~*~

A végletekig fokozta vágyát, hogy Domenico most az övé, és ő azt csinál vele, amit csak akar... Fürge kis cicanyelvét végigsiklatta a férfi hasfalán, egy vargabetűvel megkerülte a köldököt, s közben igyekezett kigombolni a nadrágot, de sehogy se sikerült neki. Végül két segítő kéz megragadta a sliccet, és kettérántotta. A gomb elvált az anyagtól, és pattogva kigurult a folyosóra, de ők már rég  megfeledkeztek róla.

- A...Alexi - suttogta elhalóan a férfi, s miközben a fiú még mindig csókokkal kényeztette, ujjai közé csippentett egy vörös tincset. Csilingelve gurult el az apró gomb, de ő korántsem arra figyelt. Talán a kis szentre, az angyalra, aki itt fekszik rajta, vagy pedig a háta alatt szinte már forróvá melegedő márványlapra, ki tudja... Felsőteste kecses ívben hajlott felfelé, mikor Alexi óvatos csókot lehelt merev férfiasságára.

A fiú még soha nem érzett ilyen csodás ízt, és még soha nem hallott ilyen gyönyörű muzsikát, mint Domenico nyögése. Egy pillanatra kinyitotta a szemét és maga előtt látta a hídba feszülő testet, ahogy az utolsó, hosszú kiáltás elhagyja a gyönyörű ajkakat, és az eddiginél és gyönyörűbb íz töltötte meg a száját. Az utolsó cseppet ujjával összegyűjtötte az ajkáról, és lassan, óvatosan nyalta le róla, emlékezetébe vésve a csodás ízt, mielőtt odabújt volna a férfihoz, lágyan cirógatva az ezüstös tincseket.

Domenico szorosan magához ölelte a vörös angyalt, és hagyta, hogy Alexi a nyakába fúrja az arcát. Kezét végigsiklatta a kis testen, majd felhúzta a fiú bal lábát, benyúlva az izzadsággyöngyös térdhajlatba. Igen, talán ilyen lesz majd egyszer az apokalipszis is; keserédes, gyönyörű, megismételhetetlen... Jól esett beleszuszogni a lángoló hajzuhatagba, jól esett megcsókolni a félig nyílt ajkakat.

- Itt akarsz elaludni? - kérdezte suttogva az angyal, ahogy kivált a csókból, és észrevette Domenico lehunyt szemhéját. Kész, ennyi. Kiszolgáltatta magát, alábukott az égből, elvesztette a szárnyait, és végtelenül örült, hogy mindezt megtette néhány percnyi valódi boldogságért. Ahogy a férfi kinyitotta gyönyörű, kék szemét, hirtelen szomorúság nyilallt a szívébe. Nem is szereti őt... De végülis, kit izgat?

Miért változott meg egy csapásra olyan nagyon az arca? Miért csillog így a tekintete, miért ilyen... Lemondó?

 - Dehogyis -  rázta meg angyalfürtös fejét hirtelenjében, majd feltápászkodott, és óvatosan a felkarolta a földről Alexit is. Mosolyogva csókolta meg, röviden, lágyan, majd fél lábbal kirúgta az ajtót, és elindult a fiúval a hálószoba felé. Ott aztán lefektette a fehér, selyem ágyneműre, majd mellé bújt.

Olyan furát érzett. Olyan idegesítőt. Mintha ismerné ezt a fiút, kivülről-belülről, úgy ahogy van.

Alexi könnyű csókot lehelt Domenico ajkaira, miközben eltűnődött, vajon mi lehet azok mögött a kék szemek mögött...

- Mit nézel?  - hallotta a férfi hangját, ahogy mosolyogva hozzá beszél. Alexi elvigyorodott. Hirtelen kedve támadt... na de nem, az még egy kezdő, égből aláhullott angyalnak is sok lenne. Viszont Domenico erős karja megragadta, és a két test ismét egymáshoz simult, mintha összeragasztották volna őket.

A férfi a  párnák közé nyomta a frissen bukott angyalt, és cicásan végigkarmolta a hátát, miközben felé telepedett. Érezte, amint Alexi a hasához simul, a fiú hátranyúlva átkarolta a nyakát, és megpróbálta annyira kitekerni a nyakát, hogy megcsókolhassa. Megsimogatta a fiú hasát, és összecsókolta a nyakát.

-  Biztos hogy akarod... cicám?

Alexi válaszul hátrahajtotta a fejét, Domenico vállára, s közben derekánál fogva olyan közel húzta magához a férfit, amennyire csak lehetett.

- Nem tudok most a hülye kérdésedre hülye választ kitalálni - suttogta elhaló hangon. Persze, hogy akarta. Soha még ennyire semmit, és őszintén remélte, hogy ezt sikerült érthetően kifejeznie.

- Ó - suttogta bele a vörös tincsekbe. Hirtelen ő sem tudott értelmesebb közleményt kipréselni magából, így csak beleszuszogott a tűzloboncba, a következő pillanatban pedig...

Egyszerre üvöltöttek fel. Alexi a gyönyör mellett nyilván kínt is érezhetett, azonban Domenico csupán tökéletes kiteljesedést, kielégülést. Biztosan mozgott a fiúban. *

A fájdalmas gyönyör érzése egyre feljebb és feljebb küzdötte magát benne, majd végül kiáltás formájában tört ki belőle. Előredőlt, és megragadta az ágykeret fémcirádáit, úgy, hogy ujjbegyei belefehéredtek. aztán egy időt után elillant a fájdalom, maradt a színtiszta kéj. Domenico ismét magához húzta. a lökések egyre gyorsultak, és Alexi érezte, ahogy egész testén átzakatol a vér, és végül  megfordul vele az egész világ. Felordított. Ilyen nincs... Nem létezik.

Úgy sült el benne valami, mint az ágyúgolyó. Még egy utolsó löket, egy utolsó ordítás, aztán a mindent betöltő gyönyör. Csak a gyönyör, más semmi. Lihegve dőlt le az ágyra, és a hátára fordult. Reszkető tagokkal bámulta a plafont, mígnem Alexi közelebb kúszott, és cicamód hozzásimult. Domenico megsimogatta a puha orcát, a két vékony kis kart, majd csókot nyomott a vörös tincsek közé.

- Azt hiszem, a kollégiumnak ma estére lőttek.

- Hah  - lehelte Alexi vigyorogva, hangtalanul. A gyönyör utóhangjai még borzongatták tűzujjaikkal. Fejét a férfi mellkasára hajtotta, és mélyen beszívta az illatát, majd, ahogy egy kis erő visszatért belé, fölé hajolt, és megcsókolta. Hosszan, lassan, megpróbálva elmondani, hogy... talán. Sőt. Valószínűleg. hogy szereti. Hogy elájul, ha csak ránéz is, hogy beleőrül, ha a szavát hallja, és hogy ez nem percekig, hanem akár egy egész örökkévalóságig fog tartani.

Nem engedte el, ó dehogyis, inkább még szorosabban húzta magához. Az oldalára fordult, s úgy ölelte magához a fiút, akinek puha ajkai még akkor is az övéi után kutattak. Mit is mondjon most? Talán Alexi rögtön rosszra gondolt, mikor meglátta a távolba révedő, kék szempárt. Olyan halivudinak tűnt az egész... Most nyilván azon gondolkozhat, hogy rázza le. A vörös fiú még csak nem is sejtette, hogy az aranyhajú démon milyen vallomásra készül.

- Alexi... Azt hiszem, hogy...

- Ne, nem kell mondanod.

Nem, nem akarta hallani.

- Elmegyek, mielőtt felébredsz, csak kérlek, most hadd aludjak... baromi álmos vagyok.

Hangja a csillagos égig csúszott fel, szemét elhomályosították a könnyek. Nem akarta hallani, ahogy elküldik egy olyan ölelésből, amelyben mintha-szeretnék.

- Miért akarsz elmenni? - kapta fel a fejét riadtan Domenico.

Hát persze, hogy a legrosszabbra gondolt. Most aztán magyarázkodhat... de az isten verje meg, miért olyan nehéz kimondania azt az egyetlen, incifinci kis szót?

- Dehogy mész el! Itt maradsz, örökké maradsz, és az enyém leszel, én pedig a tied, és... Jaj, Alexi!

Hirtelen elcsuklott a hangja, ahogy meglátta a selyempárnára hulló könnycseppet.

- Alexi...! – ismételte meg a gyönyörűséges nevet, magához szorította a fiút, akinek szemei erre rögtön kerekre nyíltak. - Maradj velem! Sz... Szeretlek.

Mintha szoros vaspánt hullott volna le Alexi szívéről. Felült, a férfi arcát két kezébe fogta, könnyes szemével hosszan szemlélte a szinte könyörgő tekintetet. Érezte ahogy ismét ölelésbe zárják, és boldogságában elmosolyodott.

- Domenico... - suttogta, és a név énekelt, mint máskor is, ha kimondta. Nem, nem kínozhatja tovább a férfit, még ha kételkedik is, bár csak szemernyit..

- Szeretlek.

~*~

Rég elmúlt az éjfél. Két egymásba fonódó alak sziluettje vetett árnyékot a holdra. Vörös és

ezüst tincsek kavalkádját sodorta a szél, táncoltak a fürtök.

- Angyalom... - suttogta Domenico. - Az enyém. Az én angyalom.

A hosszú, fehér köntösöket is magába bolondította a fuvallat, az anyag meg-meglibbent, aztán pedig békés redőkben omlott vissza eredeti helyére.

- Szeretlek, Alexi.

Éjjeli madarak szálldostak a Szent Márk téren. Sehol egy lélek sem... Csupán a második emeleti erkélyen álló pár. Az angyal... És az ördög.

 ~*~