Öreg éjszaka volt, úgy hajnali egy óra körül. London Soho negyede csak úgy nyüzsgött a sok illuminált állapotban támolygó, épp sztriptízbárokba igyekvő vagy onnan eltávozó embertől. Will Solare egyikükre sem pazarolt még fél pillantást sem, noha a járda szélén ácsorgó utcalányok a lehető legszebb pillantásukkal igyekezték őt levenni a lábáról.
A férfi azonban tekintetét kitartóan a betonra szegezte, és összes gondolatát a munkájára koncentrálta. Agyában peregtek a számok, képletek, mindenféle számítások, grafikonok... Észre sem vette, hogy követik.

*

Daniel némán surrant a matematikus férfi mögött, akit több mint két hete kiszemelt magának. Eddig sosem sikerült elkapnia – talán mert az utcalányok mindig elkapták a helyes, szőke fiút, vagy talán mert Will nagyon gyorsan haladt. Daniel ki volt éhezve. Már több mint két napja utcalányokon élt, akiknek a vére teljesen semleges volt. Tüzes, tápláló étekre volt szüksége. Dan kénytelen volt gyorsabb tempóra kapcsolni, de hiába volt mindez – ugyanis Will hamarosan eltűnt vámpírszemei elől. Hátát a falnak nyomta, és cifrán káromkodott. Nem volt képes felfogni, hogy nem tudja elkapni. Mérges volt, szemei őrült tűzben égtek.

- Hé cicus, bágyadtnak tűnsz…- sétált oda hozzá egy szőke, túlsminkelt nő. Dan az égre emelte a tekintetét – ma is szajhavért kell innia…

- Az is vagyok, és jót tenne egy kis élénkítés!- suttogta a szőke fiú, majd finoman elmosolyodott. A lány megrebegtette pilláit, majd galléron ragadta, és egy szenvedélyesnek szánt, ámde erőszakos csókot nyomott ajkaira. Dan a dereka köré fonta az ujjait, és magához húzta.

- Hová menjünk?- sikkantott a lány alig hallhatóan.

- Itt vannak a pincék. Nekem megfelel.- válaszolt halkan Dan, majd a következő pillanatban el is tűntek.

- Mondd csak, hogy hívnak?- kérdezte nagy sokára.

- Michelle.- mosolygott kihívóan a szőkeség, és benyitott az egyik föld alatti helységbe. Bent por, és dohszag fogadta őket.

- Komolyan gondoltad?- nyögte Michelle, majd engedelmesen becsukta a rézajtót.

- Igen, én mindig mindent komolyan gondolok.- dorombolta Dan, majd közelebb lépett, és megcsókolta a lányt. Az persze, mint aki jól tudja a dolgát, vetkőzni kezdett. A következő pillanatban már a földön feküdtek, félmeztelenül. A vámpír nem győzte kivárni, hogy Michelle kellőképp felizguljon. Éhes volt. Ajkaival gyengéd mozdulatokat tett a lány feszes hasán, kezeivel lágyan végigsimított annak  nyakán és felsőteste egyéb részein ( ^.^ ). Hallotta, ahogy Michelle egyre szaporábban veszi a levegőt, érezte, hogy teste felforrósodik, és vágytól feltüzelve remegni kezd. Így már jó lesz, gondolta, majd feljebb kúszott, és utoljára a lány felcsigázott arcába nézett. Az már félreértette a mozdulatot, s a fiú nyaka után kapott, hogy erőszakkal magához húzza. Dan viszont minden idegszálával a lány bőrére és ereire koncentrált, melyek egyre gyorsabban lüktettek. Egy gyors mozdulattal feltépte a nyaki ütőeret, majd mikor hallotta Michelle rémült sikolyát, és érezte, ahogy a feltüzelt vér a szájába ömlött, elmosolyodott. Élvezte, ahogy testét átjárja a lány éltető vére, ahogy ott lüktetett saját ereiben, Dan egyre erősebbnek érezte magát. Michelle eközben sikítozott, vergődött, „ Ezt nem teheted velem! ” –eket kiabált, de Daniel la Morte étvágya elől nem menekülhetett. Az (emberek szemei számára) ifjú vámpír elégedetten hajolt fel, s enyhe bűntudattal nézte a tetemet. Látta, ahogy az élet fénye kihuny a szépségesen szép, zöld szemekből. Nagyot sóhajtott – az elmúlt hetek legszebb áldozatát látta maga előtt. Begombolta az ingét, majd felhúzta fekete zakóját, és egy mozdulattal kilökte az ajtót. Michelle társai már eltűntek, s ennek kifejezetten örült. Nem szerette volna újra megtapasztalni a szajhák haragját.

Felkapta a fejét. Tökéletesen fejlett hallása révén, még jó hogy meghallotta az izgatott motyogást. Felnézett. A páros oldal ikerházainak egyik lakásában még égett a villany. A függöny be volt húzva, de a kiáradó fény sejtelmes árnyakat rajzolt rá. Daniel arca felragyogott, amikor tisztán megértette a hangokat. Számolás…

- Most megvagy…- suttogta gonoszul, majd átsuhant a túloldalra, és belépett a ház kertjébe. Felreppent az ablakpárkányra, s feszülten hallgatózni kezdett.

*

Will az íróasztala fölé görnyedt, bőszen írt és hangosan számolt. Mindig így dolgozott otthon, hogy kizárja a fejéből a húga, édesanyja és édesapja hangját.
- ...tehát ikszmínuszakárhánytrilliókoszínuszbénégyzetahetedikenblablabla... - Daniel elfintorodott. Felőle Will akár kínaiul is mormoghatott volna, egy árva kukkot sem értett belőle.
Dan egy darabig elnézte Will körmölését, és unottan hallgatta a számításokat, de aztán ismét erőt vett rajta a szomjúság. Szinte érezni vélte, ahogy belemélyeszti a fogát a férfi ütőerébe, és a vér lüktetve tölti fel őt energiával... Gonoszul elmosolyodott.
Előlem nem menekülsz, gondolta.
Hangtalanul nyitotta ki kívülről a belső oldalról bezárt ablakot - ez volt az egyik specialitása. Will fel sem nézett számításaiból, bőszen írt tovább.
Daniel ki akarta élvezni a pillanat nyújtotta összes élvezetet. Lassan sétált oda Will székéhez, és közben tekintetét mereven a koromfekete tincsek alatt megbúvó nyaki ütőérre szegezte. Nem is tudják az emberek, hogy maga az életerő áramlik bennük, kering az ereikben...
A szőke vámpír már Will mögött állt. Érezte a férfi illatát, ami olyan volt, mint az erdő egy kiadós zápor után. Nyilván nem rég jött ki a zuhany alól. Daniel elmosolyodott. Öröm ilyen gyönyörű emberpéldányt ölni.
Egy ezredmásodperccel azelőtt azonban, hogy Daniel egy gyors mozdulattal magához ránthatta Willt, az felállt a székből és szembefordult vele, eredetileg azzal a szándékkal, hogy a konyhába megy és megiszik egy kávét.
Ehelyett viszont Will Solare, aki az egyik legmegveszekedettebb szkeptikus volt a világon, egy vámpírral találta szembe magát. Na, nem mintha Daniel hasonlított volna a mesekönyvekből vagy korai hollywoodi filmekből megismert sztereotípia-vámpírra... Nem. Egyszerűen volt valami a fiú angyalian szép arcában, ami azonnal elárulta, hogy vámpír.
Daniel átkozta magát, hogy így elábrándozott, hogy nem vette észre a halandó szándékát. De azért a döbbenetért, ami Will arcára kiült, már megérte egy kicsit hibáznia. Most azonban ő volt a gyorsabb.
Egy szempillantás alatt két vállra fektette a nála tíz centivel magasabb férfit.
- Jó estét, Will - köszönt Daniel villogó szemekkel és alattomosan Will arcába vigyorgott. - Élvezd ki az utolsó másodperceidet ezen a földön.
A következő pillanatban Will a vámpíron ült. Lelkében az apátián felülkerekedett a túlélési ösztön és a tízéves aikido-gyakorlat.
- Nem tudom, ki vagy te, és mit keresel itt, de abban biztos vagyok, hogy nem vagy itt kívánatos - közölte hidegen a sakkban tartott Daniellel, mintha egy számítást ismételt volna el hangosan.

****

Daniel, ahogy a sötétbarna szemekbe nézett, és amint meglátta azt az őrült tüzet, nem tehetett mást, felnevetett. Lihegett a férfi súlya alatt, de még így is elképesztően gyönyörű volt. Harsányan nevetett, s Will nem értette, mi volt olyan vicces a megszólalásában.

- Will, Will… Nem hittem, hogy ennyire naiv vagy. Mégis, szerinted mit keresnék itt?- a mondat vége alig érthető volt, mivel a vámpírfiú újra nevetésben tört ki.

- Hol rúgtál be? Egy kis taknyos vagy! A szüleid már biztosan aggódnak miattad. Tűnj el innen.- vetette oda neki az idősebb férfi, de még mindig leszorította. Nem akaródzott neki elengedni a jéghideg csuklókat. Tudta, hogy nem sokra megy ehhez hasonló apáskodó szavakkal, hiszen látszott, hogy ez a fiú már kitudja milyen rég nem vett magához emberi táplálékot. Összevonta szemöldökét, és szemei szinte szikrát hánytak. Danielt azonban ez sem tudta megijeszteni. Látott ő már ennél félelmetesebbet is. Sőt, Will egyáltalán nem volt félelmetes. Inkább… Komikus.

- Tudod, hogy én már legalább kétszáz éve nem rúgok be. Nagyon jól tudod.- mondta a vámpírfiú komolyan.- Nekem már semmiféle emberi táplálékra nincs szükségem. És most szállj le rólam, ha jót akarsz.

- Mi az, hogy kétszáz éve nem rúgsz be? Nem eszel? Ilyen angyali mesékkel az édesanyád etesd, majd ha hazaértél… Tizenhatnak nézlek.- mondta csendesen Will, s közben elmélyülten fürkészte foglya arcát. Az már idegesen mozgott, ide-oda, szabadulni akart. Nem bírt magával, olyan közel volt hozzá Will nyaki ütőere. Látta, ahogy lüktet. Szinte érezte a szájában a férfi vérét, kívánta, minden sejtjéből, teljes szívéből, ölni akart, ó igen, sokat ölni. És ebbe a sokba beletartozott Will is. Naná. Az első volt a listán. Intelligens, erős, tüzes. Kell ennél több? A vére is kitűnő lehet.

Dan nagyot nyelt, s egy erős rúgással kiszabadult börtönőre alól. Viszont egyáltalán nem volt ellenére a testi közelségnek. Will a földön feküdt, hátát az íróasztalának vetve, s furcsán nézett a levegőben lebegő vámpírfiúra.

- Mit akarsz, kérdezem még egyszer.- kezdte tárgyilagos hangon. Dan erre idegesen a homlokára csapott, és magában elszámolt tízig. Teszi itt a szépet… Will Solare nem ilyen. Van esze, és tud gondolkodni.

- Éhes vagyok, nagyon éhes. Michelle nem volt elég tápláló… Kíváncsi vagyok, Will, milyen ízű a véred, és milyen vagy, mikor szenvedsz.- suttogta gonoszul, zavartalanul nézett a rémült arcba. Will ekkora már felállt, s felnevetett.

- Azt akarod velem beetetni, hogy te is a vérszívó vámpírok közé tartozol, aki csak vörösvérsejtekből álló folyadékon, más néven véren él? Ezt tudod kinek add be… A hegyes szemfogaiddal együtt!- Will láthatólag csuda jól mulatott a kis vámpír dühén, még azt is szótlanul hagyta, hogy az elé lépjen. Daniel arca éktelen méregről árulkodott, homlokát dühödten ráncolta.

- Nem hiszed, Solare?- először hívta a férfit vezetéknevén.- Komolyan nem hiszed? Akkor ugyanolyan vagy, mint a többi áldozatom. Tőled többet vártam! HISZEN MATEMATIKUS VAGY, LUCIFER LELKÉRE! Minden ember eszeveszett…- vetette maga elé megalázóan a fiatal srác, és szemrebbenés nélkül figyelte, ahogy Will haragra gerjed.

- Utálom a hazudozást! Utálom a hazudókat, és a gyerekmesék ideje lejárt! Elegem van belőled, mindenestül együtt, húzd el a beled, vagy hívom a zsarukat.- morrant a fekete férfi.

- Ezaz, ezt már szeretem! Igen, add ki a dühöd! Gyere, tépj szét, zsigerelj ki, harapd át a torkom…! Csak gyere!- vicsorgott Dan.

- Ó, hogy vesznél el a pokolban, és sosem térnél vissza!- kiáltott Will, de érezte, ahogy Dan ujjai a csuklójára kulcsolódnak. A vámpírfiú, amilyen gyengéden csak tudta, felszakította a férfi ereit, s azokból csordogálni kezdett vér. Will felszisszent fájdalmában, s megkínzott arccal a szőkeségre meredt. Valami egészen különöset látott. Mint eddig senkiben és semmiben. Fékezhetetlen vágyat érzett, hogy a földre teperje a fiút, és széttépje az ingét. Látni akarta, mi van a ruha alatt. Dan arca most egészen szelíd volt. Szelíd. Gyönyörű. Will visszafogta mohóságát, s lassan lehajolt, majd a hirtelen, piszkos gondolatoktól felingerelve megcsókolta Danielt. A vámpírfiú testében a mámor kígyója egyre feljebb kúszott, ahogy beengedte Will nyelvét ajkai közé, s többet akart. Még többet. Viszont, hirtelen elrántotta a fejét, és vissza se nézve kirepült az ablakon. Mikor puha füvet érzett a talpa alatt, lassan felnézett az aranysárgán égő ablakba. Will kigombolt inggel a kereten támaszkodott, s feszülten figyelte, amint a szőke fiú gyorsan eltűnik.

Esetlenül visszaroskadt a székébe, de a grafikonok nem mentek be a fejébe, akárhogy is próbálkozott.

***

Másnap reggel Willnek fogalma sem volt, hogy jutott el az ágyáig, azzal viszont tisztában volt, hogy ott ébredt fel. Erőtlen mozdulattal kihúzta a konnektorból a rádiós ébresztőórát, ami fél nyolcat mutatott. Azután felhívta a munkahelyét, a MPASE-t (Mathematical and Physical Appraising Society of England), és kivett három nap szabadságot.
A főnöke, Rosalie Merrow üvöltözött egy sort a kagylóba (addig azt Will nagy bölcsen vagy fél méterre eltartotta a fülétől), de aztán beleegyezett, azzal a feltétellel, ha három nap múlva Will pontban fél kilenckor nem lesz az irodájában, már szedheti is a sátorfáját.
- Cöcöcö... - mormogta Will, és visszadőlt a párnák közé. Azzal a fiúval álmodott, aki tegnap meg szándékozta ölni és akire ő rámászott. Iszonyatos önutálatot és szégyent érzett, amitől aztán nem is bírt visszaaludni.
Komótosan felkelt (ekkor vette észre, hogy pizsamanadrág is van rajta, és igen elcsodálkozott), majd kiment a konyhába, és csinált magának egy méregerős kávét. Amíg a kávéfőzőbe töltött víz fodrozódását hallgatta, hátát a hideg csempének támasztotta és nagyot sóhajtott. Vámpír vagy nem vámpír, ez itt a kérdés.
Will Solare ugyanis az egyik legmegátalkodottabb szkeptikus volt a világon, akinek mindent az orra alá kellett tolni, hogy higgyen benne. De most látta a saját szemével, hogy mit tud a srác... és még mindig nem volt képes elhinni.
A csésze Richter-skála 7-es erősségű koffeintartalékkal a kezében bemasírozott a dolgozószobájába, és az íróasztalához telepedett. Most azonban nem számításait vette elő, hanem a legalsó fiókból elővette egy éve beszerzett, ám azóta sem használt Apple Mac OSX laptopját , és bekapcsolta.
A tíz másodperc alatt, míg az Apple bejelentkezett, belekortyolt a kávéba, és kis híján füstölni kezdett a füle - de legalább felébredt. Ez is valami.
Megnyitotta a böngészőprogramot, a Safarit, és a nyitólapon, a Google.com-on rákeresett a vampire szóra.
7 460 000 találat
Will szeme elkerekedett. Megnézte a honlapok listáját.
WhiteWolf Online szerepjáték, ez nem az.
Welcome to the world of Vampires, ezt megnyitotta, de csak valami gótikus zagyvaság jött ki.
Vampirefreaks, magukat hűdemenőnek képzelő metálpatkányok, ez neki nem kell.
Egy csomó gótikus lap egy csomó ízléses és ízléstelen dark képpel, de infó a vámpírokról, legalább egy hangyányi, az semmi. Verdammt.
Will sóhajtott, és egy hajtásra kiitta a kávét. Azután leült a tévé elé, és megnézett DVD-n egy filmet, bár halvány segédfogalma sem volt róla, mit. A vége-főcímnél olyan álmosság tört rá, hogy ott helyben, a díványon elnyomta az álom.
*
Amikor felébredt, halvány fogalma sem volt, hány óra van. Már sötét volt, az ég tintafeketén, csillagtalanul ásított odafent. Will kinyújtózott. Úgy döntött, sétálni megy. Kockázatos... Az a srác bármikor ráakadhat. Bár, talán épp ezt akarta.
Lezuhanyozott és felöltözött, aztán felvette fekete szövetkabátját, mert hogy március lévén igen hideg volt odakint, aztán bezárta a lakása ajtaját, és elment.
Amikor kilépett az utcára, az első gondolata az volt, hogy hiba volt elmennie otthonról. Elfeledkezett arról, hogy a Sohóban lakik. Tombolt az éjjeli szexipar, jó szokása szerint.
Will sóhajtva, a járdára szegezett tekintettel indult el végig az utcán. Jó ötszáz méter után azt érezte, követik. Elmosolyodott.
Szóval játszani akarsz. Akkor játszunk. - gondolta.

****

Daniel sejtelmesen somolyogva libbent az ismerős alak után. Érezte, hogy megpróbálja majd csőbe húzni, de rafináltabb volt annál. Leszegte a fejét, és amilyen gyorsan csak tudott, lépkedett az áldozat után. Úgy gondolta, hogy ha az őrületbe kergeti Willt a koslatással, egyszer úgyis betérnek a Soho egyik gettó-zsákutcájába. Hm. Jól hangzott.

Egy kereszteződéshez értek. Nagyon úgy nézett ki, Will átmegy, de nem. Bekanyarodott jobbra. Dan az orra alatt somolygott – egyre közelebb értek a gettóhoz. Látni vélte, ahogyan az előtte lépkedő fekete férfi néha-néha hátrapillant a válla felől, de ennek csak örült.

- Szóval érdeklem. Nem rossz. Kezdetnek, természetesen.- suttogta csak úgy magának. Egyre labirintusszerűbbé váltak az utcák, Will nem győzött hirtelen irányokat változtatni. Viszont Dan elbambult egy pillanatra, s ez a pillanatnyi elbambulás éppen elég időt adott Willnek, hogy beszökjön a közeli kis sikátorba, melynek végén átjáró volt a vele párhuzamosan futó kis utcácskába. Dannek sem kellett több. Bevetette magát a másik sikátorba, s egy perc alatt a végére ért. Megállt a végén, és hallgatózni kezdett. Fülét megcsapta Will elfojtott, szapora lihegése. Elégedett volt magával. Újra lépteket hallott.

Elindult a sikátorpár vége felé. A szembe lévő utca homályba borult, s Dan érezte, jó helyen járnak. Egyre több hajléktalan tűnt fel, egyre gyarapodott az utcalányok száma. Gettó. Soho-módra. Will tüdeje majd kiszakadt az erőteljes futástól. Nem egészen így képzelte el a játékot Daniellel. A vámpír észrevétlenül követte. Mikor elérkeztek ahhoz a szakaszhoz, melynél sok-sok mellékutca nyílt, Will megtorpant. Nem tudta melyikbe menjen.

Dan ökölbe szorította a kezét, és nagyon remélte, hogy a bal oldali, harmadik utcába megy. Ugyanis, az volt a zsákutca. Vagyis, a lakatlan zsákutca. Will lépett egyet. Még egyet. És még egyet.

Igen, menj oda, igen, igen!! Ééééééés… DIADAL! Will berohant a zsákutcába, s mikor meglátta az elzáró téglafalat, cifrán káromkodott.

- Jó kis fejvesztett futam volt, mi?- mondta kegyetlenül Daniel. Willel ellentétben, ő egyáltalán nem lihegett, kecsesen suhant a levegőben, fekete köpenye folyékony selyemként úszott mögötte. Will, hátát az esőtől nedves falnak vetette, és az oldalát masszírozta.

A vámpír figyelmesen nézte az arcát. Összehúzta a szemöldökét, majd megcsóválta a fejét.

- Egyáltalán nem hasonlítasz Melodyra…- suttogta. Will felkapta a fejét.

- Mi van a húgommal?- csattant. Nem, nem igaz! Ez ismerte?! EZ ISMERTE?!

- Nem hasonlítasz rá… De lélekben igen. Ugyanolyan gondolkozó, mániákus szkeptikus, mint te vagy, Solare…- Danből csak úgy ömlöttek a gúnnyal, megalázással átitatott szavak.

- Honnan a jó büdös francból ismerted te Melodyt?- kérdezte halkan a fekete férfi, és gyilkosan ránézett a vámpírra. Az megvetően felmorrant.

- Tudod, az egy hosszú történet… A mentorom eléggé szexfüggő volt, és hát… Többször elment kurvát fogni. A húgod éppen az utcán strihelt. Persze, jó atyám rögtön szemet vetett a formás lánykára, és kiszemelte magának. Meg akarta dugni, ez nem vitás. Meg is dugta. Viszont, nem fizetett neki. Melody erre bepöccent, elővette a Revolverét, és a mentoromra szegezte. Egy perc alatt meghalt.

- Mese habbal!- ordított Will. Nem volt képes elhinni ezt az egészet. Keltse már fel valaki!

- Nem igaz. Azt hittem, utána ölöm magam. De nem. A bosszú édesebb annál, minthogy meghaljak. Nem. Kiszemeltem a kocsitokat, és mikor apád, anyád és Melody hárman mentek valahová, én is autóba pattantam, s hajtottam utánuk. Az egyik körforgalomnál aztán beléjük hajtottam 220-szal, és mikor felrobbant a két kocsi, már régen a levegőben voltam. Bosszút, igen, édes bosszút álltam Nathan-ért… Nathan… Ennyi lenne. És most, ahogy rád néztem, ez a kedves kis történet az eszembe jutott.

Will leszegte a fejét, és vadult bika módjára mordult fel.

- Ezért még meglakolsz, te vámpírok vinnyogó szégyene! A SAJÁT KEZEIMMEL ÖLLEK MEG!

- Azt megnézem, Solare!- vetette oda dühösen Dan.- Majd segítségül hívod Alfát és Bétát, és kinyírtok engem! TELJESEN BESZARTAM, LUCIFER, MENTS MEG!

Azzal a szőke vámpírfiú felemelkedett a levegőbe, s az egyre nagyobb ködben el is tűnt. Ahogy Will újra káromkodott egyet, a szégyenítő, porszagú eső zuhogni kezdett…

*

Will hangosan káromkodott. Hátborzongatóan furcsán érezte magát. A lassan két éve érzett kongó üresség eltűnt a lelkéből, átadva a helyét bosszantó, felkavaró és zavaros érzéseknek. A férfi mintha átcsúszott volna a hideg racionalitás világából a véletlenek különc, misztikus világába, ahol a véletlenek nem is véletlenek, és semmi nem az, aminek látszik.
- Alice Csodaországban felnőtteknek - dünnyögte Will bosszúsan, és elindult hazafelé. Fázott. Az esőcseppek befolytak kabátja alá, átitatták haját, magyarán elázott. Minden ízében reszketett már, mire vagy háromnegyed óra múlva elérte a lakása ajtaját, és néhány másodpercnyi kulccsal és zárral folytatott bűvészmutatvány után beszabadult.
Valahogy gyanús volt neki a saját lakása... Will arra számított, Daniel mindjárt előugrik valamelyik sarokból, és nekiront. Végül, még mindig reszketve, de átkutatott minden zegzugot, ami az egészen 50 négyzetméteres lakásban nem volt egy nagy kunszt. Sehol semmi.
Will mindezek után, és azért is, mert erősen tüsszögni kezdett, úgy gondolta, vesz egy forró fürdőt. Kissé gyanakodva mászott bele a fürdőkádba, de amikor hátradőlt a vízben, többé-kevésbé megnyugodott. Az agyát kikapcsolta: nincsenek grafikonok és számítások, nincsenek vámpírok, nincs senki a világon, csak ő és egy kádnyi forró víz...
Egy óra múltán azonban a forró már csak langymeleg volt, így Will elérkezettnek látta az időt, hogy kikászálódjon a kádból, be az ágyába, és végre-valahára ismét lemehessen alfába.
Törülközővel a derekán, csuromvizesen, és az O Fortunát hamisan fütyörészve sétált ki a fürdőszobából. A hálószobába érve azonban akkorát ordított, hogy majdnem kiesett a saját száján.
- Na, csukd be a bagólesőd, édes kis halandóm, és ne menekülj. Mondtam, hogy elkaplak - vont vállat Daniel, aki az előtt egy másodperccel slisszolt be az ablakon, hogy Will megjelent volna. Egyre közelített a férfihoz, aki viszont hátrált, így a távolság megmaradt köztük. De a bezárt bejárati ajtó nagy úr... Will nekiütközött a falapnak.
Ráadásul gyakorlatilag harcképtelen volt, ugyanis egyik kezével a törülközőt tartotta magán. Daniel pár pillanatig a férfi vízcseppektől csillogó felsőtestét fixírozta. Willnek ennyi idő is elég volt, hogy a fiú mellett beslisszoljon a hálószobájába, becsukja az ajtót és eltorlaszolja a kredenccel. Mikor végzett a szoba spontán átrendezésével, gyorsan belebújt egy boxeralsóba, és épp azon volt, hogy tárcsázza a rendőrséget mobiltelefonjáról, amikor az ajtó a kredenccel együtt berobbant a szobába, és szilánkokra tört. Will kezéből kiesett a telefon.
- Ugyan már, Will. Csak időt nyersz így, az életedet nem - dorombolta Daniel érzékborzoló, de feneketlenül gonosz hangon, és lassú mozdulatokkal besétált a szobába.
Egy másodperc volt, amíg Will felkapta a törmelék közül a még ép, kovácsoltvas talapzatú olvasólámpát, és leütötte vele a vámpírt. Az eszméletét vesztve csuklott össze.
Hát ezt megcsináltam - gondolta a férfi. - Itt van a lakásomban egy vámpír. Egy ájult vámpír. Egy pofátlanul szívdöglesztő, ájult vámpír... Mi a francot csináljak vele? - kérdezte magamagától, és igyekezett nem csúnya dolgokra koncentrálni.
*

Daniel egy forró vízzel teli kádban ébredt fel. Vagyis… Több, mint egy napot Will lakásán töltött, eszméletlenül. Egyedül volt a fürdőszobában. Nagyot nyögve kicsavarta szőke tincseiből a vizet, s kezeivel elmélyült játékba kezdett a vízzel. Mint egy kisgyerek. Aztán megelégelte a szórakozást, és kinyúlt egy törölközőért. Gyorsan teste köré csavarta, majd vett egy nagy levegőt, és lassan lépkedni kezdett az ajtó felé.
Will a kanapén ült, és tévét nézett. Nem hallotta, hogy Dan közeledik. Talán, túl fáradt volt, vagy talán túl hangosan szólt az Esőember, ami a férfi egyik kedvenc filmje volt. Dan érdeklődve figyelte a jeleneteket, és egyre közelebb lopózott kiszemeltjéhez. Olyan ártatlannak, olyan védtelennek tűnt… Most, megölni? Faramuci dolog… Tulajdonképpen az elmúlt pár nap eseményei rádöbbentették, hogy talán nem is megölni akarja. Egészen mást akart a férfitól. Nagyon érdekelte, mi van a ruha alatt, majd megölte a kíváncsiság. Will még akkor sem kapta fel a fejét, mikor Dan a válla fölé hajolt, és beleszuszogott a fülébe.
Will hatalmas önfegyelemről téve tanúbizonyságot, nem kapta el Dant, és nem rántotta maga mellé. Lassan, kimérten megszólalt.
- Látom, jót tett a pancsikolás, Dancy.- hangja gúnyosan csengett.
- Talán túl jót… És, ha most elárulnád, mik a terveid velem, nagyon megköszönném.- hangzott a felelet.
- Ha elárulnám, az viszont nem tenne jót.- Will most már hátrafordította a fejét, s zavartalanul nézett a mélybarna szempárba, mely most furán csillogott. Dan életében először érezte, hogy fél, méghozzá egy halandótól. Borzalmas volt.
- Ó, ennyire borzalmas? Will, kedvesem, még mindig abban a hitben élsz, hogy félek tőled?- Dan igyekezett elnyomni remegő hangját.
- Nem élek abban a hitben, de látszik rajtad, hogy teli a gatya.- a fekete férfi újra a tévé felé fordult. Dan magában szitkozódott, és a kijáratot kereste. Azonban az ablakok mind el voltak torlaszolva nehéz tárgyakkal, a bejárati ajtó kulcsra zárva ( a kulcs Will nyakában ). Azt hitte, dühében porrá zúzza a lakást. Megtehette volna. Körülbelül négy halandó ereje szorult belé. Hirtelen egy hatalmas durranás rázta meg a lakást. Dan elmosolyodott. Jól tudta, ki jött.
A fekete férfi felpattant, s gyorsan a vámpír mögött termett. Kezeivel betapasztotta ajkait, s feszülten kémlelte a szobát. A behatoló az egyik rosszul fedett ablak párkányán ült. Hosszú, vörös hajú nő volt. Szokatlanul sápadt. Szokatlanul kecses és karcsú. Dan kiverekedte magát Will szorításából, és a vámpírnőhöz rohant. Megölelték egymást.
- Nyah…- suttogta, és egy csókot nyomott a vörös tincsek közé.
- Üdv Daniel.- mosolygott a nő csábosan.- Ki ez a muki itt mögötted?
- Will Solare, matematikus.- morogta a szőke vámpír.- Ó Will, hadd mutassam be Nyah Hall-t, Nathan feleségét.- a szőkeség kimérten biccentett. Will furcsán nézett rájuk, majd cinikus kis nevetést hallatott.
- Ó értem. Még egy vámpír. Supremo. Csak azt ne etessétek be nekem, hogy még vagy ezren vannak errefelé.
- Minek kéne beetetni, ha úgyis tudod?- Nyah szemöldöke felszaladt, majd belekarolt Danielbe, és a következő pillanatban már a levegőben szálltak. Messzire vitte a fiút. Egy távoli, elhagyatott kastélyszerű épületbe. A holdfürdőző kertben aztán megálltak egymással szemben, s a vörös egy irdatlan pofonnal jutalmazta a szőkét.
- Nem megmondtam, hogy vigyázz ezzel a bolonddal?- sziszegte Nyah. Az előtte álló vámpírfiú szó nélkül tűrte a fájdalmat, s szemeit lesütötte.- Ha Nathan itt lenne… Most aztán megkapnád a magadét, kisfiam! Az szentigaz.
- Ne kisfiamozz nekem, Nyah! Igaz, hogy Nathan a férjed volt, de ő teremtett!- vágott vissza Dan.
- És Nathan ereiben az én vérem is keringett.- Nyah szemei megvillantak, s kinyújtott kezeit a fiú csuklójára fonta. Magához húzta, és megölelte.- Te piszok, hiányoztál ám…
A szőke fiú nem tudta megállni mosolygás nélkül. Nyah 30-as évei felé járhatott, de még mindig rendkívül formában tartotta magát, s Dan tényleg anyjaként szerette.
- Merre jártál, Nyah?
- Miért mondod nekem mindig azt, hogy Nyah?- kérdezte a nő.
- Mert így hívnak. Vagy nem?
- De, pontosan. Viszont, mondhatnád nekem, hogy mami…
- Nekem tetszik a Nyah.- vonta meg a vállát Daniel, és kibontakozott az ölelésből. Mélyen másodrangú tanítója szemeibe nézett.- És most pedig szépen elmondod nekem, mi bajod van Will Solare-val.
******

Nyah hangtalanul leült a fűbe, s Daniel követte a nő példáját.
- Nem hiszem el, Dan, hogy nem találtad furcsának, hogy ez a halandó már kétszer is megmenekült előled...
A szőke fiú elgondolkozott. Valóban, nem találta furcsának, de csak azért nem, mert ha Will társaságában volt, nem ez kötötte le leginkább a figyelmét...
- Nem tűnt föl igazából - dünnyögte a harmatos pázsitnak. Nyah a fejét ingatta.
- Ez a baj. Jobban figyeltél Solare szép szemeire, mint magára a tényre, hogy megszabadul tőled.
- Ha nem jössz, most nem szabadult volna - vágott közbe Daniel, bár maga is kétségbe vonta volna a saját szavait.
- A lényeg, hogy Will Solare nem egyszerű halandó.
- Csak azt be ne meséld nekem, hogy ő az Antikrisztus vagy egy második Buddha...
Nyah szúrós pillantást vetett fogadott vámpírgyermekére.
- Nem, Will leszármazott.
- Kinek is a leszármazottja egész pontosan?
- Rain Solare utolsó élő leszármazottja.
- Rain Solare? Az Angyal? A vámpírvadász? Na ne röhögtess - vigyorgott Daniel. Nyah-t azonnal felpaprikázta a szemtelenség.
- Idefigyelj, Daniel, te is tudod, hogy az igazi vámpírvadászok már rég kihaltak, az önjelöltek pedig az Inkvizícióval eltűntek. Az igaziak két vérvonalból, a DeWyre-ből és a Solare-ból származnak. A DeWyre-ek már rég kihaltak, nem volt egy termékeny család, és mindeddig a Solare-ekról is azt hittük... Amint megtudtam, hogy Will az a bizonyos Solare, és te épp rá fened a fogaidat, azonnal elindultam New Yorkból.
- Tehát akkor Will... Will Solare az utolsó igazi vámpírvadász?
- Igen. Amennyiben nem lesz gyereke, és ilyen szempontból... khm, nos számunkra jó hír Will szexuális beállítottsága.
Daniel hirtelen valami nagyon érdekeset fedezett fel a cipőjén. Jó két-három percbe beletelt, míg újra megszólalt.
- És...
- Mondd csak - bólintott Nyah.
- Szóval, mi van, ha Will rájön, hogy vámpírvadász?
- Ez nagy valószínűség szerint nem fog megtörténni.
- Száz százalék?
- Kilencvenkilenc egész kilenc tized.

***