~*~

Angyalhang. Túlvilági. Mindenféle marhaságot összehordanak a hangjáról. Jézus isten, magam alá csinálok, négy oktáv hangterjedelem. Pedig Alexi Freiermann csak magának szeretett énekelni. Ahogy most is kiállt szólistaként a templomi kórus elé, lámpalázasan markolta a partitúrát. De amint belekezdett a Salve Reginába, hangja megtöltötte a hatalmas teret, és a nézőkbe belefojtotta a szót.

A szőke férfi hátul ült, talán a legutolsó sorokban, egyedül, kiszolgáltatottan, magányosan. Úgy mutatott bordó bársonyöltönyben, mint egy majom tüllszoknyában - legalábbis ő így érezte. Mintha csak az angyalkar zengene dicsőítő vivát az Istennek, kiváltképp ez a bájos, lángoló hajú fiúcska. Hát igen - már ezért is megérte eljönni, gondolta sejtelmesen somolyogva Domenico Torrigiano. Úgy tekintett fel világoskék szemeivel, mint a prédára lesújtó vadállat, majd egyenesen a kis szólista képébe - mit képébe, arcába - bámult.

- O clémens, o pia, o dulcis Virgo Maria …

Ahogy az utolsó sor utolsó orgonaakkordjai is lecsengtek, Alexi visszalépett a kórusba. Végignézett a közönségen, akik hirtelen viharos tapsban törtek ki. Ám arcán a két piros foltocska akkor gyúlt ki, amikor meglátta az egyenesen rá szegeződő élénkkék szempárt. „ Képzelődsz...”, gondolta, nem túl meggyőzően.

Amint a fiú visszalépett a sorba, az egész mintha vesztett volna érdekességéből - legalábbis Domenico számára mindenképpen. Várta, hátha a sötét selyemrengetegből hátha kiválik még egyszer, egyetlen egyszer a kis vörös... De nem. A műsor ilyen szinten 'eseménytelenül' csengett le. Természetesen a Sanctusok és a Benedictusok után illedelmesen tapsolt, meg persze nagyon remélte, hogy kék szemei segítségével a srác megért valamit.

Alig egy óra múlva az 'angyalhang' egyszerű, fekete bársonyzakóban (a stílusérzék, ugye - a szerk. XD), farmerben és bakancsban lépett ki a Santa Magdalena templomból. Nem fázott, a tenger felől fújó langymeleg szél borzolta mélyvörös tincseit. A buszmegálló felé tartott, hogy még időben visszaérjen a kollégiumba, amikor valaki megérintette a vállát. Megfordult, és csaknem hanyatt esett, amikor a kék szempár nézett vissza rá.

- Minő véletlen, - eresztett meg egy kissé gúnyos mosolyt, látva a vöröske zavartságát - hogy az est fénypontjával egy busszal járunk. Hát mégis van isten. "Remélem, nem ijesztettem meg. Mondjuk nagyon úgy néz ki, hogy de."

- Csupán gratulálni szeretnék. Roppant tehetséges voltál-vagy-leszel, nem tudom, mit szokás ilyenkor mondani, perdona mi. Egyébként ha nem vagyok indiszkrét, merre?

Beletelt pár percbe, mire felébredt bódulatából, aminek okozója a világosszőke hajú idegenből áradó méregerős delej volt. Szíve hevesen vert a vastag anyag alatt, és az épp besikló kék hajóra mutatott. A férfi vigyorgott, mire Alexi azt érezte, pofán röhögik.

- Hát jól van, akkor ne válaszolj - rántotta meg a vállát Domenico.  Végülis tök mindegy. Csak egy vadidegen kissrác. Egy pofátlanul helyes, vadidegen kissrác. Ha nem szól, akkor így járt. Le van szarva. Ami már alapból marhára furcsa. Kevés kiszemelt vette a lehengerlő szőkeséget semmibe. Aztán meg azt sem tudta, mit mondjon neki. Jóvoltálöcskös- és kész

Alexi elpirult. Nem szerette a goromba, tirpák embereket, akik goromba, tirpák módon beszéltek vele. Ólomnehéz lábakkal indult el épp az ellenkező irányba, mint amerre mutatott, és borzasztóan szerette volna, ha a szőke pasas utána jön.

Amaz bősz vállráncigálások és "engemnemisérdekellevanszarva"-gondolatok közepette dőlt a buszmegálló falának. Lustán túrt a tincsei közé, miközben kissé mélán figyelte az utcalámpák fényével ölelkező, egyre távolodó alakot. Most mi a frászt csináljon...?

Nem jön. Hát akkor, ennyi, szevasztok kék szemek, szevasztok szép, szőke hajtincsek... Alexi megpróbált dudorászni, de a hangok cserben hagyták. Így hát csak rótta a szűk, kanálisparti utcácskákat, és hallgatta a bakancsa alatt nyávogó macskaköveket. Csak akkor kapott észbe, amikor elfogytak feje fölül a holdfényt eltakaró magas házak. A Szent Márk téren ácsorgott.*

Hát akkor mit van mit tenni, nyomás a Szent Márk tér, ott mindig történik valami izgalmas. Főleg szombat este.

Habár tudattalanul is, de teljesen más úton indult el a placc felé, mint a kölyök. Még csak nem is sejtette, hogy úti céljuk talán közös is lehet. Lustán gyűrögette az egyik szórólapot, melyet reggel nyomtak a kezébe.

Aztán mikor a kis szökőkúthoz sétált, olyan kurvára meglepődött, hogy csaknem a vízbe zúgott. A vörös angyalka ácsorgott tőle nem is olyan messze.

Tátott szájjal bámulta a csillagokat. Szinte nem is pislogott, Így végül úgy érezte, mintha az égbolt közvetlenült az orra előtt feszülne a földre, és csak ki kellene nyújtania a kezét, hogy megsimíthassa puha, mélykék bársonyát.

Épp emelte jobbját, amikor gyengéd érintést érzett a vállán. Úgy fordult hátra, mintha villanypásztorral csapták volna meg.

- Rád bukkantam, ha megbocsátasz

Domenico úgy kapta el a kezét, mintha tűzbe nyúlt volna. Látta a vöröskén, hogy legszívesebben felképelné, vagy... vagy valami hasonlót tenne vele. Na persze, de aztán meg a nyakába ugrana. Vagy tudja a halál.

- Nem akartam ám tapló lenni. És mit hoz a véletlen, isten egy ilyen remek alkalommal kecsegtet nekünk, hogy bocsánatot kérjek.

- Isten nevét hiába... - kezdte Alexi, aztán rádöbbent, hogy mekkora emeletes faszságot készül mondani, úgyhogy félúton abbahagyta, és a maradék energiáját az elvörösödésbe ölte.

- Ne haragudj. Belém verték a Bibliát, és sajnos sikerült nekik... - cincogta, és várta, hogy megnyíljon alatta a föld.

- Te aztán mintakisfiú vagy, nem mondom - nevetett fel Domenico.. Hát persze. Akkor nyilván bukott angyalnak kell tekintenie rá, egy kis bűnözés után... Hé. Kuss. Kusskusskuss. Nem-nem. A faszt nem. DE.

-  Egyébként eredetileg én is vallásos vagyok...de aztán kit érdekel az. - rántotta meg a vállát, majd hátradobta haját, és bátorító mosolyt villantott az elképedt vöröskére.

- Folytasd  - mosolygott Alexi bátortalanul. Hirtelen, minden ok nélkül elöntötte valamiféle boldogság-érzés. Legszívesebben azonnal táncra perdült és énekelt volna.

- Rég elfelejtettem tulajdonképpen… - hümmögte a szőke férfi, s kicsit félrehajtotta a fejét, mint ahogyan azt a macskák szokták, miközben figyelik a gazdájukat.

- Abszolút nem nézem ki belőled… Már az is szokatlan, hogy a züllött fiatalok helyett egy ilyen jézusos után rohangászol…

Domenico erre felnevetett, csilingelő angyalhangon. A vörös fiú megdöbbenten nézett rá, s már épp mondott volna még valamit, de hirtelen észrevette, hogy a férfi újfent szólni kíván.

- Hát tudod, csak arra gondoltam… - nézett el színpadiasan a fiú feje mellett. – Hogy ha már egy ilyen abszolúte nem züllött kiskölyökkel beszélgetek a Szent Márkon, aki épp arról érdeklődik, hogy miért pont egy ilyen jézusos után rohangászok, szívesen megérdeklődném, hogy ha ennyire zavarja ezt a jézusost a közelségem, miért nem rohan el.

Nagyon-nagyon frankó lett volna mélyen a férfi szemébe nézni, és búgó hangon közölni, hogy "ez a jézusos nem is olyan jézusos, mint gondolod",  de ő nem volt OLYAN. Elpirult, lehajtotta a fejét, selymes tincsei az arcába hullottak. Na, belőle aztán soha nem szedi ki, hogy borzasztóan tetszik neki…

"Hát akkor kénytelen leszek magamtól elhúzni, kisöcsém", akarta először dögletes hangon közölni a csávóval, hogy mi is a pálya, de aztán csak megrázta a fejét, és nagyot sóhajtott.

-  Na jól van, szóval nem parázol tőlem. De szólj, ha idegesítelek. Mindenesetre, te is, én is egyedül vagyunk. Hazakísérjelek? Minden hátsó szándék nélkül.

Hej, de imádott Domenico Torrigiano hazudni...

- Kollégiumban lakom  - felelte Alexi kissé bánatosan. Milyen fílinges lenne pedig, ha felhívhatná ezt a bűbájos fazont, és ott folytatnák ezt a beszélgetést. Imádna végignézni még pár ilyen mosolyt, és még néhány érintést is elviselne tőle. Jó sokat... Nem, nem, kuss legyen. A fiú mélyet szippantott a hűvös levegőből, egyrészt, hogy bűnös gondalatai, másrészt hogy a hajszíne az arcáról eltűnjenek.

- Az pech - biggyesztette le az ajkait Domenico.- Pedig gondoltam, feljöhetnél hozzám, aztán beszélgethetnénk. Nem tűnsz te rossz arcnak, szenthurka.

Jóízűen rávigyorgott, aztán pedig leesett neki. Hát persze. Hogy lehetett ilyen sötét? Mi lenne, ha felhívná magához? Nem, az túl álszent. Vagy... Mégsem? Ahelyett, hogy beszédre bírta volna a kissrácot, akinek még a nevét se tudta, kérdőn nézett a zöld szemekbe.

Menjen? Ne menjen? Mit fognak szólni...? Ki is tehetik a kollégiumból, és mehet haza, és au revoir, énekesi pályafutás. Persze, lehet, hogy észre sem veszik. Á, nem fogják észrevenni. Végülis ha muszáj, úgy tud hazudni, mint a vízfolyás. Megvillantott egy halvány mosolyt.

- Messze laksz?

- Nem teljesen – válaszolt Domenico.

Na végre. Kezdett izgalmassá válni. Ja de pillanat, kérem szépen...

- Kegyes nevét megtudhatnám a danolászó pacsirtának? Tudom, tudom, hogy dalos, de nekem danolászó marad...

Majd kiszakadt, annyira feldagadt a melle, amint látta, hogy a kiscsákó arcán egyre jobban szétterül a vigyor.

- Hm?

Nem tudta megállni. Végtelenül szabadnak érezte magát, és ha egy kicsivel kevesebb a gátlása, azonnal a szőke herceg nyakába ugrik. Majd' elfelejtette a kérdést is.

- Alexi Freiermann - nyújtott kezet..

- Jól van, kedves Alexi, vanszerencsém - ragadta meg vigyorogva a finom ujjakat a szőke ördög.

 Na, most is úgy lejáratja magát, hogy az már fáj. Segáz.

- Szerénységem pedig Domenico Torrigiano. Nem mintha nagy cucc lenne, csak tudod, így illik. Na akkor jössz?

"Persze, kisapám. A világ legtermészetesebb dolga, hogy felhívod magadhoz a csákeszt, akit megállás nélkül bámultál az esti koncerten, adod itt a jó arcot, pedig még a vak is látja, hogy csak meg akarod kúrni. Így kell ezt."*

Domenico... maga a név énekel. Ez gyönyörű. Mintha valaki egy rózsaszín szemüveget biggyesztett volna Alexi orrára, szájának két sarkát pedig a füleibe akasztotta volna.

"Teljesen hülye vagy. most látod először és egy óra múlva utoljára. Lószart se jelentesz neki, szépségem" - sziszegte egy kis hang a fejében.

"Bele ne ess. Hazudik, mint annak a rendje." - figyelmeztette egy másik.

"Kit érdekel?"- gondolta.

Domenico valójában tudta, hogy eget rengető faszságot csinál. A kölyök nyilván vívódik magában. Biztos azt hiszi, hogy csak toszni kell.

Először ő is csak a védtelen áldozatot látta meg benne. Aztán lassan mást is.

"De most már magyarázhatod a bizonyítványod, te seggarc"- gondolta.

Ismerte már ezt az érzést. Kiszolgáltatottság, teljes mértékben.

"Isten, te, te pöcs, ha valóban létezel, akkor most kurvára húzd meg magad... Ha ez a kissrác ugyanúgy félreismer, mint már olyan sokan előtte, akkor nem kíméllek."

Alexi eldöntötte magában, hogy sajnálná, ha csak egy alkalom lenne. Szeretett mély benyomást tenni bizonyos emberekre. Domenico Torrigiano pedig különösen a bizonyos emberek közé tartozott. De hát nem kap meg mindent a kisangyal sem, amit szeretne.

Harangszó szivárgott az éj puha csendjébe. Éjfél. Alexi megborzongott, majd vacogni kezdett. Nem szólt, hátha a férfi gúnyos mosollyal jutalmazza az átlátszó ürügy miatt. Ellenben tényleg marhára fázott

- Na teperés, belém fagy még a szar is - böködte meg amaz szelíd erőszakkal a kiscsákót. Egyelőre még nem merte átkarolni, inkább csak mindig egy lépéssel Alexi előtt haladt. Nem volt olyan egeket rengető táv a Szent Márk tértől eljutni a Via Calypso 12-be, aholis Domenico lakott. Kedves, előkertes, kétemeletes házikók, kéményekkel, csipkefüggönyös ablakokkal... Amelyektől csak egy különbözött.

- Ki ne találd, második emelet, hat. - vigyorgott hátra a fiúra, miközben a kulcsával bénázott.

Érezte, ahogy Domenico előrehajol, szíve a fejébe ugrik, és dörömbölni kezd. Szemérmesen megfordult, azonban agyából csak nem akart eltűnni a feszes, kerek... Ó, az istenit! Lehajtott fejjel lépett be a férfi nyomában a lakásba.

- Üdvözlégy szerény hajlékomban - Domenico ledobta kulcscsomóját és brifkóját az előszobában álló kisasztalra, majd széttárt karokkal tessékelte beljebb Alexi-t, aki csak zavartan topogott az ajtóban.

- Cipő le. ezért az egyért harapok. - közölte a fiúval, és élő paradoxonként sétált be csizmájában a tipikusan olaszosra berendezett nappaliba.

- Bort?

- Nem, kösz - felelte, bakancsával hadakozva. Hát, itt van. Valahogy nem ilyen lakást képzelt el a férfihoz. Inkább... egy kriptát. Ahogy sápadtan, ragadozó vigyorával elősétál a hideg falak közül, állán lecsorgó vérpatak. Mintha élő illusztrációja lenne Alexi plátói szerelmének, Lestat de Lioncourt-nak.

- Ha nem, hát nem - rántotta meg a vállát, majd kezében egy pohárnyi vörösborral, letelepedett a fekete-bordó kanapéra. Megpaskolta maga mellett a szabad helyet, és igyekezett elég lazán menőcsávó-pózba vágni magát, mikor Alexi leült mellé.

- És mondd csak... mióta énekelsz?

A fiú vállat vont.

- Világéletemben énekeltem. Aztán elkezdtem tanárhoz járni, még otthon, Bécsben, de most ösztöndíjjal ide járok a zeneművészetire. - megrázta a fejét.-  Nem hiszem, hogy ez olyan baromi érdekes. Utálok magamról beszélni.

Felhúzta a lábát, és állát a térdei közé fúrta. Mindeközben lapos oldalpillantásokat vetett Domenico szépséges alakjára.

- Értelek - sandított a szőke férfi mosolyogva a vékony üvegpohár pereme felől Alexire, s a fiúhoz hasonlóan maga alá húzta lábait.- Nem akarlak lelombozni, de ez igenis baromi érdekes. Egyébként... van egy Stradivarim, a hálóban, még a bátyám játszott rajta, mikor... élt.

Hirtelen elsötétült a tekintete, de csak egy röpke pillanatra. Szinte azonnal visszakúszott belé a huncut fény.

- Tényleg... milyen hangszerrel nyomod?

"Sajnálom", akarta erre mondani Alexi, mert ide illett, De milyen ostobán hangzik ez... Helyette felemelte a fejét, és egy pillanatra Domenico szemébe nézett. Megpróbálta így elmondani a. De hát nem megy ez neki. Helyette válaszolt.

- Zongorázom, kötelező jelleggel.

- Hm.

Domenico aprót kortyolt a borból, s valódi szakértőséggel nyalta végig ajkait, nehogy egy csepp is kárba vesszen.

-  Mindig is elbájolt a muzsika, és borzalmasan utálom magamban, hogy én nem tudom művelni... régen ugyan hegedültem - itt újfent a fiúra pillantott, aztán meg a poharára, és egy fájdalmas fintorral konstatálta, hogy mindjárt kiürül. - De nem vagyok egy virtuóz.

Alexi mosolyogva, félrehajtott fejjel nézte a férfit.

- Én se vagyok egy Liszt Ferenc, de hát ez van. Isten mindenkinek adott valamit, van, aki tojást patkol, van, aki subaszőnyeget sző... nekünk Isten azt adta, hogy nem tudunk zenélni.

Egyre hülyébben érezte magát.

- Na jó. - tört meg.- Tölts nekem is.

Domenico elvigyorodott, miközben felállt, de olyan jóízűen. A bárszekrényhez sétált, majd miután kihalászott egy, a sajátjáéhoz hasonlatos poharat, színültig töltötte azt Alexinek, plusz a magáét sem bírta tovább üresen nézni.

- Az még világos... - motyogta, miközben a fiú felé nyújtotta a poharat-  hogy én nem tudok zenélni, de mi ez a királyi többes? Ha isten létezik, akkor zenei szinten a kedvencei közé tartozol.

- Énekelni nem zene - közölte Alexi ellentmondást nem tűrő hangon, és egy svunggal legurította a bor felét.-  Az jön, magától, belülről, és nem tudod megállítani. Meg valahogy muszáj kiadni magadból a feszültséget.

Jóleső bizsergés borította el tetőtől talpig, és bár még mindig tudta, hogy hülyeségeket beszél, kevésbé érezte magát hülyének.

- Bocsánat, nehogy leharapja már a fejemet, vox caelestis -  hőkölt hátra tettetett megszeppentséggel Domenico, aztán újfent csak vigyorgott.

 - Akkor mit szóljak én? Isten engem úgy utál, mint a szart. Nem tudok se énekelni, se hegedülni, munkát is alig találok két éve, családom sincs, árva vagyok... Egyedül vagyok. Szipp.

És megint vigyorgott. Mint valami eszelős.

Laza csuklómozdulat, és eltűnt a maradék ital is Alexi poharából. Kissé csodálkozva nézett a szépvigyorú férfira, aki szemlátomást tökéletesen elégedettnek tűnt magával.

- Hát... én ugyan ismerlek már majdnem egy órája, de azt állítom, tehetséges vagy.

"És, miben?"- pillantást zsebelhetett be Domenico részéről.

- Jól beszélsz. Csak sokat.

- Mondták már egy párszor - rántotta meg a vállát. Mintha a vállráncigálás mindenre válasz lenne. Na persze.

- Még egy pohárral? – tolta aztán Alexi felé az üveget, majd meg sem várva, mit mond a fiú, újfent teletöltötte mindkét poharat.

- De ez nem tehetség. Búval baszott egy fazon vagyok, tehetség nélkül.  Mindegy. Megtanultam vele élni. Hagyjuk.

- Hé, ne próbáld befolyásolni a véleményemet! Mindaddig azt hiszem, hogy jó csávó vagy, amíg az ellenkezője be nem bizonyosodik.

Alexi megrázta a fejét, és nagyot kortyolt az italából.

- Viszont leitatsz. ez rossz pont. vagy jó... vagy... affene,

- Jó, akkor meg sem szólalok, agyő, mehetsz haza, bort kifizetni - hunyorgott ki pohara felől a megszeppent fiúra az ördögtestű.

- Leitatni pedig végképp nem akarlak. Bár tudom, hogy megvan rólam a véleményed, meg is értelek, de... Rajtad áll vagy múlik, mit csinálsz.

Azért ő sem érezte magát teljesen tisztának. Ez aztán a legtermészetesebb dolog. Mármint, hogy... valljuk be, ilyen álszent módon leitatásra készül.

Rajta áll, hogy mit csinál... Alexi szemérmetesen félrenézett, amikor eszébe jutott, mit is csinálna legszívesebben. Kiszedné azt a poharat Domenico kezéből, hanyatt döntené a kanapén, fölé térdelne, és aztán...

Arcát elöntötte a forróság. Inni akart, amikor észrevette, hogy üres a pohara.

- Kérek még... - búgta bűbájosan.

- Szóval maradsz - rántott egyet a vállán ismét, de azért kikapta Alexi kezéből a poharat, és újfent teletöltötte. Csak amint nyújtotta a fiú felé a finom üvegedénykét, sikeresen magára löttyentette a bor felét.

- Bassza meg a kurva isten, már bocsánat, szenthurkám - lökte le az asztalra a poharat, majd kisasszézva a kanapé mellett, egyenesen a fürdőszobába vonult.

Igen, valószínűleg az alkohol dolgozott a vörös angyalban, amikor azt hitte, jó ötlet volt Domenico után settenkedni a fürdőbe, és pont a tükörrel szemben bekandikálni az ajtón. Okos Alexi, ügyes Alexi, és most szépen elhúzod a csíkot, most, hogy észrevett...

- Hová ily sietősen? - nézett a tükör-Alexi szemeibe. Kissé elpirult, mikor a fiú végignézett meztelen felsőtestén. Vörös foltos, fehér selyemingje a mosdókagyló mellett hevert a tusfürdők és fürdőolajok mellett.

- Vagy mehetnéked van?

Legnagyobb meglepetésére azonban Alexi nem kihátrált a helyiségből, sőt, egyenesen betoppant a fehér márvánnyal kirakott fürdőszobába.

- Nincs - közölte a fiú nemes egyszerűséggel, és körülnézett. Az egész helyiség valahogy olyan... bűnös volt. Erotikus. szinte sugározta magából az itt lezajlódhatott események hangulatát. Alexi Domenico mellé lépdelt, és jó alaposan megnézte magát a tükörben. Egy pityókás angyal nézett vissza rá, akinek hirtelen egy kéz csúszott a vállára. valaki másnak a keze.

Domenico lassan hajolt le, és hátrasimította Alexi vörös tincseit.

- Akkor pedig...? Hogyan tovább?

Mintha nem tudná. Na persze. Azért Domenico Torrigiano eléggé gyakorlott volt ilyen téren... de valószínűleg senki sem tetszett neki ezidáig ENNYIRE. A szerelembe-esés esetén magától értetődő volt az elcsábítás, de most... óvatosan, alig érintve a selymes pihéket, apró csókot lehelt a fiú arcára, és várta, hogy megnyíljék alatta a pokol kapuja.

Ártatlanul nézett fel nagy, zöld szemeivel, de élő ellentmondásként megragadta Domenico kezét, melyet épp készült levenni a válláról.

- El ne engedj - dorombolta. A kéz eközben derekára vándorolt, és a férfihoz húzta. Ahogy a tűzforró ajkak az övéit érintették, Alexi érezte, hogy szíve önálló életre kel, és kitörni készül bordái börtönéből.

- Eszem ágában sincs – suttogta a férfi, miután kivált a csókból. Valójában kissé zavarta, hogy a fiú még szinte teljes ruházatában ácsorgott előtte. Szívesebben ölelgette volna félmeztelenül, mintsem zakóban. Egyelőre azonban csak a falhoz szorította Alexit, a karjait pedig magas tartásban a csempéhez szögezte, saját kacsóival. Fékevesztett szenvedéllyel csókolta, és igazán örült, hogy Alexi nem ellenkezett. Ugyan miért tette volna...

A fiú érezte, ahogy a kezek, melyek eddig ölelték, most zakójától, majd ingétől szabadítják meg. Amint meztelen felsőteste a férfiéhez simult, olyan borzongás futott szét testében, amelyhez foghatót még soha nem érzett. Ajkaik egy pillanatra elváltak.- Ne... - susogta bénultan Alexi.- Ne hagyd abba, kérlek...

- Legyen meg a te akaratod, szépségem – suttogta amaz, s amint a kádba hajította a feleslegessé vált ruhadarabokat, végigcirógatta Alexi kifeszített karjait, a selymes bőrt, a kedvesen rózsaszín mellbimbókat, ajkait pedig egy percre sem szakította el a fiú ajkaitól. Aztán csókjai kezdtek egyre lejjebb haladni, szája végigszánkázott Alexi nyakán, mellkasán, majd megállapodott a csípőjénél.

Egyszerűen nem bírta tovább, kéjesen felnyögött, ahogy Domenico játszott vele, ahogy ajkai végigszaladtak hasfalán, ahogy a hátát karmolgatta... Lehunyta a szemét. Érezte, ahogy nyílik a slicce, De mielőtt a férfi megszabadíthatta volna nadrágjától, Alexi hanyatt döntötte, és fölé térdelt. Cicásan a fülébe suttogta:

- Nekem ma már vezényeltek egyszer. Most én jövök.

~*~