Másnap Will valóban visszament dolgozni, noha szemmel láthatólag gyenge volt – alig állt a lábán. Épphogy rá tudta magát bírni, de visszatért megszállott munkamániájához, igyekezett kiűzni fejéből Danielt, Melodyt, minden természetfelettit (ezek azonban álmaiban mindig megbosszulták magukat, Will gyakran ébredt az éjszaka közepén hideg verítékben).
Az idő homokja pedig tovább csordogált. Angliában szokatlan, forró, fülledt augusztusi éjjel volt, amin Will élete ismét hatalmas fordulatot vett.
Ami azt illeti, egy barátságos kis hajtűkanyart.

**

Fülledt, virágillatú augusztusi éj borult Warwickville borostyánnal és lonccal benőtt, helyes kis házikóira. A nyár lassan a végéhez közeledett, de az idő csak most fordult jégesős-zivatarosból napsütésesre, éjjelente pedig fojtogatóra. Valóban, a levegőben már-már a bujaság is ott bujkált. Ezt azonban Will igyekezett kiűzni fejéből, amíg berregő motorú Audiját leállította az egyik, többinél jóval bozontosabb, burjánzó dzsungellel benőtt ház előtt.
Ám amint kiszállt, és távvezérléssel bezárta az ajtókat, az első szippantás az illatos, sűrű levegőből amúgy egyenesen a tüdejébe, igencsak megviselte. Azonnal eszébe jutott Daniel, hogy milyen rég látta a fiút, és hogy mennyire kívánja még mindig. Pedig hat hónap hosszú idő...
Azóta Will találkozott Jonas-val. Na igen, Jonas... Francia volt, bájos, szenvedélyes, kifinomult, hatalmas fekete szemekkel, rézarany fürtökkel. Will szerette is... de nem volt belé szerelmes.
Vagy egy hónapja voltak együtt. Azelőtt hat héttel Will perfekt franciatudása révén részt vett egy konferencián Párizsban. Jonas az ottani kutatóközpontban dolgozott, ám rövid úton átkérte magát Angliába, és, khm... Willel mondhatni szabad folyást engedtek a dolgoknak.
Amúgy Jonas is bevallotta, hogy szereti az ő hollóhajú angolját, de igazság szerint hét éve (harminc éves volt) egy brazil démon elrabolta a szívét. Will ezért is szerette Jonas-t, mert vele ilyesmiről is tudott beszélgetni. Kiönthette lelkét a francia férfinak, beszélhetett neki vámpírokról, vámpírvadászokról, feltámadt kishúgokról, és az ő őrjítő kicsi vámpírjáról, anélkül hogy Jonas egy pillanatra is megsértődött volna.
Cserébe ő is meghallgatta Jonas-t, beszámolóit megrontott, bűbájos tizenéves fiúkról, forró brazíliai éjszakákról, fényes brazíliai nappalokról, mozgalmas sorbonne-i évekről... Kapcsolatuk így voltaképpen barátság volt egy kis szexszel megspékelve.
De térjünk vissza Warwickville-be, ahol is Will, miután elnyomta fejében Danielről szövögetett malac fantáziálgatását, nagy csikorgás közepette kinyitotta a ház kapuját, és elindult a futónövények által jótékonyan elfedett kerti ösvényen.
Egyszerre megrohamozták az emlékek. Ebben a házban töltötte gyerekkorát, apjával órákat töltöttek el a kertben, különböz? csavaros matematikai feladatok fölött görnyedezve, Melodyt rendszeresen véletlenül-belelökte az immár kiszáradt és erdősödött aranyhalas medencébe, anyjával pedig rendszeresen szüretelték a mostanra korhadt, taplógombával benőtt szederfát. Télen hosszas könyörgésre méltóztatott havat lapátolni, ősszel avart gereblyézni, tavasszal füvet nyírni, nyáron pedig meglocsolni a szikkadozó gyepet. Itt tanította kishúgát biciklizni, aki azonban erre nem sok hajlandóságot mutatott; miután több lila foltot begyűjtött, megrugdosta a biciklit és bátyját is, majd elvonult olvasni. Itt ugrott bele örömében az ominózus aranyhalas medencébe, amikor megtudta, hogy ösztöndíjat kapott Etonba, és amikor felvették Oxfordi Egyetemre. Itt kapta lencsevégre Melody, amint egy különösen bonyolult egyenlet megoldása közben kidugott nyelvvel bandzsított, és tollával a fülét piszkálta. És itt tetszett meg neki a szomszéd srác...
Will szomorúan elmosolyodott, miközben elővett zsebéből egy kulccsomót, és nagy nyikorgás közepette elfordította az ajtóban, melyről festék málladozott. A nagy, bronz kopogtatót és a kilences számot zöldes patina borította. Ám a férfi nem szentelt túl sok figyelmet az ajtónak, arréb tolta a sűrű borostyánfüggönyt, és besétált az előszobába.
Minden úgy állt, mint két éve, amikor Will szülei és húga haláláról értesülve törni-zúzni kezdett a keskeny hallban. A szétszóródott telefonalkatrészeket, a diófa komód törött darabjait és a földre hajigált, megszaggatott télikabátokat azonban vastag porréteg borította, ahogy minden egyebet. Amikor azonban a férfi fájdalommal a szívében végignézett „művén”, észrevette, hogy a padlót borító porban lábnyomok vannak, melyek a lépcsőhöz vezetnek. Ösztönösen elindult arrafelé, majd fel a nyikorgó lépcs?fokokon az emeletre.
Ott semmi jele nem volt behatolásnak (akárcsak az ajtón, emlékezett Will, és gyanakodva összeráncolta szemöldökét), ám a lábnyomsor folytatódott, s egyenest Melody hajdani gyerekszobájába vezetett.
A férfi önkéntelenül is elmosolyodott. Emlékezett, mennyire szerette húga a lila és bíborszín bútorokkal berendezett szobát, melyben egyetlen, nagy, kerek ablak volt.
Will benyitott. Aztán fél másodpercre rá maratonit rendezett hátán a hideg. A kerek hajóablak széles belső párkányán egy rövid hajú lány üldögélt...
- ...Melody? - kérdezte a férfi remegő hangon.
- Én vagyok, Will, ha hiszel nekem, ha nem - a lány továbbra is kifelé bámult az ablakon, a borostyánlevelek dús köpenyén át a holdsütötte kertre. - Gondoltam, valamikor csak eljössz, ha már a lakásodba nem tehetem be a lábam. Ma van az els? nap, hogy itt várok rád, és itt vagy... A vámpírvadász megérzése.
- De te nem lehetsz... Úgy értem, te meghaltál...
A lány felsóhajtott, és végre megfordult. Valóban kiköpött Melody volt, kurtára vágott, fekete hajával, anyjuktól örökölt pisze orrával, övéhez hasonló féltelt ajkaival és jegeskék szemével. Fekete pólót és farmert viselt, lábán sárga Puma sportcipő volt. Úgy festett, ahogy Will megszokta, egyszerűen, sportosan, okosan, régészhallgatósan (ami volt is, halála (?) előtt), csak a szeme körüli apró, hajszálvékony, alig látható ráncocskák árulkodtak a stresszel és rohanással töltött, elmúlt két évről.
- Figyelj Will... Tételezzük fel, hogy hiszel nekem. Hogy én vagyok Melody, a húgod. Oké?
- Oké... - lehelte a férfi, és hagyta, hogy a lány szelíd erőszakkal az ablakpárkányhoz terelje és leültesse rá.
- Tehát - kezdte Melody, miután ő is elhelyezkedett; felhúzta piszkafa lábait, s körülfonta vékony karjaival -, mindenekelőtt tudnod kell a Santa Vittoria Társaságról. Ez egy szervezet, a tagjai főleg informatikusok és az egyházat megelégelt volt katolikus papok, akik azt tartják a fő feladatuknak, hogy felkutassák a vámpírvadászokat.
- A vámpírvadászoknak eleinte hat klánja volt, négy ebből tökéletesen kihalt, az ötödikről, a DeWyre-ről is ezt tartják, de... Nos, az az igazság, hogy senki nem tudja, mi történt velük. Mondják, hogy nem volt termékeny család, ezért halt ki, egyesek azt mondják, az elvakultan ördögimádó Lux Lucis Infernal* vámpírbokor végzett velük még az első világháború előtt, mások viszont azt állítják, hogy még ma is élnek utódok. Akármi is az igazság, a Solare az utolsó épségben maradt vámpírvadász-klán.
Willt letaglózta a beszámoló, mely a jelek szerint még csak el sem kezdődött igazán. Alig értett belőle valamit.
- Szóval, a dédnagyanyánk dédnagyanyja Rain Solare volt, nagyon híres vámpírvadász, egyesek Angyalként emlegetik. Egy csomó különleges képessége volt, halomra gyilkolta a vámpírokat, et cetera, et cetera... ő alapította a Santa Vittoria Társaságot. Aztán... Szóval aztán beleszeretett egy vámpírba, és eltűnt. Senki nem hallott róla semmit. Beszélik, hogy ő is tagja volt a Lux Lucis Infernalnak, ami kivégezte a DeWyre-eket, de én nem hinném. Egy szó, mint száz: mint Rain egyenesági leszármazottai, mi is vámpírvadászok vagyunk.
- De hát... - vetette közbe Will, az örök szkeptikus, akiben azonnal felmerült vagy negyven kérdés. - Nyilván vannak egyéb leszármazottai is Rain-nek, már ha létezett. Testvérei, azok gyerekei...
Melody megrázta a fejét.
- A Solare-k általában egyetlen gyerekek voltak. Nézd meg például a papát, nem voltak testvérei. Se nagypapának... Rainnek is egyetlen fia volt, és annak is fia született, meg annak is... Ez valami varázslat volt Raint?l, hogy így maradjon fenn a családnév. Az, hogy én a testvéred vagyok, a képességeid miatt van.
- Micsoda?
- Hát - a lány felsóhajtott -, előbb elmagyarázom a balesetet, meg az egészet... És így megérted.
- Szóval, miután a mama meg a papa összeházasodtak, anya kiderítette, hogy a papa vámpírvadász. Nagyon megijedt, és kérte a papát, hogy lépjen ki a Santa Vittoriából, és a papa, mivel mindennél jobban szerette a mamát, beleegyezett. De mikor te születtél, a Santa Vittoria, mivel nagyon pikkelt már a mamára, megzsarolta a papát, hogy vigyen be téged tesztelni, mert igényt tartanak rád, különben megöl téged. Ezt a tesztet minden vámpírvadász családban született gyereken elvégzik, amint betölti a hat hónapos kort. Abból áll, hogy a gyereket megharapja egy vámpír, akit előzőleg hetekig éheztettek. Ha a fogai nem hatolnak át a bőrén, megvan a babában a legfontosabb vámpírvadász-képesség: a sebezhetetlenség.
Will akaratlanul is nyakához kapta a kezét, ahol Daniel megharapta.
- De én...
- Hát, ez az. Téged megsebzett a vámpír. Igaz, hogy képtelen volt inni belőled, mert a véred vámpírvadász-vér, de mégis beléd tudott harapni, így a Santa Vittoria, dühöngve ugyan, de visszaadtak a mamáéknak, és közölték velük, persze nem ezekkel a szavakkal, hogy lesznek szívesek még egy gyereket csinálni... Ez lettem én. Volt nagy botrány, hogy lány vagyok, de a tesztet azért megcsinálták.
- És?
- Minden klappolt. De amikor huszonegy éves lettem, a mama közölte a szitut, és mellé azt is, hogy csak a holttestén keresztül lehetek vámpírvadász. Nem nagyon tiltakoztam, miután a papa is elmesélte, hogy milyen veszélyes. Értem jöttek Cambridge-be amikor a nyári szünet kezdődött, és épp idefelé autóztunk, amikor elkezdett zuhogni az es?, mintha dézsából öntenék. A mama vezetett, és nem volt bekötve, és...
- ...az autó megcsúszott az úton és egy fának csapódott. Tudom - Will telefonon kapta a hírt már több, mint két éve. Az az este még élénken élt emlékezetében. - Csak azt áruld el, hogy úsztad meg te, amikor a papa és a mama... meghaltak – az utolsó szót csak suttogta.
Melody a fejét rázta. A holdfény meg-megcsillámlott repkedő tincsein.
- Nem, csak a mama halt meg. A papa és én túléltük. Egyszerűen kihámoztuk saját magunkat a roncsok közül, a szervezetünk pedig regenerálta magát.
- De akkor hogy hihettem én két éven át azt, hogy halottak vagytok, ha nem volt holttest, nem volt bizonyíték? - kérdezte Will. A szemeit keretező fekete pillákon könnycseppek rezegtek.
- Van egyfajta vámpírvadász-trükk, a delej. Csak azt mondtuk a kiérkez? ment?söknek, és minden bámészkodónak, hogy három embert látnak. A képzeletük vetített oda minket is. A mama telefonjában megtalálta a neved egy delej alatt álló mentős, az hívott fel téged. Mi addigra már kapcsolatba léptünk a Santa Vittoriával, akik hamarosan hangtalan motorú fekete Volvóval jöttek értünk, és elvittek a központjukba, Londonba.
- De hát a temetés... Három koporsó volt. A temetkezési vállalkozó csak nem állhatott a delej hatása alatt.
- De igen. Miután felhívtad a temetés ügyében, ugyanezt én is megtettem. A delej telefonon keresztül ugyanúgy működik. Kivéve a régi típusú táskás mobiltelefonokat, azt hiszem ott nem megfelelő a rezgésszám, vagy bezavar valami, nem értek az ilyesmihez...
- De honnan tudtad, hogy felhívtam?
- A Santa Vittoria a baleset óta bepoloskázott.
Will megborzongott. Figyelik. Aztán mint a mennykő, csapott bele a felismerés. A balesetet követő héten mindenféle önjelölt szerel?k jelentek meg nála. Gázóraleolvasó, vízóraleolvasó, villanyóraleolvasó, egy építészmérnök, sőt, egy közvéleménykutató is.
- Értem. De engem nem delejezhettél...
- Nem. De nem emlékszel, hogy nem láttad a holttesteket? És csak a mama koporsóját nyitottad fel. Ez a papa varázslata volt, én nem értek hozzá, nem is tudom, mi ez.
A férfi bólintott, és egy pillanatig elnézte húgát. Most már valóban hitt neki. Ez itt Melody, kétség sem férhet hozzá. De...
- Ha annyira használhatatlan vámpírvadász vagyok, miért kerestél most meg?
A lány mosolygott.
- Nem is te lennél, ha nem kérdezted volna meg. Meg különben is, alapinformáció... Hát, először is, mert tudnod kell az igazságot. Másodszor pedig, mert... A papa öngyilkos lett – arcáról nyomtalanul tűnt el a halvány mosoly, szeméből pedig kibuggyant az első könnycsepp.
Will szíve elfacsarodott. Már éledt benne a remény, hogy ismét láthatja apját, aki példaképe és mentora is volt egyben, akár egy idillikus amerikai családi filmben, és most ez is szertefoszlott. Ráadásul Crimson Solare, a matematika többszörösen díjnyertes professzora, életerős és megtörhetetlen férfi (Will nem tudott apjára vámpírvadászként gondolni) önkezével vetett véget az életének.
Melody folytatta, kicsivel magasabb és erőtlenebb hangon.
- A baleset után egyre rosszabbodott az állapota. Keveset beszélt, soha nem nevetett vagy mosolygott. Az egészségét kikezdték a szervezett vadászatok. Az első szívrohama tavaly decemberben volt, azóta egyre romlott az állapota. Aztán februárban, mielőtt felkerestelek, megírta a búcsúlevelét, és... és... ciánkapszulát vett be.
Will most már akaratlanul is sírt, akárcsak húga. Közelebb húzodott Melodyhoz, és átölelte a vékonyka teremtést.
- Jaj, Will... Elhoztam a levelet - a lány eltolta magától bátyját, és farmerja zsebéből összehajtott, kicsit gy?rött papírt halászott ki.
A férfi óvatosan széthajtogatta, és olvasni kezdett.

Drága Melody,

úgy érzem, nincs már miért élnem. Nap mint nap gyilkolok, gyilkosokat ugyan, de a mészárlás, akárhogy nevezed is, csak mészárlás marad.
Anyád nem akarta, hogy ez legyen bel?lem, mégis ez lett.
Mire ezeket a sorokat olvasod, én, ahogy azt remélni merem, már találkoztam vele, valahol máshol.
Arra kérlek, hogy el?ször is keresd meg a bátyádat, Willt, és mondj el neki mindent. Azután szervezd ?t be a Santa Vittoriába, vagy lépj ki te is: cselekedj belátásod szerint.
Maradok mindörökkön-örökké

a te szeret? édesapád

A könnyek apadozó patakocskája ismét folyóvá duzzadva folyt végig Will arcán, ahogy a levél végére ért.
- És... mit teszel?
Melody erőt vett fájdalmán, és nagy levegőt véve belekezdett.
- Az a helyzet... hogy... nos, a vámpírok egyre szaporodnak, ott vannak a legfelsőbb körökben, egyeseknek hatalmas a befolyásuk, és a politikába is beleártják magukat. Emberek tízezrei tűnnek el naponta nyomtalanul. Én úgy érzem, segítenem kell. Vámpírvadász vagyok. És te is. Szóval... - itt sóhajtott egy nagyot. - Szeretném, ha segítenél.
Will elgondolkozott. Dehát Daniel vámpír... Aztán dacosan hátradobta hollófekete tincseit. Vámpír, igen, és ő szereti, igen, de millió éve nem látta, és valószín?leg soha többet nem fog vele találkozni. Igaz, még élénken élt benne az együtt töltött éjszaka és a szeretkezés érzékborzoló emléke, meg az utána történt véletlenszerű, keserves találkozás a temetőben... Viszont ez már a múlté.
- De hát én nem... engem megsebezhetnek a vámpírok. És ha van is öngyógyító képességem, azokat a sebeket nem gyógyítja be.
- De Will, annyi féle védelmi cucc van. Golyóálló kevlármellény, et cetera... Nem is ez a baj.
- Hanem?
- Hanem a Főnök. Leopold Brunswick - Melody letörölte felszáradó könnyeit, és lassú jógalégzéssel próbálta megnyugtatni zilált idegzetét.
- Ő vámpírvadász?
- Frászkarikát az. Mi vagyunk ketten az egész világon. Szóval... Brunswickot úgymond kidobták a katolikus egyházból, mert amit m?velt, már a klérusnak is kínos volt.
- Merthogy?
- Amint magasabb pozícióba került, elkezdett... hogyismondjam, gyűlöletbeszédekkel uszítani a vámpírok ellen. Persze, kábé tíz ember hitt neki, és mind a tíz a Santa Vittoriának dolgozik most. Szóval, Brunswick a szó lehető legszorosabb értelmében gyűlöli a vámpírokat, és mindent, ami velük kapcsolatos. Azt mondja, az emberi faj csúfos elkorcsosulásai.
- Ez úgy hangzik, mintha fasiszta lenne.
- Hát, valami hasonló. Mellesleg nem hinném, hogy díjazni fogja a khm... szexuális beállítottságod.
- Nézd, Melody, én...
- Tudom, te felvállalod, együtt élsz az úgymond "társadalmi betegségeddel", de Brunswickot nem tudod meggyőzni. Szóval, készülj fel rá, hogy utálni fog. De épp ő mondta, hogy minden használható emberre szükség van.
- Téged utál?
- Nem nagyon, bár nem kedvel túlzottan.
- Miért?
- Mert a Munkáspártra** szavaztam.
Will az ajkába harapott. Kibírhatatlan főnök, sérülésszerzés lehet?ségének hatványozódása, valami katolikus papokkal tele társaság, és gyilkolás minden áldott és áldatlan nap... Nem túl sok jóval kecsegtető ajánlat. Mégis, két dolog miatt az igen felé húzott. Először is, mert Melody, szeretett kishúga él, életben van, és így a közelében lehet. A másik pedig az a logikus elgondolás, hogy ha az ember sok vámpírral találkozik (még akkoris, ha először és utoljára), megnő annak az esélye, hogy egy bizonyosat köztük megtalál. Márpedig az, hogy Danielt újra lássa, Willnek bármit megért. Akár az életét is.
- Rendben - bólintott. Melody felpattant ültéből, és magához ölelte bátyját.
- Köszönöm - suttogta rekedten.
Pár percig puha csend borult a szobára, amit végül Will tört meg.
- És most...?
- Hát, elmegyünk hozzád, összeszeded a cuccod, felmondasz, és irány a Santa Vittoria Társaság központja.
- Állj, állj, állj... Felmondok?
- Hát, nem nagyon lesz időd dolgozni, ha vámpírokra vadászol. De megfizetnek. Az összes nemzetbiztonsági szervezet támogatja a Santa Vittoriát, még az USÁ-ból is, bár a nevet kissé elavultnak találják.
Will sóhajtott, majd felállt, és kézenfogta Melodyt.
- Indulhatunk?
A lány felnézett nála csaknem egy fejjel magasabb férfira, és aprót bólintott.
Miután bezárták a ház ajtaját, a romos előszobára visszaereszkedett a megszokott süket csönd. Az egyetlen változás a két-két sornyi lábnyom volt a vastag porrétegben.

***

***

Daniel bezárkózott a kastély egyik eldugott vendégszobájába, kiült az ablakra, és elmélázva nézett le a lábai alatt elterülő, hatalmas temetőre. Nem tudta, mit gondoljon. Nem tudta, féljen-e. Nem tudta, mit érez pontosan.

Vagyis tudta. Mindent elsöprő, kínzó, gyötrő szerelem. Leszegte a fejét, elbújt aranyló tincsei ármádiájában. Éhes volt.

Az első gondolata az volt, hogy elugrik a városba, valami forróvérű kis pipiért. Aztán változtatott a terven, s egy kecses mozdulattal a mohás sírkövek közé vetette magát.

Talpra érkezett, majd rezzenéstelen arccal rátámaszkodott az egyik lehajolt, zokogó angyalt mintázó márványfaragványra. Mondjuk, kevés esélye volt annak, hogy este kilenckor valaki egy elhagyatott, külvárosi temetőben kószáljon, de a remény hal meg utoljára.

Daniel alig bírta kiverni a fejéből azt a bizonyos éjszakát, pedig már aludt is rá egyet. Pontosan emlékezett, minden egyes mozzanatra, minden szóra és érintésre.

Ja, és a szellemlányra is.

Nagyot nyelt. Tudta, érezte, hogy Will már annak a tudatában van, hogy vámpírvadász, és meg kell hagyni, a szőkeség félt egy kicsit. Lassan lépkedni kezdett a zöldülő, mocskos sírkövek között, a temetőben legalább húsz éve senki nem járt. Fokozatosan haladt egyre beljebb, bonyolult útitervet szőve magának, hogy minél később kelljen visszatérnie a nyomasztó magányba, a selyemmel kárpitozott falak közé.

Az egyik fekete márványon megakadt a szeme.

Crimson Solare ~ Marie Louise  Solare ~ Melody Solare

Elkerekedtek szemei. Hófehér kézfejével gyengéden végigsimított a tükörsima márványlapon, alaposan kitapogatva a három név cirkalmas betűit. Profi munka volt, nem vitás. A bal felső sarokban egy kis feszület díszelgett, felette röppenő gerlék. A jobb oldalon pedig három, ovális, aranykeretbe foglalt fénykép.

A vámpír gyengéden elmosolyodott. A szemei… Az anyjáé. Az ajkai és az orra hamisítatlanul az apjáé. Haja – megint csak anyai ágon. Nagyot sóhajtott, majd búcsút vett a síremléktől, és felpattant.

Körülnézett. Rögtön meglátta a közeledő, fekete bársonyköpenybe bújt alakot. Még a lélegzete is elakadt, de megemberelte magát, majd beszökkent az egyik felszíni kripta angyalszobra mögé. Jól sejtette, ki érkezett.

Will lerogyott a fekete márványlapok elé, aztán habozva az ujjaira nézett. Lassan összekulcsolta őket, fejét előrehajtotta, haja az arcába omlott. Ajkai néma szavakat suttogtak, majd felállt, beljebb húzta csuklyáját, szemei viszont így is csillogtak a puha sötétségben.

Nem vette észre a szobor mögül kimászó vámpírfiút. Csak akkor figyelt fel jelenlétére, amikor Dan óvatosan megérintette a vállát.

Will gyorsan hátrakapta a fejét, és hatalmasan tudott volna ordítani rémületében. Azonban Daniel viseltes arca, szomorú szemei és halk, erőtlen szuszogása lecsillapította félelmét, a vámpír kedvéért még a csuklyájától is megszabadult.

- Hogy kerülsz te ide?- suttogta remegő hangon az ében férfi.

- Nem tudom, Melody mivel tömte meg az agyad, és nem tudom, megbízhatom-e benned…- válaszolt esetlenül Daniel, hangja el-elakadt két szó között.

Süket csend telepedett rájuk. Csak néztek maguk elé, mind a ketten, hangot azonban nem bírtak kiadni. Aztán Will mégis megszólalt.

- Rég voltam itt. Nem hittem volna, hogy ennyire gazos itt minden, és… Ne haragudj, nem akarlak ilyen ostobaságokkal terhelni. Látom, hogy nem vagy jól.

Szerette volna hozzátenni, „ kicsi vámpírom ” , de nem merte.

Elcsigázottan nézett a barna szempárba, azokba a szemekbe, melyek nem hagyták nyugodni huszonnégy órája. Látta, hogy Daniel elfordul. Megijedt – nem akarta, hogy elmenjen.

Azonban a vámpír hirtelen újra az arcát mutatta, melyre kiült az őszinte kétségbeesettség és a reménytelenség érzésének furcsa elegye. Viszont ez nem akadályozhatta meg abban, hogy büszkén felszeghesse a fejét.

- Azt hittem, nem látlak soha többé…- nyögte ki Will, és térdre rogyott. Köpenye folyékony selyemként ölelte körül, habjaiban mindenki elveszett volna. Aztán érezte, hogy Daniel is leereszkedik, és az álla alá kúszik. A vámpír ujjaival tétován matatott a fekete selyem alatt, mire megtalálta a halandó kézfejét. Erősen megszorította.

Behunyta szemeit, és minden érzékével Will szívdobogására koncentrált. Milyen nyugodt, milyen tiszta…

Fékezhetetlen vágyat érzett, hogy feltépje a férfi ereit, és édes vérének minden cseppjét kiszívja. Azonban, Will vére savanyú volt, s ez mindennél jobban fájt kárhozott lelkének. Összeszorított pillái alól kicsiny vérkönny indult útnak a vámpír hófehér arcán, hogy aztán célba érjen Will köpenyén.

- Szere…- kezdte Daniel, de torkára forrt a szó. Ki akarta mondani, az istenit! Azt akarta, hogy Will meg legyen győződve róla, hogy szereti, hogy tudja, hogy szöget üssön abban a túlzsúfolt agyában! AZ ISTENIT!

Akart még mondani valami olyasmit, hogy „ Mindig veled leszek ”, de azt túl nyálasnak és hollywoodinak tartotta, meg persze semmi jobb nem jutott az eszébe.

Nem tudta, mi lesz a férfi reakciója, nem tudta, ellöki-e vagy sem, de búcsúzóul egy forró, mindent kimondó csókot nyomott Will ajkaira, majd felpattant, és úgy ahogy jött, hangtalanul távozott.

A szobában pedig ököllel esett a saját fejének.

**

Hat hónap. A picsába.

Daniel kényelmesen hátradőlt fehér, selyem foteljén, és behunyta szemeit. Mennyi, de mennyi minden történt azóta…

Nyah-t kivéreztette a Santa Vittoria. Kecsesen megtört teste ernyedten feküdt az ódon kastély báltermében, körötte fekete tócsákat rajzolt az alvadt vér. Nyakán egy hatalmas sebből még akkor is szivárgott a vér, mikor fia rátalált, és az ölébe kapta. A nő arca még holtában is gyönyörű volt.

A gyűlölet a rohadék vámpírvadász egyesület iránt még erősebbé vált Danielben Nyah halála óta. Azonban, amikor a cégre gondolt, hatalmas gombóc csúszott a torkába. Legyűrte. Hat hónapja, folyamatosan, minden nap legyűrte. Anyját illendő módon, máglyára kötötte és elégette. Nyah mindig ilyen halálra vágyott, hitt abban, hogy hamvait a szél elhordozza, és nyomukon rózsabokrok nőnek majd ki a földből.

Daniel egy apró, kristályfiolába rejtette anyja néhány morzsáját, nyakába akasztotta, és ölni tudott volna, ha valaki megérintette. A kastélyt magára hagyta, kongó ürességével és a groteszk művek ármádiájával. Soha többé nem akart visszatérni erre a helyre.

Vett egy kis házat, London belvárosában. Illetve… Ellentmondást nem tűrő hangon a házigazdára parancsolt, hogy szedje a sátorfáját, feleségét, két kölykét meg a szajháját, vagy nagyon megbánja. Persze, az úriember idiótának nézte, és javasolta a Mary Sue Elmegyógyintézetet a Watson Square-on.

Daniel jóllakott azon az éjjelen.

Bevackolta magát a kellemes fekvésű, két emeletes házba, a berendezést kedvére alakította. A gyerekszobákból mondhatni, vacsorázószobát alkotott, a hálószobában lévő fekete, selyemmel borított franciaágyat örömmel használta.

Hat hónap alatt a környék összes örömlánya megfordult az ágyában, de közel sem volt jó velük a szex annyira, mint Will-el.

Will, ó Will!

Sokat ücsörgött a nappaliban, egy borospohárnyi vért iszogatva, azon gondolkodva, vajon merre jár az oly kedves halandó, mit csinál és kivel van. Ilyenkor mértéktelen bú telepedett meg rajta, természetesen jó sokáig ott is maradt. Idegesítette a magány. Ugyanazok a napok, fél éve! Alszik, aztán vadászik. Néha jön egy-két forró aktus, aztán marad a tévé „színvonalas” szórakoztatóköre. Viszont a South Park tagadhatatlanul tetszett Danielnek.

Egy szajhával az oldalán végigröhögte a sorozatot, aztán vagy megölte, vagy elszalasztotta. Ha egyedül volt otthon, mindig borospohárból itta a vért. Milyen idegesítő szokássá vált nála ez a borospohár dili! Áh…

Néha festett. Gyönyörűen bánt az ecsettel, minden képébe belecsempészett egy ében férfit. Gótikus angyalok, bukott múzsák és szellemek, sátáni montázsok és démonok… Megengedhette magának, hogy az egyik emeleti szobában műtermet alakítson ki magának.

Gitározni és zongorázni is megtanult, mert utált unatkozni. Ha ez a kínzó érzelem rátört, leült a mahagóni pianínó elé, és széles karmozdulatokkal döngetni kezdte a billentyűket. Chopen, Grieg, Kodály és Bach művei már beleévődtek az agyába, szinte az összest kívülről tudta.

Ha tombolni akart, a részegeskedős bulik helyett (melyen ő úgyis a kisebbséget képviselte volna, ehhem…) ölébe kapta gitárját, és eszeveszettül pengetni kezdte a húrokat.

Azonban hiába minden szórakozás, minden hobbi, a magány mindig ott figyel a sarokban, várva a megfelelő pillanatot, hogy az emberre törjön.

Daniel egyre többször érezte magát elhagyottnak és reménytelennek. Már lassan depresszióba süllyedt, amikor egy nap megpillantotta a vidámpark előtt Fabiant.

Fabian tizenkét éves, néger kisfiú volt, imádnivaló, telt ajkakkal, rasztafrizurával és rapper cuccokkal, arca pedig angyali ártatlanságról árulkodott. Daniel eldöntötte, hogy kell neki a fiú.

Fabian aznap gördeszkázott utoljára fényes nappal. Arra ébredt, hogy rasztája kisimult, szemfogai pedig kihegyesedtek. Megrémült, de a felé hajoló Daniel látványa kissé megnyugtatta.

Sok mindenen keresztülmentek ketten, Daniel és Fabian, a két vérszívó, a kettő, aki könyörületet nem ismer.

Egy nap a Napoleon Boulevardon sétáltak. Fabien kis bakancsban, bőrnadrágban, és fehér pulóverben, atyja mellette bordó bőrkabátban és ében pulóverben meg nadrágban. Daniel nevetve fogta a kisfiú kezét, a szavak ömlöttek belőle. Hat hónapja először volt boldog.

Ahogy bekanyarodtak a Watson Square-ra, hirtelen egy ismerős ében alakot látott meg a szőkeség. Gombóc kúszott a torkába. Nem tudta legyűrni.

***