsz, hogy élhess ebben a nyomorult testben! Ölsz, mert jól esik! Ölsz, mert szükséged van rá! Ölsz, mert szeretsz ölni.
- Te tettél ezzé, ami most vagyok - suttogta Fabian.- Te! Ha... Ha...
- Nem lennél ilyen gyönyörű - segítette ki készségesen a szőke vámpír, s mit sem törődött a barna bőrre kúszó vörös foltokkal. Hadd érezze magát megalázva.
- Igen, akkor... Még mindig ugyanaz a srác lennék! Miattad váltam démonná, miattad lettem gonosszá. Gyűlöllek!
- Na végre - emelte az égre szemeit a vámpír.- Mehetünk már? Tökéletesen hidegen hagy jelenpillanatban a lelkivilágod, már megbocsáss. A seggem féltem, meg a tied is. Szóval ha nem akarsz még ma éjjel megdögleni, velem jössz.
Mitől vált megint ilyen lekezelővé? Hisz úgy szereti. Akkor meg? Bezsongott, ez biztos. Egy repülőút miatt - na szép. Igen, Melior a lelkére kötötte, hogy repülővel kötelező elhagyniuk Londont.
Nem merte bevallani magának, de elég erősen a szíve közepébe talált Fabian megjegyzése, hogy gyűlöli. A fiú felé pedig végképp nem akarta mutatni, hogy ő maga mit érez.
- Hallgatás beleegyezés - vonta meg a vállát, s azonmód fel is pattant a megállóba begördülő járműre.

***

Akkor most Eisenach legyen, vagy Róma? Esetleg Berlin? Nem, Lipcse jobban hangzik. Menjen esetleg Rijekába, Fiumébe? Afrikába, Egyiptomba, kutatni az Anyát és az Apát?
Nem, azt már nem kell kutatni. Az a Marius kölyök, vagy ki... Az már megtalálta őket.
Végül is, mehetnek Barcelonába vagy Milánóba is, esetleg Málagába...
A fenébe is.
- Két jegyet Rómába, szép hölgyem - mormogta Daniel a fekete keménykalap karimája alól.

***

Itt vagyok, gyönyörűm! Megtaláltalak!
Hisz nem maradhatsz tőlem távol huzamosabb ideig, te is tudod.
Róma... Van ízlésed, mit ne mondjak. Mi húzta ide éjfekete szíved, kedves? Megbocsáss - a te szíved korántsem oly sötét, mint az enyém. Will, drága, gyere, gyere, ne menj el!
A tied vagyok, örökre, csak a tiéd, szerelmesem! Találj rám, szépségesem, kedvesem! Tudom, hogy itt vagy!

***