Eddig soha nem fordult még elő Will Solare-ral, hogy nem hitt a szemének. Amit látott, azt elhitte. De most, hogy könnye fátylán átködlöttek a holttestek és a mindent beborító rubinvörös vér, mindenkinek szíves-örömest hitt volna, csak a saját szemeinek ne kelljen.
Lerogyott a padlóra, nem bánta, hogy vastag, fekete farmerján átszivárog a vér, kezéből kiesett a pisztoly, tán toccsant is a vérben... Melody hangját hallotta, a lány biztatta őt, keljen fel, ó igen, akár Jézus, "kelj fel és járj", de nem, ő most nem tud, nem képes... Ölt. Hirtelen végtelen nyugalom szállta meg a lelkét, s megmosolyogta a véres márványpadlót. Egy bibliai idézet járt a fejében.

"Az Úr az én pásztorom; nem szűkölködöm.
Fűves legelőkön nyugtat engem, és csendes vizekhez terelget engem.
Lelkemet megvidámítja, az igazság ösvényein vezet engem az ő nevéért.
Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy; a te vessződ és botod, azok vigasztalnak engem.
Asztalt terítesz nékem az én ellenségeim előtt; elárasztod fejem olajjal; csordultig van a poharam.
Bizonyára jóságod és kegyelmed követnek engem életem minden napján, s az Úr házában lakozom hosszú ideig."*

***

Az első vadászata volt. Jól kezdődik. Másnap este, amikor felébredt (a Santa Vittoria központjának betegszobáján, fehér ágyneműben), Melody aggódó arcát látta maga előtt. A lány beszélt hozzá. Könnyes szemmel, remegő hangon.
- ...de hát honnan tudhattam volna! Brunswick magából kikelve ordítozott velem, pedig tényleg nem tudtam, hogy te nem vagy képes...
- Melody - szakította félbe Will. Nehezére esett még a beszéd, de meg kellett próbálnia, elvégre nem szabad hagynia, hogy a húga saját magát hibáztassa.
- Will! - a lány hirtelen zokogni kezdett, és bátyja mellkasára borult. A férfi sután megsimogatta a borzas kis fejet.
- Melody... ne sírj, kérlek... Én nem akartam, de nem... nem tudok ölni. Senkit és sehogy. Megbeszélem... megbeszélem Brunswickkal. El kell engednie. Kilépek - saját magát is meglepte, hogy el tudta ezt mondani. Igaz, utána rájött a köhögőroham.
- De nem lehet... Neked itt a helyed, majd belejössz, és... Will, én... - kezdte Melody, de a következő pillanatban berontott Leopold Brunswick, a Santa Vittoria feje.
Magas volt (igaz, Willt nem tudta überelni), kopaszodott, haja valaha hollófekete lehetett, de már erősen deresedett (már ami megmaradt belőle), egy deka súlyfelesleg sem volt rajta, makulátlan, szürke öltönyt viselt, ingét nyakig begombolta, ám nyakkendő nem volt rajta. Valaha kellemes fiatalember lehetett, de az idő, az alkohol, a katolikus egyház és a vámpírvadászat mind-mind otthagyta rajta keze nyomát. Ezúttal halántékán kidagadó, s lüktető, kékes erekkel, kigúvadó szemmel viharzott a betegszobába.
- Solare! - kiabálta, majd megpillantotta a fekvő Willt. - Miss Solare, kifelé - intett csak úgy mellékesen Melody felé, és addig meg sem szólalt, míg az ajtó be nem csukódott a síró lány mögött. Ezután a férfi felé fordult, nem sok jót igérő ábrázattal.
- Mégis, hogy képzeli ezt, Solare? - kérdezte Brunswick, s hangja olyasmi volt, mint a vulkán kitörés előtt. Will szeizmográfiája ezt azonnal jelezte is. Csöndben maradt, és várta a fejmosást. - A helyszínt azonnal elhagyjuk, miután végeztünk a vérszívókkal, nem törődünk a kis lelki problémáinkkal, nem csuklunk össze a padlón, hogy aztán a főnök személyi testőrsége szálljon ki a helyszínre két perccel a rendőrség előtt, és nyaláboljon össze minket. Világos?
- Igen, uram - felelte Will engedelmesen.
- Megértem, Solare, hogy maga, nos... a beállítottságánál fogva érzékenyebb lekületű - itt Brunswick mézesmázosra váltott, aztán... kitört. - DE AKKORIS KÖTELES NEKEM ENGEDELMESKEDNI, VILÁGOS?!
Will keze remegett, de nem a félelemtől.
- Nem, nem világos.
Brunswick arca leesett, és a padlóról volt kénytelen összevakarni.
- Hogy mondja, Solare?
- Ahogy hallja, Mr Brunswick. Kilépek a Santa Vittoriából. Nem tűröm, hogy emberi méltóságomban alázzanak porig, kedves uram. Adieu! - azzal kikászálódott a paplan alól és öltözködni kezdett. Kissé szedett-vedett lett, az öltönyét be sem gombolta rendesen, a sálját is csak tessék-lássék módon akasztotta a nyakába, bőrcipője fűzőjét nemes egyszerűséggel a lábbeli nyelve mögé gyűrte. Egyáltalán nem zavarta, hogy Brunswick nézi, elvégre semmi takargatni valója nem volt, hiszen az elmúlt két hétben, mióta a Santa Vittoria tagja, kívül-belül megvizsgálták - a szó legszorosabb értelmében.
Nagyot sóhajtott, és menni készült, de vasmarok kulcsolódott a karjára.
- Ezt nagyon, de nagyon meg fogja bánni, Solare. El se tudja képzelni, mennyire - sziszegte Brunswick Will arcába. Lehelete whiskyszagú volt. A férfi fintorogva kitépte magát exfőnöke szorításából, és távozóban még odalökte.
- Au revoir, Monsieur.

***

Két órával később a Watson Square-n ácsorogva ez a "kitörünk-a-zsarnok-vezér-uralmából"-dolog korántsem tűnt akkora ötletnek. Kihagyta a számításból, hogy ingóságai a Santa Vittoria egyik raktárában porosodnak, a lakását eladta, a nála lévő dolgokkal pedig nem sokat tudna kezdeni. Zsebében csak pénztárcája lapult, benne öt font és némi apró, mobiltelefonja, meg egy American Express bankkártya (a számlán a lakásért kapott összeg, de Willnek őszintén szólva nem sok kedve volt megcsonkítani a szép kerek számot - világéletében zsugori egy alak volt).
A telefonján felhívta Jonas-t, és nagy vonalakban vázolta a helyzetét. Ha minden igaz, "barátja" (khm...) nem sokára érte jön ide, a Watson Square-re. Csak ne lenne ilyen hideg... Elvégre augusztus van, vagy mi a szösz. Illetve most már szeptember...
Jobb híján Will a teret pásztázta, de a zizegő falombokon kívül nem sok érdekes akadt errefelé. Néha egy-egy sietős léptű ember, vagy vihorászó tinédzserek csapata, a távolból pedig autók zaja (a Watson Square-t és a belőle nyíló Queen Mary Crescent-et ugyanis régóta lezárták a járműforgalom előtt), de semmi több.
Aztán... egy hullámos, szőke hajkorona és egy rá szegeződő, fényes barna szempár. Hófehér bőr, kontrasztban a sötét ruhákkal.
Csípjen meg valaki... - gondolta Will.

**

- Mi az, Daniel?- cibálta meg Fabian atyja kabátjának ujját, aki körülbelül öt perce állt dermedten, ami tőle felettébb szokatlan volt. Csak bámult maga elé, hihetetlen meredtséggel, mint akinek ott gyökerezett földbe a lába. Mióta nem látta azt az édes arcot, azokat a ragyogó szemeket, azt az ében hajzuhatagot! Mióta nem csókolta azokat a dús ajkakat, és mióta nem simította azt a makulátlan, tiszta, ragyogó bőrt!

Bizsergés melengette meg ernyedt tagjait, ajka kiszáradt, hajába belekapott a késő esti szél. Will!

- Menjünk már, éhes vagyok!- nyafogott az aranyszínű bőrű kis vámpír, s erősebben húzkodta a szőke halálosztó ruháját, mire az kiesett a furcsa transzból, és gépiesen elindult tovább. Sokáig nem szóltak egymáshoz, tulajdonképpen egyikük sem tudta, hogy aznapi vacsorájuk hol sétál szembe velük.

- Ki volt ez?- törte meg a csendet nagy sokára a kisfiú.

- Kiről beszélsz?

- Ne vegyél hülyére, hát a fekete hapsi, a Watsonon!

Daniel makulátlan arcára kicsiny piros pöttyök kúsztak. Nem bírt ifja szemébe nézni. Most mit mondjon neki? Csak megcsóválta a fejét.

- Senki. Illetve… Nem érdekes, majd egyszer elmondom.- nyögte ki, aztán hirtelen az ölébe kapta a kisfiút, és berohant vele az egyik mellékutcába. Vizes macskakövet tapostak, Daniel kileskelődött a forgalmas kereszteződésre. Fabian megforgatta szemeit, hátát megvetette a nedves falon. Tudta mi jön most. Daniel levadássza az első adandó fazont, aki szembejön vele és megtetszik neki, mert rohadtul unja már a vadászást. Természetesen meg sem kérdezi tőle, Fabiantől, hogy esetleg mit szeretne enni, ó dehogy.

De a kisfiú két másodpercen belül már szó nélkül itta a kövér, húsos pasas nyakából a friss, tápláló vért. Aztán hirtelen arra lett figyelmes, hogy a levegőben szállnak. Hiába üvöltött, Daniel nem hallotta, amit mondott. Csak szállt, szállt, nem szabva határokat, érezte, ahogy a hűsítő szellő átjárja testét, talán még mosolygott is.

Nemsokára leszálltak a házuk tetejére, s az idősebb vámpír hangtalanul kinyitotta a tetőtéri ablakokat. Egy perc múlva már a szalonban voltak, a végtelen, sima sötétség honolt odabent. Daniel leterelte a fiút a hálóba, és besötétített. Kinyitotta Fabian koporsóját, kissé erőszakosan beletuszkolta a fiút.

- Hová mész?- nyögte a kicsi. A vámpír elmosolyodott, s fentről, szinte apai gyengédséggel nézett le Fabianre.

- Nem jöhetsz velem, chére…- susogta, s újra lehajolt, immár egy csók erejéig. Gyengéden kóstolgatta a kisfiú ajkait, aztán felemelkedett, s magára hagyta Fabiant.

Kissé furcsán érezte magát, hogy ugyanoda tart, ahová fél éve az ösztön mindig vezérelte. Vajon változott-e a berendezés? Vajon megvan-e még az az ágy? Az a nevezetes, fekete szatén ágy? Elmosolyodott. Aztán mikor úrrá lett rajta a déja vu, nyelt egy hatalmasat. Felugrott az ablakpárkányra, de megütközve nézett előre. Rózsaszín selyemfüggöny? Mi a…?

Gyereksírás odabentről. Jesszus Úristen! Mi ez? Felesége vagy és gyereke…?

Bekukkantott a selyemredők között, odabent egy szőke férfit látott, amint egy édes, kis almára emlékeztető kislányt dajkál. Vörös felesége mellette topogott, piciny otthonkában. Ez mi, ezmiez??????
Vérkönnyek lepték el szemeit.

Lelkemnek sötét angyala, merre vagy?, gondolta magában, s felreppent. Kimeresztett szemekkel körözött Soho felett, hátha meglátja a férfit. Milliók között is kiszúrta volna.

Már-már azt hitte, káromkodik egyet, és belerúg abba, ami a lába alá kerül, miközben ereszkedett, mikor meglátta. Alig hat méterre ért tőle földet, a profilját látta. Arca kissé felragyogott, megborzongott. Futni kezdett, inaszakadtából. Rohanvást elkapta Will kabátujját, húzta, vonszolta maga után, mígnem elérkeztek egy csendes kis sikátorhoz.. Ott a falnak nyomta, egy pillanatra szemeibe nézett, elmosolyodott, s hideg ajkait az oly imádott halandóéra tapasztotta.

**