~*~

Azzal könnyed mozdulattal megszabadította Laurent-t nadrágjától is.

- Utálom, ha megmondják, mit tegyek - lehelte a fiú, és önkéntelenül is keresztbe tette a lábait, amint meglátta meztelen combjait. Nem volt benne biztos, de mintha érezte volna, hogy egy hangyányit elpirult. - Viszont neked engedek, Monsieur - folytatta. Azonban amint csókért hajolt volna, Julius hihetetlen gyorsasággal előrántott egy másik tőrt; szebbet, díszesebbet, és a nyakához nyomta. A tejfehér bőr szinte pattanásig feszült. De amikor Julius közelebb hajolt, Laurent érezte, hogy gyengül a szorítás. Két simogató kéz siklott összezárt combjai közé, és lassan szétfeszítette őket.

Harcedzett ujjait egy zongorista kecsességével húzta végig a remegő belső combon, a közelgő gyönyör képzelt dallamát játszva az érzékeny bőrön. Feljebb ékes domborúságot tapintott a maradék, vékony anyagon keresztül. Ha nem sejtette volna, Laurent felszisszenése most tudatta volna vele, hol is jár. Egy utolsó csók erejéig magához vonta a fiút.

Laurent úgy érezte magát, mint a máglyára menő ártatlan szűz az egyik véres szabbaton. Miközben ajkaik újfent összeforrtak egy, az eddigieknél szenvedélyesebb, hosszabb csókban, igyekezett ő is minél több ruhadarabjától megfosztani a férfit. Reménytelen próbálkozások... Hát ez van. Azonban valahogy csak sikerült egy cafatot letépnie Julius ingéből - de ekkor két erős kéz az asztalra nyomta, a következő percben pedig érezte, hogy a férfi igen-igen kényes helyen tapogatózik a csókjaival.

Amaz karjaival átfonta a fiú karcsú derekát, miközben ajkaival simogatta az igen-igen kényes helyet. Hirtelen érezte, nem bírja sokáig. Textil szakadása hallatszott, és kis, fekete anyag röpült el szép ívben a Mária-szobor orra előtt. Julius kéjesen felnyögött. Ez a démonlelkű angyal itt a karjaiban az övé, és ő eddig szinte semmit nem adott magából. Ez a tény az egekig hajszolta vágyát; érezte, hogy nem játszhatja ezt sokáig.

A fiú hatalmasat nyögött, mikor érezte, hogy Julius immáron nem a nadrágon keresztül csókolgatja férfiasságát. Úgy markolt a férfi vállába, mintha az élete függne tőle. Egy percre rávillant a mélyvörös szempár, s ő úgy érezte, elveszik a két örvénylő, mély vérkútban. Aztán hirtelen hangos kiáltás hagyta el az ajkait... Igen, ez az.

Julius tűnődő mosollyal ízlelte az élet nedűjét, majd lassan a félalélt Laurent mellé kúszott, hogy ismét életre csókolja. de a kék szemek felpattantak, s az ő vörös íriszébe kapaszkodtak.

- Nehogy azt hidd, végeztünk, gyönyörűségem - dorombolta Julius, és a fiú nyakába csókolt. Hollószín tincsek cirógatták végig az arcát.

- Nem is hittem... - susogta Laurent, és jóleső érzéssel simogatta meg az ezüstfürtös fejet. Legszívesebben azonnal letépte volna Juliusról az összes rajta maradt ruhadarabot... De szerencsére már csak a nadrággal kellett megküzdenie. Amint nyúlt volna a feszülő slicc után, két kéz derékon ragadta, és arra eszmélt, hogy háta Julius hasához simul. Érzékborzolóan szexi hang suttogott a fülébe.

Ordítani tudott volna a gyönyörűségtől, ami végigtáncolt gerincvelején, és eljutva az agyába tűzijátékot rendezett, majd végül tüzet cirmolt vörös szemeibe. Ujjai a fiú selymes hajával játszottak, s közben a fülébe súgta, akaratlanul is legszebben fülbe simuló basszbaritonján:

- Az angyalok is csak egyszer hullanak alá az égből, és nincs visszaút. nem fogod... bánni?

Könnyek kaparták a torkát - de bravúrosan leküzdötte őket.

- Én ugyan soha - tekerte ki a fiú annyira a nyakát, hogy óvatosan végignyalhassa Julius alsó ajkát. - Régóta várok már erre az aláhullásra, és sosem gondoltam volna, hogy mikor eljön az ideje, ennyire kívánom... A tiéd akarok lenni, Julius.

Hátranyúlt, és vékony karjait a férfi nyaka köré fonta.

- Vegyél el engem az Égiektől.

Julius elmosolyodott, és miközben végigcirógatott a fiú hasán, a fülébe sugtotta:

- Nos, legyen...

Mintha szívességet tenne. Pedig semmi másra nem vágyott jobban, minthogy a karcsú kis test magába fogadja, hogy újra hallja a gyönyör nyögéseit felszakadni az angyali torokból. Szemei ragadozó módjára villantak a félhomályban, de ezt Laurent nem láthatta. Egy tizedmásodperc múltán azonban felordított a kíntól. Julius a karjaiba zárta ugyan, de egyetlen pillanatra sem fejezte be, amit elkezdett.

Laurent vékony ujjai görcsösen kaptak az oltár cirádái után. Még soha, soha, de soha nem érzett ehhez foghatót, gyönyörűt, és fájdalmasat egyszerre... Megragadta az ormótlan ezüstkeresztet, mely Krisztus parányi teste alatt lapult a márványlapon. És nem, és nem, nem hagyná abba, egy percre sem... De hát a fiú nem is akarta, hogy véget érjen ez a csoda. Halk nyögései egyre inkább erősödtek, amint közeledett ahhoz a bizonyos ponthoz. Teste homorítva feszült meg, sötét tincsei hátraröpültek. A két kemény húsú kéz pedig szinte már görcsösen szorította a derekát, és húzta közelebb magához minden egyes lökésnél. Nem, ilyen nincs, kész, vége...

Julius érezte, hogy a fiú már nem sokáig bírja. Valahonnan a nyögések visszhangjai mögül azonban kihallotta a "ne, kérlek, ne hagyd abba!" - kiáltásokat. Megvárta, míg Laurent hajszálnyira megközelíti a gyönyörteljes delírium állapotát, majd azon nyomban, természetesen a férfi "jóvoltából", szétvált a két remegő test.

- Fordulj meg - búgta könyörtelenül, majd mielőtt újra beléhatolt volna, őrjítő mosollyal válaszolt Laurent szemrehányó pillantására.

A fiú olyan tempóban engedelmeskedett, mintha csak katonai kiképzésen lenne. Karjait a férfi nyaka köré fonta, és vad csókot lehelt Julius ajkaira. Aztán érezte, amint a férfi a lábai közé kúszik, a két kéz újfent derékon ragadta, s ő újra befogadta a hatalmas hímtagot. Őrült kiáltás hagyta el az ajkát, amikor Julius lökött rajta egyet, az ezüstkereszt pedig csilingelve a földre hullott, és ripityára tört.

Érezte a fülében zubogó vér ritmusát, és arra a taktusra mozgott a fiúban. Noha megjárta már az egész világ minden fertőjét, ilyen gyönyörűségesen tisztátalannak még soha életében nem érezte magát. Egy pillanatra kinyitotta szemeit, mire pillantása összekapcsolódott Laurent mélykék íriszeivel. Gyengéden magához húzta áldozatát, miközben füle beitta a reszkető suttogást.

- Nem bírom tovább...

Az Élet Nedűje pedig először lassan, lustán csordogált a két egymásba fonódó testen, aztán a patak felgyorsult, hisz áradt a forrás. Laurent a férfi karjaiba zuhant, és hatalmasat ordított. A végletekig kimerült, reszkető tagokkal átölelte Julius-t, s összeszorította szemeit, nehogy hirtelen zokogni kezdjen. Megbukott. Rafaelnek szörnyű, Mihálynak borzalmas, Gábrielnek kitagadott... Mefisztónak tökéletes.

- És most felkapsz, és elviszel tüzes szemű paripáidon a pokolba, ugye? - zihálta, miközben ujjai a férfi egyik tincsével játszottak.

- Nem, szépségem - felelte Julius az eksztázistól még kissé reszketeg hangon.- Nemsokára felkel a nap, én pedig kimegyek ebből a templomból, és reménykedj, hogy nem jövök vissza hamar. - Fájt neki, hogy nem hazudik. Most jól jött volna, de nem volt szíve kitépni e frissen bukott angyal maradék szárnycsonkjait is. - Az élet, akármekkora rohadt közhely is, megy tovább... Végzem a dolgom, ahogy te is a tiédet.

Fémes fényű könny bukott alá a férfi összecsukódó szemhéja alól. A francba. A kibaszott francba.

Mélységesen megdöbbent e szavak hallatán, és már szabad utat mert engedni régóta raktározott könnyeinek. Talán évek óta először sírt őszintén.

- Azt hittem, magaddal viszel, azt hittem, hogy te vagy az, akit értem küldtek, hogy kiszabadítson innen... De nem, úgy látszik, erre még várnom kell.

Laurent kivált az ölelésből, és leugrott az oltárról. Nem akart nagy hangzavart csapni, viszont mégsem bírta visszafojtani zokogását.

- Hát akkor menj! - mutatott könnyektől égő, vörös szemmel az ajtóra.- Menj, vagy előtted gyilkolom meg magam!

Tudta, hogy egyet nem akar; azt, hogy Julius elmenjen.

Hirtelen őrült ötletek miriádja zubogott át a férfi fején megvadult folyamként, és józan eszét, mint kis kavicsokat görgette magával. Végülis... miért is ne? Miért is ne meneküljön a katolikus egyház elől, akik gyilkolni kényszerítették? Miért is ne tűnjön el a világ végére a szívének hirtelen legkedvesebbel? Tényleg, miért is ne...? Hirtelen egyetlen észérvet sem volt képes kiagyalni.

- Nos, rendben, Laurent. - A név olyan dallamos könnyedséggel gördült le ajkáról, hogy a sírástól összegörnyedt fiú felkapta a fejét. - Ha még vágyódsz az alvilágba, a Pokol nyitva áll előtted. De akkor öltözz. Most. Feltéve, hogy... hogy nem sajnálod otthagyni a Mennyeknek Országát.

- Elviszel? - kerekedtek el hirtelen a fiú szemei. Az utolsó könnycsepp lassan hullt alá, hogy aztán szétplaccsanjon a márványpadlón. - Tényleg elviszel? De mi lesz az atyával, mi lesz... Kit érdekel, mi lesz! Jaj, Julius...! - közelebb szaladt a férfihoz, és a nyakába vetette magát. Óvatos csókot lehelt a férfi ajkaira, aztán a ruháiért rohant. Magára kapta mackófelsőjét, meg a nadrágját. - Mindjárt jövök, szépem. Néhány holmimat muszáj elhoznom a paplakból. Gyors leszek, és hangtalan.

Azzal mindennél bájosabb mosollyal az ajkain elrohant a templom túlvége felé.

Julius ezredmásodpercek alatt felöltözött, és utána percekig nem volt más dolga, mint hallgatni, ahogy a szíve kétszeres, mit kétszeres, ötszörös sebességgel ver fekete ingjének megtépázott szövete alatt. Olyan veszélynek teszi ki most ezt a fiút, aminek ő ugyan mindennap részese, de ki tudja, Laurent elviseli-e... Julius nem bírta volna ki, ha ugyanúgy végeznek majd Vele is, mint a családjával, de azt még kevésbé, hogy távol legyen tőle. Állt és várt, és tépelődött, mígnem halk léptek surrantak felé.

Laurent mosolygott, hogy a francba ne mosolygott volna... Kiskoffert lóbált az egyik kezében, melynek oldalát és tetejét régi matricák díszítettek. Csak egy családi fotót, a naplóját, egy pár ruhát, meg a tőrét és a titokban gyűjtögetett pénzét vágta bele. Megtorpant Julius előtt, és egy pillanatra letette a táskát. Felfelé nyújtózkodva átkarolta a férfi nyakát, majd gyöngéd csókot nyomott a félig nyílt ajkakra.

- Mehetünk?

- Természetesen, úrfi.

Julius döntött. Lesz, ahogy lesz. Csak azt tudta, hogy egy életre elege van az emberölésből.

Hangtalanul végigsiettek a templomkerten átmenő kis kavicsos úton, majd a férfi kulcstartójával a kocsijára csipogott.

- Befelé - rendelkezett, és öt percbe sem telt, mire a sebességkorlátozás kétszeresével robogtak végig a Bonaparte sugárúton.

- Mindig is erre vártam, hogy egyszer megszököm innen, valakivel, akit... - Laurent váratlanul elharapta a mondatot, s meztelen lábfejét kezdte nézegetni. Nem is ismeri... - Hová fogsz vinni? És mikor érünk oda? És az jó hely? Szeretni fogom szerinted? Milliárd kérdést tudott volna a férfi nyakába zúdítani, de ehelyett inkább befogta a száját. A sötétített ablak mögül bambult ki a sugárútra. Au revoir, paplak, au revoir, temető, au revoir, templomkert... És bon jour, szebb élet.

Julius fejében immár körvonalazódott egy lehetséges útvonal.

- Valami olyasmire gondoltam, hogy Barcelona, aztán behajózhatnánk a Földközi-tengert... De nem maradunk sehol, amíg kereshet a Vatikán.

Hirtelen megtorpant a beszédben. Érezte, hogy túl sokat mondott.

- Vedd úgy, hogy nem mondtam semmit.

Mi van a Vatikánnal? - kapta el hirtelen Laurent a férfi csuklóját. Már Párizs külvárosi részénél furikáztak egy jó ideje.

- Nem, nem veszem úgy. Kérlek, meséld el...! - hatalmas, kérdő szemekkel nézett Juliusra, és egy pillanatra el nem engedte volna a karját, jócskán megnehezítve ezzel a vezetést. Tudni akart mindent erről a férfiról, ismerni akarta.

- Julius, mondd el!

A férfi keserű mosollyal az arcán, szótlanul vezetett tovább, majd megvárta, míg kiérnek az autópályára. Ott levette fekete bőrkesztyűbe bújtatott jobbját a sebváltóról, és a fiú térdére tette.

- Hosszú és gusztustalan történet. A lényege annyi, hogy... Nos, nem véletlen találtad a helyes kis tőrt az övemben. Bérgyilkos vagyok, és a Vatikánnak dolgozom. Illetve, dolgoztam, egészen eddig.

Leszegett fejjel, hatalmas szemeket meresztve a fekete anyagra, nyelt egy nagyot, s ujjait végigsiklatta Julius kezén.

- De hát... Akkor meg... Én ezt... - egy értelmes mondatot nem bírt kinyögni abban a percben. Nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Az egész olyan furcsának tűnt... Ha például máshol látta volna ezt a díszkant, csípőből rávágja, hogy bizony, ez gyilkos. De hogy egy templomban... - Azt hiszem, ez nem változtat a tényeken. Tanulj a tegnapból, élj a mának, és reménykedj a holnapban. Ezt Charles atya mondja mindig, bár szerintem tudod - halvány mosolyt villantott Juliusra, s hogy valóban meggyőzze a férfit, közelebb húzódott hozzá, és apró csókot lehelt az orcájára.

- Ne, Laurent, szörnyülködj, ha úgy érzed, én is azt tenném a helyedben - Julius hangjában leheletnyi önutálat csengett. - A katolikus egyház sem különb semmilyen más intézménynél, kellett neki valaki, aki elvégzi a piszkos munkát, és az most én voltam. Kiirtották a családomat, hogy meggyőzzenek evilági küldetésemről, de emiatt nehogy sajnálj. C'est la vie.

Most már képtelen volt palástolni keserűségét.

- Nem sajnállak, dehogy, ha te kérsz rá - csóválta a fejét a fiú.- Pedig szívem szerint azt tenném. Nem megbotránkoztató, hogy bérgyilkos vagy, legalábbis a számomra semmiképp. Azt hiszem, tudom kezelni a dolgokat. Ha valamire, akkor erre nagyon megtanított Charles atya; ha egyszer kikerülsz innen, fiam, senkihez sem mehetsz rajtam kívül - mondogatta mindig. A fejembe véste, hogy semmin sem szabad megrökönyödni, és semmitől sem szabad rettegni, mert annak rémképe elkísér életed végéig. Imádkozz, Laurent, imádkozz, amikor csak tudsz, hajtogatta. És azt hiszem, ha valaki iránt... Szóval ha valakit ennyire kedvelek - enyhe pír futotta el az arcát, de megpróbált nem tudomást venni róla -, akkor nem a múltjával fogok foglalkozni elsősorban.

- Köszönöm - susogta Julius. Őszintén, a lehető legőszintébben mondta, a szó úgyszólván kiszakadt a szívéből. Tényleg hálás volt, borzasztóan, eszement módon hálás ennek a fiúnak, amiért szemet huny az ő bűnei felett, amiért nem számít neki, hány gyakorlatilag ártatlan ember vére szárad a lelkén... Hálás volt, azontúl, hogy megőrült érte.

- Julius... - kezdte Laurent olyan hangon, mintha szónoklatra készülne. - Azt hiszem, örülök, hogy találkoztunk ma. Ez egy új nap hajnala, egy új remény születése... Jaj, el sem tudod képzelni, milyen boldog vagyok most! - Élettől kicsattanóan, vidáman, csilingelőn nevetett fel, kivillantva gyönyörű fogsorát. Röpködtek a tincsei, mikor a férira sandított. - Ha rád nézek, olyan, mintha forrna a vérem. Ha hallom, ahogy beszélsz, a szívem a torkomba ugrik. Ha érzem ajkamon ajkaidat, felrobbanok belül. Istenem, hát mégis pokolra jutottam! De milyen kellemes pokolra...

- Még egy költői szókapcsolat, és megmutatom, mi a pokol - duruzsolt Julius a fiú fülébe. No nem mintha nem imponált volna neki, ahogy legyezgetik a hiúságát, de utált zavarba jönni. - De mielőtt neked is eszedbe jutna elmesélni életed történetét, amit majd később megejthetsz, de könyörgöm, ne most, kapcsold be a zenét, kérlek.

- Eszembe sem jutott - rántotta meg a vállát Laurent.- Plusz alapból nem egy nagy cucc. De kérésed számomra parancs, Monsieur.

Benyomta a kis fekete gombot, aztán kényelmesen hátradőlt a bőrülésen. Nem ismerte fel, hogy mit hallgatnak, viszont nem is foglalkozott vele túlzottan.

- Mikor érünk Barcelonába? Feltéve, ha oda akarunk menni komolyan... - A fiú vizsgálgatni kezdte gömbölyded, hosszúkás, földöntúlian fénylő körmeit. - Csak tudod, ki kell tervelnem, mit fogok csinálni az elkövetkezendő napokban.

- Ülsz az ennivaló kis fenekeden, és nézed, ahogy faljuk a kilométereket - vigyorgott Julius. Laurent felnevetett, majd cicamód összegömbölyödött az ülésen, és kezében Julius kezével nemsokára már aludt is. A férfi hátradőlt, leengedte az ablakot. Hosszú hajába beletépett a csípős, kora reggeli szél, amelybe két szót suttogott, hunyorogva a fiúra pillantva.

- Szeretlek, Laurent.

A fiú szép formájú ajkai megrándultak. Talán válasz volt. Talán.

A nap lassan felemelkedett a horizont fölé, vöröslő ködbe vonva a tájat. A szél még erősebben fújt, s a férfi épp csak ki tudta venni a halk dorombolást.

- Szeretlek Julius.

~*~