- Nem ölöm meg.

- Mi az, kicsi fiam?- üvöltötte magából kikelve Nyah.

- Jól hallottad, MAMI. Nem ölöm meg.

Daniel karba font kezekkel állt, és a csillagfényes éjszakát bámulta. Az ódon kastély báltermében álltak, ahol a groteszk szobrokat és a falakat már rég belepte a penész. Nyah egy bársonyborítású fotelben ücsörgött, lábait keresztbe téve, és nem éppen a legmelengetőbb tekintettel fixírozta Daniel meztelen hátát.

- Pedig ha én azt mondom, hogy megölöd, akkor meg is fogod ölni – Nyah felállt, és lassan a szőke vámpírhoz sétált. Hátulról átfonta a derekát, s szép fejét Dan vállára hajtotta.- Kérlek.

- Nem érted, hogy nem bírom?- a fiú hangja elcsuklott, mikor kimondta az utolsó szavakat. Lesütötte szemeit, s idegesen pattogtatta körmeit.

- Nem akarom, hogy ez az alak öljön meg. Márpedig ha nem teszel ellene, meg fog.

- Miért? Nem tudja magáról, hogy vadász. Ily módon pedig egy ujjal sem mer hozzám érni.- vonta meg vállát a vámpír. Nyah elé lépett, és kezeibe fogta Daniel kezeit.

- Ne bízz a szerencsédben. Will nem az alamuszi kategóriába tartozik, s ha nem veszed vérét, előbb-utóbb nem lesz fejed.

Daniel arcizma megrándult, de fékezte magát. Magához szorította Nyaht, és arcát mélyen belefúrta a vörös tincsek közé. A nő elmosolyodott, mikor Daniel beleszuszogott a fülébe, kézfejével lágyan végigsimított a hófehér, selymes háton.

Mikor elváltak egymástól, a vámpír hátrarázta szőke tincseit, tekintete elszánttá vált.

- Megyek és megölöm – búgta, majd egy csókot nyomott anyja homlokára és kireppent a tárt erkélyajtón. Nyah féltőn nézett utána, kiment az erkélyre, és lefeküdt a korlátra. Karjait maga köré fonta, s bámulta az Orion csillagképet.

            Az ablak hatalmas durranással tört be. Will ijedten rázkódott össze, s magára öntötte kávéját. Nagyon jól tudta, ki a váratlan vendég. Szitkozódva lerakta az üres csészét, s összeszűkült szemekkel nézett Danre. Azonban a szűkülés elkerekedésre váltott, mikor észrevette, hogy Danielen csupán egy fekete bőrnadrág van. Gúnyosan elmosolyodott.

- Na mi a helyzet, uraság? Hiányoztam, ó becses vámpírfi?

- Fogd be.- szólalt meg határozott hangon Dan, és közelebb lépett. Ugyan Will egy fejjel magasabb volt nála, de még így is képes volt tüzesen meredni a férfi szemeibe. Egy mozdulattal lelökte a fekete matematikust az ágyra, s rajta termett. Willnek még ordítani sem volt ideje, két hegyes szemfog máris a húsába mélyedt. Dan arca szokatlan gyönyört tükrözött, azonban szemöldökét fanyarul összehúzta az első korty után. Felugrott, s megtörölte az ajkát. Will nyakán a seb szinte egy másodpercen belül összezárult, s a férfi talpon volt.

- Buddhista vagy?- szegezte neki a kérdést Dan. A fekete férfi ezt olyan viccesnek találta, hogy azonnal visszarogyott a kanapéra, s fejére egy párnát szorított, hogy csökkentse feltörő röhögésének hangerejét. A szőke vámpír szemei összeszűkültek, és elmélyülten gondolkodni kezdett. Mitől savanyú a vére…?

Will újra felállt, ugyan még remegett a lába, de közelebb lépkedett a szőke vámpírhoz.

- Mi a baj a véremmel? Savanyú?- kérdezte remegő hangon.

- Igen, savanyú.- vágott vissza Dan elvakult dühvel.- Ja persze, istenhívő vagy…- megvetően horkantott egyet, majd megropogtatta derekát.

Will elmélyülten nézte, ahogy Dan a csípőjére illeszti a kezét, s felsőtestét előretolva megfeszíti a hasfalát. Arca most túl gyönyörűnek tűnt, túl ártatlannak.

- Honnan tudod, hogy hívő vagyok?- suttogta Will, és közelebb lépett. A szőke fiú állta az átható tekintetet, s nyeglén oldalra döntötte a fejét.

- Olvasni a gondolataidban – búgta – könnyű.

- Strega – vetette oda neki a matematikus.

- Strega az anyád kínja, Solare!

- Ezt már szeretem – dorombolta Will, és ujjával finoman végigsimított az angyali arcon.

- Miért provokálsz? Miért csalogatod ki belőlem a vadállatot? Will, miért? Hisz jól tudod, hogy…- csattant Dan, de az ében férfi mutatóujját az ajkaira illesztette. Másik kezét végighúzta a vámpír tökéletes hasfalán, s lassan egymásra dőltek.

- Ne provokálj – súgta még utoljára Dan, majd ajkaik egybeforrtak, és…
NE! - hajtogatta egyre egy hang Will fejében, de a férfi lelke legmélyéről mégis a határozott "igen"-t érezte. Először csak finoman kóstolgatta a fiú hideg vámpírajkait, melyen annyi ember kárhozott már el, majd ingerlően harapdálni kezdte, s végül a két nyelv, halandóé és halhatatlané egy szenvedélyes csók ritmustalan táncába kezdett.
A sötét hajú férfi érezte, hogy keze sem marad tétlen, baljával Dan karcsú derekát ölelte, jobbjával pedig a fényes, szőke tincsek közé túrt.
Dan tiltakozni akart, illetve úgy érezte, tiltakoznia kell, de nem akart, dehogy akart. El akart veszni Will ölelésében, minden idegszálával a férfi lágy csókjára, simogatására figyelni, megfeledkezni minden másról, elhinni, hogy csak ők ketten vannak a világon... Erre a néhány órára.
Könnyedén karjába kapta Willt, majd ledobta az ágyra. A férfi mosolygott, a vámpír úgyszintén, és a mosoly nem olvadt le az arcáról, amikor a sötét hajú fölé térdelt. Finoman hozzásimult Willhez, s búgó hangon a fülébe dorombolt.
- Azt hitted, te fogsz lerohanni engem, halandó...?
Will nem válaszolt, nyakánál fogva magához húzta az angyalarcú démonfiút, és vadul, szinte dühödten megcsókolta. Daniel eközben a férfi ingjének gombjaival matatott.
- Miért, hogy szeretnéd? - búgta Will, miután ajkaik különváltak.
- Szeretnéd, hogy megmutassam? - vigyorgott a fiú, és egy mozdulattal letépte a férfi ingét, de úgy, hogy az kettészakadt.
- Semmit nem szeretnék jobban - hangzott a felelet "felkérés-keringőre"-modorban.
Hát jó, halandó, te akartad, gondolta Dan, és ájtatos mosollyal, emberi szem számára követhetetlen mozdulatokkal szinte ártalmatlanná tette Willt. Mégpedig úgy, hogy a megfelezett ing egyik felével a férfi jobbját, a másikkal a balját kötözte az ágy végének kovácsoltvas cirádáihoz.
A ébenhajúnak még a lélegzete is elakadt, s az izgalom újult erővel áramlott át testén. Ezt Daniel vette észre, mégpedig igen hamar, amint megérintette Will cipzárlakat alatt domborodó férfiasságát.
- C-c-c... Csúnya, rossz halandó - csóválta fejét a vámpír, majd elvigyorodott, megvillantva hegyes szemfogait.
- Semmivel sem rosszabb… mint… mint egy romlott vámpír - felelte a férfi ködös hangon.
Daniel azonban nem hagyhatta annyiban a megjegyzést. Feljebb csúszott, és Will nyakát kezdte csókolgatni, néhol fogaival karcolgatta, nyelvével ízlelte a selymes, illatos bőrt. Will szíve szerint azonnal leteperte volna a vámpírfiút, de keze meg volt kötve - a szó legszorosabb értelmében.
És Dan csak fokozatosan haladt egyre lejjebb, végsőkig fokozva a férfi sóvárgását, hol felszítva, hol lelohasztva a vágy tüzét a jegeskék szemekben. Élvezte, hogy nála a gyeplő, és ha rajta múlik, nem átall visszaélni vele. Márpedig rajta múlt.
Most már langymeleg ajkaival Will finoman izmos hasfalára lehelt izgató csókokat, a férfi kéjsóvár sóhajaitól kísérve. Alig bírta megállni... De megállta, hogy kibűvölje a kígyót rejtekhelyéről, inkább visszacsusszant Will felsőbb régióihoz, és finoman megcsókolta a vágytól duzzadozó ajkakat.
Aztán mintha megállt volna vágyának elsöprő áradata, bájosan elmosolyodott, s ujjaival lágyan cirógatni kezdte a férfi mellkasát.
Will eközben érezte, hogy alig bír magával. Igen, nem csak vágyik a fiúra, akarja, most azonnal, és aztán mindörökké... Nem, nem bírja tovább, gondolta. Ki is mondta, olyan hangon, mint a fuldokló, aki mentőövért kiált.
- Kérlek... - nézett homályos szemekkel a szőke fiúra. Gyönyörűnek látta Danielt... Mert az is volt. Ki tudja, hány éves ez a fiú, de mindörökké tizenhat marad... Angyali arc, csillogó, melegbarna szemek és ártatlan mosoly.
- Tizennyolc vagyok - mosolygott Daniel, és futó csókot lehelt Will nyakára. A fekete hajú férfi elhaló nyögést hallatott, majd hirtelen, egész váratlanul textil szakadása hallatszott, és ezzel szinte egy időben a fiú Will alatt találta magát.
- Engem nem lehet sokáig váratni, kicsi vámpír - susogta a férfi. Daniel ajkai közül forró sóhajt csalogatott elő a fülét cirógató lehelet.
- És most meg fogsz büntetni? - kérdezte a fiú ijedtséget színlelve.
- Szándékomban áll.
Will ezt alig mondta ki, már talpra is ugrott (ami nem is került kis erőfeszítésbe, tekintve, hogy nadrágja mintha jó pár számot összement volna az elmúlt pár percben), majd könnyedén karjába kapta a hüledező Danielt, aztán se szó, se beszéd a fürdőszobába sétált vele, és benyomta a fiút a fekete márványpadlós zuhanyzóba. Mindezek után, még mielőtt a vámpír tiltakozhatott volna, maximumra nyitotta a vizet. A hideg vizet.
A zuhanyrózsa zubogva spriccelte az emberek vitae-jét (és morte-ját egyben) Danielre, aki megdöbbenésében köpni-nyelni nem tudott. Will bemászott a fiú mellé, és magukra csukta az üvegajtót. A jéghideg víz megnyugtatta, hát még az, ahogy a fiú nevetve hozzábújt.
Daniel borzongott a hátára, hajára ömlő víztől, mely olyan hideg volt, hogy szinte tűzforró. Nevetnie kellett. Aztán karjaival átfonta Will derekát, és szorosan magához ölelte a nála tíz centivel magasabb férfit. Úgy érezte, már évezredek óta ismerik egymást, és hogy örök életében először ő is nyitott könyv valaki számára, nem csak ő olvas másokat. Elveszett a sötét hajú férfiban. Belezúgott.
Will a vízcseppeken keresztül a bíborszínre mázolt plafont fürkészte. Lefelé pillantva Daniel hullámos-csuromvizes szőke fürtjeit látta, ahogy azok közül néhány kósza példány a mellkasára tapad. Már az ő hajából is facsarni lehett volna a vizet, de nem igazán érdekelte.
Az idő megállt mindkettejük számára, a vízcseppek, melyek montonon zubogtak alá továbbra is, felőlük akár a levegőben is lebeghettek volna.
Végül Daniel érzett magában elég erőt ahhoz, hogy egy csavarintással elzárja a vizet. A hirtelen beállt csendben nem hallatszott más, mint Will szapora lélegzetvétele és szívdobogása. Dan hátrébb lépett, és végignézett a reszkető férfin.
- Ké... kék a szád - dadogta vacogó fogakkal, mire Will elmosolyodott.
- Neked nem, kicsi vámpír - akarta mondani, de remegő állkapcsa nem állt rá a beszédre. Nagy nehezen kilépett a zuhany alól, majd a kádhoz ballagott, de ezúttal a a forró és hideg víz kellemes keverékét állította be, aztán beleborított a kád szélén egyre feljebb kúszó vízbe egy fél üveg rejtélyes valamit, amitől fahéjillata lett a fürdővíznek és az egész fürdőszobának.
Will lerogyott a kád szélére, és letörölte az arcán könnyek formájában legördülő túl sok érzelmet. Nem szokott ő ehhez hozzá...
Mikor az illatos víz közeledni kezdett a fürdőkád csillogó pereméhez, a férfi elzárta a csapot, majd kibújt a nadrágjából, és belesüppedt a gőzölgő fürdőbe.
Daniel mindezt a zuhanyfülke üvegfala mögül követte szemmel. Szeretett volna beszállni Will mellé a kádba, hozzábújni, rámosolyogni... Életében először nem egy ember vére és halála, hanem léte és emberi mivolta izgatta fel. Nem elég, hogy felizgatta, felkorbácsolta jó ideje parlagon heverő érzelmeit.
- Ha akarsz, megfürödhetsz te is... - dünyögte Will sehova sem nézve, ám szavait Dannek címezve, amikor már beszédképesnek érezte magát.
A fiú félénk mosollyal bújt elő a zuhanyfülkéből, majd lassú mozdulatokkal (melyeknek láttán Will örült, hogy nincs rajta a nadrágja, és bosszankodott, amiért nem rakott habfürdőt is a vízbe) levetkőzött, és bemászott a fürdőkádba. Szinte erőszakkal kényzserítette magát, hogy Will szemébe nézzen, és ne lejjebb... Aztán már nem is kellett kényszerítenie magát.
A férfi eleinte kissé zavarban érezte magát, ahogy Daniel hozzásimult, s közben gyönyörű, barna szemeivel az ő jégkékjébe bámult, de lassan ő is ott tartott, hogy nem volt képes félrenézni.
Testük ezenközben mintha külön életet élt volna - mégpedig igen mozgalmas életet. Daniel finoman végighúzta ujját Will mellkasán, majd egyre lejjebb, és lejjebb folytatta, míg valami igen keményet tapintott, s ezzel egyidőben arcára mosoly ült ki. Tehát a férfi is hasonló állapotban volt, mint ő...
Hosszú percek után először lehunyta a szemét, és megcsókolta Willt. Nem úgy, rohanvást, ahogy eddig, hanem lassan, lágyan, úgy, hogyha a csók beszéd lett volna, alig hallható suttogásként csak az arra érdemesek fülébe jut el.
Will, miután ajkaik elváltak, kiemelte jobb kezét a fahéj illatú, selymes vízből, és gyengéden megsimogatta Daniel angyalarcát. Mondani akart valamit... Igen, kellett volna valami odaillő szöveg, de Will szótárából ez valamiért hiányzott. Ám amit nem mondott el szavakkal, azt a nemlétező szöveget tettekkel illusztrálta.
Átölelte Danielt, és óvatosan, mintha a vámpír porcelánból volna, hanyatt döntötte. Aztán már nem is fogta fel igazán, mit csinál.
A fiú felordított. Hogy a kíntól-e, vagy a gyönyörtől, azt nem tudta, de biztonságot keresve Will nyaka köré fonta a karjait. Aztán a férfi mégegyet lökött rajta, immár a másodikat, de ez neki is fájdalmas volt, tekintve hogy Daniel tövig mélyesztette karmait a hátába. Édes kicsi vámpír...
De nem érdekelte. Egyre gyorsabban, ritmusosabban mozgott a fiúban, s lassan közeledett a pillanat, amikor a szakállas szintagma, mely szerint "minden, ami elkezdődik, véget is ér" semmivé válik, mert minden, de minden végtelennek tűnik, s az ember feloldódik a keserédes gyönyörben. Ez az egy pillanat, melyért annyian képesek ölni.
A pillanatot Will és Daniel egyszerre, szinte egy ezredmásodpercben kapták el. Ekkor Daniel hirtelen felült, majd hatalmasat nyögve a térdelő Willre rogyott.
A férfi nem tudta, mennyi ideig voltak még a kádban, órákig, napokig, évekig, de azt tudta, hogy immár jéghideg vízből, száraz hajjal kecmeregtek ki mind a ketten. Elsőként Daniel tekert törölközőt a derekára, majd elindult kifelé. Will azonban megállította.
- Várj... Lehet, hogy nappal van. Amennyire tudom, a vámpírok nem szívelik a napfényt - azzal köntösbe bújt, és villámgyorsan kisurrant az ajtón.
Valóban, ragyogó délelőtt köszöntött Londonra, a felhők mögül néhány kósza napsugár kúszott be a nyitott ablakon át Will szobájába, egészen addig, míg a férfi lehúzta a redőnyt, s a fény, mintha ott se lett volna, elillant. Ugyanez történt a nappalival is, és miután Will az egész lakását elsötétítette, bement Danielért.
- Délelőtt tizenegy óra hat perc van - közölte Will a fiúval. - És egyben koromsötét - tette hozzá, mire Daniel majdnem hálásan rámosolygott.
- Fáradt vagyok... Nagyon fáradt... - szuszogta elhaló hangon, majd kissé tántorogva a férfihoz sétált, és aléltan rogyott a karjaiba.
Will ajkai körül mosoly játszott, amikor a törölközőjétől megszabadított Danielt a hálószobába cipelte, és (még mindig bámulatos óvatossággal) végigfektette a fekete szatén ágyneműn.
Daniel még egy pillanatra kinyitotta a szemeit.
- Will... én... én... azt hiszem... - ekkor vérkönnycsepp buggyant elő a szeméből, és végiggördült az arcán. Ám mire eltűnt az arany fürtök között, a fiút elnyomta az álom.
Will elnézte egy darabig az ágyán fekvő gyönyörű vámpírt, karcsú alakját, makulátlan bőrét, melyen milliónyi apró vízcsepp csillogott a sötétben, majd kibújt fürdőköpenyéből, és a fiú mellé feküdt.
Utolsó gondolata az volt, miután a fiú álmában átkarolta, és szorosan magához szorította, miután magukra húzta az ébenszín paplant, és mielőtt elaludt volna, hogy igenis lehetséges, hogy az ember szíve egyszerre gyógyul meg és szakad ketté - egy vadidegen miatt.

***

De gyönyörű, ahogy alszik… Ében haja meg-meglibben minden egyes szusszantásnál, a két lecsukott szemhéj mögött pedig a világ legszebb szemei bújnak meg.
Egy hófehér kéz simított végig Will arcán, majd ahogy jött, el is tűnt a sötétben. Az óra tizet ütött, a nap régen lebukott a horizonton. Soho újra hangossá vált, a zsenge szajhák már javában az utcákon járkáltak.
Daniel már fél órája Will ágyán ült, figyelve az alvó férfit, mondván, „ Most már tényleg megyek ”, azonban valami ismeretlen érzés a szaténhabok között tartotta. Fojtogatta a belső kígyó, menni akart és maradni egyszerre, felejteni és emlékezni, látni és nem látni. Hatalmas erőfeszítésébe tellett, hogy ne feküdjön vissza a férfi mellé, azonban tudta, hogy megkapja a magáét, mert annyit elmaradt, ráadásul meg sem ölte Willt.
Felsóhajtott, majd egy utolsó pillantás erejéig „ellenőrizte”, hogy minden rendben van a halandó körül, és kiröppent az ablakon. A (ahogy ő mondaná) koraesti hűvös levegő átjárta testét és kárhozott bensője minden zegzugát, amint felfelé suhant a bársony éget célba véve. Tekintete vissza-visszavándorolt a matematikus ablakára, majd mikor végleg eltűnt a ház, előre szegeződött, és fürkészte a nagy büdös semmit. Dan megrázta a fejét, s ereszkedni kezdett. Rendkívül gyengének érezte magát, amint talpa talajt fogott, úgy gondolta, képes lenne elvágódni és ott lenni, legalább egy napot, fittyet hányva mindenre és mindenkire…
- Jó estét, kisfiú – hallott egy mézesmázos hangot a háta mögül, melytől végigborzongott egész teste, lábai megremegtek. Azonban nem ismerte a szavak tulajdonosát, így lassan hátrafordult, de a rémülettől majdnem felordított.
Fess, ében hajú lány állt előtte. Acélkék szemei megvetően csillogtak elegáns vonású arcában. Karba fonta kezeit, földig érő, méregzöld bársony leplet viselt. Haját egy apró igazgyöngy csat ejtette rabul és tartotta foglyul feje bal oldalán. Alakja kékes fényben derengett. Kísérteties mása volt annak, akit Dan semmi pénzért nem hagyott volna ott egyedül az ágyában. De ugye, a becsületesség…
- Me…Melody?- nyögte ki a nevet, s gyermeteg félelem ült ki az arcára, melyen a szellemlány hangosan kacagott.
- Hová tűnt belőled Lucifer ereje, ó, gyilkosa az ártatlannak?- csavarta a szavakat a lány, majd lassan lebegve közeledni kezdett Daniel felé.
- Te? Ártatlan? Megölted, a… Megölted az apámat!- ordította a démonfiú, s kiköpött a földre.- Hát ezt nevezik ártatlanságnak?
- Nathan egy ember. Te viszont hármat öltél meg kegyetlen vérszomjjal.- vágott vissza Melody, arca alig volt két centire a fiúétól.
Daniel úgy érezte, belé forrt minden szava, meg sem bírt mukkanni. Ugyanaz az acélkék tekintet, ugyanaz az arc… Nyögött egyet.
- Hogy kerültél ide?
- Solare vagyok, kisfiú! Ellentétben a bátyámmal, tudok a képességeimről!
Dan szemei elkerekedtek, azonban most leszegte a fejét, majd elvakult dühvel nézett vissza a lányra. Ha teheti, elkapja a nyakát, és a földre rántja, azonban ezzel nem sokat ért volna. Így csak dacosan a lány arcába bámult, arcára gúnyos mosoly kúszott.
- Hú, most akkor elmész a bátyádhoz, és elmondod neki, amit tudsz?- fél szemöldöke felszaladt, majd mikor a szellem bólintott, egy hangos kacaj tört ki belőle. Nem tudta abbahagyni, majd megálljt parancsolt rakoncátlan arcizmainak, és rezzenéstelenül folytatta.
- Kevés az esélye annak, hogy hisz neked, KISLÁNY. Te sem ismered Willt, úgy gondolom. A világ egyik lehetetlen, ostoba, egyfolytában számolgatós szkeptikusa, jobb ha tőlem tudod.
Melody viperaként tekintett az előtte álló Danielre. Megvonta a vállát „nem hiszek neked, kicsi dög” modorban, majd felreppent, s teste hirtelen eggyé vált az atmoszférával.
Danielben ekkor támadt fel a borzalmas érzés, hogy ez a lány valóban el fog menni rég nem látott bátyjához, sokkot okozva ezzel neki, majd pedig lehetetlen baromságokkal kezdi tömni az agyát… Nyelt. Ugyanis, ha elkezdi tömni az agyát, nem lehetetlen baromságokkal teszi majd azt. Nagyon is okos és fontos dolgokat fog mondani. Megrémült, és visszairamodott Will lakása felé. Futott, ahogy a lába bírta. Aztán a férfi ablakánál macskamód felugrott a párkányra, s nem sok idejébe tellett, hogy bejusson.
Két perc múlva már az egyik grafikonkupacon állt Will asztala tetején.
- Will!- ordította el magát, de sehonnan nem érkezett válasz. Berohant a fürdőszobába. A tükrön még most is ott csücsült a gőz, azonban bele ujjal betűket mázoltak : Nem vagy egyedül. A vámpírfiú szemöldöke felszaladt (Miféle baromság ez?!), majd kutatni kezdett a csöpp lakásban. Sehol semmi.
Dan a fejét fogta, majd verni kezdte a falba. Mikor ezt már húsz perce ismételte, mozdulatát félbeszakította.
- Állj. Miféle állatságot csinálok én? Végül is, ez csak egy halandó, a maga ostoba ügyeivel, meg a…- suttogta bele a csendbe, majd a felismeréstől hirtelen megeredt arcán a vérkönnypatak.
- Szeretem, csessze meg – morogta, majd kizárva fejéből mindenkit, aki acélkék szemű, ében haja van, matematikus és pofátlanul helyes, újra kiröppent az ablakon, s inkább nem gondolt arra, mit hoz a holnap.

**