~*~

- Tegyél engem pecsétnek, tegyél a karodra, legyek pecsét örökre, szívedre forrasztva. Ha valamit, hát énekelni azt nem tudott úgy, mint egy angyal. Minden stim; a tengerkék szemek, a bűbájos (jelenleg egyben álmos is) arc, a hollószín tincsek... Csak a hang. Na nem, csúnyának épp nem volt mondható, de Laurent Chevalier egyszerűen gyűlölte.

- Mert e lángok, e lángok mint a tűz lángjai, érted égnek, csak érted égnek az Úrnak lángjai... - a kedvenc ifjúsági énekével az ajkain forrott oda keserves álmatlanságában Szűz Mária márványlábaihoz.

Julius de Sylvaen lehúzta kezéről a véres kesztyűket. Elege volt. "Isten nevében..." Hogy Isten nevében olt ki életeket. Hogy elnémítja azokat, akik az Ő földi helytartóit káromolják.

Hosszú, sápadt ujjai a fekete Mercedes kormányára fonódtak. A gázba taposott, csikorgó kerekekkel indult meg a Rue de Sain-Louis-n, egészen a gyönyörű kerttel övezett Sain Jonas templomig.

Fékcsikorgás szakította félbe az éneket. Laurent tulajdonképpen sosem maradozott ki éjszakára a paplakból, és jócskán félt is, hogy az első alkalommal rajtakapják, de... Azt azért ő is tudta, hogy a pap nem jár ilyen batár nagy autóval - hát gondolta, hogy nem egy kis talicska fékezik ilyen nagy hanggal - , és azzal is tisztában volt, hogy akkor az illető egy idegen. Feltápászkodott, buggyos fekete macinacijában és színben passzoló, cipzáras pulóverében elindult a kapu felé.

Julius becsapta maga után az ajtót. A hirtelen támadt csönd üvegburaként fogta körbe. Aztán hirtelen meghallotta... Valaki a kövecses úton a kapu felé igyekezett. Nem, még véletlenül sem gyóntatójának, Charles atyának a léptei. Annál gyorsabbak, és halkabbak. Rosszat sejtve a magas kőfal árnyékába húzódott, majd amikor a nehéz vas megnyikordult, alig hozzáérve átvetette magát rajta. Szinte hangtalanul, egy macska kecsességével landolt a puha pázsiton.

Laurent először azt hitte, káprázik a szeme, és egy fekete bőrcuccokba öltözött angyalt lát. Közelített volna szíve szerint, de nem mert. A férfi megszólítása is halálfélelemmel járt együtt. Mi a frász ütött belé? Hát persze, késő este van, de azért mégis... Hátha nem veszi észre. Óvatosan megfordult, és fürge cicalépésekkel elindult vissza, a templom felé, de félúton...

Julius megragadta az ismeretlen fiú törékeny csuklóját, és maga felé fordította. Különös érzés volt... mintha évmilliók teltek volna el azóta, hogy puszta kézzel élő embert érintett volna. Jeges borzongás fúrt oldalába, vörös szemei vészjóslón villantak fekete napszemüvege mögött. A tudat embere volt, nem az ösztönöké. Legalábbis, mióta eladta a lelkét.

- Üdv - mosolygott fagyosan a rémült kis madárra.

- Mit akar tőlem? - tettette rémültnek a hangját a fiú. Mesterien szerepelt, emlékezett még a felhőtlen gyerekévekre, amikor Jancsi és Juliskát játszva rohantak ki a barátaival a közeli dombra, amikor még nem zárták kelepcébe...

- Mit keres itt? Ki maga? Engedjen el!

Ezer meg ezer más mondatot zúdított volna a férfi fejére, ha nem kaparászta volna a torkát az a nyavalyás érzés.

- Tehetséges színész vagy - közölte Julius, és kisimított arcából egy kósza, ezüstfehér tincset. - Majdnem elhittem, hogy tényleg be vagy tojva. Majdnem.

Elengedte a fiút, aki hátralépett, mintha csak azt akarná, hogy alaposan szemügyre vegyék. "Milyen kis nemesi feje van"- gondolta a férfi, és elmosolyodott. Kifejezetten tetszett neki, amit látott. A halvány, durcásan lebiggyedő ajkak, a sápadt bőr, a rózsás kis foltok a két orcán, a hollófekete, hullámos fürtök, melyek hívogatóan cirógatták a nyakát. És a kék szemek, amik szinte világítottak. Könnyed mozdulataiból csak úgy áradt az ártatlanság köpenyébe burkolt kéjgőzös bujaság. Julius nem állta meg mosoly nélkül.

- Majdnem? - vonta fel a fél szemöldökét Laurent, egy aprócska részletet megvillantva valódi önmagából. - Oké. Én viszont szeretném tudni, hogy ki a frász maga. Tudom, egyáltalán nem voltam udvarias, de kénytelen lesz válaszolni, különben nem engedhetem be.

Julius felnevetett. Olyan bizarrnak érezte a helyzetet, hogy őt, a Vatikán hivatásos vérebét nem engedik be a templomba, ahová azóta járt, amióta az eszét tudta.

- Úgy tudom - kezdte búgó hangon -, hogy Isten háza nyitva áll bármikor és bárki előtt.

Remélte, ennyi elég, és nem kell megmutatnia a hamis névre kiállított vatikáni igazolványainak egyikét. Francnak kell a hírverés.

- Végülis ja - ropogtatta meg a nyakát a fiú, a közeli almafát fürkészve. - De mivel a tisztelendő úr most alszik, egyedül én vagyok éber a paplakban. Kötelességem vigyázni a templomra, még ha illegálisan is, esküvel fogadtam, mikor felvettek ide. Ki tudja, lehet, hogy maga egy mocskos tolvaj, vagy huligán, és első dolga lesz ripityára törni Szűz Mária szobrát.

"Egy baromira jóképű mocskos tolvaj, mi, kisapám?" De nem. Ez így nem mehet tovább. Muszáj kisangyalnak lennie.

Julius csak udvariasan elfordult, vigyorát bőrkabátjának vállába rejtve.

- És mi van, ha nem vagyok mocskos tolvaj?

"Csak gyilkos. És ha tovább csavargatja a haját ez a kissrác, akkor pedofil is." - gondolta.

- Amíg be nem engedsz, nem tudhatod meg.

Várt. Mi mást tehetett volna?

- Menjen be – suttogta Laurent leszegett fejjel.- Nem fogom magát figyelni. Azt azért nem.

Az első dolog, amit a fejébe vertek még anno, az volt, hogy mások bámulása a templomban imádkozás vagy áldáskérés közben tilos.

- Na, mire vár? Menjen! - nézett fel a férfira.- Csináljon, amit akar. Ha valóban jó ember - "amit kétlek" -, akkor tudja, hogy Isten megbünteti.

Emeletes faszságokat közölt most ezzel a piszok helyes idegennel. De le van szarva

- Csak szót értettünk, Monsieur - biccentett Julius. Ahogy belépett a templomba, azonnal hatalmába kerítette az áhítat, de ugyanakkor valami különös érzés is... Ez az egyetlen templom maradt a múltjából. Minden más összetört, szétfoszlott, vagy vérbe fagyva találták a lakásában. Hatalmas sóhaj szakadt fel belőle, amikor letérdelt az imazsámolyra, összekulcsolta kezeit, és imájába kezdett.

A fiú nem bírta megállni, hogy ne nézze egy hosszú percig az ismeretlen hátát, akinek még a nevét sem tudta. Aztán szemérmesen elfordult, és hátratrappolt a szenteltvizes edényekhez. Sokáig nézte a csillogó folyadékot. Kiskorában mindig víznek hitte, vagy legalábbis kacsaúsztatónak, és mikor apja karjában kifelé hömpölygött vasárnaponként a tömeggel együtt, minden egyes alkalommal belepacsált. Elmosolyodott, aztán gyengéden végigsimított szentséges Ura apró, megtöretett testén, mely a nyakában lógott.

- Pardonnenous nos offenses comme nous pardonnons aussi à ceux qui nous ont offensés.

Igen, neki, Juliusnak is meg kellene bocsátania az ellene vétkezőknek. Az őszentségéknek, a főtisztelendőknek, a kegyelmes uraknak. De miért is csodálkozik? Ő a legjobb. Csöndben öl és halkan. Ketten vannak csak, akik jobban értenek a gyilkolás művészetéhez, mint ő, az egyik egy nepáli kolostorban él, a másik az orosz maffiának dolgozik. Ő a Vatikánnak kellett, hát meg is szerezték. Három embernek kellett belehalnia. Julius öccsének, apjának és anyjának.

Laurent nem tudott mit csinálni zavarában. Járkálni kezdett a középső hajóban, s minduntalan megállt a Szeplőtelen Szűz márványszobra előtt. Akaratlanul bár, de mégis tisztán hallotta a halkan rebegett ima minden szavát. Reszketeg sóhajjal vetett keresztet, aztán letelepedett a földre, és a felhalmozott párnakupacnak dőlt. Azt hitte, egyáltalán nem feltűnő, amit csinál.

- Amen. - fejezte be az imáját a férfi, és körülnézett. Ekkor jutott eszébe, hogy nincs egyedül. Zavarta, hogy ilyen gyengének látja valaki. Ráadásul olyasvalaki, aki maga a két lábon járó angyali szépség. Julius érezte, mennie kell, ha nem akar engedni a csábításnak. Egyszer már alaposan megjárta, hogy kísértésbe esett. Be nem gyógyuló heg formájában ma is viseli a nyomát. A szívében és a mellkasán.

Mindjárt megszökik. Végülis mindegy. Az összes hozzá hasonló szépség egy idő után elillan, meg se szólítja, még ha egész istentisztelet alatt is bámulták egymást... Laurent most az egyszer nem akarta elengedni ezt az éjjeli madarat. Felpattant, mikor a férfi elindult kifelé a templomból, de ahhoz már nem volt mersze, hogy megragadja, és visszarántsa... Ehelyett titkon reménykedett, hogy talán még hátranéz.

Nem mehet el. Érezte, hogy valami különös erő arra kényszeríti, hogy távolodjon az ajtótól. Sarkon fordult, és elindult a bal oldalhajó mentén. A tarkóján bizsergő érzésből tudta, hogy figyelik. Na, vajon ki... Julius átpillantott a válla fölött. Ujjai napszemüvegére fonódtak, majd levették orráról. Mindjárt más színben látott mindent. Így, teljes pompájában mintha az egész világ azon fáradozott volna, hogy megszédítse.

Utána menjen? Ne menjen? Megszólítsa? Ne szólítsa? Dilemmákról szól ez az éjjel. A fiú egyelőre csak odasétált az Úr Asztalához, és óvatosan a kezei közé fogta az aranylapú Bibliát. A könyvjelző az Apostolok Cselekedeteinél jelölte a hatodik fejezetet.

Nem. Most nem. Szentségtörés lenne egy ilyen pillanatban Bibliát olvasni.

- Elnézést... Uram?

- Uram? - susogta orra alá Julius, majd nevetni kezdett. Soha életében senki nem szólította még így. Odasuhant a fiúhoz, válla fölött futó pillantást vetett a Könyvek Könyvére, majd zsebre rakta napszemüvegét, és izzó vörös szemeivel kérdőn nézett rá.

- Mondd.

- Elnézést már - méltatlankodott keresztbe font karokkal Laurent. - Csupán érdekelt, mit keres ilyen későn a templomban. Senki sem jár hozzánk éjnek idején. Mondjuk ez is tapló kérdés volt, vegye úgy, hogy meg se szólaltam.

Hát ez kész. Mi a frász ütött belé? Legszívesebben zokogásban tört volna ki, vagy tövestül kitépte volna az összes haját... Iszonyú csata dúlt a lelkében.

- Betértem egy kis lelki üdvért - közölte a férfi, majd szemérmetlen módon az oltárnak támaszkodott. Úgyis a pokolra jut, ez már nem számít. - De valóban ennyire érdekel?

Látta, hogy a fiú flegma arckifejezése hirtelen zavartra vált, és ez valami különös oknál fogva nyugtalanította.

- Hát igen - susogta amaz lesütött szemekkel.- Kevés ember jár ide. Legalábbis hétköznap. Olyan unalmas... - Nagyot sóhajtott. Nem mintha ezt az idegent olyan marhára érdekelné az ő magánélete, de most már elkezdte. - Vasárnaponként aztán becsődül ide a sokaság. Csak azért kérdeztem, mert szokatlan, hogy a tisztelendő úron meg rajtam kívül van itt valaki. Na mindegy.

Julius elmosolyodott. Most kezdjen bele, hogy ebben a templomban nőtt fel, ésatöbbi, ésatöbbi. Mindaddig, amíg elkezdett keleti harcművészeteket tanulni, és be nem iratkozott egy testőriskolába... Fuj, ez otromba módon dögunalmas. Kicsit "bezzegazénidőmben"-szaga van. Elmélázva bólintott, és elkezdte szemügyre venni a későgótikus bolthajtásokat a feje fölött. Nem tudott mit mondani, és ez idegesítette.

- Egyébként... - kezdte Laurent újfent zavartan. Utálta, ha folyton csak ő beszélt. - Hogy hívják? - Na, most aztán nyílj meg pokol, nyelj el, gyehenna, égess hamuvá, szent láng. Retekvörösre gyúlt az arca. Lassan feljebb húzta fekete pulóverének cipzárját, és fittyet hányva az illemre, letelepedett az Úr Asztalára. - Bocsánat, nem akartam tolakodónak tűnni.

- Egyáltalán nem veszem tolakodásnak - nyújtott kezet a férfi. - Julius de Sylvaen.

A fiú mintha hülyének nézné. Ki tudja, talán igaza is van.

- Laurent Chevalier - szorította meg finom ujjaival a kemény húsú kezet a fiú, és időtlen idők óta először aprót mosolygott. - Tudja, néha jól esik embereket látni a sok kámzsás fráter után. Kezdem úgy érezni, hogy hímapácát nevelnek belőlem. Ami ugyan így kimondva iszonyú marhaságnak tűnik, de... mégis.

Julius mosolygott.

- Tudod, nem biztos, hogy jól tudom, de van egy olyasfajta fogadalmuk a katolikus papoknak, hogy... cölibátus.

Mintha keze önállóan működne, kinyúlt, és cirógató mozdulattal a fiú füle mögé tűzte egyik elcsatangolt éjszín hajfürtjét. A következő pillanatban jeges tüzű kék szemek meredtek rá.

Ezt akarta, és most mégis elhúzódik tőle... Nem is ismeri. De hát olyan gyönyörű, és olyan bazira tetszik is neki... Akkor meg? Mintha újfent angyalkává vált volna.

- Charles atya mérges lesz, ha meglát ilyen későn a templomban... - rebegte Laurent. Julius szemei úgy rebbentek meg, mintha csak ismerné az említettet.

- Téged vagy engem? - dorombolta a férfi, és hátradobta hosszú, csillogó haját. Agyér gyertyafény végigtáncolt a hófehér tincseken, majd megállapodott a vörös szemek mélyén. Nem, innen már nincs visszaút. Alea iacta est, mondá névrokona.

- Maga ismeri? - kerekedtek el a fiú szemei, és tétován közelebb lépett, de csak épp hogy. Talán ilyen lehetett a Gecsemáné kertben is Júdásnak nézni Ura kínkeservesen elgyötört testét. Az ördög azonban nem illetheti csókkal az Istent. Nagyon jól tudta. - De... azt meg hogy? - csukladozva nyelt egyet, és úgy nézett fel Juliusra, mintha csak Gábriel hívogatná mosolyogva a mennybe.

- A gyóntatóatyám. Volt, és lesz továbbra is - felelte az izzó szemű démon, a mosolygást egy pillanatra sem felfüggesztve. Laurent Chevalier... mennyire illik ez a gyönyörű, dallamos név erre a fiúra. Ugyanúgy, ahogy sajátja őrá. Julius... valahogy úgy hangzik, mint a "vérbosszú", vagy a "fehér halál", kegyetlen és bűnös. Laurent is olyan ártatlannak látszik, holott minden mozdulata, szava elárulja. Neki legalábbis.

- Érdekes - révedezett el a fiú egy pillanatra. - Sosem láttam magát még erre... Francba is a hülye magázódással, tegeződhetünk ugye? - nézett fel ártatlanul, nagy, felelősségre vonó kék szemekkel. Bizonytalanul megrázta a sörényét, hátha az így előreomló tincsek újra arra kényszerítik Juliust, hogy hátrasimítsa őket.

- Pontosan mióta is vagy itt? - kérdezte a férfi Laurent-től. Még mindig mosolygott, képtelen volt abbahagyni. Milyen rafinált kisfiú, hogy ismét arcába ejti a haját... - És természetesen tegezhetsz.

Gyengéden megragadta Laurent állát, és szelíd erőszakkal kényszerítette, hogy a szemébe nézzen. A fiú fürtjei visszahullottak helyükre, most csak a makulátlan, angyali szépségű arc nézett rá.

"Istenem, de gyönyörű" - gondolta.

- Három éve - fintorgott Laurent. Olyan szívesen ledöntötte volna a földre, olyan szívesen összecsókolta volna a gyönyörű, férfias, inas arcot és a buja ajkakat... De nem. Ő ahhoz túl angyali.

- És még három évig fogok itt raboskodni. Hiába akarnék szökni, a városba sem mehetek ki, csak kísérettel egy-két órára. Nem birtokolhatok semmit, ami értékes. A fenének kellett legyilkolni a családomat... - hirtelen elharapta a mondatot, s már-már bűntudatosan nézett fel Juliusra.

A férfi nagyot nyelt. Hát sorstársára akadt. De nem akarta ezt tudtára adni.

- Részvétem - biccentett. Olyan őszintén mondta ezt az egyetlen szót, hogy maga is meglepődött rajta. Hirtelen azonban, mielőtt bármi mást kinyöghetett volna, bűnös vágy kerítette hatalmába. Nyakánál fogva magához húzta a fiút, és futó csókot lehelt bársonyajkaira.

Dermedten nézte a plafont. Olyan hirtelen történt az egész, váratlanul, mégis gyöngéden...

- Julius... - suttogta elhalón, és még mindig tágra nyílt szemekkel a férfire nézve, karjait a vékony nyak köré fonta, a két ajak pedig olvatag csókban forrt össze újfent.

Nem kellett volna. Egyáltalán nem. Éppen most teszi kockára az életét, gyönge pontját feltárja... De a csók addigra már a mennybe röpítette, túlságosan magasra ahhoz, hogy ilyen földi dolgokkal foglalkozzon, mint a testi épsége vagy a katolikus egyház. Egyik kezével a fiú derekát ölelte, a másikkal a selymes, fekete tincseket morzsolta ujjai közt, akár a rózsafüzért.

- Ne, könyörgöm, ne itt - susogta holtra vált arccal kiválva a csókból. - Ha az atya meglátja...

"Kit érdekel?"-pillantást kapott Juliustól, mire kénytelen volt vigyorogni egy jóízűt, majd miközben a selymes ajkak újra végigsiklottak az övéin, hagyta, hogy a férfi lassan odébb terelgesse.

Julius az oltárra fektette a fiút, mintha épp felprédálni akarná. Végülis... arra készült. Villámgyors mozdulattal megszabadult fekete bőrkabátjától, és újra Laurent fölé hajolt.

- Gyönyörű vagy - suttogta, és csókjaival borította a fiú arcát, nyakát, haját, majd végül ajkát. Nem akart ő kísértésbe esni... de a kísértés már rég belé esett.

- Te megőrültél - suttogta Laurent, miközben apró ujjait az ezüstlő tincsek közé fúrta. Igazán jól esett végre egy cseppnyi intimitás, gyöngédség, érzékiség. Azonban ő is az őrület határán állt. Ugyanaz a furcsa mámoros érzés kúszott belé, amikor Julius szemeibe nézett, és egyúttal elveszett bennük, mint amilyet akkor érzett, amikor először meglátta ezt a csodát. - Áldozz csak fel. Rég vették már a vérem.

- A véredet venni? - Julius rövid kis nevetést hallatott, majd végigcsókolta a fiú arcát, és a fülébe dorombolta: - Én valami sokkal kellemesebbet terveztem tenni veled...

Szemei itták az angyali arc látványát, de érzékei, minden idegszála az angyali testet kívánta.

- Ne nevess - lehelte a fiú alig hallhatóan, miközben csókot lehelt a férfi halántékára. - Olyanra is volt már példa. De ez mellékes.

Végigcirógatta Julius hátát, mikor amaz közölte vele a szándékát.

- Kellemesebbet? No nem bánom.

Vérbeli szado-mazo éjjelre számított titokban, de vágyait inkább csak egy gyönyörű mosolyba fullasztotta.

- Akkor ne késlekedj. Kezdd el máris.

Fénysebességet megszégyenítő tempóban szabadította meg a fiút fekete pulóverétől és végigcsókolta a finoman izmos felsőtestet. Ahogy elnézte a gyöngyházfényű bőrt, hirtelen az jutott eszébe... meg is rázta fejét a bűnös gondolat miatt, hogy tényleg, milyen gyönyörűen mutatna rajta a vér.

- Aaahhhh…

Hatalmas nyögés szakadt fel Laurent-ból, amint a formás ajkak először érintették a bőrét. Gondolkodás nélkül a férfi övébe nyúlt, és kirántotta belőle az első tőrt, amit megfogott.

- Vigyázz, kedves - tolta a pengét finoman Julius nyakához, hogy a hófehér bőr majdnem felszakadt. Csak jobban ingerelte a férfi riadt tekintete. Óvatosan végighúzta a pengét a hasfalán, átadva magát az édes kínnak, a fájdalomnak. Apró vérpatak eredt folyásnak, lassan csordogált a fiú ágyéka felé.

Vigyázz, mit kívánsz, gondolta Julius. Földöntúli szépségűnek látta a fiút, ahogy fejét hátrahajtja, teste megemelkedik. Mielőtt a rubinpiros vér alvadni kezdett volna, odahajolt Laurent hasához, és nyelvét érzékborzoló lassúsággal végighúzta a kis patakocskán. A sós íz csiklandozta nyelvét. Hirtelen forró kezek ragadták meg állát, és szinte azon nyomban inggombjaival kezdtek motozni.

Laurent úgy érezte, folyékony tűz csordogál a testét, mikor Julius nyelve a hasához ért. Érezte, hogy az édes fájdalom újra belémar, egyre mélyebbre vájja magát vaskarmaival zsenge húsába. Egyik kezével az inget készült kettétépni, míg a másikkal újabb patakocskának adottszabad folyást. A tőr aztán kihulott az ujjai közül, a rubinosan csillogó folyadék pedig immáron a mellkasát díszítette

Ahogy a fém csengve a kőre hullott, Juliusban mintha átszakadt volna az utolsó gát is. Kizárta a külvilágot, szemei bíborrá sötétültek, ahogy az eszeveszett vágy a fiú képében megragadta, magához húzta, ajkaira csókot perzselt tűzajkával, miközben szemei jégkalodába zárták. Hideg, kék szemek. Újra lejjebb vándorolt, újra forró vér érintette nyelvét, újra megborzongott.

- Julius... - suttogta a vérző angyal, miközben érezte a friss vágásokon a férfi ajkait. Ujjai közé csippentett egy ezüstragyogású tincset, majd utána szalasztotta a többit is. Erősen, mégis gyöngéden markolt bele a selyemhajzuhatagba, reszketeg, mosoly-sóhaj hagyta el a torkát. Eközben Julius macskamód felugrott az oltárra, a Könyvek Könyve a földre esett, s Laurent még épp idejében kapta el az ezüstkelyhet. Óvatosan, mégis gyorsan rakta odébb, s hagyta, hogy Julius szája betapassza az övét.

Különös módon nem ő volt a kezdeményező fél. Ahogy végigsimított a lázforró bőrön, Laurent hörgő nyögéssel adta tudtára, hogy nem sokáig bírja idegekkel a cicázást. Felemelkedett és hanyatt döntötte Juliust, aki viszont nem nagyon akarta hagyni magát. Végül, mily meglepő, csak sikerült legyűrnie ezt az angyali, illanó gyönyörűséget. A vékony csuklókat az oltár kövéhez szögezte, és gyilkos szenvedéllyel susogta a fiú fülébe:

- Ha megmoccansz, a következő vágást nem te ejted magadon.

~*~