~*~

***

Komótosan baktatott hazafelé, és igyekezett nem a fekete autóra meg a közelgő hajnalra gondolni. London utcáira már rég beszökött az aranybarna ősz, a szél leveleket táncoltatott a sötétben. A hold ragyogott, millió apró csillag leskelődött le a bársony égről a földre. Danielt azonban marhára hidegen hagyta az ifjú éjszaka varázsa, nem tudott másra gondolni, csak azokra a vörös tincsekre, szemei előtt egy jelenet pörgött körülbelül húsz perce, az ölelkező Will és az idegen képe, majd a ruhalopkodás... Nagyot rúgott az útjába kerülő kukába, aztán megemberelte magát. Bevetette magát a házba, kabátját a kanapéra dobta, majd helyet foglalt a hatalmas bársony fotelben. A karfára könyökölt, mutató- és középső ujjával a homlokát, míg hüvelykujjával az állát támasztotta. Csak meredt maga elé, a kis koporsóra, melyből egyenletes, halk szuszogás hallatszott ki, majd a következő pillanatban nyílt a fekete márvány, és kibukkant belőle egy kócos, barna fej.

- Daniel...- motyogta Fabian, miközben a szemét dörzsölgette, és a földön húzva hosszú, fehér hálóköntösét, kezében egy fejetlen nyuszival közelebb vánszorgott a vámpírhoz. A szőkeség kitárta karjait, ölébe ültette a kisfiút, és arcát mélyen a barna tincsek közé fúrta.

- Hol voltál? - kérdezte a kisfiú, miközben kicsi ujjacskáival egy csipkerózsát gyürkélt a fehér anyagon.- Elmentél, engem meg itt hagytál. Féltettelek.

- Drágám, engem sose félts - mosolygott Daniel.- Csak köszöntem annak a fekete hapsinak, a Watsonon.

- Három órán keresztül köszöntél neki?- nézett hátra Fabian, nagy szemeket meresztve atyjára, aki érezte, hogy az utolsó idegszála is kezd elpattanni.

- Nézd, nincs kedvem elmagyarázni az egészet, szóval...

- De miért nincs?! - vágott közbe az ifjú vámpír, jogosan. Régóta él ezzel a fazonnal, és alig tud róla valamit! A fenébe is! Eldobta a plüssnyulat, ujjait Daniel nyaka köré fonta, és piciny körmeit a vámpír nyakába mélyesztette.

- Elmondod, MOST - acsargott, hegyes szemfogai kivillantak telt ajkai alól. A szőke vámpír pedig olyan dühös volt, mint még életében soha. Ellökte magától Fabiant, s akkora pofont adott neki, hogy először azt hitte, ifja hátraesik. Csak három vékony kis karmolásból csorgott a vér, de azt is hamar beitta a mohó, sápadt, halott bőr.

- Takarodj a koporsódba - vicsorgott Daniel, és a fekete márványlapra mutatott, melyen pici ezüstkereszt csillogott. Fabian csak legyintett, azonban Daniel látta a földre csöppenő picinyke, vörös vérkönnyet, aztán a kisfiú hatalmas dörrenéssel bebújt a márványlap alá.

***

Fáradtan ébredt. Fabian a zongoránál ült, mikor kisétált a fürdőszobából, és épp egy Tschaikovszkij darabot játszott, nevezetesen egy e-moll Chanson triste-t. Mitha nem történt volna semmi, ugrott atyja nyakába, és összecsókolta Danielt, aki úgy ölelte magához, mintha az élete függne tőle. Már bánta, hogy olyan ocsmáyul viselkedett a kisfiúval. Hiszen Fabian nem tehet semmiről, csak tisztában akart lenni a dolgokkal...

- Nyomd le a pedált, kérlek - szólította fel a szőke vámpír, majd egy mozdulattal maga alá húzott egy széket, és leült a zongora mellé. Fabian úgy tett, ezáltal a lenyomott B-hang hosszan szólt.

- Játszom az akkordokat, te a jobb kézzel foglalkozz - intett Daniel, majd futólag a kottába tekintett. És igen, már hibátlanul ment! Szerettek így zongorázni, kettecskén.

A darab végén Fabian mosolyogva dőlt atyja ölébe. Daniel pedig nem tudta megállni, hogy ne csókolja össze... Szerette, fiaként, szeretőjeként, testvéreként.

- Na jól figyelj...- kezdte.- Elregélem neked a történetet, a fekete hapsiról a Watsonon és rólam. Meg Nyahról és a mesteremről. Tényleg jól figyelj, többször nem mondom el.

**

Fabian körülbelül harminc perce meredt egy pontra a szemközti falon, történetesen egy ősrégi Coca Colás poszter egyik rajzolt vízcseppjére. Megrendítette a történet, sajnálta is Danielt, de bizonyos helyeken a halandónak adott igazat. Hosszú, érzelmekkel teli, szívszaggató volt a leírás, a kisfiú várta már, hogy véget érjen, hisz borzalmas volt hallani Daniel bánatos hangját.

- Ennyi lenne.- sóhajtott nagyot a szőke vámpír.- Őszintén szólva... Kicsit könnyebb így, hogy elmondtam.

- Daniel...- susogta az ifjú. Ujja céltalanul elkalandoztak a zongora billentyűi felé, az egyiken megállapodott, és le is ütötte.

- Nem szeretném, ha most rossz kedved lenne emiatt - dorombolta az említett Fabian fülébe.- Kérlek.

A kisfiú felpattant, a koporsóhoz sétált, letépte magáról a hálóinget, és a nyuszija mellé gyömködte. Barna bőre aranyszerűen csillogott, miközben meztelenül a szekrényhez sétált. Kifejezéstelen arccal öltötte fel a farmernadrágját meg a fehér selyemingjét, lábára tornacipőt húzott. Gyűlölt, egyszerűen utált úgy öltözködni, mint Daniel, megtartotta a saját kis stílusát. Térdig érő, mintás pólók, buggyos nadrágok és vászoncipők.

A tükörhöz sétált, és mosolyogva nézegette magát. Magában megállapította, hogy senki, de senki nem gondolna arra, hogy ez a kölyök vámpír. És valóban, Fabian megtestesítette mindazt, ami egy vámpírra végképp nem illett. Pláne, a sötét bőr. Meg ezek a túl lezser ruhadarabok. Igen, a hegyes szemfogak ugyan mindent elárultak, de nem volt szokása vicsorogva mászkálni az utcán.

- Ne légy ennyire nárcisztikus - kacagott fel Daniel, aztán ő is leváltotta köntösét, de csupán egy bőrnadrágot meg egy bordó bársony blézert. Aranyló tincseit selymesre fésülte, majd kezébe fogta Fabian pici kacsóit, és kisétált ifjával az udvarra.

- Felséged hol szeretné elkölteni a vacsoráját?- nézett le a kisfiúra mosolyogva.

- Eridj, szolga, hozd a sétapálcámat.- játszotta el amaz is a fennköltet.-

- Nem megy az imdizséhez, felség - kacagott fel Daniel. Mennyit tudtak így együtt bolondozni! Mint két testvér.

- Jól van, te... Menjünk valami kínai étterembe.

- Jézusom, te pekingi vérre vágysz?- fintorgott Daniel.- Én olyat nem iszom.

- Vicceltem.- mormogta a kisfiú. Ez volt a kedvence - a 'fater' megkérdezi, hova menjenek, majd amikor ajánl valami változatosat, akkor rögtön undorodik. Na mindegy, Daniel már csak ilyen megrögzött konzervatív - legalábbis a vérre tekintve - , így is szereti. Mosolyogva lépkedett a járdán, az utcalámpák reszketeg fénye biztosította a kevés világosságot.

Csak egyenesen haladtak, előre, Fabian már tudta, merre tartanak. Gombóc csúszott a torkába.

- Ho-hová megyünk...?

Daniel meg sem mukkant, csak idegesen kapkodta a fejét. Mennyi ember! Mennyi fény! Mennyi autó! Élet, pezsgés, forróvérű nőcskék... Ez aztán valami! Csak az ő drágája nincs itt... Akiről mindent elárult a kincsének, a fiának, a szeretőjének... Vajon hol lehet ő?

Átrohant a kereszteződésen, és máris a Watson Square külső peremén találta magát.

**

A hatalmas ablaknál állt, és csodálattal figyelte a nyüzsgést, ami odalent folyt. Érzékelte a halandók gondolatait, sőt, néha még a fajtabélikét is, s eléggé fájt tőle a feje. Micsoda ostoba népség! A legfőbb gondja, hogy lesz-e elég kenyér meg tej! Nevetséges.

Kopogó csizamasarkakkal a franciaágyhoz lépdelt, amiben ott szuszogott egy halandó. Mellé kúszott, keblei a fiú bőréhez simultak, majd pasztellrózsaszín ajkait végighúzta a puha arcon. Összehúzta magán a köntöst, s a füle mögé gyömködte mályvaszín tincseit. Elnézte még egy ideig a kiszolgáltatott, tehetetlen áldozatot, kócos, fekete haját és egyenes, arisztokratikus orrát.  Véleménye szerint a lecsukott szemhéjak mögött pedig a világ legszebb, sötétkék szemei csillogtak. Fehér atléta takarta a finoman izmos felsőtestet, a pici ajkak mosolyra húzódtak, még így aléltan is. A fiú ruhái szerteszét hevertek a hálóban. Fekete bőrkabátja zsebéből kiesett az mp3 lejátszó és a diákigazolvány is - rajta az ártatlanságot pecsételő képpel. Meg persze a névvel, ami furcsán spanyolosan hangzott. Luis Jesse Infernale. Milyen gyönyörű név! Öröm volt ilyen szép halandót ölni.

- Aludj, szépséges herceg - suttogta a nő.- Aludj...

Száját hirtelen hatalmasra tátotta, kvillant összefonnyadt ínye, sárgássá vált, hegyes szemfogai. Milyen régen nem ivott már! A külcsín mit sem ér, ha a belsője oly gyenge? Tövig mélyesztette a két agyarszerű fogat a zsenge, puha bőrű nyakba, hallotta amint felpattan a bőr, érezte, amint az édes, forró lé az ajkai közé lövell. Érezte, amint a fiú vére a tagjaiba áramlik és megtölti a testét. Az utolsó cseppig szívta.

Aztán felhajolt, rémülten észlelte, hogy hercege nyitott szemekkel, riadt arccal halt meg. Kismacskásan lenyalta az ajkairól a rajta maradt vörös folyadékot is, majd még egy utolsó csókot lehelt a holtában is gyönyörű fiú ajkaira, és felöltözött. Lila kiskabát, fehér, virágmintás ruha és lila, hegyes orrú, velúr csizma. Lájk Diáná In Szkubidú. Vállára vette kistáskáját, aztán kecses mozdulatokkal, ringó csípővel kilépdelt a lakásból.

Melior Evanesca Crowelin újjászületett.

*

- Én innen nem megyek tovább.- makacsolta meg magát Fabian, és keresztbe font kezekkel leült a virágágyások betonszélére. A szőke vámpír a legnyugodtabban fordult a hang irányába, készségesen megállt a kisfiú előtt, s föntről beszélt hozzá.

- Igen?- kérdezte élesen, szeme megvillant.

- Igen.- hagyta jóvá Fabian.- Egy tapodtat sem.

- Valóban? És hogyhogy?- faggatózott tovább Daniel. Egyik éne majd kicsattant az ingerültségtől; lehet, hogy Will itt van, de ugyebár Will mást szeret, plusz ez a kis vakarcs is durcáskodik. Másik éne pedig szidta önmagát, amiatt, hogy elmesélte ifjának a történetet, semmi kétsége nem volt afelől, hogy Fabian mostantól ilyen téren mellőzöttnek fogja magát érezni, és ez esetleg lázadásra készteti.

- Nincs kedvem - vonta meg a vállát a kisfiú dacosan, pici ujjaival egy árvácskát nyúzott, egyenként tépkedte ki a sötétlila szirmokat, amik megadóan hullottak alá a járdára.

- Oké, akkor menj haza. Mert nekem van kedvem.- Daniel hangja ingerülten csengett. Korábbi jókedve, nyugalma semmivé foszlott. Veszélyt érzett, tomboló szerelmet és vágyakozást, valamint a csalódás szikrái is már-már fellobbantak belsőjében. Fabian nem válaszolt. Helyette csak alaposan megbámulta az előttük elhaladó, szinte sziporkázó alakot. Rögtön észrevtette, már a kereszteződésben is, bőre árulkodott. Nem akart szólni, és a szemét sem erőltette meg, így hát megvárta, amíg a nő közelebb lépked. Mályvaszín, göndör haja volt, és öltözéke is arról tanúskodott, hogy kiváltképp szereti ezt a színt és árnyalatait. Az egész lénye hihetetlen méltóságteljes volt, szemei úgy csillogtak, akár a hajnalpírban fürdő óceán. ' Lidérc ez a nő, csak éjjel jár, sápadt lepra, eleven halál... És dermed tőle a vér. ' A kisfiú emberi szemnek alig láthatóan megborzongott, és szorosabban ölelte önnön felsőtestét két vékony, aranyló karjával. Meg volt róla győződve, hogy ez az idegen nem ember. Ez az érzés csak egyre jobban erősödött benne, mikor a nő hosszan végignézett rajta, és aprót mosolygott. A következő percben pedig egyenesen felé kanyarodott, majd leguggolt hozzá.

- Hát te mit keresel itt egyedül, kisfiú?- kezdte mosolyogva. Lágy, melengető, puha volt a hangja, miközben kecses kézfejét Fabian térdére helyezte.- Hol az édesanyád?

- Én, nem, szóval izé, az anyukám... Hát...

- Gyere szépen, hazaviszlek.- folytatta a nő, és kikotorta a póló ráncai alól Fabian kezét.- Na, gyere, induljunk!

- Hová viszi a fiamat, ha szabad tudnom?- lépett a pároshoz Daniel, s mint egy éhes keselyű, rántotta ki a nő oltalmazó karjai közül a fiút.

- Elnézést, nem tudtam, hogy maga az apja - nézett végig a lila hajú a vámípron. Gúnyosan mosolygott - roppant jó színésznő volt. Mindent tudott már erről a kettőről, és mániákusan meg akarta őket ismerni, hogy sötét lelke végre kielégüljön. Tulajdonképpen... Küldetése van.

- Bonnesoir, kisasszony - felelte Daniel cseppet sem barátságosabban. Védelmezőn karolta át a kisfiú vállát, aki megszeppenten pislogott fel a nőre.- A nevem Daniel la Morte.

- Pazar csengésű - biccentett a nő.- Melior Evanesca Crowelin.

- A fiam; Fabian.

- Örvendek - érdekes módon, Melior barátságos mosolyt villantott mindannyiszor a kisfiúra, ahányszor csak ránézett.

- Úgy gondolom... - lépett közelebb Daniel.- Maga... Nos... -mutatóujjával végigsimított a nő arcán. Összetéveszthetetlen puhaság. Egy pillanatra felrántotta felső ajkát, hogy Melior láthassa az agyarhoz hasonlatos tépőfogakat, majd kihívóan végignyalta felső fogsorát.

- Fajtánkbéli.- biccentett finoman, aztán ujjai levándoroltak Melior ujjaihoz, az ajkához emelte a kecses, női kezet, és lágyan megcsókolta.

- Ó - kerekedtek el a nő szemei. - Akkor nyilván maguk az ötödik sugárúti vámpírok.

- Valóban mi lennénk - hagyta jóvá Daniel.- És kegyed hol tárolja atlaszselyemmel bélelt koporsóját?

- Sehol - fintorgott a nő.- Az áldozataimnál hálok.

- Hát ez igen sajnálatra méltó...- csóválta meg a fejét a szőke vámpír.- Örvendtem a találkozásnak, mi most mennénk is. Viszlát holnapig. Gondolom, megtalál minket.

- Hogyne - villantotta rá szemfogait a nő, aztán emberi szemnek kivehetetlen gyorsasággal elsuhant az ellenkező irányba.

***

- Gyere már - dörrent hatalmasat a szőke vámpír. Fabian ugyanis még mindig nem volt hajlandó tovább menni. Újfent elfoglalta a régi helyét, durcásan nézte az utcalámpákat. Melior egy cseppet sem volt hatással rá.

- Rendben, te akartad.

Daniel közelebb lépkedett, majd a karjaiba kapta a kisfiút, s gyorsan a levegőbe emelkedett. Sziluettjét elnyelte a csillagokkal pöttyözött, bársonyfekete égbolt, miközben szélsebesen száguldott az otthonuk felé. Ideges volt, végtelenül ideges. Akkor megbolondul, hogy ha nem fogja érezni Willt a közelben, mire visszatér - egyedül. És mindez emiatt a... vakarcs miatt! Most tényleg dühös volt Fabianra. Hisz jól tudja, hogy őt is szereti!

Egy mozdulattal kinyitotta a bejárati ajtót, nem cicózott a kulcsokkal. Odabent felkapcsolta a villanyt, majd besétált egészen a nappaliig, aholis leültette a fiút a kanapéra és bekapcsolta neki a tévét.

- A hűtőben van alvasztott vér. Holnap találkozunk.- dörmögte, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan igyekezett kifelé, becsapta az ajtót, és be is kulcsolta. Még hallani vélte a felháborodott dörömbölést az ajtón, elfojtott gyereksírás szűrődött ki a falap menti résen. Elhessegette a gondolatai közül a vérkönnyeket potyogtató Fabian képét, majd gyors léptekkel elindult a tér felé. Csábos mosolyt vetett az út szélén ácsorgó örömlányokra, akik aztán visítozva indultak el utána.

Gyorsan végzett, mind a hattal, élettelen, latexruhákba bújtatott testüket pedig bedobta a legközelebbi szeméttárolóba. Hat életet, hat pici mécsest oltott ki azon az éjjelen. Kapzsin tartogatta magának a hat szempár csodás fényét.

Melior járt az eszében. Furcsa volt a helyzet. Eddig miért nem jelentkezett? És miért volt olyan szívélyes Fabian-nel? Vezélyt szimatolt a nő körül, egyáltalán nem bízott meg benne. Még csak szimpátia sem alakult ki - legalábbis a saját maga részéről biztos nem.

Kegyetlenül tört rá a bűntudat, mint a falanxban felállt makedónok csapata. Fabian... Milyen önző volt! Mennyire semmibe vette a kisfiút! Remegő vállakkal lépkedett tovább, aztán hirtelen ismerős illat csapta meg az orrát; berkenye, csipkebogyó, és tölgyfa illata. Mindent és mindenkit elfelejtett egy röpke másodpercre, Fabiant is, Meliort is, semmi más nem volt fontos, csak az, hogy bejusson a Watson Square belső terébe, a szökőkúthoz, a nagy műgonddal szabályos alakúra nyiszált sövényekhez. Érezte, hogy még nem késő.

Elszántan mosolyogva lendítette át lábait a gerberák és az árvácskák fölött, könnyedén szökkent végig a puha, selmyes pázsiton. Szüntelen egy fekete hajú alak után kutattak szemei. Sebaj, így még érdekesebb is, bújócskázzunk, Will! Akaratlanul is felkacagott, pajkosan, mint holmi tizenéves kissrác. Kedve lett volna a nevén szólongatni a férfit, de szinte abban a percben egy rémes kép villant be előtte. Az éjfekete Chevy, a kiszálló, ismeretlen alak... A kusza gondolatok Will fejében!

Kellek egyáltalán még neki?

Bánatosan nézett a szökőkútra, a kövérkés angyalkák nyílvesszejéből kibuggyanó vízsugarakra, a szépséges sellőlány-szoborra. A víz gyémántnak tetszett a rá vetülő fényben. Aztán meglátta.

A környező rózsabokrok mellett ücsörgött közvetlenül, fáradtan nézett maga elé, arca beesetté vált. Daniel nagyot nyelt. Jobb lenne most csak titokból figyelni? Csak vágyakozni utána, ellenben hagyni önnön szívét elvérezni? Nem akar púp lenni Will hátán. Mondjuk, így is-úgy is csak egy kellemetlen kis élősködő. Mennyire vágyik a szeretetére! Hatévesnek érezte magát, aki először veszik össze a legjobb barátjával. Menekült volna előle, ha bírt volna. De az a baj, hogy nem bírt. Összeszorult szívvel lépkedett közelebb a férfihoz, és alig hallhatóan mögé telepedett. De azt elérte, amit akart - Will meglátta.